A cabernet sauvignon újhordóval történő megküldése kevésbé tartozik a fajta közkedveltség tárgyát képező kivitelezési módjai közé. A modern borfogyasztói társadalom autonóm folyamatai átszabták a vörösborok felé támasztott ízlési igényeket, ez pedig villányban előtérbe helyezte a cabernet franc-t, és háttérbe szorította az ész nélküli hordózást. Mindezt csak azért írom, mert a bejegyzés tárgyát képező bor nem törekszik megfelelni a fentebbi igényeknek. Tekintettel arra, hogy véleményem szerint a villányi nagyok konzervatív keretei között Gere Attiláék számítanak a leginkább haladónak, kíváncsi voltam rá, hogy mire jutnak az általam régisulisnak tekintett keretek között. Ha lettek volna túlzó elvárásaim, csalódtam volna.

Losonci Bálint vörösborai közül az alap pinot noir az állandó vendége a tegnap ittam rovatunknak, 2014-től 2017-ig minden évjáratáról született bejegyzés (a 2018-as beszerzése is megtörtént már), most viszont egy másik vörösbor került a mikroszkóp alá Bálint gyöngyöspatai pincéjéből.
A 2018-as Syrah szűztermés, a pince első bora a fajtából, de már annyi jót hallottam róla megbízható forrásokból, hogy muszáj volt beszereznem egy palackot. Nem is bántam meg, sőt!

A "Rejtőzködő borvidékek" aktuális részében Ausztria egy kevésbé ismert és - legalábbis hivatalos eredetvédelmi szempontból - viszonylag újabb borvidékével és egyik legtehetségesebb fiatal borászával, Markus Huber-rel és boraival lehet megismerkedni.

Időnként előfordul, hogy megkeresést kapunk aktuálisan piacra lépő borászoktól és kereskedőktől egy-egy tételük megkóstolásával kapcsolatban. Ez a bejegyzés is hasonló indokok mentén született meg: Ivády Dávid, a LiberPack nevű borwebshop tulajdonosa ajánlott fel a számunkra két palackot kóstolásra. Mi pedig éltünk a lehetőséggel, és az elmúlt hétnek a végén érzékszervi vizsgálat alá vetettük őket. A borok ezúttal kiválóan vizsgáztak.

A borvidéki összefogás valamilyen formájára egyre több példát látni itthon az elmúlt években és bár a pannonhalmi kezdeményezésnek nincs akkora visszhangja, mint mondjuk a BalatonBor-nak, azért természetesen érdemes róla megemlékezni. A Pannonhalmi borvidék 6 pincészete vesz részt jelenleg a 2017-ben életre hívott, PH-Érték névre keresztelt együttműködésben (Cseri Pincészet, Hangyál Pincészet, Herold Pince, Pannonhalmi Apátsági Pincészet, Pécsinger Szőlőbirtok, Tar Pincészet), amelynek keretein belül a tagok igyekeznek megfogalmazni a borvidék identitását, szakmai és marketingkommunikációs tevékenységük összehangolásával. A társulásnak már van saját honlapja és facebook-oldala, valamint létrehoztak egy új, közös borkategóriát is, amely szintén PH-Érték névre hallgat és a 2017-es évjáratból készültek el az első tételek, majd 2018-ban következett a folytatás.
A definíció szerint a PH-Érték olyan tartályban erjesztett és érlelt fehér házasítás, amelynek legalább 50%-a rajnai rizling, legfeljebb összesen 30%-a lehet illatos/aromatikus fajta, azaz tramini vagy sauvignon blanc, a fennmaradó rész pedig olaszrizling, chardonnay, pinot blanc vagy királyleányka fajtákból állhat. A borok rajnai palackban, csavarzárral, egységes PH-Érték arculattal kerülnek forgalomba. A szőlőtermesztésre, analitikára, előzetes bírálatra és a forgalomba hozatalra további szabályok is vonatkoznak. Mind a hat pincészet készített PH-Értéket 2018-ból, én most a Hangyál Pincészetét kóstoltam meg.

Balassa István aktuális alapfurmintja még hosszú hónapokra az itthoni borkészletem alján állt volna elfeledve, ha a szokatlanul nagy mennyiségben rendelkezésemre álló szabadidőm egy részét nem az itthoni palackok szortírozására fordítom. Mivel azt gondolom, hogy ez a bor nem elsősorban hosszabb érlelésre készült, ezért az elmúlt pénteken egy társasági Skype-borozás keretei között kinyílott, majd el is fogyott, ahogy kell.

