Hoztam megint 7 darab borpárt a téli időszakról Ausztriától Új-Zélandig és persze itthonról is. Az évszak okán most leginkább vörösborokat tettem egymás mellé.

Jubilált a Badacsony New Yorkban: az idei volt a tizedi alkalom, hogy a badacsonyi borászok, turisztikai és gasztronómiai kiállítók eljöttek a budapesti New York Palotába, hogy a fővárosban találkozzanak a nagyközönséggel.

Egy évvel ezelőtt egészen lelkesen írtunk a tavalyi eseményről, idén viszont valahogy úgy éreztem, hogy kevesebb bor tudott kiemelkedni a stabil középmezőnyből és igazán emlékezetes kóstolási élményt okozni. Talán az évjárat oka, legalábbis tavaly a sok 2017-es bor összességében véve kellemesebb benyomást tett rám, mint idén a sok 2018-as (a Furmint Február után ugyanezt a mérleget vontam meg).

Akadtak azért persze szép borok és biztos volt még sok, amit nem kóstoltam. Az már közhelyszerű, hogy vörösbor-fronton a Török Csaba által fémjelzett 2HA vitte a prímet, a Villa Tolnay fehér és vörös színekben is kiegyensúlyozottan jól teljesít. Fehérborok terén még Bakó Ambrust kell kiemelnem, aki már 2019-es tartálymintákat hozott magával és ha a borok ilyen szépen muzsikálnak majd a palackba zárva is, akkor ez lehet Ambrus eddigi talán legszebb évjárata.

A Tokaj Magic februári kóstolóján a Bott Pince talán legfontosabb dűlős borából kóstoltunk meg számos évjáratot a Borganikában. A Csontos dűlőt mondhatni, a Bott Pince tette fel újra a térképre. Dűlős száraz bort más rajtuk kívül nem készített innen, a Csontosból készült furmint viszont évről évre az egyébként is magas színvonalon teljesítő Bott szortimentnek is az egyik legjobbja. Ebből a borból hoztunk össze közös erővel egy nagy vertikális sort.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet Hemina névre keresztelt bora jó 15 éve indult, ha minden igaz, a 2005-ös volt az első évjárat (a vörös Hemina később érkezett mellé). Eleinte a pincészet csúcs-fehérbora volt, aztán inkább amolyan - miután árban a rajnai rizling válogatás Prior beelőzte - amolyan prémium birtokbor szerepet tölt be, a fehér Tricollis nagytestvéreként. A chardonnay-ra építkező (a főfajta dominanciáján túl az évek során váltakozó fehér fajtákkal fűszerezett) házasítást kezdetben elég gyakran érte az a vád, hogy a túltolt (új)hordó és seprőfelkeverés mellett kissé lustácska és gyümölcstelen.
Azóta eltelt majd' 15 év, mind a borfogyasztók, mind a borászok a könnyedebben fogyasztható, gyümölcsösebb borok felé fordultak, finomodott a pannonhalmi apátsági borok stílusa is. Én pedig egy tavaly decemberben kóstolt korty alapján szerzett futó benyomáson felbuzdulva vettem egy palackot a Hemina aktuális évjáratából, hogy meggyőződjek róla, elmélyültebb kóstolás során is beváltja-e a bor a hozzá fűzött reményeket.

A tavaly májusi nagy 2015-ös mustra után ismét magyar kékfrankosokat kóstoltunk, ezúttal megduplázva a sort, ugyanis 2016-os és 2015-ös évjáratú borból is összejött nagyjából egy-egy tucat. A borokat évjárat szerint külön-külön csokorba szedve kóstoltuk meg vakon (a sort előzetesen ismertük), a sok tétel miatt meglehetősen gyors tempóban, félidőben egy rövidke szünet közbeiktatásával.

2020-ban sem maradhatott el a Furmint Február és a hagyományos kóstoló a Vajdahunyadvárban, nem maradhat el a borrajongós beszámoló sem. Idén a magát már nyugdíjazott borbloggernek tekintő RSzabival ketten voltunk ott a borrajongó stábjából a legnagyobb furmint-mustrán, kóstoltunk is jó sokat, fogfájásig.

A Wenzel család ruszti borászatánál még 2018 végén jártunk, az emlékezetes látogatásról szóló beszámoló itt olvasható. Rusztra és Wenzel-ékhez visszatérni azóta még nem sikerült, de bízom benne, hogy nem maradok ezzel sokáig adós. Természetesen nem távoztunk üres kézzel a pincétől, elméletileg egy komplett kóstolóra való bor várakozik még, így remélhetőleg hamarosan meg tudom osztani a friss tapasztalatokat is. Addig viszont az itthoni privát készletet szondázgatom, most ez a kékfrankos került sorra.

