Az elmúlt napokban került forgalomba a St. Andrea Merengő aktuális, 2019-es évjárata, méghozzá a hosszú évek alatt megszokott dizájn helyett új címkével. A megújult külső nem csupán a Merengőt, hanem az egész St. Andrea szortimentet érinti, minden bor új "ruhát" kap. Az új Merengő megjelenése és az arculatváltás apropójából a pincészet és a Bortársaság közös sajtótájékoztatót rendezett, ahol többek között a Merengőt is megkóstoltuk. A Bortársaság Kossuth tér melletti boltjának emeletén Lőrincz György, ifj. Lőrincz György és az arculatot megtervező Ipacs Géza mutatta be a borokat és az új címkecsaládot.

Az előző évben megkezdett dűlőszelektált borpárokról szóló sorozat idén is folytatódik néhány poszt erejéig. A pinot noir előkerült már a tavalyi évben is, magyar és új-zélandi borpárok szerepeltek akkor, Tokaj, illetve Marlborough szolgáltatta az alapanyagot. A pinot noir ugyan Ausztriában nem olyan gyakori fajta, mint mondjuk a kékfrankos, mégis szinte minden osztrák borvidéken találkozunk vele.

Nemrég, a KisBécs portfólióbemutatóján Ruszt egyik legfontosabb borászatától kóstoltam meg két dűlőszelektált pinot noir-t, a 2018-as évjáratból, a Weingut Feiler-Artinger ugyanis két dűlőből is készít bort a fajtából.

Borpárbaj különkiadás következik, a porondon 2x2 pinot noir Új-Zélandról, Marlborough-ból, a 2018-a évjáratból. Készletrendezés közben tűnt fel, hogy két új-zélandi pincétől van itthon 2-2 különböző kategóriájú pinot noir-om, azonos évjáratból, adta magát a dupla párbaj lehetősége. A több borvidéken tevékenykedő óriás, a Villa Maria két bora a jóval kisebb volumenben dolgozó Framingham Wines két bora ellen.

Markus Huber, az egykor csodagyerekként aposztrofált borász Traisental talán legismertebb és legelismertebb termelője. A Huber borok évek óta fontos részét képezik a FineWines választékának, a Berg dűlő riesling-je és zöldveltelinije egy remek vertikális kóstoló apropójául is szolgált. A pincénél természetesen a fent említett két fajta van a fókuszban, de a szortiment meglehetősen széles, több fehér fajtabor, vörösborok, édes borok, pezsgők és újabban natúrborok is helyet kapnak benne. Az Ausztriában remek évjáratként elkönyvelt 2021 boraiból a FineWines-nál is széles merítés kapható, adta magát egy portfóliókóstoló gondolata. Március első hétvégéjén az N28-ban erre is sor került. 18 bort kóstoltunk meg, szem és torok nem maradt szárazon.

Ritkán vásárolok magnumpalackokat, de ezt a négy üveget történetesen már őrizgetem egy ideje, arra várva, hogy valamilyen kedvező alkalomra, nagy társaságban előkerüljenek. Szilveszter előtt egy nappal, egy baráti borozgatás során végre felbontottuk őket, de nem fogytak el a borok, úgyhogy volt lehetőségem még rájuk járni a következő két napban. Így  mondhatjuk, hogy ezzel a négy borral zártam le 2022-t, majd köszöntöttem az új esztendőt.

A FineWines.hu kínálata 2018-ban bővült ki több új-zélandi borászat tételeivel és azóta is folyamatosan alakul a szigetországból elérhető választék. A nagyobb lélegzetű évenkénti beszerzéseket általában követte egy portfólióbemutató is a Carpe Diem-ben, ezekről minden alkalommal készült egy kis beszámoló is a blogon. Idén is érkezett egy nagyobb szállítmány, részben a már jól bejáratott pincészetek borainak aktuális évjáratával, részben új szereplőkkel. Az új tételek bemutatása sem maradt el, ezúttal azonban már az N28 adott otthont a kóstolónak.

A sor nagyobb részét fehér tételek alkották, többségében sauvignon blanc-ok, egy pinot gris-vel és egy chardonnay-val kiegészülve. A vörösboros mezőny fele pinot noir-okból állt, majd két syrah és egy bordeaux-i házasítás zárta a kóstolót. Igazi nagyágyúk most nem szerepeltek az eseményen, de - többnyire - stabil színvonalat képviseltek a borok.