A 2020-as év első külföldi egyvelegébe szintén átcsúszott még néhány bor az óév utolsó napjairól is. Ennek megfelelően a szokásosnál több a Champagne és az egyéb buborékos ital, de Tar Feri Carpe Diem-es évzárója jóvoltából is kóstolhattam néhány ritkaságot (még ha egy másik program miatt idő előtt távoznom is kellett). Természetesen azóta is előkerült már jó néhány palack, február végén sok spanyol bor, inkább kevésbé híres borvidékekről, arányaiban a szokásosnál több fehér tétellel. Mit mondjak? Soha rosszabb külföldi felhozatalt évkezdésre! 

Tekintettel arra, hogy a bezártság keretei között jelentősen nagyobb időkapacitás allokálható ivásra és írásra egyaránt, igyekszem folytatni a hét elején megkezdett koncepciót, elsősorban a könnyű, kétezer-körüli vörösek mentén haladva. A következő tétel egy diszkontbor, hiszen aktuálisan az Aldi kínálatát képezi. Ha azt nézem, hogy az árképzést tekintve ezúttal közelebb járunk az ezreshez, akkor jogosan lehetnek kétségeink, hogy érdemes-e ebben a szegmenesben villányi vörösborral próbálkozni. Különösen úgy, hogy zweigelt és syrah házasításáról van szó. Én mindenesetre bevállaltam, és ezúttal nem kellett csalódnom.

Csopak a hazai olaszrizling-termelők és abból bort készítő borászok talán legfontosabb műhelyévé nőtte ki magát az utóbbi évek során, köszönhetően néhány helyi pincészet szoros összefogásának és a Csopaki Kódex névre keresztelt szigorú eredetvédelmi rendszer életre hívásának. A csopaki Szitahegyen található Szent Donát Birtok a Csopaki Kódex mozgalom egyik oszlopos tagja, és tágabb körben úgy általában a balatoni borászélet egyik megkerülhetetlen tényezője is. Kiemelten olaszrizlinggel, furminttal, kékfrankossal dolgoznak Csopak és Paloznak, Tihany és a köveskáli Fekete-hegy dűlőin. A három lépcsőből álló szortiment - Talajsztori borok (Rizling, Blanc, Rosé), Hegyborok (Csopak, Márga, Magma, Magma Rosé Méthode Traitionelle), Dűlőborok - csúcsán az egyes dűlők alapanyagából készített olaszrizlingek állnak (illetve 2018-ból készültek dűlős kékfrankosok is), de a Szitahegy egy kisebb, Szent Donát nevét viselő parcellájának termését külön is lepalackozzák. 2017-ből egy olaszrizling és egy kékfrankos is palackba került innen, ezek tették elviselhetőbbé számomra a legutóbbi karantén-hétvégét.

Miközben megszokott életünk tartópillérei éppen napról-napra rogynak meg, és próbálunk alkalmazkodni a bezártsághoz az ehhez kapcsoló hétköznapi nehézségekkel és kihívásokkal együtt, van néhány dolog, ami változatlannak látszik. Továbbra is kitartóan keressük például azokat a belépőszintű hazai vöröseket, amelyek nem nagyságukkal, sokkal inkább közérthető gyümölcsösségükkel követelnek helyet maguknak egyre szürkébb hétköznapjaink asztalán. 

Konyáriék emlékezetem szerint kifejezetten ügyesen űzik ezt a műfajt, a Szerecsen nevű alapházasításukról én legalábbis kellemes emlékeket őrzök. Most pedig itt ez a Fecske, ami az árazása alapján hasonló babérokra igyekszik törni. Az elsőkörös tapasztalataink alapján ráadásul úgy tűnik, hogy mindezt sikeresen teszi.

Itt van ismét egy csokorra való spanyol bor, amelyeket a Vino Castillo-ban kóstoltam idén március elejéig. A Dob utcai üzletben a helyben kóstoltatás természetesen egyelőre szünetel, csak elvitelre lehet borokat venni, rövidített nyitvatartás mellett. Normális esetben várnék még, hogy több anyag összegyűljön egy ilyen poszthoz, de a jelenlegi helyzetre tekintettel inkább közzéteszem az eddig összegyűlt jegyzeteket.

