Gubicskó Lászlóval, a Szélkiáltó Pincészet tulajdonosával és borászával több évvel ezelőtt, valamelyik Mindszenthavi Mulatságon találkoztam először; beszélgettünk borokról, erről-arról, aztán néhány évre rá már saját borait kínálta a fesztiválon. A borok minimum rendben voltak, kedveltem is mindegyiket, de volt közöttük, ami nem csupán a nevével, hanem minden szempontból kilógott a sorból, ez volt a 2017-es Fekete Bárány.

Azóta többször is volt szerencsém ehhez a különleges tételhez, és bebizonyosodott, hogy első alkalommal nem csupán az újdonság varázsa miatt fogott meg annyira. Legutóbb a Furmint Február vajdahunyadvári kóstolóján a debreceni  Black Sheep Roastery & Coffee hundurasi kávéból készített filteres kávéjával és espresso-jával párosítva is megkóstolhattam a bort, ami azután a sétáló kóstolón is ott volt a borászat standján. Kávét csak elvétve iszom, ebből kifolyólag finoman szólva nem is értek hozzá, de az tény, hogy az egyes kávék után kóstolva a bor egészen más érzetet keltett. Most viszont maradjunk szigorúan magánál a bornál.

A hazai boros vérkeringésből részben kiesve talán nem meglepő, ha azt állítom, hogy a köveskáli Pálffy Pince aktuális tevékenységével kapcsolatban sincsenek érzékszervi tapasztalataim. Kivételt csak a közelmúlt egyik legjobb rozéja képez, amiből persze nehéz lenne távolabbi következtetéseket levonni.

Tekintettel arra, hogy egy – feltehetően termőhelyi – olaszrizling már alkalmasabb erre a feladatra, megpróbálkoztam a Fekete-hegy aktuális évjáratával. A biztos meggyőzés helyett össze is zavart rendesen.

A Bortársaság szokásos Tokaj-körképe a 2018-as évjárat apropóján sem maradhatott el, a korábban megszokott novemberi időpontok helyett a dupla kóstolóval és külön kiadvánnyal fémjelzett kitekintésre ezúttal januárban került sor. A Lánchíd utcai üzletben tartott kóstolókra a hegyaljai borászok két-két 2018-as száraz bor mellett hoztak magukkal - jellemzően korábbi évjáratból származó - édes bort is. Tavaly és tavalyelőtt is úgy alakultak a dolgaim, hogy csak az egyik kóstolóra tudtam elmenni, most végre ismét ott voltam mindkettőn, úgyhogy meg is osztanám benyomásaimat.

Kézdy Dániel és a Furmint Február szervezői idén is készültek a borsajtó képviselőinek egy zártkörű felvezető eseménnyel a Vajdahunyadvárban megrendezésre kerülő februári kóstoló előtt. A tavalyi évhez hasonlóan ismét a budakalászi Kálvária Pincében szemléztünk különböző évjáratú furmintokat, amelyek mellé különleges olívaolajakat és népszerű pékségek kenyereit is kínálták, ráadásképpen pedig egy érdekes játékban is részt vehettünk.

Németh Attila Gábor mátrai boraival egy ideje elvesztettem a kapcsolatot. A múltról szép emlékeim vannak, sőt, megkockáztatom azt is, hogy tőle ittam a borvidék legjobb vörösborát, arról nem is beszélve, hogy Attila azon kevés borászok közé tartozik, akiket személyes aspektusból is módfelett sokra tartok. Most viszont ahelyett, hogy feleslegesen elmélkednék azon, ami innen nézve a múlt, inkább megpróbálom felvenni a fonalat, ahogy lehet. Ehhez pedig szinte képtelenség jobb bort választani, mint egy cabernet sauvignont. Az van ugyanis, hogy ha ebből a fajtából hazai keretek között sikerül számomra értelmezhető végeredményt kihozni, akkor ott a többivel sem lehet nagy baj.

A Kóstolom Borbár két pincészet látott vendégül a kékfrankos fajtának szánt, párbajként meghirdetett januári kóstolóestjén. Csopakról a Szent Donát Birtok, míg a szélesebb körben kevésbé ismert Vaskeresztesről a Nador képviselői hoztak magukkal kékfrankosokat. Két izgalmas termőhely, két izgalmas birtok, sok-sok kékfrankos, különböző méretű palackokba zárt és/vagy dűlőszelektált tételek várakoztak tehát a bemutatkozásra. A borászatok által reprezentált termőterületek mellett a borok kora is eltérő volt, a Nador borászai főleg régebbi évjáratú tételeket töltöttek a poharakba.
Az esti nyitott kóstoló előtt egy zártkörű szakmai kóstolóra is sor került a délutáni órákban, ennek a végére sikerült nekem is beesnem a borbárba, hogy megkóstoljam a borokat.

