Amikor legutóbb a Bortársaság Borsuli "Borász a házban" eseménysorozatának keretében kóstoltam Oremus borokat, még 2016-ot írtunk és Bacsó András, valamint Ujfalussy Szabolcs képviselte a legendás tokaji pincészetet. Azóta eltelt hat és fél év, Bacsó András időközben nyugdíjba vonult, Ujfalussy Szabolcs jelenleg a Disznókő csapatát erősíti, az Oremus birtokot pedig új vezetőség irányítja. Bacsó András annak idején egy személyben volt birtokigazgató és főborász, távozásával a két pozíciót elválasztották egymástól. Ügyvezető igazgatóvá Kindl Róbertet nevezték ki, a borász pedig ifj. Bacsó András lett, aki már évek óta a pincénél dolgozott édesapja mellett. Az októberi Oremus boresten ő képviselte az Oremus-t, és mesélt generációváltásról, borstílusokról, portfólióról, szőlészeti kísérletekről.

Az őszi napok folyásának lassulásával nem túlzottan költséghatékony nosztalgiázásra adtam a fejemet: tekintettel arra, hogy a villányi Sauskákat egy bő évtizeddel korábban kifejezetten érdekesnek és kedvemre valónak tartottam, beszereztem néhány palackot a pincekínálat magasabb részére sorolt házasításaikból, hogy az időutazáson túl utánajárhassak annak is, merre tart a borvidék egyik legmodernebb pincéje.

A hetes sorszámmal rendelkező, siklósi területekről származó alapanyagból készülő bordeaux-i házasítás az emlékeimben a műfaj professzionális megtestesülésének mintapéldájaként élt, és a tizennyolcas évjárat megkóstolása sok-sok év kihagyás után is ezt a képet erősítette meg bennem. Azzal a különbséggel, hogy a hozzá társuló lelkesedésfaktorom jelentősen elhalványulni látszik.

Tavaly októberben, közel napra pontosan egy éve írtam először Szokolai Máté kis tállyai birtokáról, a Chateau Mate-ról. Az egyébként borkereskedelemmel is foglalkozó Szokolai Máté magasan árazott palackjai alaposan meghökkentették a hazai boros életet közelebbről figyelemmel követő közönséget, ahogy Magyarországon az sem mindennapos, hogy egy ilyen kicsi induló pincészet Jancis Robinson-hoz kötött pontszámokkal és értékelésekkel reklámozza magát.
Idén ősszel is meghívást kaptam egy Chateau Mate kóstolóra, amelynek ismét a Solid Borbár adott otthont. Ezúttal a borászat "Nature" fantázianévre keresztelt boraival ismerkedtünk meg, amelyek egészen más stílusban készülnek, mint a fő csapásirányt jelentő, hashtag-gel és számokkal jelzett tételek.

Csehországba általában sörözni járnak az emberek, nem borozni, de talán nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi időben a borkultúra is egyre inkább erőre kap. Nem vagyok szabályt erősítő kivétel: két kéz valószínűleg elég hozzá, hogy megszámoljam, hány cseh bort kóstoltam életemben, az elfogyasztott cseh sörök listázása összehasonlíthatatlanul nagyobb feladat lenne. Az is pusztán a véletlennek köszönhető, hogy ez a mai cikk elkészülhetett. Történt ugyanis, hogy július végén egy brno-i kirándulás során a hirtelen lezúduló zivatar elől az utca túloldalán található kávézóba menekültünk és kifogtuk azon kevés helyek egyikét, ahol nem tartottak sört. Bort viszont igen, és ha már így hozta a sors, egy fehér és egy vörös tételt megkóstoltunk, a páros pedig pont passzolt a sorozat témájához.

Úgy tűnik, lassan hagyomány lesz, hogy az utolsó augusztusi napok egyikén teszek egy gyors délutáni kört a Balatonfüredi Borheteken, legalábbis 2019, 2020 és 2021 után idén is így alakult. A nyári szezon végét jelző augusztus 20-án már túl voltunk, az időjárás kellemesre hűlt, a napot többnyire eltakarták a felhőt, de még ennek ellenére is meglepően sok ember gyűlt össze kedd este a Tagore-sétányon. Kora délután kezdtem és kora este fejeztem be a kóstolást és most inkább az ismert nevek tételei közül válogattunk. A terv az volt, hogy a kiszemelt pincészetektől 1 fehér és 1 vörös tételt nézünk meg, ezt néhány kivétellel sikerült is tartani.

