Itt az újabb külföldi egyveleg, az idei ötödik. A fehér boros részleg gerincét főleg sauvignon blanc-ok és riesling-ek adják innen-onnan. A vörösboros mezőnyt szokás szerint spanyol és olasz tételek uralják. A "ritkaságok" között egy piemonti pezsgő, egy szlovén sauvignon blanc és egy fehér portói szerepel.

Régebben jól bevált programom volt a budapesti borbárok kínálatának időnkénti megszondáztatása, de az utóbbi két évben - mint annyi minden - ez is megváltozott.  Ahogy borkóstolókra is sokkal ritkábban járok, a borbárlátogatás is lassan eseményszámba megy. A Drop Shop-ban is sajnálatosan régen jártam, így novemberben hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a Balassi Bálint utcai borbárba kicsit kóstolgatni, aztán a következő héten már előre megfontolt szándékkal repetáztam, és végül az ünnepek előtt még jutott idő egy harmadik alkalomra is.

A múltkori verdejo-kör után a legutóbbi spanyol boros kóstolón a már beharangozott albariño volt a téma, egy 2019-es sorral a középpontban, néhány bónusz tétellel kiegészítve.
Az albariño talán a legismertebb spanyol fehér szőlőfajta, amely az Ibériai-félsziget északnyugati részén, Galíciában őshonos, Rias Baixas borvidékén az ültetvények kb. 90%-át foglalja el. A fajtát nem szorítja keretek közé az országhatár, így Portugália északi részén is elterjedt, ott alvarinho néven ismert - a louriero mellett a Vinho Verde-k jellemző fajtája -,  Európán kívül Kaliforniában és Új-Zéland több borvidékén is termesztik.
A fajta boraira jellemző a magas savtartalom, az Atlanti-óceán partján gyakran finom sósság társul a jellemző citrusos, őszibarackos aromákhoz, ezek összességében remek ételkísérővé teszik az albariño-kat, főleg halakat és tenger gyümölcseit tartalmazó fogások mellé. A könnyű, acéltartályban erjesztett és legfeljebb rövid ideig érlelt borok mellett, néha seprőfelkeveréssel vagy hordós érleléssel gazdagabb, teltebb tételeket is készítenek belőle.
Rias Baixas DO egyike Spanyolország fiatalabb eredetvédett borvidékeinek, hiszen csak 1988-ban kapott DO-státuszt, de az ambiciózus termelőknek és az albariño-nak köszönhetően egyre nagyobb hírnévnek és elismerésnek örvend. A borvidék az Atlanti-óceán partja közelében húzódik, Santiago de Compostela-tól délre kezdődik és a portugál határig nyúlik. Rias Baixas öt alrégióra tagolódik (Val do Salnés, Condado do Tea, O Rosal, Soutomaior, Ribera do Ulla), ezek közül a part mentén található Val de Salnés és O Rosal a két legjelentősebb. Az óceán közelsége miatt természetesen óceáni éghajlat uralkodik, a csapadékmennyiség magas, gyakori a köd. A szőlőfajta vastag héjának köszönhetően a legtöbb betegséggel szemben ellenálló, és jól érzi magát a megfelelő vízelvezetésű homokos, kavicsos, gránitos talajon. A Rias Baixas megjelöléssel készült borok legalább 70%-ban kell albariño-t tartalmazzanak, az esetleges házasításban szereplő többi fajta jellemzően a treixadura, a torrontes, a loureiro és az aino blanco. A Rias Baixas Albariño megjelöléssel palackozott borok viszont 100%-ban albariño-ból készülnek.
 

A mi sorunkban hét bor szerepelt, négy évjáratból, kaptunk ízelítőt mindkét stílusból, a fajta frissebb és érleltebb változataiból egyaránt. Őszintén szólva én a két spanyol fehér boros téma közül az albariño-sortól vártam többet, ehhez képest távolról sem voltam elégedett, lássuk, mit mutattak a borok.

Közhelyszerű tény, hogy Spanyolországot elsősorban a vörösborai okán szokás ismerni és elismerni boros körökben, hála Rioja, Ribera del Duero, Priorat és sok más borvidékük remek borainak. A legtöbb vörösboros régióban a fehérbor csak mellékszereplő a pincészetek választékában, van azonban két spanyol borvidék, amelyeknek sikerült kitermelniük a maguk borvidék-specifikus fehérszőlő-sztárját. Az egyik Rias Baixas-ban az albarino, a másik Rueda-ban a verdejo. Most utóbbival foglalkozunk egy kicsit.

Az általában a magyar párjával nagyjából egy időben érkező külföldi egyveleg a szokásosnál lassabban állt össze. A járványhelyzet miatt egyrészt nyilván csak az otthoni kóstolgatás/fogyasztás jöhetett szóba az elmúlt hónapokban, emellett igyekeztem inkább a magyar boros készletet apasztani és visszapótolgatni. Azért mostanra csak összegyűlt egy terjedelmesebb posztot kitevő kóstolójegyzet külföldi borokról is. Íme:

November elején pár napot Spanyolországban töltöttem, ahol természetesen spanyol borokat is kóstoltam. Igyekeztem a jól ismert borvidékek mellett a helyi, andalúziai borokra is vadászni és a fehérborokat sem elhanyagolni. Ez a kis gyűjtemény az ottani jegyzetekből készült.

Az aktuális külföldi egyvelegben meglehetősen sok lesz az új-zélandi bor, a sauvignon blanc és a pinot noir, főleg az ezekből sok tételt felvonultató augusztusi BorJour Miksz-nek köszönhetően. Nem lesz hiány azért spanyol, német, osztrák borokból sem, a többi borország most legfeljebb csak epizódszereplő lesz.

Spanyol borászat japán névvel, különböző korú embereket ábrázoló arcképes címkékkel és ennek megfelelő fantázianevekkel... figyelemfelkeltésben már egészen jó a birtok. De vajon mit rejtenek a palackok? 
A toro-i Bodega Matsu a 9 spanyol borvidéken borászatokat birtokló Vintae vállalatcsoport tagja. A borok alapanyagát erősen terméskorlátozott, 80-100 éves tinta de toro (tempranillo) tőkék adják, amelyek 650-735 méteres magasságban, homokköves, homokos, mészköves talajon szökkennek szárba. Toro borvidékét kontinentális éghajlat, kevés csapadék jellemzi, az Atlanti-óceán enyhítő hatásával. A nyár napos, száraz és meleg, a tél hideg, a napi hőingadozás is meglehetősen nagy, papíron tehát adottak a feltételek a szép, a gyümölcsös aromákat és a savakat is megőrző borok készítéséhez.
A Matsu márkanév tulajdonképpen a japán "várakozás" szót takarja. A címkék az életüket a bornak szentelő emberek három generációja előtt tisztelegnek. A borok fantázianeve is kapcsolódik az arcok által megjelenített életszakaszokhoz (El Picaro, El Recio, El Viejo... spanyol nyelvlecke indul). A csúcsbor a pincészethez hasonlóan egyszerűen csak Matsu névre hallgat.

Nos, ennyit a külcsínről, lássuk milyen a belbecs, legalábbis két bor esetében.