Ahhoz képest, hogy közel tíz évvel ezelőtt a pince fehérborai jelentették az első lépéseimet a minőségi szeszfogyasztás felé, nem állíthatom, hogy tisztában vagyok Béla és Bandi jelenével. Hűtlenségem elsődleges oka, hogy szerencsére rakásnyi érdekesebb borral találkozom, így se idő, se kapacitás arra, hogy az úgynevezett alapszintet keresztül-kasul bejárjam.

Néha azért jólesik nosztalgiázni. És hát jólesik inni olyan borokat is, amelyek inkább kikapcsolnak, mintsem gondolkodásra ösztönöznek. Ez a kékfrankos is ilyen, méghozzá a szebbik, szerethetőbbik fajtából.

2020 első napja még a múltidézés jegyében telik itt a borrajongón: a kedvenc tavaly kóstolt külföldi borainkat gyűjtöttük csokorba. Természetesen kíváncsian várjuk az olvasói toplistákat is.

A bejglikómából felébredve elérkeztünk az év utolsó napjához is, ami szokás szerint helyet ad a visszatekintésnek, számvetésnek. Toplistánk idén is kétrészes, de ezúttal történelmi okokból úgy alakult, hogy külföldi kedvenceink publikálása január elsejére marad.

Ezúton kívánunk szebb és boldogabb kettőezer-húszat minden kedves követőnknek. Olvasóink kedvenceit a szokásos módon, hozzászólás-formában várjuk.

A nyárvégi badeni kiutazásom alkalmával lehetőségem nyílt arra is, hogy egy rövid, legfeljebb órákban mérhető kitérőt tegyek az osztrák térfélen, erre pedig nincs is jobb választás, mint Wachau. Tekintettel arra, hogy számomra ez volt az első ilyen alkalom, így a Melk településen (vagy inkább felette) elhelyezkedő, a környék egyik jelképeként is jegyzett apátság kézenfekvő döntésnek tűnt. Az pedig világos, hogy az apátság saját üzletében jobban érdekelt a borospolc, mint a hűtőmágnesek széles kínálata, így hát rá is raboltam egy palack alaprizlingre, amit Josef Jamek készít az apátság számára. Abban biztos voltam, hogy a hazaszállított palack tartalma élményszerű lesz, úgyhogy az azonnali nyitás helyett úgy döntöttem, hogy az év végére hagyom a dolgot. Jó ötlet volt.

Az év végi ünnepek közeledtével már szokás, hogy több társasággal is összejövünk koccintani, beszélgetni, iszogatni. Idén szerencsére sok ilyen alkalom adódott, a szokásos év végi ünnepi egyveleget terjedelmi okokból inkább ketté is bontottam. Az első rész itt található.

A másodikban leginkább egy születésnapi borozás alkalmával és a karácsony környékén alatt elfogyott borok következnek, pezsgőktől a 20 éves aszúkig, sok édes és száraz tokajival, hazai vörösökkel, külföldről osztrák, német, olasz, spanyol és új-zélandi borokkal.

Az év végi ünnepek közeledtével már szokás, hogy több társasággal is összejövünk koccintani, beszélgetni, iszogatni. Idén szerencsére sok ilyen alkalom adódott, a szokásos év végi ünnepi egyveleget terjedelmi okokból inkább ketté is bontottam.

Az idei év számos hazai meglepetést tartogatott a sokszor jogosan másodrangúként kezelt rozékategóriában. Kettőt közülük meg is írtunk a blog hasábjaira: a lelkesedés a Jackfall Rózsabimbójával kezdődött, majd a Pálffy-Törökugratóval folytatódott. Az egyik legfontosabb különbség az említett két bor és a szekszárdi Heimann pince aktuális finomseprős rozéja között, hogy amíg az előzményektől nem vártam átlag feletti teljesítményt, addig ezzel a szekszárdi rozéval kapcsolatban határozott elvárásaim voltak, hiszen két évvel ezelőtt tetszett az elődje. A helyzet pedig az, hogy tetszik az aktuális évjárat is.