A tarcali Kikelet Pince borásza, Berecz Stéphanie idén is megtartotta kedves szokását és küldött egy kartonnal a frissen megjelenő száraz boraiból, hogy kóstoljuk meg azokat. Ez most hét bort jelent, ennyi száraz tétel készült a pincénél 2018-ban: két furmint (Birtok és Lónyai), négy hárslevelű (Birtok, Kassai, Lónyai, Váti) és egy házasítás (Váti Tokaj Dry). A Váti borai várhatóan később kerülnek a kereskedésekbe, Stéphanie szokás szerint egy kis palackos érlelést is szán ezeknek a boroknak forgalomba hozatal előtt, így a jelenlegi pillanatfelvételhez képest már kicsit változhatnak.

Négyen ültünk le megkóstolni a borokat, köztük Táncoló Medve barátunk és Szabi is, de sajnos két bor dugós volt, a cserepalackokat pedig pár nap múlva már egyedül bontottam ki.

Mit tudhat vajon most egy 10 éves egri kékfrankos, amelyről ráadásul sosem hallottam és nincs nyoma a világhálón? Némi félelemmel vegyes tisztelettel forgattam az előző nap a születésnapom alkalmából kapott palackot, majd úgy tettem el, hogy ennek minél hamarabb a végére kell járni. Január elején ennek megfelelően elő is került a dugóhúzó és a borospohár, én pedig meglepődtem, méghozzá kellemesen.

Soha nem merném azt állítani, hogy Rioja a Föld egyik legizgalmasabb borvidéke, de azt, hogy - legalábbis az én eddigi "pályafutásom" alatt - az egyik legmegbízhatóbb, azt igen. A szaktekintélyek évjárat-értékelései szerint 2008-2016 között minden évben elégedettek lehettek a termelők (2017 megint nem volt egyszerű) és a fogyasztók is.
Ami személyesen engem illet, fehér- és rosé-fronton nem számítok csodaborokra, az megszokott stabil minőséget megkapom és néha van részem azt túlteljesítő kellemes meglepetésekben is. Fehérben is vannak persze nagyágyúk, de azokba én nem szoktam belefutni. Vörösborban már más a helyzet, Rioja-t inkább ezért szoktuk szeretni, ezen a téren már komolyabb elvárásokkal indulok, de ezeket a borok általában meg is ugorják, legalábbis nem sok csalódást keltő rioja-i vörösborra emlékszem az utóbbi évekből.
A spanyolok gyakorlatilag 10 euró alatt már dúskálhatnak a szinte bolondbiztos vörösborok tengerében még a leghíresebb borvidékükről is. Mire kis hazánkba elérnek a nedűk, az árak akár 50%-kal is megnőhetnek, de még így is remek Roble/Joven/Crianza (az új szabályozás szerint az előbbi két kategória helyett már egy általános Rioja megjelölés szerepel a címkéken) borokat lehet találni 4000 Ft alatt, míg egy Rioja Reserva-ért már akár ennek dupláját is ki kell csengetni.
Szóval kevés jobb ár-érték arányú és élvezetesebb vörösbort ismerek a Rioja Crianza-knál. Optimális esetben gyümölcsösek, nem nehézkesek, jól ihatóak, fiatalon is könnyen megközelíthetőek, ugyanakkor néhány éves fektetés sem csorbítja az élvezeti értéküket. Simán szebbé tesznek egy hétköznap estét, de akár ünnepi alkalomhoz bontva sem okoznak csalódást, ételek mellett is remekül működnek. Igazi közönség-kedvenc borok, amelyeket azért a műértő sem feltétlenül söpör lekezelően félre. Mára hoztam is egy szép példát.

