Borzalmas év van mögöttünk, és lényegében semmi sem maradt már úgy és olyannak, mint ahogy azt tavalyig ismertük. Örömre tehát semmi ok, de azért a lehetséges keretek között igyekeztük összefoglalni, hogy mely borokat kedveltük az idén a leginkább. A hagyományoknak megfelelően most a magyar listánk következik, méghozzá sorban a tizedik. Ezzel pedig megköszönjük a bizalmat a Borrajongó nevű "igényes" blog minden kedves követőjének, és ezúton kívánunk szebb, boldogabb, társas örömökben és utazásokban gazdagabb új esztendőt. A kedves olvasók személyes toplistáinak megosztását hozzászólás-formában pedig ezúttal is örömmel vesszük, mint az elmúlt kerek évtizedben eddig mindig.

A bejglikómából felébredve elérkeztünk az év utolsó napjához is, ami szokás szerint helyet ad a visszatekintésnek, számvetésnek. Toplistánk idén is kétrészes, de ezúttal történelmi okokból úgy alakult, hogy külföldi kedvenceink publikálása január elsejére marad.

Ezúton kívánunk szebb és boldogabb kettőezer-húszat minden kedves követőnknek. Olvasóink kedvenceit a szokásos módon, hozzászólás-formában várjuk.

Igencsak jó lehettem az idén, ugyanis idén már novemberben megkaptam az ajándékomat a mikulástól A hónap vége felé egy ígéretes meghívó esett be a borrajongó elektronikus postaládájába. A kóstoló szervezője a Disznókő Birtok volt, de ezúttal nem csak pőrén, magában állt a reflektorfényben hegyalja egyik legnagyobb ikonja. Az AXA Millésimes tulajdonolta borászatok közül két igencsak pedigrés kuzin jelenléte emelet az este fényét. Bár érdemes megjegyezni, hogy a három főszereplőt (Disznókő, Chateau Suduiraut és Quinta do Noval) nem elsősorban a tulajdonosi hátterük, sokkal inkább a valós érdemeik és részben hasonló történelmi adottságokból eredő problémáik kötik össze. A meghívó címe is “száraz borok - édes borvidékek” is sejtette, hogy a központi kérdés az lesz, hogy miként tud és akar reagálni a három történelmi édes boros vidék, a legújabbkori problémáikra, miszerint egyre szűkül világszerte a minőségi édes bort fogyasztók köre.

Cikkünk első részében Szekfű Gyula „Magyar bortermelő lelki alkata” [1] c. történelmi tanulmány mentén indultunk el, hogy a 19. századi magyar bor szemüvegén át máig bámuljunk. Ebben a részben szintén Széchenyi István gróf eszmefuttatásától indulunk el, majd Wesselényi Miklós báró és Szemere Bertalan gondolatait tesszük magunkévá.

Eljött az év vége, itt az ideje, hogy számba vegyük, mik voltak a legszebb borélményeink az elmúlt 12 hónapban. Következnek a már jól megszokott toplisták. A magyar borokkal kezdünk. Természetesen kíváncsian várjuk az olvasók listáit is! Egészségünkre!

Hagyjuk egy pillanatra a Demeter Zoltánokat, a Szepsy Istvánokat, meg a Szentesi Jóskákat. Felejtsük el egy röpke perce azokat az önsorsrontó bortermelőket, akik szőleiket kíméletesen művelik, tőkénként 0.5-1kg gyümölcsből próbálnak meg nemzetközileg is értékelhető tételeket asztalainkra tenni. Emelkedjünk el tehát saját, igencsak torz valóságunktól és tekintsünk egy picit messzebbről a magyar borfertályra. A rendszerváltás után negyed századdal, a még meglévő 63.830 hektáron megtermelt, évi átlagosan 2-2.5 millió hektoliter bor – egyes becslések szerint – 10-15%-át adó minőségi termékek még mindig csak marginális részét képviselik annak, amit nemes egyszerűséggel magyar bornak nevezünk. Huszonöt kemény év telt el és minőségi bort fogyasztani továbbra is csak egy szűk réteg prémium-kiváltsága.