A sorozat idei első rejtőzködő borvidékét tulajdonképpen a véletlen sodorta elém. Történt ugyanis hogy az Auchan külföldi borkínálatával szemezve belefutottam két akciós spanyol borba, Cariñena borvidékéről. Egy fehér, egy vörös, kevésbé ismert borvidék: minden passzolt a sorozat tematikájába.

Gubicskó Lászlóval, a Szélkiáltó Pincészet tulajdonosával és borászával több évvel ezelőtt, valamelyik Mindszenthavi Mulatságon találkoztam először; beszélgettünk borokról, erről-arról, aztán néhány évre rá már saját borait kínálta a fesztiválon. A borok minimum rendben voltak, kedveltem is mindegyiket, de volt közöttük, ami nem csupán a nevével, hanem minden szempontból kilógott a sorból, ez volt a 2017-es Fekete Bárány.

Azóta többször is volt szerencsém ehhez a különleges tételhez, és bebizonyosodott, hogy első alkalommal nem csupán az újdonság varázsa miatt fogott meg annyira. Legutóbb a Furmint Február vajdahunyadvári kóstolóján a debreceni  Black Sheep Roastery & Coffee hundurasi kávéból készített filteres kávéjával és espresso-jával párosítva is megkóstolhattam a bort, ami azután a sétáló kóstolón is ott volt a borászat standján. Kávét csak elvétve iszom, ebből kifolyólag finoman szólva nem is értek hozzá, de az tény, hogy az egyes kávék után kóstolva a bor egészen más érzetet keltett. Most viszont maradjunk szigorúan magánál a bornál.

A hazai boros vérkeringésből részben kiesve talán nem meglepő, ha azt állítom, hogy a köveskáli Pálffy Pince aktuális tevékenységével kapcsolatban sincsenek érzékszervi tapasztalataim. Kivételt csak a közelmúlt egyik legjobb rozéja képez, amiből persze nehéz lenne távolabbi következtetéseket levonni.

Tekintettel arra, hogy egy – feltehetően termőhelyi – olaszrizling már alkalmasabb erre a feladatra, megpróbálkoztam a Fekete-hegy aktuális évjáratával. A biztos meggyőzés helyett össze is zavart rendesen.

A Bortársaság szokásos Tokaj-körképe a 2018-as évjárat apropóján sem maradhatott el, a korábban megszokott novemberi időpontok helyett a dupla kóstolóval és külön kiadvánnyal fémjelzett kitekintésre ezúttal januárban került sor. A Lánchíd utcai üzletben tartott kóstolókra a hegyaljai borászok két-két 2018-as száraz bor mellett hoztak magukkal - jellemzően korábbi évjáratból származó - édes bort is. Tavaly és tavalyelőtt is úgy alakultak a dolgaim, hogy csak az egyik kóstolóra tudtam elmenni, most végre ismét ott voltam mindkettőn, úgyhogy meg is osztanám benyomásaimat.

Kézdy Dániel és a Furmint Február szervezői idén is készültek a borsajtó képviselőinek egy zártkörű felvezető eseménnyel a Vajdahunyadvárban megrendezésre kerülő februári kóstoló előtt. A tavalyi évhez hasonlóan ismét a budakalászi Kálvária Pincében szemléztünk különböző évjáratú furmintokat, amelyek mellé különleges olívaolajakat és népszerű pékségek kenyereit is kínálták, ráadásképpen pedig egy érdekes játékban is részt vehettünk.

Németh Attila Gábor mátrai boraival egy ideje elvesztettem a kapcsolatot. A múltról szép emlékeim vannak, sőt, megkockáztatom azt is, hogy tőle ittam a borvidék legjobb vörösborát, arról nem is beszélve, hogy Attila azon kevés borászok közé tartozik, akiket személyes aspektusból is módfelett sokra tartok. Most viszont ahelyett, hogy feleslegesen elmélkednék azon, ami innen nézve a múlt, inkább megpróbálom felvenni a fonalat, ahogy lehet. Ehhez pedig szinte képtelenség jobb bort választani, mint egy cabernet sauvignont. Az van ugyanis, hogy ha ebből a fajtából hazai keretek között sikerül számomra értelmezhető végeredményt kihozni, akkor ott a többivel sem lehet nagy baj.