A Szászi Pince olaszrizlingjeivel nincsen szerencsém. A kapcsolatunk öt évvel ezelőtt emlékezetesen rosszul indult, amit aztán hosszú hallgatás követett. Egészen tavaly nyárig, akkor ugyanis egy szabadtéri borozás keretei között rányitottam a bejegyzés tárgyát képező bor előző, '17-es évjáratára, ami akkor és ott kifejezetten tetszett. Egy gazdag, érdekes, szigorú mércével mérve is finom olaszrizlingre emlékszem, ami rendkívül jól oltotta a szomjat a nyári harmincfokban. Azt és akkor – már magam sem tudom, hogy miért – nem vetettem bloghasábokra. 

Az élményeken felbuzdulva pár hónappal később megvásároltam a friss évjáratot abban bízva, hogy egyrészt hasonló örömöket fog okozni, másrészt azért is, hogy végre beszámolhassak arról, hogy a pince alapolasza érdemes a figyelemre. Most pedig itt ülök a maradék háromnegyednyi palack mellett, és nem értem, hogy mi történik.

Igazi nagyágyúval indította Ripka Gergő barátunk az új esztendő Tokaj Magic kóstolósorozatát: Balassa István Mézes-mályból készített száraz borai voltak az első "vendégek" 2020-ban a helyszínként már jól bevált Borganikában.
Gergő bevallása szerint 2008 októberében kóstolta a 2006-os Mézes-mály  Furmintot, amely egyike volt azoknak a boroknak, amelyek ráébresztették a borvidék potenciáljára és amit azóta is meghatározó mérföldkőként tart számon boros pályafutása során. Nekem a 2009-es és a 2011-es Mézes-mály volt hasonlóan óriási élmény, és a többi évjárat is sok szép pillanatot okozott, úgyhogy én is nagy érdeklődéssel vártam a borokat.

Állítólag Kiss Gábor már régóta nem szeretne rosé-t készíteni, de a vásárlók nyomásának engedve mégis évről évre lepalackozza ezt a bort, amit aztán a hálás közönség gyorsan el is kapkod. Nos, nekem ez a bor eddig (azt hiszem) kimaradt az életemből, tavaly történetesen pont vettem volna egyet a 2018-asból a pozitív visszajelzések hatására, de addigra elfogyott. A népszerűség átka... Most résen voltam, és gyorsan lecsaptam a megjelenés után egy palackra a 2019-es évjáratból.
Persze jogosan merül fel a kérdés, hogy mit keres januárban egy rosé-poszt egy borblogon, de az a helyzet, hogy amikor a múlt héten egy paradicsomos-tonhalas tésztához kutattam megfelelő kísérő után, akkor ez akadt a kezembe potenciális jelöltként. Amíg főtt a tészta és a mártás, kitöltöttem egy kóstolóadagot a borból, és mielőtt a vacsora elkészült, ezt még kétszer megismételtem.
Két dolog vált nyilvánvalóvá közben: 1. a bor nem fog passzolni az ételhez, 2. ezt a bort én bizony kedvelem. Szóval, a tonhalas tészta elfogyott, a borból pedig utána ittam még egy fél pohárral. A tanulság? A paradicsomos-tonhalas tésztához most nem találtam meg az ideális kísérőt, de a nyári kerti partikat szem előtt tartva erre a borra még érdemes lehet visszatérni. Kiss Gábor pedig akarva-akaratlanul megnyert még egy embert a 364 Rosé ügyének. :)

Oregoni chardonnay-k és pinot noir-ok kóstolójával indult 2020 a Carpe Diem-ben. Tar Ferencnek régi "kattanása" az oregoni bor, különösen a pinot noir. Kis hazánkban elvétve találkozni csak a borvidék boraival, ami pedig elérhető, az általában drága is. A finewines.hu kínálatában régóta szerepel pár tétel a borvidékről, időnként kóstolókon is előkerült néhány palack az utóbbi években, de ez volt az első alkalom, hogy egy boresten csak és kizárólag Oregon legyen a fókuszban. Elismert pincék és - a felvezető pezsgőt leszámítva - három kiváló évjárat, 2008, 2012 és 2015 borai kerültek terítékre.

Két és fél év telt el azóta, hogy először találkoztam ezzel a borral, de még mindig nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy a svájci Lidl kevesebb, mint ezerforintnyi frankért cserébe ilyen anyagot képes kipakolni a diszkontpolcokra. Már nem is emlékszem pontosan, hogy hány palackot pusztítottam el belőle helyben, és mennyit idehaza, de az biztos, hogy az utolsó palackom és a benne elhelyezkedő parafa közötti kapcsolatot az elmúlt hétvégén szakítottam meg végérvényesen. Azt nem tudom, hogy érdemes lett-e volna még várni, de az biztos, hogy ismét betöltötte azt a szerepet, amit eredetileg neki szánhattak.

