Nyári szünet ide vagy oda, végül mégis sikerült összehozni július közepére egy FineWines kóstolót az új Uvas Felices boros projekt tételeinek főszereplésével. A portfólió elég széles, így több részletben kerülnek majd bemutatásra a borok, most a hőséghez igazodva a cava-k, a fehér és rosé borok kerültek sorra a Béterv Lakásétteremben tartott első fordulón.

Tizenhat bort kóstoltunk összesen, többnyire szépen, egyenletesen haladtunk a friss, könnyű tételektől a komolyabb borok és pezsgők felé, szép íve volt a az estének. A sort két cava nyitotta, ezután a fehérborok következtek. A szőlőfajták szempontjából az első főszereplő a macabeo, majd a xarel-lo, albarino és a verdejo voltak. Átkötésként érkezett érkezett egy rosé cava, majd két különböző stílusban elkészített bor képviselte a rosé-frontot, végül két különleges, érlelt cava-val zártuk a kóstolót.

Görögországot a nyugati kultúra és a demokrácia bölcsőjeként szokás emlegetni, és a görögöknek a Földközi-tengeri borkultúra alakulásában is fontos szerepe volt. A több évezredre visszatekintő szőlőművelési múlt ellenére a görög borok alig ismertek az ország határain kívül. A borok többnyire az országhatáron belül fogynak el, és minőségi borok aránya a helyi fogyasztásra szánt asztali és tájborokéhoz képest még mindig elenyésző. Görögországban a helyi klimatikus adottságok sokáig meghatározták a borkészítést és a borstílust, de a modern technológia és a nemzetközi fajták megjelenésével mindez megváltozott. Az uniós csatlakozás óta sok fejlesztés történt a szektorban, miközben a helyi, hagyományos szőlőfajtákat is sikerült megőrizni, amelyből nagyjából 200-at tartanak nyilván, bár tényleges jelentőséggel ezekből csak kevés bír.
Eddigi boros pályafutásom alatt nem sok görög borral volt dolgom, júniusban egy rövid nyaralás alkalmával sikerült ezt a számot gyarapítani.

(A fotót innen vettem kölcsön.)

Mikor mutatja egy bor a legszebb formáját, mikor érdemes felbontani féltve őrzött palackjainkat? Örök dilemma ez a fogyasztók részéről. A borászok oldalán hasonlóan fontos kérdés, hogy mikor érdemes egy adott tételt forgalomba hozni, ha az hosszabban érlelhető. Borászoktól és borszakértőktől gyakorta elhangzik, hogy túl fiatalon isszuk meg a borokat. Itt most persze nem azokra a könnyed ivóborokra kell gondolni, amik tényleg kipukkadnak 1-2 év alatt, hanem a komoly tételekre, amelyeknek valóban van egy értelmezhető fejlődési görbéjük.
Bizonyos borászatok megengedhetik maguknak, hogy a pénzügyi és kereskedelmi kényszer ellenére visszatartsák boraikat, a kis családi borászatok számára ez azonban sokszor nagy dilemma. Berecz Stéphanie a lehetőségekhez mérten igyekszik kivárni a borok piacra dobásaival, különösen a dűlőszelektált tételek esetében. A 2020-as Váti sincs forgalomban egyelőre, pár hónapot még biztosan a pincében tölt. Egy palack erejéig betekintést kaptam, hol tart most ennek a tételnek a fejlődése, és bár 2020 valószínűleg senkinek nem lesz a kedvenc évjárata Tokajban - sokan nem is készítettek dűlős tételt - , ez a bor megérdemli majd a figyelmet.