Ha a belföldi tapasztalatok alapján igyekszünk eligazoldni régiónk országainak bortérképén, akkor minden bizonnyal nem a cabernet sauvignon az ideális alany arra, hogy releváns tapasztalatokat gyűjtsünk a vörös térfélről. Engem viszont kitartóan hajt a kíváncsiság, így az általam rendszeresen szondázott, elhelyezkedését tekintve szlovákiai Matyšák borászat vonatkozó tételére is ráraboltam még néhány hónappal ezelőtt. Végül a palack addig-addig hánykolódott a borkészletem tengerén, hogy csak most, a hosszabb szabadság alatt szerelődött ki a dugó az üveg nyakából az ilyenkor szokásos érzékszervi analízis ürügyén.

Itt az idei utolsó külföldi válogatás is, benne sok spanyol vörös, izgalmas pinot noir-ok Oregonból, újvilági és óvilági sauvignon blanc-ok és még sok más bor.

A Bormedence Kárpát-medence borkultúrájának ápolását zászlajára tűző Bormedence rendezvényen tavaly Szabi merült el a a borokban, idén én látogattam el az eseményre. A Kárpát-medencei borokat fókuszba állító eseménynek ebben az évben a Palotanegyedben található gyönyörű Festetics-kastély adott helyet és mintegy 50 termelő hozta el a borait.

A névsorban a határon túli borászatokon túl is bőven akadt olyan név, akiktől nagyon ritkán kóstolok borokat, de persze akadtak régi ismerősök is, úgyhogy minden körülmény adott volt, hogy pár órát eltöltsek az új tapasztalatok gyűjtésével.

Itt az aktuális magyar egyveleg, egyben az utolsó ebben az évben. Van benne minden pezsgőtől az édesig, ami csak szembejött szeptembertől decemberig, és nem szerepelt más írás keretein belül. Mivel idén úgy alakult, hogy a Budavári Borfesztiválon is csak rövid időt töltöttem, így az ott kóstolt borokat is ide gyűjtöttem ki, külön megemlékezésnek nem láttam értelmét.

A Vino Castillo Dob utcai helyisége nem csupán borboltként funkcionál, a belső terem havonta tematikus kóstolóknak is otthont ad, illetve mindig van a borhűtőikben nyitva néhány cava és bor, amelyeket pohárral lehet kóstolni. A poharazott választék havonta cserélődik és előre meg is hirdetik, de néha egy-két bónusz tétel is előfordulhat. A kereskedés a választék bővítésébe bevonja a közönséget és a szakma képviselőit is, ugyanis a pincészetektől érkezett mintákat gyakran komplett sorként meg lehet kóstolni, majd a visszajelzéseket a tulajdonosok is figyelembe veszik a döntéshozatal során.
Az utóbbi néhány hónapban én is részt vettem néhány ilyen nyitott kóstolón, illetve a poharazott kínálatot is rendszeresen szondáztam, így jött össze az alábbi igen széles merítés a Vino Castillo kínálatából és a választékbővítés céljából tesztelt borokból.
(Közben megkezdődött a felkészülés és a jegyárusítás a 2020-as Fiesta de Vino-ra, ahol ismét elképesztő mennyiségű spanyol bort és cava-t lehet majd kóstolni.)

Számos borvidékünkön megvannak már azok a szőlőfajták, amelyek az adott földrajzi viszonyok keretében többnyire megbízhatóan teremnek, jó bor készül belőlük, így mondhatni, kialakult a termőhely és fajta egymásra találása. Néha azonban előfordul egy-egy a hiba mátrixban: jön egy makacs termelő (korát megelőző látnok vagy szerencsétlen bolond, ezt az idő eldönti), aki fittyet hány a borvidéki hagyományokra és megpróbálkozik valamilyen - papíron - egészen oda nem illő szőlőfajtával. Rosszabb esetben a kísérlet gyorsan kudarcba fullad és feledésbe merül, jobb esetben születhet egy borvidéki csodagyerek, vagy akár valamilyen egészen új folyamat kezdetének is tanúi lehetünk, bár ezt megint csak az idő dönti majd el.
Ilyen érdekes fordulat a leginkább fehérboros borvidékként ismert Somló és Badacsony újkori bor-történelmében, hogy az utóbbi években 1-1 (duplán) tájidegen, kék szőlőből, ráadásul még csak messze nem is Kárpát-medencei fajtából készült vörösbor keltette a legnagyobb a visszhangot boros körökben. Mindkét "eretnek" esetében a borvidéki szereplők részéről tanúsított kezdeti kétkedésre a fogyasztói és szakmai berkekből érkező elismerés gyorsan csattanós választ adott.
Az idei évben (valószínűleg) a két utolsó "tegnap ittam" sorozatban megjelenő bejegyzésemet ennek a két bornak fogom szentelni. A második rész a Kreinbacher Syrah-é.