Társaságban borozgatva kevésbé ment az elemezgetés és jegyzetelés, a vörösökbe ráadásul éppen csak belekortyoltam, így kevésbé átgondolt és összeszedett leírások, pontszámok születtek.

Az idei első balatoni boros programomra egészen augusztus elejéig kellett várni, de akkor végre egy régi "adósságomat" törlesztettem. A Kékajtó Szőlőbirtokról még az első kékfrankosuk apropóján írtam 2019 nyarán, akkor meg is beszéltük Németh Miklóssal, hogy valamikor meglátogatom őket Kőröshegyen, de az a nyár eltelt, utána jött a COVID, közben elrepült még két nyár, idén viszont sikerült összehozni a találkozót. Annyi előnye mindenképpen volt a birtoklátogatás kényszerű elhalasztásának, hogy több bort tudtunk kóstolni, több év tapasztalatairól, apró előrelépésekről, és persze további tervekről is tudtunk beszélni. A délelőtt induló program észrevétlenül közel 5 órásra nyúlt, közben megnéztük a szőlőket, a készülő új és a korábbi feldolgozót, gyönyörködtünk a kilátásban, megkóstoltuk az elérhető palackos borokat, de szemléztük a hordó- és tartálymintákat is. Így valóban könnyedén repült az idő.

(Kilátás a teraszról a Tihanyi-félszigetre)

Idén augusztusban Ruppert Ákos és felesége, Katus voltak a Bortársaság Borsuli "Borász a Házban" eseménysorozatának vendégei. Nagyon kevésszer jártam a Villányi borvidéken, villányi borászokkal is ritkán találkozom, így aztán kapóra jött a lehetőség, hogy egy borász szinte házhoz jön. Bár itteni borokat természetesen szoktam kóstolni/inni, az előbb említett tényezők miatt sajnos csak részleges a rálátásom a borvidék kínálatára. Az eddigi tapasztalataim alapján azonban a Ruppert Borház mindenképpen a villányi élvonalba tartozik (ráadásul még a fehérboraikat is kedvelem), ami újabb érv volt a kóstoló mellett. Ruppert Ákos és Katus vidám, jó humorral megáldott pár,  akik néha egymás szavába vágva meséltek az kezdetekről, a borokról, az arculatról. Nyolc bort kóstoltunk, természetesen túlnyomórészben vöröseket, a friss gyöngyözőbortól eljutva a pince csúcsházasításáig.

A dűlőpáros sorozat aktuális részében duplázunk, olaszrizlingek és kékfrankosok is szerepelnek a mai írásban. Több borvidékünkre jellemző a szőlőfajták valóságos kavalkádja, a Balaton északi partján azonban egyértelműen az olaszrizling az első számú fehér szőlőfajta. A dűlős olaszrizling pedig sehol sem bír akkora jelentőséggel, mint a Balatonfüredi-csopaki borvidéken, ahol számtalan különböző kitettségű, klimatikus és geológiai adottságú termőhely áll rendelkezésre. 

A Szent Donát az egyik legfontosabb helyi termelő és a Csopaki Kódex közösségének egyik oszlopa. Rendszeresen palackoznak dűlőszelektált tételeket és megtalálták az olaszrizling ideális kékszőlő-párját is, a kékfrankos képében. Három dűlős olaszrizlinget és két dűlős kékfrankost kóstoltam meg a pincészettől.

Balassa István "Marty McFly" becenévre hallgató "kacsás" furmintja, az újrahangolt, birtokbor a 2019-es évjárattal debütált. A fogyasztói trendekhez alkalmazkodva ez a tokaji furmint egy könnyedebb megfogalmazása, több dűlő terméséből készül, nagyjából a negyede-harmada tartályban erjed és érlelődik, a palackra csavarzár kerül. Az előd, a 2018-as Furmint is egy kvázi birtokbor volt, de a tartalmasabb, izmosabb fajtából, ráadásul egy meleg évjáratból. A 2021-es Balassa Furmint most jelent meg, a 2018-asból pedig az utolsó palackom felbontását terveztem már egy ideje, így most egymás mellett néztem meg a két bort megvizsgálva egyúttal a Balassa Furmint evolúcióját.