Ha úgy történik a generációváltás egy családi borászatban, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, akkor adott a birtok, ahol a név és a borászkodás hagyománya a szülőkről a gyermekekre száll át és optimális esetben ez így megy évtizedeken, évszázadokon keresztül. A Bukolyi családban ennél  sokkal kanyargósabb úton valósult meg a generációváltás, ha egyáltalán lehet annak nevezni. Bukolyi László nevét a Gróf Buttler Borászat kapcsán ismerhette meg a közönség, legendás borok születtek ekkor az egri Nagy-Egedről és más dűlőkről. Idővel a család és a Gróf Buttler útjai szétváltak, ezután a Bukolyi borok Bukolyi Családi Birtok név alatt jelentek meg, immár Marcell szakmai irányításával, Bukolyi László ekkor gyakorlatilag visszavonult. Az újabb csavar a történetben a Bukolyi Marcell Wine Farm megszületése, ez Marcell és felesége, Lilla családi birtoka a Nagy-Eged hegy lábánál. Ma már ők öregbítik a Bukolyi család hírnevét, az apai örökséghez méltó módon és egyben attól függetlenül.

A Mentha fantázianevű boruk egy érdekes-fajta összetételű syrah-pinot noir házasítás és mint a kóstolás során kiderült, nagyon találó lett a névválasztás.

A Bortársaság Borsuli "Borász a házban" kóstolósorozatának legutóbb nem is egy, hanem két vendége volt, Bárdos Sarolta és Berecz Stéphanie érkezett Budapestre a Tokaji borvidékről (ugye ők készítik Bodó Judittal hármasban a 3 Grácia borokat). A Tokaj Nobilis és a Kikelet Pince a borvidék legmagasabban jegyzett pincéi között van már hosszú idők, a két borász pedig évek óta közeli barátságot ápol. Mindkét birtok 7-7 hektáron dolgozik, számos közös pontot találunk: ragaszkodnak a tokaji fajtaválasztékhoz, mindketten nagyon szeretik a pezsgőt és évek óta stabil részét képezik a szortimentnek a buborékos italok és természetesen az édes borok is rendkívül fontosak számukra.
Mindkét pincéről számtalanszor volt már szó a blogon, úgyhogy rá is térek a borsorra.

5-5 bort kóstoltunk a két pincészettől, többnyire párosával érkeztek a tételek. Száraz borokkal kezdtünk, birtok furmintok után dűlős hárslevelűk  érkeztek, majd meglepetésként egy-egy érett étel korábbi évjáratokból. Pezsgőkkel zártuk a száraz szakaszt, majd következtek az édes borok: egy szamorodni és egy aszú. Én most pincészetenként csoportosítva közlöm a jegyzeteket.

Ismét hazai pályáról folytatódnak a kóstoló beszámolók. Idén még nem sikerült a Tokaji borvidékre látogatnom, de szerencsére időnként Budapesten is meg lehet szondázni egy-egy pincészet kínálatát, ha kivárom a megfelelő alkalmat.
Most két mádi pincészetről lesz ilyen formában, a lassan két évtizede működő Holdvölgy Birtok és a színtéren néhány éve feltűnő Maison aux Pois a főszereplők.

Mádi dűlők

Folytatódik a külföldi borélmények feldolgozása, ezúttal egy kremstal-i borászattal, amelyben éppen átkerül a stafétabot a fiatalabb generáció kezébe. Ilyenkor mindig izgalmas látni, hogyan és mennyire nyúlnak hozzá a fiatalok a szülői örökséghez, átalakul-e a szortiment, változik-e a borstílus. Persze egy borász nehezen engedi el a pincekulcsot, így általában az idősebb és a fiatalabb generáció még együtt dolgozik, mielőtt előbbi végleg átadná a helyét az örökösöknek. Valahogy így van ez most a krems-i Weingut Wess-nél is, amelynek a nevével tavaly találkoztam először a város borbárjait szondázva és most, szűk egy évvel később, ismét megkóstoltam néhány borukat, sőt, történetesen az új generáció tagjaival is találkoztam egy pár percre.

(A fotót a pince honlapjáról vettem kölcsön.)