Íme, a borpár(baj)ok sorozat őszi kiadása, magyar és külföldi tételek vegyesen, jellemzően fajta és évjárat alapján hét párba állítva.

Tar Feri régóta dédelgetett álma volt egy portfóliókóstoló, ahol a finewines.hu széles szortimentje bemutatkozhat egy külön rendezvény keretében, meghívott borászokkal, mesterkurzusokkal, prémium tételekkel. Az álom idén november utolsó napján valóra vált, az eseményre jegyet váltó nagyjából 120 fő a Haris Park-ban válogathatott mintegy 100 borból a pezsgőktől a komoly vörösekig.
A tematikus standokért felelős sommelier-k/borbarátok/finewines-rajongók mellett három vendég is érkezett a partner borászatoktól, Roman Niewodniczanksi a Van Volxem, Matteo Villana a G.D. Vajra és Stephan Walliser a Fromm Winery képviseletében, ők 1-1 mesterkurzust is tartották egy hozzájuk illő témakörben.

Számos borvidékünkön megvannak már azok a szőlőfajták, amelyek az adott földrajzi viszonyok keretében többnyire megbízhatóan teremnek, jó bor készül belőlük, így mondhatni, kialakult a termőhely és fajta egymásra találása. Néha azonban előfordul egy-egy a hiba mátrixban: jön egy makacs termelő (korát megelőző látnok vagy szerencsétlen bolond, ezt az idő eldönti), aki fittyet hány a borvidéki hagyományokra és megpróbálkozik valamilyen - papíron - egészen oda nem illő szőlőfajtával. Rosszabb esetben a kísérlet gyorsan kudarcba fullad és feledésbe merül, jobb esetben születhet egy borvidéki csodagyerek, vagy akár valamilyen egészen új folyamat kezdetének is tanúi lehetünk, bár ezt megint csak az idő dönti majd el.
Ilyen érdekes fordulat a leginkább fehérboros borvidékként ismert Somló és Badacsony újkori bor-történelmében, hogy az utóbbi években 1-1 (duplán) tájidegen, kék szőlőből, ráadásul még csak messze nem is Kárpát-medencei fajtából készült vörösbor keltette a legnagyobb a visszhangot boros körökben. Mindkét "eretnek" esetében a borvidéki szereplők részéről tanúsított kezdeti kétkedésre a fogyasztói és szakmai berkekből érkező elismerés gyorsan csattanós választ adott.
Az idei évben (valószínűleg) a két utolsó "tegnap ittam" sorozatban megjelenő bejegyzésemet ennek a két bornak fogom szentelni. Az első részben a 2HA mára legendássá vált Tabunello-ja lesz a főszereplő.

A bodrogkisfaludi Breitenbach Pince boraihoz emlékeim szerint eddig még nem volt szerencsém, pedig a 2007-ben indult vállalkozás a világhálón elérhető információk alapján kifejezetten aktívnak és láthatónak számít az olyasfajta körökben, melyekben borfogyasztóként mozogni szokás. Elmaradásaimat négykezes keretek között, a pince aktuális boraival igyekeztük pótolni, mai bejegyzésünkben pedig erről számolunk be a megszokott módon, alább.

Ez az ötödik év, hogy a Borrajongó részt vesz az aszú népszerűsítésére indított decemberi "Koccints aszúval" kezdeményezésben. Tokaj legnemesebb bora sajnos máig nem kapta meg a neki járó figyelmet és tiszteletet, nem vált a fogyasztási kultúránk szerves részévé. A kampány célja, hogy az adventi időszakban közelebb hozza a fogyasztókhoz ezt a tokaji csodát és arra ösztönözze az embereket, hogy aszút is bontsanak az ünnepi asztalon.

A Pannon Tokaj Pincészetről kevesebbet hallani, olvasni, mint sok más hegyaljai birtokról, én is viszonylag ritkán kóstolok tőlük bort, úgyhogy ezt a 6 puttonyos aszút most kétszeres izgatottsággal kortyolgattam. A 2000-ben alapított birtok ma 20 hektárnyi területtel (ebből 18 termő) rendelkezik, a birtokközpont Tolcsván található, ahogy az ültetvények nagy része is. A tulajdonos Nyári László, a birtokigazgató-főborász Krimin Attila, aki anno Balassa Istvánnal és Szilágyi Lászlóval együtt koptatta az iskolapadokat. A borok több kategóriában készülnek a három fő tokaji fajtából, én most a premium tételeket lefedő Dominium borcsalád 6 puttonyos aszúját kaptam meg kóstolásra.

