Két és fél év telt el azóta, hogy először találkoztam ezzel a borral, de még mindig nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy a svájci Lidl kevesebb, mint ezerforintnyi frankért cserébe ilyen anyagot képes kipakolni a diszkontpolcokra. Már nem is emlékszem pontosan, hogy hány palackot pusztítottam el belőle helyben, és mennyit idehaza, de az biztos, hogy az utolsó palackom és a benne elhelyezkedő parafa közötti kapcsolatot az elmúlt hétvégén szakítottam meg végérvényesen. Azt nem tudom, hogy érdemes lett-e volna még várni, de az biztos, hogy ismét betöltötte azt a szerepet, amit eredetileg neki szánhattak.

A szituáció nagyjából úgy fest, hogy a minap sikerült vörösbort lopnom egy külhoni Lidl falai közül. Persze igyekeztem stílusosan intézni, csak úgy, bármiféle szabály áthágása nélkül, a vásárlói kézikönyv erkölcsi útmutatásait betartva. Létezik ugyanis egy saját borkoordináta-rendszerem, amelynek keretei közé ez a címszereplő portugál vörös komolyabb próbálkozások közepette sem pakolható be. Egyrészt kevesebb, mint három euróért keres gazdákat a polcon, ami nem kifejezetten sejtet megbízható minőséget, az éppen-ihatóságon túlmutató értékeket. Másrészt ennek ellenére van olyan zseniális, hogy két rácsodálkozás közben felmerüljön az egyszeri fogyasztóban a kérdés, miszerint ezt a példányt árazták elég csúnyán félre, vagy a piac többi szereplője csúszott az ár/érték-skála radikálisan másik oldalára. Komolyabb megfejtést nem tudok adni, de az biztos, hogy tíz eurón belül soha nem volt még dolgom ennél jobb anyaggal. Meglepődés, rácsodálkozás, öröm és értetlenkedés. Ez a portugál házasítás gyakorlatilag ingyen oktat bisztróstílust a vörösek térfelén. A kötelező tananyag szórakoztató és gazdaságos szerepében lép be, és elvégzi a dolgát ügyesen.