2020 első magyar egyvelegében szerepel még néhány bor az 2019-es év utolsó napjáról is, de ez egyrészt már történelmileg is így alakult ezeknél az évkezdő egyvelegeknél, másrészt meg ennyi csalás belefér. :)

A Furmint Februárról szóló beszámoló poszt alatt facebook-on Balogh Zoltán finoman meglegyintett (illetve rajtunk keresztül tulajdonképpen az egész magyar borsajtót), hogy a tokaji száraz furmint mellett a somlói furmintról meglehetősen kevés szó esik, pedig ott sem ma kezdődött ez a sztori. Nos, annyiban biztosan igaza van a Somlói Apátsági Pincészet frontemberének, hogy Somló (nem csak a furmint) méltatlanul keveset szerepel nálunk (is). Pedig a már visszavonult vagy visszavonulóban lévő, illetve más borvidékre költözött nagy öregek (Fekete Béla, Györgykovács Imre, Takács Lajos) után bőven maradt még tartalék a somlói borász-szcénában, ráadásul az utóbbi néhány évben feltűnt egy fiatalabb generáció, akik szintén izgalmas borokat mutattak már "A Hegy"-ről. Az egyikük Barcza Bálint, akitől sajnos viszonylag kevés bort kóstoltam eddig, azokat kedveltem is, éppen ezért vettem le a polcról kb. 1 hónapja ezt a palackot is, aminek tartalma azután újfent megerősített abban, hogy érdemes lesz Barcza Bálintra odafigyelni.

A tegnap ittam rovatban viszonylag ritkán szerepelnek édes borok, pedig azért mi jó eséllyel gyakrabban fogyasztunk ilyesmit (is), mint a nagy magyar átlag és legalább ennyivel hozzá tudnánk járulni az édes borok népszerűsítéséhez, mert édes bort inni jó dolog, főleg ha ilyen remek és jól fogyasztható matéria jut a pohárba, mint a mai áldozat.
Tokaji édes bor-fronton sok változás történt az utóbbi 20-30 évben, mégsem állítanám, hogy ma már teljesen tiszta a kép az egyes kategóriák elválasztását, stílusának meghatározását illetően. Vizsgálatunk mai tárgyára vonatkoztatva ezt a gondolatot, jelenleg jól megférnek egymás mellett a laza, könnyen csúszó, 2000-3000 forintért is beszerezhető alap-szamorodnik az árban, analitikai adatokban, koncentrációban és komplexitásban egyaránt komolyabb aszúkat ostromló óriásölőkkel, aztán eldöntheti mindenki, hogy ez most mennyire jó vagy rossz. A mai bor a számok terén valahol az arany középutat képviseli, különlegessége a szőlőfajtában rejlik, ez a bor ugyanis 100%-ban sárgamuskotályból készült, ami a szamorodnik és aszúk esetében legtöbbször inkább csak kiegészítő szerepet szokott játszani.

A harmadik éve megrendezésre kerülő Gyengébb? Nem! nőnapi kóstoló ismét számos borászhölgyet és szép számú vendéget vonzott a Sofitel Hotel folyosóira (és jelenleg úgy néz ki, hogy jó ideig ez volt az utolsó nagyobb boros rendezvény). Volt alkalom régi barátokat üdvözölni és ritkábban látott pincéktől kóstolni egyaránt. Sok jó ismerőssel találkoztam (sajnos így sem jutottam el mindenkihez, de legalább pótoltam néhány, a Furmint Februáron kihagyott pincét is), sokat beszélgettem, a jegyzetelésre kevésbé figyeltem oda, de azért készült néhány nyúlfarknyi bejegyzés és sebtiben odavetett zárójeles pontszám, úgyhogy azokat közreadom.

Bock-borokat valószínűleg sűrűbben kóstolunk, mint vásárolunk, aminek megvan a maga oka. A pince két-háromezres alapszériás borai legtöbbször érdektelenek, néhányszor pedig vállalhatatlanul rosszak is. A nyolcezer környékén kínált középkategóriás anyagok már többnyire érdekesek, néha pedig egészen finomak is, az itteni kutakodást ezért többnyire az árcímke, ritkább esetben pedig a rosszabb tapasztalatok korlátozzák. A húsz-harmincezres mazsolaborokat pedig értelemszerűen csak rendezvényeken kóstoljuk, hogy újra és újra megállapítsuk a tőlük vett stílusbeli távolságunkat.

A Bukolyi borok - amelyeket jó pár éve Bukolyi Marcell készít - egy ideje eltűntek a horizontról. Ez persze nem jelenti azt, hogy Bukolyiék háza táján megállt volna az élet, épp ellenkezőleg, a családalapítás után megkezdődött az új birtok életre hívása. Marcell és párja, Lilla a Nagy Eged-hegy tövében építette fel a birtokközpontot és mivel a kezdetektől ökológiai gazdálkodásban gondolkodtak, így a borok is új telepítésű szőlőültetvényekről készülnek. A 2018-as évjáratból készültek el az első borok, köztük ez a pinot noir.

Hoztam megint 7 darab borpárt a téli időszakról Ausztriától Új-Zélandig és persze itthonról is. Az évszak okán most leginkább vörösborokat tettem egymás mellé.

Jubilált a Badacsony New Yorkban: az idei volt a tizedi alkalom, hogy a badacsonyi borászok, turisztikai és gasztronómiai kiállítók eljöttek a budapesti New York Palotába, hogy a fővárosban találkozzanak a nagyközönséggel.

