Németi Zoltán (alias Octopus) hosszú borblogger-karrierje mellett immár évek óta borászkodik is a Mátrában. Először Kerekes Zoltánnal párban, a Hoop Wines keretében, majd saját néven kezdett el borokat készíteni Gyöngyöspatán. A fókusz egyetlen fajtán, a kékfrankoson van. Bort készíteni persze egészen más, mint írni róla, de a sok kóstolási tapasztalat és a maximalizmus egészen biztosan nem jött rosszul, az eddig forgalomba került borok mindkét pince esetében szépen teljesítettek.
Utoljára tavaly júniusban, Gyöngyöspatán volt szerencsém kóstolni Németi Zolitól borokat a Kékfrankos és régi magyar fajták fesztiválján, azóta eltelt majdnem egy év (a fesztivált egyébként idén is megrendezik). A címben azonban nem csupán az időmúlás szerepel a "hiánypótlás" szó. A standon már akkor is ott volt a 2021-es Gereg Kékfrankos, de már magam sem emlékszem, hogy akkor miért nem kóstoltam. Zolitól azonban nemrég kaptam egy mintapalackot, ezzel most megtörtént a hiánypótlás. Igazi mikrotételről vagy egyébként szó, csak a Taste Hungary-nél és a Kálvária Pincénél elérhető.

A dűlőpáros sorozat szekszárdi kékfrankosokkal folytatódik, a Takler Borbirtok két borával. A pincészet szortimentjében több dűlős tétel is szerepel, köztük ez a két kétfrankos, a Szenta-hegy és a Gurovica dűlőkből. Nagyjából a Takler borok stílusváltásával egy időben, a 2010-es évek második felében jelentek meg stabilan a dűlős kékfrankosok a szortimentben, a jelenleg is futó 2020-as évjárat borait kóstoltam meg egymás mellett.

A tavasszal együtt beköszöntött a borkereskedők által szervezett portfólió bemutatók időszaka is, egymást érik az ilyen jellegű rendezvények. Kettőnél többre valószínűleg idén sem jutok el, de legalább egyre már biztosan sikerült: március elején a KisBécs kóstolóján eltöltöttem két-három órát.
A KisBécs-Colorwines a választék gerincét adó osztrák borok mellett egy ideje már magyar, horvát, szerb, szlovén és szlovák pincészetektől is forgalmaz tételeket, így egy átfogó képet lehet alkotni a Kárpát-medence borászatáról.
A szokásoknak megfelelően néhány borász személyesen is tiszteletét tette a rendezvényen és tőlük, velük szélesebb merítést is lehetett kóstolni. Ausztriából a Malat, Tement és Gsellmann pincészetek, Szlovákiából a Csernus Pincészet, Szlovéniából a Dveri-Pax, Horvátoszágból a Veralda, hazánkból pedig a Gizella Pince képviseltette magát a kóstolón.

(A vendég borászok és a Color vidám csapata)

Már önmagában a terjedelmes Tement és a Malat szortiment végigkóstolása beillett volna egy egész délutános programnak, de velük majd a következő posztban foglalkozom. Rajtuk kívül még két másik pince standjánál jártam, a maradék időben pedig a vegyes osztrák felhozatalból kóstoltam vagy két tucat bort. Most az ezekről készült rövidke jegyzetek következnek.

A Homola Pincészet borait nagyjából 10 éve követem figyelemmel, és ahogy a pince is különleges hangsúlyt helyez a kékfrankos fajtára, valószínűleg én is a kékfrankosaikat kóstolom és fogyasztom a leggyakrabban. Most a pincészet 2019-es évjárata került sorra, rögtön duplán, mert ebből az évből kékfrankos is forgalomba került, egy "alap" és egy drágább, tihanyi alapanyagból készült tétel.

A kékfrankos - az olaszrizlinghez hasonlóan - igazi közép-európai szőlőfajta, a régió számos országában termesztik. Németországtól és Csehországtól Ausztrián, Szlovákián át egészen néhány volt Jugoszláv utódállamig mindenhol jelen van, de egy kevés kékfrankossal még Észak-Olaszországban és Spanyolországban is találkozhatunk, sőt, egy-két tengerentúli területen is. Bár a kékfrankos nemzetközi ismertségre - blaufränkisch-ként - inkább az osztrák borászoknak köszönhetően tett szert, valószínűleg sehol nem tudja annyi arcát megmutatni a fajta, mint nálunk, köszönhetően annak, hogy számos, egészen eltérő adottságokkal rendelkező borvidékünkön terem. A világ kékfrankossal betelepített területeinek nagyjából fele Magyarországon található, hazánkban ez a legnagyobb területen telepített szőlőfajta, szinte minden nem kifejezetten fehérboros borvidéken megjelenik értelmezhető mennyiségben. Egerben és Szekszárdon a bikavérek gerincét alkotja, de utóbbi borvidéken fajtaborként is kiemelt szerepet játszik, ahogy Sopronban is. Az utóbbi években a Balaton környékén és a Mátrában is egyre több kiváló kékfrankos készül. Villányban ugyan még mindig a bordeaux-i fajták fedik le a termőterület nagy részét, de a kékfrankos itt is fontos szereplő.