November elején pár napot Spanyolországban töltöttem, ahol természetesen spanyol borokat is kóstoltam. Igyekeztem a jól ismert borvidékek mellett a helyi, andalúziai borokra is vadászni és a fehérborokat sem elhanyagolni. Ez a kis gyűjtemény az ottani jegyzetekből készült.

A Chateau de St. Cosme Le Claux vertikális után mindössze két nap telt el, de november első estéje ismét a Carpe Diem-ben ért. Ezúttal chardonnay-kat kóstoltunk, mégpedig vakon. A sor gerincét a Domaine Tessier 2014-es borai képezték, köztük több Premier Cru-vel, és ez már önmagában sok izgalmat ígért. Tar Feri ezekhez a meursault-i remekművekhez keresett - korban és minőségben hasonló - méltó versenytársakat a világ több szegletéből.

Előzetesen tehát csupán azt tudtuk, hogy szerepel a sorban a meghirdetett 4 Tessier-bor, a többi versenyzőről csak annyit árult el Feri, hogy lesz még 2 francia, 1 olasz, 1 osztrák, 1 oregoni és 1 új-zélandi tétel, 2012-2016 közötti évjáratokból. A fentieken túl a plusz belövő bort is teljesen vakon kaptuk. Az egyes palackokat kóstolás és rövid megbeszélés után, egyenként lepleztük le. A papírforma végül nem borult, többnyire a Tessier Premier Cru-k végeztek a mezőny élén, akadt viszont néhány kifejezetten izgalmas és szép kihívójuk, pár csalódást keltő palack mellett.

Nem véletlen, hogy az inkább népszerűségi, mintsem kínálatminőségi szempontból élenjáró hazai diszkontlánc boraival ritkán foglalkozunk: a Penny Market borkínálata megúszósan pénztárcakímélő, ami inkább azon fogyasztóknak ígér örömöket, akik olcsón szeretnének sokat inni.

Mi viszont úgy szeretnénk sokat inni, hogy eközben a prioritási faktorok között előrébb soroljuk a minőséget a költségvonzatoknál, erre pedig szinte csak jobb vadászmezőket lehet találni a hazai élelmiszerboltok között. Ettől függetlenül aki ismer, az tudja, hogy a lehetetlen dolgoknak is szeretek újra meg újra nekifutni, így hát azt is bizonyítottam már, hogy tulajdonképpen nincs is lehetetlen.

Arra viszont még én sem számítottam, hogy a lélektani ezerforintos alsó korlát környékén találni fogok értékelhető vörösbort a Penny-szortimentben. Ami ráadásul spanyol, és az ár/értéket tekintve közelebb van a legális lopáshoz, mint ahhoz, amit általában jó vételnek szoktunk nevezni.

A Péter Pincészet boraival találkoztam már néhányszor, jellemzően sétáló kóstolók során, de egy teljes palackkal otthon, hosszabb időn keresztül ismerkedni most először volt lehetőségem. Nem egészen új szereplők ők a borvidéken, hiszen a család generációkra visszamenőleg foglalkozik szőlőtermesztéssel és borászattal. A szélesebb közönség elé azonban csak az utóbbi években léptek ki, és boraikkal különböző hazai megmérettetéseken is szépen szerepeltek. Jelenleg a fiatal Péter Ákos készíti a borokat, hozzá köthető az arculat és stílusváltás, amelyet a palackok kívül-belül egyaránt tükröznek: modern, letisztult külcsín és belbecs.
A családi birtok öt hektár szőlővel rendelkezik a Thurzó, Mézes-mály, Bige, Mogyorós, Mester-Völgy, Lónyai, Kövesd dűlőkben, maga a pince pedig a tokaji Szerelmi pincesoron található. Mind a hat tokaji fajta, tehát furmint, hárslevelű, sárgamuskotály, kövérszőlő, zéta, kabar helyet kap a választékban, akár fajtabor, akár házasítás formájában. A szortimentben találunk olyan ma már ritkaságnak számító különlegességeket is, mint a fordítás és a máslás.
Én most egy száraz furminttal tettem próbát, és az élmény alapján biztosan nem ez lesz az utolsó ilyen alkalom.

