Valószínűleg nincs még egy termőhely, amelynek a neve és sorsa annyira összefonódott volna a Gizella Pincével, mint a Szil-völgy. Szilágyi László fedezte fel újra ezt a dűlőt, hosszú évek heroikus küzdelmével, rengeteg munka árán megtisztitotta és felújította a teraszokat és nevet szerzett a rég elfeledett termőhelynek. A Gizella Pince először - 2009-ből - egy furmintot, 2011-ből és 2012-ből furmintot és hárslevelűt is palackozott a tarcali dűlőről, majd a 2013-as évtől Szilágyi László egy furmint-hárslevelű cuvée-ben találta meg a terroir kifejezésének legideálisabb formáját. A 2018-tól (a borvidéken kifejezetten nehéz évjáratként elkönyvelt 2014 is kimaradt) azonban valahogy mindig úgy alakult, hogy a Szil-völgy termése a birtokbort erősítette, önálló bor nem jelent meg innen. Hosszú évek várakozása után 2022-ből ismét végre készült egy cuvée a Szil-völgyből, és bár a magas minőség megmaradt, de ez a bor más, mint az elődei.

A dűlőpáros sorozat ma egy dupla résszel, ha úgy tetszik, wachau-i különkiadással folytatódik, a borvidék két kiváló pincészetének boraival. Osztrák grüner veltliner duó szerepelt már a sorozatban - akkor a Weingut Huber-től, Traisental-ból -, de osztrák riesling még nem.
A borvidék két vezető szőlőfajtájából kóstoltam meg dűlőszelektált borokat párban, azonos évjáratból. A lehetőségek alapján érettebb grüner veltliner-ek és fiatalabb riesling-ek alkották a borpárokat. A borokat a borvidéken, Dürnstein egyik vinozékájában kóstoltam, így most értelemszerűen nem volt több napos visszakóstolás, összehasonlítgatás, de a lényeget valószínűleg sikerült megragadni.

(Séta a Loibenberg-en)

A Bortársaság Borsuli "Borász a házban" kóstolósorozatának legutóbb nem is egy, hanem két vendége volt, Bárdos Sarolta és Berecz Stéphanie érkezett Budapestre a Tokaji borvidékről (ugye ők készítik Bodó Judittal hármasban a 3 Grácia borokat). A Tokaj Nobilis és a Kikelet Pince a borvidék legmagasabban jegyzett pincéi között van már hosszú idők, a két borász pedig évek óta közeli barátságot ápol. Mindkét birtok 7-7 hektáron dolgozik, számos közös pontot találunk: ragaszkodnak a tokaji fajtaválasztékhoz, mindketten nagyon szeretik a pezsgőt és évek óta stabil részét képezik a szortimentnek a buborékos italok és természetesen az édes borok is rendkívül fontosak számukra.
Mindkét pincéről számtalanszor volt már szó a blogon, úgyhogy rá is térek a borsorra.

5-5 bort kóstoltunk a két pincészettől, többnyire párosával érkeztek a tételek. Száraz borokkal kezdtünk, birtok furmintok után dűlős hárslevelűk  érkeztek, majd meglepetésként egy-egy érett étel korábbi évjáratokból. Pezsgőkkel zártuk a száraz szakaszt, majd következtek az édes borok: egy szamorodni és egy aszú. Én most pincészetenként csoportosítva közlöm a jegyzeteket.

A legendás osztrák pincészeteket bemutató sorozatban - tavaly az Ott és Laurenz V. borászatokról szóló epizódhoz hasonlóan - most ismét egy olyan poszt jön, ami egyben a borpár(baj)os sorozatba is beilleszthető lenne, de maradjunk az eredeti témánál: fókuszban a szomszédos ország kiemelkedő termelői.

A mai írás főszereplői abszolút a prémium kategóriában versenyeznek, az adott borvidékeken, de úgy általában az osztrák borászat szempontjából a legkomolyabb húzónevek között tartják őket számon. Két kiváló bort kóstoltam, és csak kapargattam a felszínt, hiszen ezek a két pince legolcsóbb kékfrankosai (20-25 EUR körüli árral, a dűlőválogatott tételekért viszont még inkább a zsebünkbe kell nyúlni), lássuk, mit tudnak Dorli Muhr és a Kollwentz család "alap" kékfrankosai.