Balatoni, szekszárdi, mátrai, soproni kékfrankosokat gyakrabban kóstolok, de most fajta "délies", villányi arcát igyekeztem jobban megismerni három remek villányi kékfrankos prizmáján keresztül.

Spontán alakult így, de a jelek szerint a január első fele nem kis részben a komoly magyar vörösborok jegyében telt. Őszintén bevallom, nem feltétlenül az a kedvenc műfajom, ami a magyar köztudatban leginkább "nagy vörösborként" rögzült, rendszeres vásárlónak sem mondhatom magam, de időről időre meg tudok kívánni ezekből is egy-egy pohárral, és egyébként sem árt képben lenni, hol is tart most a hazai mezőny. Az külön öröm, ha nem engem terhel a szervezés és a borok beszerzése, hanem csak csendes megfigyelőként lehet kóstolni és levonni a tanulságokat. Szóval, az történt, hogy a Takler Regnum sikerén hirtelen felbuzdulva beneveztem a Bortársaság Borsuli "Fine wines - magyar vörösek" borestjére, amely jól ismert borászatok neves borait vonultatja fel.
A nemzetközi boros sorozattal ellentétben ennek az eseménynek nincs fehérboros párja - bár szerintem már csak kísérletnek is érdekes lenne megpróbálni egy magyar fehérboros sort összeállítani -, de tény, hogy kis hazánkban sokkal inkább vörösborokból sikerült már-már önálló márkaneveket faragni. A Bortársaságnál ezekből válogattak ki néhányat a kóstolóra.

A Bortársaság Borsuli Rosé Champagne borestje nem az egyedüli rosé pezsgős téma, ami idén debütált a borest-sorozatban. A rosé pezsgők népszerűsége nyomán egy átfogó rosé pezsgős kóstoló is meghirdetésre került, amely betekintést ad, hogy is képzeli el ezt az ital néhány fontos magyar és külföldi borvidék és termelő.

A Magyar Nemzeti Galéria népszerű programsorozata, a Borszerda még 2012-ben indult el emlékeim szerint, és tartok tőle, hogy én is csak akkor vettem részt rajta, azóta sok-sok év kimaradt. Nem is értem miért, hiszen egyetlen esemény keretében barangolhatunk a múzeum folyosóin, tematikus tárlatvezetések keretében merülhetünk mélyebbre a műkincsekhez kapcsolódó történetekben, hallgathatunk élő zenét, gyönyörködhetünk a kilátásban a teraszról vagy a Budavári Palota kupolájából és persze borozhatunk. Két hete - bár némi náthával küszködtem - egy hirtelen ötlettől vezérelve felzarándokoltam a Budai Várba és "borszerdáztam" egyet, nem is bántam meg.

Az idei nyár során alkalmanként két borászatot láttak vendégül az eseményeken, egyikük mindig egy natúr borászat volt. Két hete a Pannonhalmi Főapátság és az Unger Bormanufaktúra borait lehetett megkóstolni.
Mivel a Pannonhalmi Főapátság borai elég széles körben elérhetőek és néhány tételük nálam is visszatérő vendég, most inkább a kőszegi Unger Bormanufaktúra jelenléte csigázott fel. Meglehetősen ritkán lehet találkozni szervezett esemény keretében a tulajdonosokkal és boraikkal, ráadásul az utóbbi években mindig úgy alakult, hogy amikor éppen kóstolót tartottak a fővárosban, éppen nem értem rá. Eddig legfeljebb 1-1 borukhoz volt szerencsém, most végre szélesebb merítésben volt részem és még az egyik tulajdonos-borásszal, Kaibinger Tamással is tudtam egy kicsit beszélgetni.

Az idei első borvidéki látogatásra indokolatlanul későn került sor, rövidre, de cserébe annál tartalmasabbra sikerült. 2017-ben jártam utoljára Gyöngyöspatán, a második Vulkanikus Borok Fesztiválján, legfőbb ideje volt már egy újabb látogatásnak. Az azóta eltelt 7 év nem múlt el nyomtalanul, időközben Gyöngyöspatán ugyanis párját ritkító borászközösség jött létre, akik Pata Bor-Pata Winemakers néven közös facebook-oldalt is működtetnek és a már hagyománnyá érett Vulkanikus Borok Fesztiválja mellett sok más eseménnyel is igyekeznek a Mátrai borvidékre csábítani a borkedvelőket. A kis klub gyakorlatilag kivétel nélkül első generációs borászokból áll, akik az ország más részéről, sőt akár külföldről érkeztek ide, hogy megalapítsák a saját kis borbirodalmukat. Találunk köztük borvidéki veteránt, borbloggert, korábbi hobbiborászt - sokukat még én is "előző életéből" ismerem. Vannak közöttük, akik elkötelezettek a lehető legnaturálisabb borkészítés mellett, mások ennél megengedőbbek, de mindegyikükben közös a borvidék és a természetközeli módszerek melletti elköteleződés.
További metszéspont, hogy a legtöbben dolgoznak kékfrankossal, amely remekül érzi magát a Mátrában, mondhatjuk, hogy ez Gyöngyöspata legfontosabb szőlőfajtája. Sokan kezdtek el régi magyar fajtákat is telepíteni, Szentesi József felbecsülhetetlen értékű munkáját folytatva. Az első ültetvények az utóbbi években fordultak termőre és bizony, az első szárnypróbálgatások visszaigazolták a kezdeti lelkesedést.
Mostanra összegyűlt annyi termelő és kész bor, hogy érdemes volt egy egész napos borfesztivált is a kékfrankosra és a régi magyar fajtákra építeni. A gyöngyöspatai borászok mellett vendég borászatok is színesítették a felhozatalt, valamint mesterkurzusok keretében is lehetett ismerkedni a borokkal és a borászokkal.