Szlovákia Kürt nevű községe földrajzi méreteinél nagyobb jelentőséggel bír Közép-Európa boréletében. A borvidéken többnyire magyarok készítenek jóféle, de legalábbis mindig érdekes borokat, többnyire természetazonosan. Ennek a lokális iskolának egyik, nem csak európai viszonylatokban jegyzett képviselője Sütő Zsolt, aki tizenkét hektárnyi szőlőjéből készít borokat a saját elképzelései és meggyőződése szerint. Róla, illetve borairól már többször is írtunk, így aki a részletesebb háttérre kíváncsi, kattintson az előbbi linkek valamelyikére.

Az ismerkedést ezúttal a régebb óta a borhűtőmben fekvő kékfrankossal folytattam 2018-ból, amely karakteres, autentikus lenyomata a stílusnak és a fajta egyediségének, ezáltal pedig méltó alanya is a hosszabbra nyúlt bloggerhallgatásom megtörésének is.

Májusban számoltam be a Bortársaság Borsuli nagy nemzetközi vörösborokat felvonultató (egyébként még áprilisban tartott) borestjéről, kézenfekvő volt, hogy az időjárás melegebbre fordultával a kóstoló fehérboros párja következzen. Igazság szerint korábban is volt már egy nagy fehérboros esemény a Borsuliban, de annak már majdnem 5 éve és egyszeri alkalom volt, ideje volt egy újabbnak. A vörösboros kóstolón elhangzott szempontok alapján magas presztízzsel rendelkező borvidékek, bevált szőlőfajtáiból készült, komplex, érlelhető, bizonyítottan kiváló minőségű borok szerepeltek a kóstolón. A számos borvidéket, fajtát és borstílust felvonultató sorban francia, német, olasz, új-zélandi borok kaptak helyet (francia túlsúllyal), de ezúttal hazai nevezett is volt: egy mádi furmint képviselte hazánkat, a borvidék legismertebb termelőjétől és egyik ikonikus dűlőjéből.

A magyar pinot noir-kínálatot tekintve az Etyeki Kúria évek óta az egyik legbiztosabb választás, az ő boruknak szinte bérelt helye van a hazai élmezőnyben. Mérész Sándor és a Kúria csapata úttörő szerepet vállalt a fajta borvidéki térnyerésében, 2001-ben ők telepítették be az első etyeki területet pinot noir-ral, azóta a fajta a legtöbb helyi borászat szortimentjében fontos szerepet játszik. A Kúriánál folyamatosan léptek be a képbe az újabb telepítések gyümölcsei, közben pedig a hordóparkot is folyamatosa fejlesztették, jelenleg magyar, francia és osztrák hordókat vegyesen használnak az érleléshez.

A 2018-as aktuális évjáratból vásároltam egy palackot a pincészettől, de meglepetésként kaptam még egy bónusz üveget is - ezúton is köszönöm. Az egyik parafadugóval, a másik csavarzárral lett letöltve - ha jól emlékszem, éppen a 2018-as az első évjárat, amelyik csavarzárat kapott - , így a borkóstolás során a zárásmódok hatását is letesztelhettem.

Tony Bish igazi specialista, Új-Zélandon a chardonnay királyaként is emlegetik, szigorúan csak erre a fajtára fókuszál, nem is foglalkozik mással. A borász Hawke's Bay borvidékén tevékenykedik, több évtizednyi tapasztalattal a háta mögött 2014-ben alapította meg saját borászatát. A szőlőt talajtípus, klónok és mikroklíma alapján kiválasztott területekről kiválasztott partner termelőktől vásárolja, a művelés szoros együttműködés keretében folyik. A pincében a francia hordók mellett 2015 óta betontojásokat, illetve néhány éve a neves Taransaud cég által készített Ovum tölgyfatojásokat is használ. A tojás alakú edények kiváló hőszigetelőként funkcionálnak, alakjuknak köszönhetően nagy felületen érintkezik a bor a leülepedett seprővel, a tojásban a bor folyamatosan áramlik, a finomseprő szabadon lebeg, ezzel a seprő felkeverése is megtörténik.