A Kóstolom Borbár két pincészet látott vendégül a kékfrankos fajtának szánt, párbajként meghirdetett januári kóstolóestjén. Csopakról a Szent Donát Birtok, míg a szélesebb körben kevésbé ismert Vaskeresztesről a Nador képviselői hoztak magukkal kékfrankosokat. Két izgalmas termőhely, két izgalmas birtok, sok-sok kékfrankos, különböző méretű palackokba zárt és/vagy dűlőszelektált tételek várakoztak tehát a bemutatkozásra. A borászatok által reprezentált termőterületek mellett a borok kora is eltérő volt, a Nador borászai főleg régebbi évjáratú tételeket töltöttek a poharakba.
Az esti nyitott kóstoló előtt egy zártkörű szakmai kóstolóra is sor került a délutáni órákban, ennek a végére sikerült nekem is beesnem a borbárba, hogy megkóstoljam a borokat.

A tarcali Kikelet Pince borásza, Berecz Stéphanie idén is megtartotta kedves szokását és küldött egy kartonnal a frissen megjelenő száraz boraiból, hogy kóstoljuk meg azokat. Ez most hét bort jelent, ennyi száraz tétel készült a pincénél 2018-ban: két furmint (Birtok és Lónyai), négy hárslevelű (Birtok, Kassai, Lónyai, Váti) és egy házasítás (Váti Tokaj Dry). A Váti borai várhatóan később kerülnek a kereskedésekbe, Stéphanie szokás szerint egy kis palackos érlelést is szán ezeknek a boroknak forgalomba hozatal előtt, így a jelenlegi pillanatfelvételhez képest már kicsit változhatnak.

Négyen ültünk le megkóstolni a borokat, köztük Táncoló Medve barátunk és Szabi is, de sajnos két bor dugós volt, a cserepalackokat pedig pár nap múlva már egyedül bontottam ki.

Mit tudhat vajon most egy 10 éves egri kékfrankos, amelyről ráadásul sosem hallottam és nincs nyoma a világhálón? Némi félelemmel vegyes tisztelettel forgattam az előző nap a születésnapom alkalmából kapott palackot, majd úgy tettem el, hogy ennek minél hamarabb a végére kell járni. Január elején ennek megfelelően elő is került a dugóhúzó és a borospohár, én pedig meglepődtem, méghozzá kellemesen.

Soha nem merném azt állítani, hogy Rioja a Föld egyik legizgalmasabb borvidéke, de azt, hogy - legalábbis az én eddigi "pályafutásom" alatt - az egyik legmegbízhatóbb, azt igen. A szaktekintélyek évjárat-értékelései szerint 2008-2016 között minden évben elégedettek lehettek a termelők (2017 megint nem volt egyszerű) és a fogyasztók is.
Ami személyesen engem illet, fehér- és rosé-fronton nem számítok csodaborokra, az megszokott stabil minőséget megkapom és néha van részem azt túlteljesítő kellemes meglepetésekben is. Fehérben is vannak persze nagyágyúk, de azokba én nem szoktam belefutni. Vörösborban már más a helyzet, Rioja-t inkább ezért szoktuk szeretni, ezen a téren már komolyabb elvárásokkal indulok, de ezeket a borok általában meg is ugorják, legalábbis nem sok csalódást keltő rioja-i vörösborra emlékszem az utóbbi évekből.
A spanyolok gyakorlatilag 10 euró alatt már dúskálhatnak a szinte bolondbiztos vörösborok tengerében még a leghíresebb borvidékükről is. Mire kis hazánkba elérnek a nedűk, az árak akár 50%-kal is megnőhetnek, de még így is remek Roble/Joven/Crianza (az új szabályozás szerint az előbbi két kategória helyett már egy általános Rioja megjelölés szerepel a címkéken) borokat lehet találni 4000 Ft alatt, míg egy Rioja Reserva-ért már akár ennek dupláját is ki kell csengetni.
Szóval kevés jobb ár-érték arányú és élvezetesebb vörösbort ismerek a Rioja Crianza-knál. Optimális esetben gyümölcsösek, nem nehézkesek, jól ihatóak, fiatalon is könnyen megközelíthetőek, ugyanakkor néhány éves fektetés sem csorbítja az élvezeti értéküket. Simán szebbé tesznek egy hétköznap estét, de akár ünnepi alkalomhoz bontva sem okoznak csalódást, ételek mellett is remekül működnek. Igazi közönség-kedvenc borok, amelyeket azért a műértő sem feltétlenül söpör lekezelően félre. Mára hoztam is egy szép példát.