Április elején, a Dorothea Hotel éttermében, a Pavilonban rendezték meg a Radovin tavaszi portfólió kóstolóját. Számos magyar és külföldi bor, párlatok és vermutok is szerepeltek a kóstolható tételek listáján, több borász személyesen is elkísérte a borait.
Két külföldi pincészet, az osztrák Dorli Muhr és az olasz Vietti borait is személyesen a borászatok képviselői mutatták be. Egy további külföldi pincétől kóstoltam szélesebb merítést, az új-zélandi Greywacke-tól, akiknek négy borát forgalmazza a kerekedő.

Terjedelmi okokból a kóstoló beszámolóját kettéosztottam, az első részben a fent említett három borászat és borai szerepelnek majd, az összes többi kóstolójegyzet a következő posztban kap helyet.

A tematikus borpáros sorozat ezúttal bővített verzióban jelentkezik, most nem kettő, hanem három bor került egymás mellé, méghozzá dűlőszelektált magyar kékfrankosok, 2019-ből, különböző borvidékekről. A három pincészet illetve, borvidék: a Centurio Szőlőbirtok a Mátrából, Homonna Attila a Balatonfüred-Csopaki borvidékről - közelebbről Tihanyból -, valamint a Takler Pince Szekszárdról. Magas elvárásokkal közelítettem a sorhoz, szerencsére nem kellett csalódnom, mindhárom kékfrankos remekül vizsgázott, miközben a termőhelyhez igazodva a fajta három arcát mutatták meg.

A kiváló német riesling és a dűlős aszú után itt a harmadik 10 éves bor, amit eredetileg egy évnyitó borozgatásra szántam, de ezúttal egy dugóhiba miatt meg kellett várnom a cserepalackot. A bor Ausztria egyik ikonikus pincészetének zászlóshajója. A Krutzler Perwolff első évjárata 1992-ből készült el és a bor jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a burgenland-i kékfrankosok világszerte ismertek és elismertek lettek.
A Perwolff Deutsch-Schützen-Eisenberg magas vastartalmú agyagos, illetve palás talajon termő, régi tőkés ültetvényeiről készül (2013-ban a tőkék kora 33-50 év volt). A bor nyílt kádon erjedt, az almasavbomlás barrique hordókban történt, végül a tétel új 225 literes és 500 literes hordókban érlelődött 19 hónapon át.

A Káli Kövek választékának gerincét adó faluborokkal az ismerkedés kezdeti fázisában valahogy kevésbé találtunk egymásra, így azokból az elmúlt években csak hébe-hóba kóstoltam egyet-egyet, cserébe tavaly két szép meglepetés is érkezett a pincétől. Az egyik a somlói termésből készített Kalamona, a másik a vörös cuvée, a Karmazsin (Kalamona, Karmazsin, Kavics... csak most tűnt fel az ismétlődő az alliteráció a pince és a borok fantázianeve között). Utóbbiból nemrég megjelent a 2022-es évjárat, egy kicsit megváltozott az összetétellel, de természetesen megszavaztam neki a bizalmat. A 2021-es Karmazsinban zweigelt, cabernet sauvignon és cabernet franc egészítette ki a kékfrankost, az új évjáratban már csak cabernet franc került a fő fajta mellé.

A Bortársaság Borsuli állandó teltházzal üzemelő "Borász a házban" sorozata 2024-ben is folytatódik, hazai és külföldi borászatok részvételével, tavaly óta már nem csak budapesti, hanem vidéki helyszíneken is. Az idei első budapesti esemény vendége Sopron kis butikborászatának tulajdonosa, Luka Enikő volt.
Luka Enikővel kóstolókon futólag többször is, de legfeljebb a kóstoltatott borokról váltottunk néhány szót. Most, hogy volt lehetőségem valamivel jobban megismerni, egy érzékeny, pozitív szemléletű és jó humorral megáldott ember benyomást keltette, aki sok nehézség ellenére jutott el oda a boraival, ahol most tart.