Emlékszem, még vagy 10 éve a Bolyki Indián Nyár volt az egyik kapudrogom a minőségi vörösborok irányába (a másik a St. Andrea A Kutyafáját volt), sokszor ittuk a baráti társasággal, szerettük, megérte az árát. Azóta sok bor lefolyt a szomjas kis torkokon, a borhorizont kitágult, az Indián Nyárral ápolt szorosabb viszony pedig megszakadt, inkább csak alkalomadtán, egy-egy pohár erejéig kerültünk kapcsolatba. Néhány évjáratnyi kihagyás után úgy másfél éve előkerült egy 2016-os kiadás egy kerti parti alkalmával, és anélkül, hogy különösebben mélyen szántó elemzésbe bocsátkoztam volna, egészen kellemes emlékeket őriztem meg róla. Így aztán, amikor egy alapos ráncfelvarrás után, megújult külsővel kikerült a polcokra az aktuális, 2017-es évjárat, beruháztam egy palackra, hogy kiderüljön, vajon hányadán is állunk most egymással, én és az Indián Nyár.

Telmo Rodríguez spanyol sztárborász szerteágazó szortimentjének itthon is elérhető része tavaly év végén néhány rioja-i borral bővült: eddig a Bodega Lanzaga névre keresztelt pincétől csak a kvázi belépő bor, az "LZ" volt elérhető, most a két nagyobb testvér, a Corriente és a Lanzaga is megvásárolható. A két utóbbival csak futólag, 1-1 kóstolóadag erejéig volt alkalmam megismerkedni tavaly, de voltak annyira meggyőzőek, hogy mindkettőből beemeljek 1-1 üveget a kosárba. A Corriente-t a múlt héten kibontottam és még csak félúton jártam a palack feneke felé, de gondolkodás nélkül meg is rendeltem az utánpótlást.

Közben tőlem teljesen függetlenül a hétvégén ungert is rányitott egy palackra, úgyhogy mindketten megosztjuk élményeinket a borról.

A bor neve - "Corriente" - a 20. század elején használatos kategóriának (corriente - mindennapi, selecto - válogatott) állít emléket. "Bueno de diario" - napi jó, mindennapi jó - írja a címke, de a palack egy hétköznapi bornál jóval nagyobb értéket rejt. Telmo Rodríguez nem használja a Rioja-ban bevett Joven, Crianza, Reserva megjelöléseket a címkéken, de borkészítési technológia és érlelés szempontjából a Bodegas Lanzaga három nem dűlős tétele, az LZ, a Corriente, a Lanzaga nagyjából beilleszthető ezekbe a kategóriákba (a korábbi "Joven" helyett egyébként az új szabályozás általános "Rioja" megjelölést ír elő). Így tehát a párhuzamos Telmo Rodríguez-dimenzióban a Corriente kvázi az egységsugarú Rioja Crianza megfelelője, árban is nagyjából ugyanott helyezkedik el, de a nagy átlagnál messze többet tud.

Ritkán van alkalom arra, hogy 10 és 20 éves aszúkkal a poharában koccintson az új esztendőre az egyszeri borissza, de az utóbbi három évben Budapesten ez sem lehetetlen. Talán nem túlzás hagyományosnak nevezni az újévi aszúkoccintást, amelyet a Disznókő Szőlőbirtok képviselői tartanak január első hetében a Veritas Borbárban. Ezeken a kötetlen jellegű kóstolókon mindig szerepel egy 10 évvel és egy 20 évvel ezelőtti évjárat 5 puttonyos aszúja, alkalmanként egy-egy száraz borral vagy aszú hordómintával kiegészítve. Most sem volt ez másként, ezúttal két nagyon izgalmas és egyben nagyon eltérő évjárat, a 2010-es és a 2000-es aszúi kerültek sorra. Szabival mi is ott voltunk, 1-2 sort még papírra is vetettem, lássuk, mit kóstoltunk.

Ahhoz képest, hogy közel tíz évvel ezelőtt a pince fehérborai jelentették az első lépéseimet a minőségi szeszfogyasztás felé, nem állíthatom, hogy tisztában vagyok Béla és Bandi jelenével. Hűtlenségem elsődleges oka, hogy szerencsére rakásnyi érdekesebb borral találkozom, így se idő, se kapacitás arra, hogy az úgynevezett alapszintet keresztül-kasul bejárjam.