Az őszi borpárbajos posztban könnyed magyar sauvignon blanc-ok, osztrák zöldveltelinik, érlelt új-zélandi riesling-ek, hordós villányi rosé-k, etyeki pinot noir-ok, dél-balatoni vörös házasítások és Chianti Classico-k kerültek egymás mellé.

November elején lett 10 éves Tar Ferenc szerelemgyereke, a FineWines.hu. A sztori korábban Peter Klingler által működtetett rajnai rizling-specialista kereskedés, a Riesling.hu átvételével indult, majd egyre szélesedett a látókör, bővült a szortiment. A német és osztrák riesling-ek mellé érkeztek más osztrák borvidékek borai, sorban jöttek a pezsgők Champagne-ból, a rhone-i, burgundi, piemonti, szicíliai borok, az Újvilágot pedig Oregon és Új-Zéland képviseli. A borkereskedői tevékenység hol szélesebb, hol szűkebb közönségre fókuszált, egy időben pedig a Carpe Diem borbárban is lehetett szondázni a kínálatot. A kóstolók is folyamatosan üzemeltek, változó helyszíneken. A Carpe Diem bezárása után az N28 emeleti terme lett a törzshely. Itt került sor a szülinapi eseményre, sőt eseményekre is, hiszen a kerek évfordulóra két este során is lehetett koccintani. A szerteágazó portfólió legfontosabb borvidékeinek gyöngyszemeiből válogatott a házigazda, ám csütörtökön és pénteken más-más kínálat várta a résztvevőket. Mindkét napra izgalmas borsor állt össze, én végül a pénteki kóstolón vettem részt.

Az utóbbi két év végére mindig jutott valamilyen nagyobb új-zélandi boros poszt, az idei sem lesz kivétel. Az elmúlt pár évben összegyűlt itthon egy csokorra való 2016-os új-zélandi pinot noir, Central Otago, Marlborough és Wairarapa borvidékekről. Az egy évvel ezelőtt tartott Burgundia - Új-Zéland kóstoló alapján úgy sejtettem, hogy a borok most remek formában lehetnek, és ahogy az őszi napok hűvösebbre fordultak, eljött az idő a kóstolásra. Terjedelmi okokból több részletben, borvidékenkénti bontásban fogyott el a sor, de kézenfekvő volt összefogni a jegyzeteket.

A provence-i rosé árával, presztízsével és stílusával külön kategória a rosé-k között. A rosé szerte a világon töretlen népszerűségnek örvend, és bár utánozni sokan próbálják a francia Riviéráról világhódító útra indult borokat, de az üldözőboly messze lemaradva követi az eredeti trendteremtőt. Az inspiráció hatása viszont kétségtelen, egyre többen próbálkoznak sápadtabb színű, elegáns, visszafogott rosé-k készítésével. Ez adta az ötletet a mai témához: provence-i rosé-k és kihívók a nagyvilágból. A fokozódó nemzetközi helyzet mellett biztosan nem lesz rendszer ebből a kóstolóból, de az idei nyár lezárására tökéletes volt.

Amióta az egyik barátom a nyarak nagy részét családostul Badacsonytördemicen tölti, kézenfekvő és állandó program lett a Skizobor, illetve Sike Balázs Pincéjének meglátogatása (2019, 2020, 2021). Idén kicsit nehezen sikerült beilleszteni a badacsonyi kört a naptárba, de jobb későn, mint soha, augusztus végére összejött. Igaz, csak egy délutánt sikerült a tanúhegyek környékén tölteni, de egy kis borozgatás a Nefelejcsben azért belefért. A korábbi Nefelejcs kisvendéglőbe költöztette át ugyanis tavaly nyáron Sike Balázs és Velényi Réka a Skizo vendéglátó részét, ahogy a saját házuk leválasztott részében létrehozott borozót szép lassan kinőtték. A vendéglő korábbi nevét a hagyományőrzés jegyében megtartották, de az épületbe új életet leheltek, a tulajdonosok igyekeznek egy közösségi teret is létrehozni, így gyakran kiállításoknak vagy egyéb programoknak is otthont adnak. A Skizo és Sike Balázs borokat hideg és - hétvégén - meleg ételek kísérik, a fontosabb alapanyagokat igyekeznek a környékről beszerezni, az egyes fogásokhoz természetesen borajánlás is jár. A kovászos kenyér a Búzalelke pékségből, az olívabogyó pedig az igaziolivától érkezik, én most ezeket, és az aktuális pohárdesszertet teszteltem a nagy melegben hűs kis oázisként ható árnyékos kertben. Természetesen borok is kerültek a poharakba, elsősorban a Sike Balázs borcsaládból válogattam.
 