Ahogy bő 1 hónapja ígértem, itt is van a következő külföldi boros egyveleg. Osztrák borokból lesz a legtöbb ebben a válogatásban, olasz és spanyol tételből is került a válogatásba jó néhány, köztük életem legjobb Tignanello-ja is. Ausztrál bort viszonylag ritkán kóstolok, de ebben a válogatásban most éppen három is szerepel majd, míg a kuriózumokat bolgár és kínai bor jelenti. 

A Konyári Pincészet a Dél-Balaton egyik legismertebb és legelismertebb borászata, boraikat több, mint 20 éve kóstolhatjuk. Balatoni pincéről beszélünk, így meglepő lehet, hogy első olaszrizlingjük csak most készült el, a 2022-es évjáratból. Konyáriék fehérben és vörösben is főként a házasításokra helyezik a hangsúlyt, az olaszrizling is ezekben kapott eddig helyet, a Fecskében, a Loliense-ben vagy a Szárhegyben. Most egy új ültetvény került a család kezébe a balatonlellei Kishegy nyugati oldalán, Konyári Dániel pedig önállóan szerette volna megmutatni, mi sül ki a terület és a fajta együttállásából.

Még mindig nem értem a tavaszi osztrák borélmények feldolgozásának végére, még két wachau-i borokról szóló írással adós vagyok, most az egyiket törlesztem. Volt már szó a Nikolaihof-nál tett spontán látogatásról, írtam a főként Kremstal-ban tevékenykedő Weingut Wess-ről, most pedig egy vegyes válogatott következik wachau-i borokkal.

(Spitz, kilátás a Ruine Hinterhaus-ból a 1000-eimer Berg-re)

Ismét hazai pályáról folytatódnak a kóstoló beszámolók. Idén még nem sikerült a Tokaji borvidékre látogatnom, de szerencsére időnként Budapesten is meg lehet szondázni egy-egy pincészet kínálatát, ha kivárom a megfelelő alkalmat.
Most két mádi pincészetről lesz ilyen formában, a lassan két évtizede működő Holdvölgy Birtok és a színtéren néhány éve feltűnő Maison aux Pois a főszereplők.

Mádi dűlők

Folytatódik a külföldi borélmények feldolgozása, ezúttal egy kremstal-i borászattal, amelyben éppen átkerül a stafétabot a fiatalabb generáció kezébe. Ilyenkor mindig izgalmas látni, hogyan és mennyire nyúlnak hozzá a fiatalok a szülői örökséghez, átalakul-e a szortiment, változik-e a borstílus. Persze egy borász nehezen engedi el a pincekulcsot, így általában az idősebb és a fiatalabb generáció még együtt dolgozik, mielőtt előbbi végleg átadná a helyét az örökösöknek. Valahogy így van ez most a krems-i Weingut Wess-nél is, amelynek a nevével tavaly találkoztam először a város borbárjait szondázva és most, szűk egy évvel később, ismét megkóstoltam néhány borukat, sőt, történetesen az új generáció tagjaival is találkoztam egy pár percre.

(A fotót a pince honlapjáról vettem kölcsön.)

A 2021-es évjáratig bezárólag Rainer Wess neve szerepel a címkéken, a 2022-es borok már Weingut Wess név alatt jelentek meg. Christina Wess, és férje David, jelenleg együtt vezetik a 15 hektáros birtokot Rainer Wess-szel, aki 2003-ban hívta életre a pincészetet. Akkor még egy bérelt pincében készítették a borokat, 2009-ben költöztek át Krems mellé. A területek nagy része Kremstal borvidékén található, de Wachau-ban is van szőlőjük, a legendás Loibenberg lejtőin. A kötelező grüner veltliner és riesling mellett sauvignon blanc, zweigelt, st. laurent, pinot noir is palackba kerül a birtokon, édes borokat és rosé-t is készítenek.
Én most 5 bort kóstoltam, többnyire az új évjáratokból. 