Néha azért jólesik nosztalgiázni. És hát jólesik inni olyan borokat is, amelyek inkább kikapcsolnak, mintsem gondolkodásra ösztönöznek. Ez a kékfrankos is ilyen, méghozzá a szebbik, szerethetőbbik fajtából.

2020 első napja még a múltidézés jegyében telik itt a borrajongón: a kedvenc tavaly kóstolt külföldi borainkat gyűjtöttük csokorba. Természetesen kíváncsian várjuk az olvasói toplistákat is.

A bejglikómából felébredve elérkeztünk az év utolsó napjához is, ami szokás szerint helyet ad a visszatekintésnek, számvetésnek. Toplistánk idén is kétrészes, de ezúttal történelmi okokból úgy alakult, hogy külföldi kedvenceink publikálása január elsejére marad.

Ezúton kívánunk szebb és boldogabb kettőezer-húszat minden kedves követőnknek. Olvasóink kedvenceit a szokásos módon, hozzászólás-formában várjuk.

A nyárvégi badeni kiutazásom alkalmával lehetőségem nyílt arra is, hogy egy rövid, legfeljebb órákban mérhető kitérőt tegyek az osztrák térfélen, erre pedig nincs is jobb választás, mint Wachau. Tekintettel arra, hogy számomra ez volt az első ilyen alkalom, így a Melk településen (vagy inkább felette) elhelyezkedő, a környék egyik jelképeként is jegyzett apátság kézenfekvő döntésnek tűnt. Az pedig világos, hogy az apátság saját üzletében jobban érdekelt a borospolc, mint a hűtőmágnesek széles kínálata, így hát rá is raboltam egy palack alaprizlingre, amit Josef Jamek készít az apátság számára. Abban biztos voltam, hogy a hazaszállított palack tartalma élményszerű lesz, úgyhogy az azonnali nyitás helyett úgy döntöttem, hogy az év végére hagyom a dolgot. Jó ötlet volt.

Az év végi ünnepek közeledtével már szokás, hogy több társasággal is összejövünk koccintani, beszélgetni, iszogatni. Idén szerencsére sok ilyen alkalom adódott, a szokásos év végi ünnepi egyveleget terjedelmi okokból inkább ketté is bontottam. Az első rész itt található.

A másodikban leginkább egy születésnapi borozás alkalmával és a karácsony környékén alatt elfogyott borok következnek, pezsgőktől a 20 éves aszúkig, sok édes és száraz tokajival, hazai vörösökkel, külföldről osztrák, német, olasz, spanyol és új-zélandi borokkal.

Az év végi ünnepek közeledtével már szokás, hogy több társasággal is összejövünk koccintani, beszélgetni, iszogatni. Idén szerencsére sok ilyen alkalom adódott, a szokásos év végi ünnepi egyveleget terjedelmi okokból inkább ketté is bontottam.

Az idei év számos hazai meglepetést tartogatott a sokszor jogosan másodrangúként kezelt rozékategóriában. Kettőt közülük meg is írtunk a blog hasábjaira: a lelkesedés a Jackfall Rózsabimbójával kezdődött, majd a Pálffy-Törökugratóval folytatódott. Az egyik legfontosabb különbség az említett két bor és a szekszárdi Heimann pince aktuális finomseprős rozéja között, hogy amíg az előzményektől nem vártam átlag feletti teljesítményt, addig ezzel a szekszárdi rozéval kapcsolatban határozott elvárásaim voltak, hiszen két évvel ezelőtt tetszett az elődje. A helyzet pedig az, hogy tetszik az aktuális évjárat is.

Ha a belföldi tapasztalatok alapján igyekszünk eligazoldni régiónk országainak bortérképén, akkor minden bizonnyal nem a cabernet sauvignon az ideális alany arra, hogy releváns tapasztalatokat gyűjtsünk a vörös térfélről. Engem viszont kitartóan hajt a kíváncsiság, így az általam rendszeresen szondázott, elhelyezkedését tekintve szlovákiai Matyšák borászat vonatkozó tételére is ráraboltam még néhány hónappal ezelőtt. Végül a palack addig-addig hánykolódott a borkészletem tengerén, hogy csak most, a hosszabb szabadság alatt szerelődött ki a dugó az üveg nyakából az ilyenkor szokásos érzékszervi analízis ürügyén.