A 2021-es évjáratig bezárólag Rainer Wess neve szerepel a címkéken, a 2022-es borok már Weingut Wess név alatt jelentek meg. Christina Wess, és férje David, jelenleg együtt vezetik a 15 hektáros birtokot Rainer Wess-szel, aki 2003-ban hívta életre a pincészetet. Akkor még egy bérelt pincében készítették a borokat, 2009-ben költöztek át Krems mellé. A területek nagy része Kremstal borvidékén található, de Wachau-ban is van szőlőjük, a legendás Loibenberg lejtőin. A kötelező grüner veltliner és riesling mellett sauvignon blanc, zweigelt, st. laurent, pinot noir is palackba kerül a birtokon, édes borokat és rosé-t is készítenek.
Én most 5 bort kóstoltam, többnyire az új évjáratokból. 

A dűlőpárok sorozatban tavaly szerepeltek már Figula borok, történetesen éppen ennek a két bornak, a Sáfránkert (akkor Sáfrán) és a Sóskút Olaszrizling, eggyel korábbi, 2019-es évjáratai. Akkor hajszállal a Sáfránkert nyert nálam, most következik a visszavágó a 2020-as évjárat boraival. A rövidke dűlőlírás megtalálható a tavalyi posztban, most csak kóstolójegyzetek következnek.

A tavaszi borpáros posztban 3:2 arányban a fehérborok, valamint a külföldi tételek vezetnek majd, magyar részről fehér házasítások és kékfrankosok, külföldről sauvignon blanc-ok, chardonnay-k és rioja-i vörösek kerültek egymás mellé.

Áprilisban írtam Alvaro Palacios priorat-i küldetéséről és a szortiment három boráról, és a mai írás ismét az úttörő spanyol borásszal foglalkozik, de míg legutóbb "horizontális" szempontból került górcső alá a választék, ezúttal egy vertikális sort kóstoltunk a pincészettől.

Szijjártó Előd nevével nagyjából másfél éve találkoztam először, akkor egy nem szokványos sauvignon blanc-t kóstoltam a fiatal etyeki borásztól. Azóta 1-2 bor még szembejött velem, de a átfogó sort kóstolni és a borásszal személyesen találkozni most először nyílt alkalmam a Kóstolom Borbárban, és úgy tűnik, érdemes lesz rá figyelni a jövőben is.

Máltai borokkal ritkán találkozik az ember Máltán kívül, a sziget borai általában helyben fogynak el. Az ország kis mérete, adottságai és az eddigi, inkább tömegtemelésre beállt pincészetek egyaránt szerepet játszanak ebben. Sok máltai bort én sem kóstoltam eddig, de egy tavaly decemberi látogatás során zsákmányoltam két palackot az ország legnagyobb borászatának kínálatából és ez jó apropó, hogy közelebbről is megismerkedjünk a népszerű turista célországgal a bor szempontjából is.

Tokaji édes borokról gyakran írunk a blog hasábjain, időnként más magyar borvidékekről is előkerülnek édes borok, a külföldi versenytársakról azonban az utóbbi időben ritkán volt szó. Bár mára szinte közhelyszerű beszédtéma boros körökben, hogy az édes borok piaca egyre inkább szűkül, azért még mindig számtalan stílusban, különféle módszerekkel készülnek édes borok a nagyvilágban.

A teljesség igénye nélkül, most négy különböző, európai országokból származó édes tétel következik, amelyek a közelmúltban fogytak el.

Oremus Mandolás vertikálist már kétszer is tartottunk az utóbbi években - 2015-ben és két éve - nekem mindig kedves és hálás téma, a borok szépen érnek, a stílus tudatos és konzekvens, közben azonban folyamatosak a finomhangolások, leírható egy fejlődési ív az évjáratokon keresztül. A birtok életében az utóbbi időkben fontos változások történtek, amelyekről mi is beszámoltunk. Egyrészt új vezetőség érkezett az Oremus-hoz, másrészt forgalomba került az első dűlőszelektált boruk, a Petrács, amelynek voltak már "nem hivatalos" elődei, az egyikkel ebben a sorban is találkoztunk.