A dűlőpárok sorozatban tavaly szerepeltek már Figula borok, történetesen éppen ennek a két bornak, a Sáfránkert (akkor Sáfrán) és a Sóskút Olaszrizling, eggyel korábbi, 2019-es évjáratai. Akkor hajszállal a Sáfránkert nyert nálam, most következik a visszavágó a 2020-as évjárat boraival. A rövidke dűlőleírás megtalálható a tavalyi posztban, most csak kóstolójegyzetek következnek.

A tavaszi borpáros posztban 3:2 arányban a fehérborok, valamint a külföldi tételek vezetnek majd, magyar részről fehér házasítások és kékfrankosok, külföldről sauvignon blanc-ok, chardonnay-k és rioja-i vörösek kerültek egymás mellé.

Emilia-Romagna az itáliai gasztronómia igazi fellegvára, kevés tartomány van, amely annyi világszerte ismert olasz élelmiszert és ételt adott világnak, gondoljunk csak a parmezán sajtra, a pármai sonkára, a modenai balzsamecetre, a mortadellára, a tortellinire, vagy a világszerte bolognaiként ismert húsos ragura. A fent felsorolt gasztronómiai "nagyágyúk" mellett Emilia-Romagna borairól ritkábban esik szó, különösen úgy, hogy az országnak számos legendás borvidéke van. Ma ezt a borászati szempontból kevésbé ismert régiót vesszük górcső alá, néhány bor tükrében.

Megérkezett Heimannék 2022-es rosé-ja, a magyar műfaji átlagnál mindig komolyabbra hangolt Mammaróza, amellyel Rózsi nagymamának állítanak emléket. A Heimann & Fiai borcsaládban pedig a vörösborok mellett idén elsőként jelent meg egy siller, amelyet szimplán "Piros" névre kereszteltek.

Bár - magam sem tudom, miért - a siller nekem valahogy az ősz bora, Heimannék szerint pedig a Mammaróza még szebb néhány hónapos érlelés után, én gyorsan leteszteltem a két új tételt, hogy kiderüljön, érdemes-e belőlük még a nyárra, illetve az őszre betárazni.

Áprilisban írtam Alvaro Palacios priorat-i küldetéséről és a szortiment három boráról, és a mai írás ismét az úttörő spanyol borásszal foglalkozik, de míg legutóbb "horizontális" szempontból került górcső alá a választék, ezúttal egy vertikális sort kóstoltunk a pincészettől.

Tavaly írtam a komoly megújulás alatt álló Veszprémi Érseki Pincészetről és 2021-es boraikról. Akkor már Benesch Antal állt a borászat élén, és nem kisebb feladat állt előtte, mint a pincészet modern kor igényeinek megfelelő komplett megreformálása. A fiatal borász pannonhalmi és új-zélandi tanulmányútjai során a modern, precíz, technológiailag tiszta borok mellett tette le a voksát és ezt a vonalat viszi tovább a Veszprémi Érseki Pincészetben, ezt már az első borok is  tükrözték. Azóta eltelt egy év, kialakult a pince új arculata, (nagyjából) kész a honlap, a friss évjárat borai közül néhány pedig már a Bortársaság üzleteiben is megjelent.

A választék három részre osztható. A birtokborok családja a Vesprim Infula (püspöksüveg) névre hallgat, ebben egy fehér, egy vörös és egy rosé házasítás kapott helyet. A Mandorla (dicsfény) fajtaborok a pince legfontosabb fajtáiból készülnek: rajnai rizling, sauvignon blanc, olaszrizling és pinot noir. Az 1277 az érsekségi szőlőbirtok első dokumentált évére utal vissza, egy rajnai rizling, egy sauvignon blanc és egy vörös házasítás alkotja majd a csúcsborok hármasát. A címkéket a veszprémi érseki palota díszebédlőjének eredti, 1778-ban készült barokk táblaképén szereplő alakok inspirálták, a palackokat csavarzár zárja. A pincészet két különböző borvidéken rendelkezik szőlőterületekkel. Mindszentkállán vulkanikus bazalt és riolit mellett a mészkő adja a termőhely geológiai komplexitását, míg Felsőörsön termékenyebb és agyagos talajon terem a szőlő.

A két birtokbort kóstoltam meg a múlt hétvégén, a sauvignon blanc és a rajnai rizling, később, más kontextusban szerepel majd a blogon.