Tony Bish többféle chardonnay-t készít, eltérő stílusokban és árkategóriákban. A borok kis tételszámban készülnek, gyorsan elfogynak és természetesen nem olcsók. A Fat & Sassy, a belépő bor vegyesen tartályban, kisebb és nagyobb hordókban erjed, majd francia tölgyfa hordókban érlelődik. A Heartwood és a Golden Egg névre keresztelt tételek Mendoza klónokból álló alapanyagát ugyanonnan szüretelik, de a Heartwood esetében francia tölgyben, a Golden Egg esetében betontojásban megy végbe az erjedés és folyik az érlelés. A Skeetfield egy dűlőszelektált tétel az azonos nevű termőhelyről, francia hordókban erjed és érlelődik, a hordók 60%-a új. A csúcsbor a Zen névre hallgat, szintén a Skeetfield dűlőről származik a szőlő és az Ovum tölgyfatojásban megy végbe az erjedés és az érlelés.

Korábban nem volt szerencsém Tony Bish boraihoz, most viszont rögtön kettővel is megismerkedtem közelebbről.

A dűlőpárok sorozata a Tokaji borvidéken folytatódik. Furmintokról már volt szó, most a hárslevelű van soron. A fajtát az egyik legelismertebb tokaji művelője, a Kikelet Pince borain keresztül vizsgáljuk meg közelebbről, két tarcali dűlő, a Lónyai és a Váti prizmáján keresztül.

Idén 5 hónapnak kellett eltelnie, hogy először hazai borvidékre vigyen az utam, nem így terveztem, de így jött ki a lépés. Május utolsó hétvégéjét a Tokaji borvidéken töltöttem, de nem csak a borozgatás volt a cél. Az elmúlt években a kultúrtörténeti emlékek meglátogatása mindig hátrasorolódott a programban - pedig azokban is bővelkedik a térség -, ezúttal kicsit kiegyenlítettebb volt a leosztás. Három pincénél azért így is jártam, kettő tokaji és egy mádi vizit fért bele az időbe.

Az idei tavaszról 7 duó került be a borpárbajos posztba, könnyedebb hazai és komolyabb külföldi fehérek, dél-francia rosék, vörös fajtaborok hazai pályáról és házasítások egy kevésbé ismert Rhone-vidéki appellációból.

A 2018-as magyar mini chardonnay-sor után itt egy áprilisban kóstolt új-zélandi ötösfogat, három különböző borvidékről válogatva. A "kiwik" a sauvignon blanc és a pinot noir mellett chardonnay-ban is igen erősek, a maga kb. 3200 hektárjával ez a harmadik legnagyobb területen termesztett fajta a fenti kettő után. Marlborough és Hawke's Bay borvidékeken találjuk a chardonnay-ültetvények egy-egy harmadát, jócskán lemaradva következik Gisborne, majd újabb nagyobb szakadékot követően Nelson, ahol már csak 110 hektár (bár a borvidék is lényegesen kisebb, mint Hawke's Bay, vagy különösen, mint Marlborough) a chardonnay ültetvények területe. Az ad hoc válogatásban mégis 2-2 bor szerepel Marlborough-ból és Nelson-ból, az ötödik palack pedig Hawke's Bay-ből származik.

A Bortársaság Borsuli a kóstolásba bevezető foglalkozások és a fajta vagy régió szerinti tematikus estek mellett időnként afféle "felsőpolcos" eseményeket is meghirdet, amelyeken válogatott borok vagy pezsgők kerülnek terítékre. Jó pár évvel ezelőtt jártam már egy "nagy fehérek" kóstolón, idén tavasszal a vörösborokon volt a sor. A mezőnyben olyan tételek szerepeltek, amelyek magas presztízzsel rendelkező - akár több évszázados hagyományokra visszatekintő, vagy az Újvilág esetében gyorsan az élvonalba kerülő - borvidékek jól bejáratott szőlőfajtáiból készültek, elismert termelő pincéjében, és a magas minőséggel együtt komplexitást és hosszú érlelési potenciált is hordoznak, így valóban megérdemlik a "fine wine" rangot.