Mai bejegyzésünk a megszokottól eltérően nem borbeszámoló, hanem egy szlovák nyelvű cikk fordítása. Az eredeti írás 2019. október 27-én jelent meg az Aktuality hírportálon Marta Rajková tollából. A Duna innenső oldalán kevésbé ismert határközeli szlovák borászokról szóló anyag inkább könnyedebb hangvételű, mintsem komolyan szakmázó, de bízom benne, hogy érdekes lehet olvasóink számára is.

Az eredeti szöveg, valamint a cikkben szereplő és a fordításhoz is kölcsönvett fotók mindegyike Marta Rajková munkáját  és tehetségét dicséri. Marta weboldalát itt, Instagram-oldalát pedig itt találjátok. A szlovák nyelvű szöveg és a fordítás erre a linkre kattintva olvasható párhuzamosan.

Rendkívül hálás vagyok és természetesen hatalmas köszönettel is tartozom Miriam Oršošovának, hogy oktatómként és mentoromként immár harmadik éve folyamatosan és kitartóan támogat nyelvtanulásomban, valamint fordításaim nyelvi lektorálásában is. Ez a fordítás sem születhetett volna meg az ő munkája nélkül.

Azt mondják, hogy a bor akkor jó, ha ízlik. Egy ismert szlovák borász és egy muzslai borásznő érdekes megfigyeléseket árult el a minőségi borról és a szlovákiai borturizmusról is.

Ha három szóval kellene jellemeznem, hogyan néz ki a Dunamente, akkor ez a három lenne az: síkság, Duna, szőlősök. Szőlőskert van csaknem mindenhol, amerre csak néztek, és amatőr borász itt talán minden második ember. A borfesztiválok, -utcák, -túrák és -kóstolók száma folyamatosan növekszik.

De tudjuk-e valójában, milyen a jó bor, vagy csak megtanultuk azt elegánsan forgatni a pohárban? Elmentem megkérdezni egy szimpatikus borászhölgyet és egy ismert borászt. Hol máshol is találhattam volna rájuk, mint a dél-szlovákiai szőlők között.

Október-november fordulóján két komoly kóstoló is megrendezésre került a Carpe Diem-ben. Az első a Rhone-vidék egyik meghatározó birtokának a Chateau de Saint Cosme-nak egyik csúcsborát állította fókuszpontba egy vertikális sor formájában, néhány felvezető borral kiegészítve.
A Chateau de Saint Cosme egy 1590 óta működő családi birtok, amelynek tulajdonosa és borásza Louis Barruol. A biodinamikusan művelt, 15 hektárnyi saját terület nagy része Gigondasban, közvetlenül a birtok közelében terül el, a vásárolt szőlőből készülő borok pedig a Rhone különböző appellációiból származnak. Előbbiek Chateau de Saint Cosme, utóbbiak pedig Saint Cosme név alatt kerülnek piacra. Gigondas-ból dűlőszelektált borokat is készít a borász, ezek egyike a Le Claux, amelynek 8 évjáratát gyűjtötte össze Tar Feri, hogy együtt megkóstolhassuk.
Akov személyesen is elzarándokolt néhány éve a pincéhez, a látogatásról írt beszámoló a birtok részletes ismertetésével itt megtalálható, én most igyekszem a lényegre szorítkozni.

A Fill the Winebox borbárja egyre gyakrabban ad helyt kóstolóknak és a magyar kínálat kibővítésével, hazai pincészetek is eljönnek megmutatni boraikat. Október utolsó hetében a tállyai TR Művek érkezett, hogy több évjárat borai segítségével bemutassák a pince eddigi életútját. A TR a Tállyai Radikálisok rövidítése, a pincészetet pedig három jóbarát alapította meg 2012 végén, én pedig itt írtam róluk bővebben egy korábbi vertikális kóstoló apropóján. A 2013-as év óta készítenek borokat, a területek Tállyán, a birtokközpont Mádon van, a csapattagok - a borok útját helyben egyengető borászt leszámítva - budapestiek, de sok időt töltenek a borvidéken.
Kada Anikó és Uliczki Dénes mutatta be a borokat a "Box" közönségének.