Szijjártó Előd nevével nagyjából másfél éve találkoztam először, akkor egy nem szokványos sauvignon blanc-t kóstoltam a fiatal etyeki borásztól. Azóta 1-2 bor még szembejött velem, de a átfogó sort kóstolni és a borásszal személyesen találkozni most először nyílt alkalmam a Kóstolom Borbárban, és úgy tűnik, érdemes lesz rá figyelni a jövőben is.

Április végén egy hosszú hétvégét Wachau-ban és Krems an der Donau-ban töltöttem, a kirándulás mellett természetesen a helyi borok szemlézésére is jutott idő. Borkóstolásra sehol nem foglaltam időpontot, enélkül is rengeteget lehetőség van a borozásra, ahogy azonban Mautern településen vezetett keresztül az utam, a Nikolaihof éppen kapóra jött. A Salon 77 névre keresztelt kóstolóhelyiségben a pincészet szortimentjének nagy része megkóstolható és megvásárolható, akár nagyon régi évjáratok is. Úgyis nagyon rég volt a szerencsém a pince boraihoz, most kapva kaptam a kínálkozó alkalmon.

Meghoztam az idei második magyar egyveleget is. Most még csak enyhe többségben vannak a fehérborok a vörösekhez képest, befért már 1-2 rosé is a sorba, ahogy egy pezsgő és (most csak) egy édes bor is.

Az utóbbi hónapokban sok külföldi boros jegyzet összegyűlt, és ahol van értelme ezeket tematikusan közreadni, ott így fogok tenni, így is jut elég az egyveleg posztokba. Ma három olasz borról lesz szó, a Piemontban tevékenykedő Poggio Ridente birtoktól.
A birtok a borászat központja alatt elterülő, a kedvező klimatikus körülmények és a barátságos környezet miatt szintén Poggio Ridente (mosolygó domb) néven ismert dűlőről kapta nevét. A 491 méter magas lejtő Cocconato település határában helyezkedik el, talaja mészkőben gazdag.
A borászat alapítója és tulajdonosa Cecilia Zucca, de az egész család kiveszi a részét a munkából. Jelenleg 20 hektár tartozik a birtokhoz, ebből 11 hektáron terem szőlő, három dűlőre osztva. A szőlőket organikus módon művelik, a fókusz a barbera, albarossa és pinot noir szőlőkön van, de a Pavesio családdal közösen viognier, riesling és sauvignon blanc ültetvényeket is művelnek, akik a dűlő nevét is adták. Cecilia Zucca régi szőlőfajták tőkéit is felfedezte a dűlőkben, ezek egyike a grignolino, egy helyi fajta amely nevét a bogyóban található sok magról (grignole) kapta. A grignolino könnyed, de nem túl mély bort ad, viszont magas savtartalommal bír, és a magoknak köszönhetően - ha nem bánnak vele megfelelően - sok és kesernyés tannint is produkálhat. A másik elfeledett fajta a ruché, amelyből intenzív, aromás borok készülnek. Meg kell még említeni még az albarossa-t is, amelyet Franco Dalmasso hozott létre 1938-ban nebbiolo és barbera keresztezésével. Az új fajta a nebbiolo struktúráját egyesítette a barbera frissességével és gyümölcsösségével.

Három tételt kóstoltam meg a pincészettől, köztük egy fehér házasítás, egy barbera-t és a számomra eddig teljesen ismeretlen grignolino nevű szőlőfajta borát.

Az Etyeki Kúria letisztult és következetes portfóliója mellett új leágazásként jelentek meg pár éve a kis palackszámban készülő Mérész Sándor Projekt borok. Ez Mérész Sándor "játszótere", ahol a Kúria főborásza kiélheti kísérletező kedvét, akár szőlőfajták, akár borkészítési praktikák terén.

Az MSP sorozat két jelenleg is futó tagja egy zenitből készült fehérbor és egy nem szokványos módon érlelt rosé, mindkettő a 2021-es évjáratból. A Kúria "alapszériás" fehérbora, a White 2022-es kiadása történetesen szintén zenitből készült, így adta magát, hogy a pince White és Rosé borait együtt kóstoljam meg a két MSP tétellel.