Egy évvel ezelőtt egészen lelkesen írtunk a tavalyi eseményről, idén viszont valahogy úgy éreztem, hogy kevesebb bor tudott kiemelkedni a stabil középmezőnyből és igazán emlékezetes kóstolási élményt okozni. Talán az évjárat oka, legalábbis tavaly a sok 2017-es bor összességében véve kellemesebb benyomást tett rám, mint idén a sok 2018-as (a Furmint Február után ugyanezt a mérleget vontam meg).

Akadtak azért persze szép borok és biztos volt még sok, amit nem kóstoltam. Az már közhelyszerű, hogy vörösbor-fronton a Török Csaba által fémjelzett 2HA vitte a prímet, a Villa Tolnay fehér és vörös színekben is kiegyensúlyozottan jól teljesít. Fehérborok terén még Bakó Ambrust kell kiemelnem, aki már 2019-es tartálymintákat hozott magával és ha a borok ilyen szépen muzsikálnak majd a palackba zárva is, akkor ez lehet Ambrus eddigi talán legszebb évjárata.

A Tokaj Magic februári kóstolóján a Bott Pince talán legfontosabb dűlős borából kóstoltunk meg számos évjáratot a Borganikában. A Csontos dűlőt mondhatni, a Bott Pince tette fel újra a térképre. Dűlős száraz bort más rajtuk kívül nem készített innen, a Csontosból készült furmint viszont évről évre az egyébként is magas színvonalon teljesítő Bott szortimentnek is az egyik legjobbja. Ebből a borból hoztunk össze közös erővel egy nagy vertikális sort.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet Hemina névre keresztelt bora jó 15 éve indult, ha minden igaz, a 2005-ös volt az első évjárat (a vörös Hemina később érkezett mellé). Eleinte a pincészet csúcs-fehérbora volt, aztán inkább amolyan - miután árban a rajnai rizling válogatás Prior beelőzte - amolyan prémium birtokbor szerepet tölt be, a fehér Tricollis nagytestvéreként. A chardonnay-ra építkező (a főfajta dominanciáján túl az évek során váltakozó fehér fajtákkal fűszerezett) házasítást kezdetben elég gyakran érte az a vád, hogy a túltolt (új)hordó és seprőfelkeverés mellett kissé lustácska és gyümölcstelen.
Azóta eltelt majd' 15 év, mind a borfogyasztók, mind a borászok a könnyedebben fogyasztható, gyümölcsösebb borok felé fordultak, finomodott a pannonhalmi apátsági borok stílusa is. Én pedig egy tavaly decemberben kóstolt korty alapján szerzett futó benyomáson felbuzdulva vettem egy palackot a Hemina aktuális évjáratából, hogy meggyőződjek róla, elmélyültebb kóstolás során is beváltja-e a bor a hozzá fűzött reményeket.

A tavaly májusi nagy 2015-ös mustra után ismét magyar kékfrankosokat kóstoltunk, ezúttal megduplázva a sort, ugyanis 2016-os és 2015-ös évjáratú borból is összejött nagyjából egy-egy tucat. A borokat évjárat szerint külön-külön csokorba szedve kóstoltuk meg vakon (a sort előzetesen ismertük), a sok tétel miatt meglehetősen gyors tempóban, félidőben egy rövidke szünet közbeiktatásával.

2020-ban sem maradhatott el a Furmint Február és a hagyományos kóstoló a Vajdahunyadvárban, nem maradhat el a borrajongós beszámoló sem. Idén a magát már nyugdíjazott borbloggernek tekintő RSzabival ketten voltunk ott a borrajongó stábjából a legnagyobb furmint-mustrán, kóstoltunk is jó sokat, fogfájásig.

A Wenzel család ruszti borászatánál még 2018 végén jártunk, az emlékezetes látogatásról szóló beszámoló itt olvasható. Rusztra és Wenzel-ékhez visszatérni azóta még nem sikerült, de bízom benne, hogy nem maradok ezzel sokáig adós. Természetesen nem távoztunk üres kézzel a pincétől, elméletileg egy komplett kóstolóra való bor várakozik még, így remélhetőleg hamarosan meg tudom osztani a friss tapasztalatokat is. Addig viszont az itthoni privát készletet szondázgatom, most ez a kékfrankos került sorra.

A sorozat idei első rejtőzködő borvidékét tulajdonképpen a véletlen sodorta elém. Történt ugyanis hogy az Auchan külföldi borkínálatával szemezve belefutottam két akciós spanyol borba, Cariñena borvidékéről. Egy fehér, egy vörös, kevésbé ismert borvidék: minden passzolt a sorozat tematikájába.