A Szászi Pince olaszrizlingjeivel nincsen szerencsém. A kapcsolatunk öt évvel ezelőtt emlékezetesen rosszul indult, amit aztán hosszú hallgatás követett. Egészen tavaly nyárig, akkor ugyanis egy szabadtéri borozás keretei között rányitottam a bejegyzés tárgyát képező bor előző, '17-es évjáratára, ami akkor és ott kifejezetten tetszett. Egy gazdag, érdekes, szigorú mércével mérve is finom olaszrizlingre emlékszem, ami rendkívül jól oltotta a szomjat a nyári harmincfokban. Azt és akkor – már magam sem tudom, hogy miért – nem vetettem bloghasábokra. 

Az élményeken felbuzdulva pár hónappal később megvásároltam a friss évjáratot abban bízva, hogy egyrészt hasonló örömöket fog okozni, másrészt azért is, hogy végre beszámolhassak arról, hogy a pince alapolasza érdemes a figyelemre. Most pedig itt ülök a maradék háromnegyednyi palack mellett, és nem értem, hogy mi történik.

Igazi nagyágyúval indította Ripka Gergő barátunk az új esztendő Tokaj Magic kóstolósorozatát: Balassa István Mézes-mályból készített száraz borai voltak az első "vendégek" 2020-ban a helyszínként már jól bevált Borganikában.
Gergő bevallása szerint 2008 októberében kóstolta a 2006-os Mézes-mály  Furmintot, amely egyike volt azoknak a boroknak, amelyek ráébresztették a borvidék potenciáljára és amit azóta is meghatározó mérföldkőként tart számon boros pályafutása során. Nekem a 2009-es és a 2011-es Mézes-mály volt hasonlóan óriási élmény, és a többi évjárat is sok szép pillanatot okozott, úgyhogy én is nagy érdeklődéssel vártam a borokat.

Állítólag Kiss Gábor már régóta nem szeretne rosé-t készíteni, de a vásárlók nyomásának engedve mégis évről évre lepalackozza ezt a bort, amit aztán a hálás közönség gyorsan el is kapkod. Nos, nekem ez a bor eddig (azt hiszem) kimaradt az életemből, tavaly történetesen pont vettem volna egyet a 2018-asból a pozitív visszajelzések hatására, de addigra elfogyott. A népszerűség átka... Most résen voltam, és gyorsan lecsaptam a megjelenés után egy palackra a 2019-es évjáratból.
Persze jogosan merül fel a kérdés, hogy mit keres januárban egy rosé-poszt egy borblogon, de az a helyzet, hogy amikor a múlt héten egy paradicsomos-tonhalas tésztához kutattam megfelelő kísérő után, akkor ez akadt a kezembe potenciális jelöltként. Amíg főtt a tészta és a mártás, kitöltöttem egy kóstolóadagot a borból, és mielőtt a vacsora elkészült, ezt még kétszer megismételtem.
Két dolog vált nyilvánvalóvá közben: 1. a bor nem fog passzolni az ételhez, 2. ezt a bort én bizony kedvelem. Szóval, a tonhalas tészta elfogyott, a borból pedig utána ittam még egy fél pohárral. A tanulság? A paradicsomos-tonhalas tésztához most nem találtam meg az ideális kísérőt, de a nyári kerti partikat szem előtt tartva erre a borra még érdemes lehet visszatérni. Kiss Gábor pedig akarva-akaratlanul megnyert még egy embert a 364 Rosé ügyének. :)

Oregoni chardonnay-k és pinot noir-ok kóstolójával indult 2020 a Carpe Diem-ben. Tar Ferencnek régi "kattanása" az oregoni bor, különösen a pinot noir. Kis hazánkban elvétve találkozni csak a borvidék boraival, ami pedig elérhető, az általában drága is. A finewines.hu kínálatában régóta szerepel pár tétel a borvidékről, időnként kóstolókon is előkerült néhány palack az utóbbi években, de ez volt az első alkalom, hogy egy boresten csak és kizárólag Oregon legyen a fókuszban. Elismert pincék és - a felvezető pezsgőt leszámítva - három kiváló évjárat, 2008, 2012 és 2015 borai kerültek terítékre.