A dűlőpárok sorozatot az év hátralévő részében külföldi borokkal és termőhelyekkel folytatom. Talán meglepő módon Új-Zélandon kezdünk, a Blank Canvas borászat két pinot noir-jával.

A Blank Canvas Sophie Parker-Thomson (Master of Wine) és Matt Thomson 2013-ban alapított családi borászata. Több borvidéken - Marlborough, Hawke's Bay, Central Otago - dolgoznak együtt hosszú távú együttműködés keretében különböző szőlőtermesztőkkel és a vásárolt szőlőből készítik dűlőszelektált boraikat. Két borvidékről - Marlborough és Central Otago - is készítenek pinot noir-t, én most két marlborough-i bort kóstoltam meg.

Idén augusztusban Ruppert Ákos és felesége, Katus voltak a Bortársaság Borsuli "Borász a Házban" eseménysorozatának vendégei. Nagyon kevésszer jártam a Villányi borvidéken, villányi borászokkal is ritkán találkozom, így aztán kapóra jött a lehetőség, hogy egy borász szinte házhoz jön. Bár itteni borokat természetesen szoktam kóstolni/inni, az előbb említett tényezők miatt sajnos csak részleges a rálátásom a borvidék kínálatára. Az eddigi tapasztalataim alapján azonban a Ruppert Borház mindenképpen a villányi élvonalba tartozik (ráadásul még a fehérboraikat is kedvelem), ami újabb érv volt a kóstoló mellett. Ruppert Ákos és Katus vidám, jó humorral megáldott pár,  akik néha egymás szavába vágva meséltek az kezdetekről, a borokról, az arculatról. Nyolc bort kóstoltunk, természetesen túlnyomórészben vöröseket, a friss gyöngyözőbortól eljutva a pince csúcsházasításáig.

Európában az egyház és az egyházi birtokok a történelem során mindig fontos szerepet játszottak a szőlőművelés és a borkészítés terén. Magyarországon sem volt ez másként, ám a 2. világháború után hatalomra jutó kommunista rezsim igyekezett ellehetetleníteni az egyházak működését és elkobozta az egyházi birtokokat. A rendszerváltást követően megváltozott körülmények között már adott volt a lehetőség a pincészetek feltámasztására, ennek szép példája a Pannonhalmi Főapátság borászata. Most úgy tűnik, egy újabb egyházi tulajdonban álló szőlőbirtok születhet újjá: a Veszprémi Érsekségi Pincészet.

(Fotó: Benesch Antal)

A magyar pinot noir-kínálatot tekintve az Etyeki Kúria évek óta az egyik legbiztosabb választás, az ő boruknak szinte bérelt helye van a hazai élmezőnyben. Mérész Sándor és a Kúria csapata úttörő szerepet vállalt a fajta borvidéki térnyerésében, 2001-ben ők telepítették be az első etyeki területet pinot noir-ral, azóta a fajta a legtöbb helyi borászat szortimentjében fontos szerepet játszik. A Kúriánál folyamatosan léptek be a képbe az újabb telepítések gyümölcsei, közben pedig a hordóparkot is folyamatosa fejlesztették, jelenleg magyar, francia és osztrák hordókat vegyesen használnak az érleléshez.

A 2018-as aktuális évjáratból vásároltam egy palackot a pincészettől, de meglepetésként kaptam még egy bónusz üveget is - ezúton is köszönöm. Az egyik parafadugóval, a másik csavarzárral lett letöltve - ha jól emlékszem, éppen a 2018-as az első évjárat, amelyik csavarzárat kapott - , így a borkóstolás során a zárásmódok hatását is letesztelhettem.

Az idei tavaszról 7 duó került be a borpárbajos posztba, könnyedebb hazai és komolyabb külföldi fehérek, dél-francia rosék, vörös fajtaborok hazai pályáról és házasítások egy kevésbé ismert Rhone-vidéki appellációból.