Ahogy minden magát komolyan vevő, nemzetközi szortimentre építő borkereskedésnél, a Bortársaságnál is folyamatosan keresik a lehetőségeket a hazai és a külföldi kínálat csiszolgatására, legyen szó akár klasszikus borvidékekről, akár rejtett kincsekről (az idő azután majd eldönti, mi válik be a fogyasztóknál). Rioja, mint Spanyolország legismertebb borvidéke ebből a szempontból egyértelműen az első csoportba tartozik, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne gyöngyszemeket találni. A Bortársaság most biztosra ment, amikor két ikonikus birtoktól, a Marqués de Murrieta-tól és a Lopez de Heredia-tól válogatott. Ráadásként a már stabil pontnak számító Telmo Rodríguez portfólió is kiegészült, méghozzá a spanyol sztárborász dűlőszelektált mikrotételeivel.
A Rioja-szortiment kibővülésével kézenfekvő volt, hogy a borvidék a Borsuliban is megjelenjen külön témaként, így is történt: január óra külön kóstolóestet szánnak a témának, én a második, márciusi eseményre látogattam el. Öt birtok hét bora szerepelt az estén, kivétel nélkül a borvidék meghatározó szereplőitől válogatva. Érdekes lett volna egy fehérbort is betenni a sorba, de miután Rioja-ban a kékszőlők aránya nagyjából 90%, így érthető a vörösborok egyeduralma a kóstolón is.

Péter Ákos, a tokaji Péter Pincészet borásza még az év elején keresett meg minket azzal, hogy szívesen küldene nekünk néhány bort kóstolásra. Ungert és Ákos egyeztettek, majd a csomag  hamarosan meg is érkezett, nem kis meglepetésünkre két teljes karton bor formájában. A válogatásban helyet kapott a pince szinte teljes szárazboros szortimentje, egy három évjáratos mini vertikális a Thurzó Furmintból és egy pár édes bor is. A kóstolásra még február elején kerítettünk sort Ungert nappalijában hármasban, a jegyzetek összerendezésével azonban eddig adósak maradtunk.

Alicante, a Costa Blanca fővárosa népszerű turisztikai célpont, fontos kikötőváros, egyben az azonos nevű eredetvédett bortermelő körzet névadója, de Spanyolországon kívül a borvidék jó eséllyel kevésbé ismert. Ez nem is csoda, sokáig az olcsó tömegborok termelésén volt a fókusz, de az utóbbi egy-két évtizedben ez változni látszik, és a borvidék borai egyre nagyobb elismerésre tesznek szert.

Alicante

Alicante DO-t 1957-ben hozták létre, a mainál kisebb területen, akkor még csak 4 engedélyezett szőlőfajtával (monastrell, alicante bouschet, bobal és moscatel de alejandria, azaz alexandriai muskotály). Jelenleg mintegy 9200 hektáron terem borszőlő, és a borvidék két nagyobb régióra osztható.
A nagyobb, szárazföldi régió a Vinalopó folyóról kapta nevét, Yecla DO-val határos. A klíma itt száraz kontinentális, kevés csapadékkal, forró nyarakkal, a partmenti zónához képest hidegebb telekkel. A legfontosabb fajta itt a monastrell, és erről a vidékről ered Alicante hagyományos desszertbora, a Fondillon, amely reneszánszát éli. A tőkéről túlérésben szedett monastrell szőlőből erősítés nélkül hosszú hordós érleléssel a magas alkoholtartalmú, édes desszertbor.
A tengerparti zóna Denia és Calpe városok között húzódik, neve La Marina és 1987-ben csatolták Alicante DO-hoz. Az éghajlat mediterrán, párás és meleg az időjárás, a legfontosabb fajta a moscatel, amelyből száraz és édes borok egyaránt készülnek.
Fajtaválaszték tekintetében vörös térfélen a monastrell az abszolút favorit, akár önállóan, akár más - spanyol és/vagy nemzetközi - fajtákkal házasítva. fontos még a garnacha és a bobal is. A fehér szőlők közül a legelterjedtebb a moscatel de alexandria, de a környéken honos merseguera is említést érdemel, ahogy a malvasia is. A nemzetközi fajták terjedése sem hagyta érintetlenül a borvidéket, chardonnay, sauvignon blanc, cabernet sauvignon, syrah, merlot, petit verdot is terem itt.