Izgalmasnak ígérkező kóstolóra hívott meg áprilisban Kézdy Dániel, a Furmint Február és még sok más boros kezdeményezés szellemi atyja, valamint Csorba Péter és Ringer Ferenc, a Tokaj Montiumtól. A Tokaji borvidék egyik legkevésbé ismert részén, a Szerencs mellett található Legyesbényén tevékenykedő Tokaj Montium hamarosan 10 éves lesz, ennek fényében a két tulajdonos-borász szerette volna egy vakkóstolón megmérni, mit tudnak boraik a borvidék elismert termelőinek tételeivel összemérve. A szervezők összetrombitáltak egy borkereskedőkből, éttermesekből, borfirkászokból álló csapatot és egy kellemes csütörtöki délután összeültünk Kézdy Daninál, hogy megnézzük hogy muzsikálnak a Montium borok egy válogatott tokaji mezőnyben.

(Kilátás a Barna-dűlőről; fotó: Csorba Péter)

Újabb magyar chardonnay-s poszt érkezik, de ebben a válogatásban több szándékosság volt, mint a 2019-es balatoni ötösfogat szinte véletlenszerű felhalmozódásában. Ezúttal a 2018-as évjáratot vettem górcső alá, négy borvidék négy bora tükrében.
Bár chardonnay-t szinte minden borvidékünkön találni, Etyek-Budát kivéve sehol sem mondanám vezető fajtának, de az itt szereplő 4 borvidék kiválasztása még így is adhat okot meglepetésre. Badacsony elsősorban az olaszrizling-szürkebarát-kéknyelű hármasról szól, chardonnay-val elég kevesen foglalkoznak, többnyire valamiféle külföldi háttérrel is rendelkező borászatok, mint amilyen a Domaine Edegger is.
A Balatonfüred-csopaki borvidéken már gyakrabban találkozunk a fajta képviselőivel, Figuláéknál házasításban és önállóan egyaránt. Itt most természetesen az egyik fajtaboruk szerepel, méghozzá a Selectio.
Tokajban a hat engedélyezett tokaji fajta mellett kísérleteznek néhányan nemzetközi fajtákkal is, Sauskáék viszonylag régóta foglalkoznak chardonnay-val, ráadásul a válogatás chardonnay-juk - a Birs - tulajdonképpen egyben dűlős tétel is.
Végül az inkább házasításokat előtérbe helyező Egerből is hoztam egy dűlőszelekciót. Ezen a borvidéken a bő fajtaválasztéknak köszönhetően a chardonnay sem elhanyagolható szereplő, többen önállóan is palackoznak borokat, ahogy a Stumpf Pincészet is.

A dűlőpáros sorozat keretében visszatérünk a Tokaji borvidékre, de a termőhely ellenére formabontó módon vörösborok lesznek a mai poszt főszereplői. Csak néhány pincészet foglalkozik kék szőlővel a borvidéken, még kevesebben hoznak ténylegesen forgalomba vörösbort - természetesen azokat sem tokaji megjelöléssel -, arra pedig értelemszerűen nemigen találunk példát, hogy ezt valamilyen szűkebb termőhelyre történő megjelöléssel tennék. A legtöbb kékszőlőt is ültető tokaji termelő a pinot noir mellett tette le a voksát, közéjük tartozik a Sauska Pincészet is, és valószínűleg ők az egyetlenek, akik két különböző dűlő termését is palackba zárják vörösborként.
Sauskáék a 2010-es években "hozták át" Villányból a chardonnay-t és a pinot noir-t a tokaji birtoktestre, meggyőződve arról, hogy a két fajta a hűvösebb klímájú, vulkanikus alapkőzetekkel rendelkező borvidéken többre képes, mint lent délen. Két dűlőben terem a birtokon pinot noir, a mádi Birsalmáson és a rátkai Padihegyen. Az utóbbi néhány évben a két termőhely bora külön-külön kerül lepalackozásra, a dűlőkre egy-egy "becenév": Birs és Padi utal.