A Bortársaság Borsuli a kóstolásba bevezető foglalkozások és a fajta vagy régió szerinti tematikus estek mellett időnként afféle "felsőpolcos" eseményeket is meghirdet, amelyeken válogatott borok vagy pezsgők kerülnek terítékre. Jó pár évvel ezelőtt jártam már egy "nagy fehérek" kóstolón, idén tavasszal a vörösborokon volt a sor. A mezőnyben olyan tételek szerepeltek, amelyek magas presztízzsel rendelkező - akár több évszázados hagyományokra visszatekintő, vagy az Újvilág esetében gyorsan az élvonalba kerülő - borvidékek jól bejáratott szőlőfajtáiból készültek, elismert termelő pincéjében, és a magas minőséggel együtt komplexitást és hosszú érlelési potenciált is hordoznak, így valóban megérdemlik a "fine wine" rangot.

A dűlőpáros sorozat keretében visszatérünk a Tokaji borvidékre, de a termőhely ellenére formabontó módon vörösborok lesznek a mai poszt főszereplői. Csak néhány pincészet foglalkozik kék szőlővel a borvidéken, még kevesebben hoznak ténylegesen forgalomba vörösbort - természetesen azokat sem tokaji megjelöléssel -, arra pedig értelemszerűen nemigen találunk példát, hogy ezt valamilyen szűkebb termőhelyre történő megjelöléssel tennék. A legtöbb kékszőlőt is ültető tokaji termelő a pinot noir mellett tette le a voksát, közéjük tartozik a Sauska Pincészet is, és valószínűleg ők az egyetlenek, akik két különböző dűlő termését is palackba zárják vörösborként.
Sauskáék a 2010-es években "hozták át" Villányból a chardonnay-t és a pinot noir-t a tokaji birtoktestre, meggyőződve arról, hogy a két fajta a hűvösebb klímájú, vulkanikus alapkőzetekkel rendelkező borvidéken többre képes, mint lent délen. Két dűlőben terem a birtokon pinot noir, a mádi Birsalmáson és a rátkai Padihegyen. Az utóbbi néhány évben a két termőhely bora külön-külön kerül lepalackozásra, a dűlőkre egy-egy "becenév": Birs és Padi utal.

Utoljára két évvel ezelőtt fejtegettem a Bockokhoz fűződő ambivalens viszonyomat, és annak indokait. Részben ez, részben az idő- és a fókuszhiány miatt azóta nem is igazán ittam a pincétől semmit. Az Ermitage aktuális évjárata viszont ismét a radarom alá került, olyannyira, hogy nem csak ivásra, de megírásra is méltónak találtam. Talán az sem merész állítás, hogy pillanatnyilag ez a kedvenc Bockkom. 

A Böjt Borászat éppen akkor bukkant fel a radaromon, amikor egy időre kiszerettem az egri borokból a több pincét is sújtó tisztasági problémák miatt és kockázatkerülő módon a vásárlólistámról is kikoptak. Böjték azonban üde színfoltként tűntek fel az egri mezőnyben, letisztult választékkal, biztos kézzel készített, modern, precíz borokkal. A bikavérek és a csillagok azóta is rendszeresen megfordulnak a poharunkban, a blogon is megemlékeztünk róluk több alkalommal. Az eddigi legambiciózusabb boruknak eddig a 2015-ös Kékfrankos tűnt, most viszont a 2018-as Egri Bikavér Superior is pályázik erre a címre. A kereskedő úgy hirdeti a frissen forgalomba került tételt, hogy szerintük és a borász szerint is ez az eddigi legjobban sikerül Böjt bor, úgyhogy kíváncsian vártam a találkozást.

Régebben jól bevált programom volt a budapesti borbárok kínálatának időnkénti megszondáztatása, de az utóbbi két évben - mint annyi minden - ez is megváltozott.  Ahogy borkóstolókra is sokkal ritkábban járok, a borbárlátogatás is lassan eseményszámba megy. A Drop Shop-ban is sajnálatosan régen jártam, így novemberben hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a Balassi Bálint utcai borbárba kicsit kóstolgatni, aztán a következő héten már előre megfontolt szándékkal repetáztam, és végül az ünnepek előtt még jutott idő egy harmadik alkalomra is.