A Mátrai borvidéken megjelenő újabb borász generáció tagjairól már több alkalommal volt szó a blogon. Az utóbbi években sok jelentős boros tapasztalattal rendelkező fiatal kezdett borászkodni a Mátrában, köztük borbloggerek is, mint akov és octopus. Németi Zoltán, aki a Művelt Alkoholistán octopus néven kezdett publikálni és a scewcapped.com-on is rendszeresen ír az általa kóstolt borokról, egyrészről Kerekes Zoltánnal közösen készít borokat a Hoop Wines  égisze alatt, másrészt saját név alatt is megjelentek már az első kékfrankosai. Németi Zolitól két frissen megjelent bort kaptunk kóstolásra, a saját név alatt futó bor 2021-es kiadását (amely várhatóan új címkét kap, itt még a régi szerepel, átírt évjárattal) és a 2020-as Hoop Wines Gereg Kékfrankos Selection-t.

Folytatódnak a februári furmintos cikkek, ezúttal egy régi ismerős következik a Tokaji borvidékről. A közelgő Furmint Február Nagykóstolóhoz tökéletes felvezetésnek ígérkezett a Bott Pince 2021-es évjáratbemutatója, amelyet január utolsó szombatján a Kézdy Dániel nevével fémjelzett budakalászi Kálvária Pincében tartott a Bodó házaspár. A 2021-es borok mellett természetesen némi kitekintést is tettünk régebbi évjáratok felé és az édes borok sem maradhattak ki. A kóstolón sok kedves régi ismerőssel összefutottam, nem kis meglepetésemre  és örömömre a blog alapítója, drbarta is ellátogatott a bulira, ő majd komment formájában észrevételezi, amit esetleg másképp látott, érzett. :)

A Bortársaság Borsuli repertoárjában tavaly óta szerepelnek rendszeresen a Fine Wines kóstolóestek, több témakörben (bár fehérboros témakörben volt már egy ilyen esemény korábban, akkor még csak egyszeri, különleges alkalomként). Tavaly a nemzetközi fehér és a nemzetközi vörös mezőnyt egyaránt végigkóstoltam, mindkettő izgalmas merítés volt és felvonultatott olyan tételeket, amelyekkel egyébként aligha találkoznék (erre a kóstolóra egyébként a Bortársaság saját választéka mellé "külsős" borok is érkeznek). Hét borral persze nehéz felölelni a legkiemelkedőbb borvidékeket és borstílusokat, mindkét sort ki lehetett volna még egészíteni ezzel-azzal, de a minőségre így sem lehetett panasz.
A fehérboros téma kóstolósora az idei évre nagyobb részben lecserélődött, és - legalábbis szerintem - még érdekesebb és változatosabb lett. Az előző évi válogatás is volt annyira jó, hogy akár az ismétlés kedvéért is újra beüljek a Bortársaság "iskolapadjába", de a frissített borcsokor láttán még nagyobb kedvet kaptam a dologhoz.

Februárban szokás szerint érkeznek majd a furmintos posztok, beszámolók a Furmint Februárhoz köthető eseményekről (például a holnapi Furmint Február Nagykóstolóról), és mivel tokaji borokról úgyis gyakran van szó a blogon, úgy gondoltam, hogy a februári "tegnap ittam"-okhoz máshonnan keresek alapanyagot. Így esett a választás a mohácsi Planina Borház 2020-as borára. A Pécsi borvidék és a furmint ritkán kerülnek együtt említésre, én sem kóstoltam túl sok furmintot erről a környékről - leginkább Szabó Zoltántól és mintha a hajdani Matias Borászatnak is akadt volna pécsi furmintja, de benne már nem vagyok biztos. A Planina Borházról sem tudtam, hogy foglalkoznak a fajtával. A rövid utánajárás alapján fellelhető háttérinformációk szerint egy töppedésre kevésbé hajlamos, direkt száraz bornak való klón telepítettek, amelynek termése 2020-ban tartályban erjedt és érlelődött.