Két és fél év telt el azóta, hogy először találkoztam ezzel a borral, de még mindig nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy a svájci Lidl kevesebb, mint ezerforintnyi frankért cserébe ilyen anyagot képes kipakolni a diszkontpolcokra. Már nem is emlékszem pontosan, hogy hány palackot pusztítottam el belőle helyben, és mennyit idehaza, de az biztos, hogy az utolsó palackom és a benne elhelyezkedő parafa közötti kapcsolatot az elmúlt hétvégén szakítottam meg végérvényesen. Azt nem tudom, hogy érdemes lett-e volna még várni, de az biztos, hogy ismét betöltötte azt a szerepet, amit eredetileg neki szánhattak.

Emlékszem, még vagy 10 éve a Bolyki Indián Nyár volt az egyik kapudrogom a minőségi vörösborok irányába (a másik a St. Andrea A Kutyafáját volt), sokszor ittuk a baráti társasággal, szerettük, megérte az árát. Azóta sok bor lefolyt a szomjas kis torkokon, a borhorizont kitágult, az Indián Nyárral ápolt szorosabb viszony pedig megszakadt, inkább csak alkalomadtán, egy-egy pohár erejéig kerültünk kapcsolatba. Néhány évjáratnyi kihagyás után úgy másfél éve előkerült egy 2016-os kiadás egy kerti parti alkalmával, és anélkül, hogy különösebben mélyen szántó elemzésbe bocsátkoztam volna, egészen kellemes emlékeket őriztem meg róla. Így aztán, amikor egy alapos ráncfelvarrás után, megújult külsővel kikerült a polcokra az aktuális, 2017-es évjárat, beruháztam egy palackra, hogy kiderüljön, vajon hányadán is állunk most egymással, én és az Indián Nyár.

Telmo Rodríguez spanyol sztárborász szerteágazó szortimentjének itthon is elérhető része tavaly év végén néhány rioja-i borral bővült: eddig a Bodega Lanzaga névre keresztelt pincétől csak a kvázi belépő bor, az "LZ" volt elérhető, most a két nagyobb testvér, a Corriente és a Lanzaga is megvásárolható. A két utóbbival csak futólag, 1-1 kóstolóadag erejéig volt alkalmam megismerkedni tavaly, de voltak annyira meggyőzőek, hogy mindkettőből beemeljek 1-1 üveget a kosárba. A Corriente-t a múlt héten kibontottam és még csak félúton jártam a palack feneke felé, de gondolkodás nélkül meg is rendeltem az utánpótlást.

Közben tőlem teljesen függetlenül a hétvégén ungert is rányitott egy palackra, úgyhogy mindketten megosztjuk élményeinket a borról.

A bor neve - "Corriente" - a 20. század elején használatos kategóriának (corriente - mindennapi, selecto - válogatott) állít emléket. "Bueno de diario" - napi jó, mindennapi jó - írja a címke, de a palack egy hétköznapi bornál jóval nagyobb értéket rejt. Telmo Rodríguez nem használja a Rioja-ban bevett Joven, Crianza, Reserva megjelöléseket a címkéken, de borkészítési technológia és érlelés szempontjából a Bodegas Lanzaga három nem dűlős tétele, az LZ, a Corriente, a Lanzaga nagyjából beilleszthető ezekbe a kategóriákba (a korábbi "Joven" helyett egyébként az új szabályozás általános "Rioja" megjelölést ír elő). Így tehát a párhuzamos Telmo Rodríguez-dimenzióban a Corriente kvázi az egységsugarú Rioja Crianza megfelelője, árban is nagyjából ugyanott helyezkedik el, de a nagy átlagnál messze többet tud.

Ritkán van alkalom arra, hogy 10 és 20 éves aszúkkal a poharában koccintson az új esztendőre az egyszeri borissza, de az utóbbi három évben Budapesten ez sem lehetetlen. Talán nem túlzás hagyományosnak nevezni az újévi aszúkoccintást, amelyet a Disznókő Szőlőbirtok képviselői tartanak január első hetében a Veritas Borbárban. Ezeken a kötetlen jellegű kóstolókon mindig szerepel egy 10 évvel és egy 20 évvel ezelőtti évjárat 5 puttonyos aszúja, alkalmanként egy-egy száraz borral vagy aszú hordómintával kiegészítve. Most sem volt ez másként, ezúttal két nagyon izgalmas és egyben nagyon eltérő évjárat, a 2010-es és a 2000-es aszúi kerültek sorra. Szabival mi is ott voltunk, 1-2 sort még papírra is vetettem, lássuk, mit kóstoltunk.