Miklós Csaba, vagy ahogy mindenki ismeri, Csabi a Móri borvidék valószínűleg legismertebb borásza, részben a fiatalos és feltűnő címkéknek és fantázianeveknek, részben a közvetlen és népszerű "frontembernek" is köszönhetően. A pince ma 8 hektáron gazdálkodik Mór környékén, természetesen fehér szőlőfajták vannak a fókuszban, különösen a borvidék sajátja, az ezerjó. Én is ezerjót kóstoltam a pincétől a hétvégén, rögtön kettőt is.
A Bortársaság nagyjából egy éve újította meg spanyol választékát, a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektetve az ország legismertebb borvidékére, Rioja-ra. Új birtokok is bekerültek a választékba, köztük Rioja egyik úttörője, a Marqués de Murrieta és vele együtt a galíciai testvérbirtok, a Pazo de Barrantes is. Október végén ők voltak a nagy sikerű "Borász a házban" rendezvénysorozat vendége a Bortársaság Borsuliban, nem volt kérdés, hogy ott a helyem. Az este során megismerkedtünk a birtok történetével, közben ikonikus borokat kóstoltunk. Gianluca Petruzzi európai export manager tartotta a kóstolót és nyugodtan mondhatom, hogy el voltunk kényeztetve a kiválasztott borokkal. A sorban helyett kapott néhány Magyarországon nem forgalmazott tétel is, míg a Rioja Reserva-ból egy három évjáratos mini vertikálist kóstolhattunk.
A ceglédi Kemenczés Borházról még 2017-ben írtam egy helyszíni látogatás apropóján. Azóta évente egy-két borukkal hozott össze a sors, de terjedelmesebb sort egyben nem kóstoltam tőlük. Cegléd felé nemigen járok és az utóbbi két évben egyébként is inkább csak barátokkal szervezett közös programok farvizén jutottam el borvidékekre, így az élmények felfrissítésére ezúttal nem a borászatnál, hanem otthon került sor. Kemenczés Benő küldött egy hét palackos csomagot, hogy kóstoljam meg a borokat, ami a hétvégén meg is történt.
A FineWines.hu kínálatában ugyan az új-zélandi szekció már nem frissül, de még bőven maradt elég muníció a raktárban ahhoz, hogy Tar Ferenc egy nagyon komoly kóstolóestet rendezzen október végén. Hat borvidék, kilenc pincészet, tizennégy tétel szerepelt a sorban, amelynek gerincét hordós sauvignon blanc-ok, chardonnay-k, pinot noir-ok és syrah-k alkották. A fenti okokból kifolyólag inkább régebbi évjáratokból válogatott a házigazda, így az afféle "hogy érik palackban az új-zélandi bor" tanulmány kóstolónak is beillett. A végeredmény egy nagyon erős merítés lett, amely mind minőség, mind érlelhetőség szempontjából szépen példázta a szigetország potenciálját, egyúttal azt is megmutatva, hogy bőven több felfedezni való stílust kínál Új-Zéland az intenzitást csúcsra járató "standard" sauvignon blanc-oknál.
Kevés olyan családi borászat van a világon, amely elmondhatja magáról, hogy közel 600 esztendős múltra tekint vissza, a toszkán Mazzei család az egyik. Ezer szállal kötődnek Toszkánához és a Chianti vidékhez, ennek ékes bizonyítéka, hogy egy 1398-as dokumentum Ser Lapo Mazzei nevéhez köti a Chianti elnevezés első használatát. Ser Lapo Mazzei unokája, Madonna Smeralda Mazzei 1435-ben hozzáment Piero di Agnolo da Fonterutoli-hoz, így került a Fonterutoli városkához köthető uradalom a Mazzei családhoz, amely máig a családi birtok központjául szolgál és ettől az évtől számítják a ma is aktív családi borászat történetét.
A pincészet néhány bora megfordult már korábban magyar borkereskedések polcain is, de stabil jelenlétről nem lehetett beszélni. Idén ősszel a Veritas kezdte el forgalmazni a Mazzei termékeket - ideértve a testvérbirtokok borait is. Ennek apropóján szerveztek egy kis bemutatkozó kóstolót is, ahol a pincészetekkel és 1-1 borukkal is megismerkedhettünk.
Ismét egy mátrai bor kerül a fókuszba, ezúttal azonban egy kissé "tájidegen" fajta képviselője mutatkozik be. A tempranillo az Ibériai-félsziget egyik legelterjedtebb és Spanyolország valószínűleg legfontosabb szőlőfajtája, itthon azonban éppen csak 1-2 borászat próbálkozott meg a termesztésével. Az némileg meglepő, hogy a kevés kísérletező kedvű borászatból kettő is a Mátrában tevékenykedik (Sol Montis - korábban Kovács és Lánya, valamint Dominium Pincészet). A Dominium Pincészet már több éve dolgozik a tempranillo-val és úgy tűnik, hogy eddig bevált a dolog, mert 2018-ból Aragon néven már egy válogatás tétel is napvilágot látott. Én viszont most az "alap" tétel aktuális évjáratával ismerkedtem meg és tetszett, amit a palackban találtam.
A KisBécs és a Color Bar tavasszal már tartott egy portfólió-bemutatót a borszakma képviselőinek (beszámoló két részletben itt és itt), ahol az osztrák kínálaton a Color-ban elérhető bővebb szortimenttel is lehetett ismerkedni és néhány borász személyesen is képviselte a pincészetet. Ősszel újabb fordulóra került sor, amelynek szintén a Color Bar adott otthont.
Ezúttal sajnos nem tudtam elmenni a kóstolóra, de ahogy tavasszal is, a rendezvényről megmaradt borokat egy több napos "morzsaparti" keretében a hét többi napján meg lehetett kóstolni, ezt a lehetőséget már sikerült kihasználnom.
Málaga, a Costa del Sol legfontosabb városa egyben az azonos nevű eredetvédelmi körzet és az innen származó édes bor névadója. A málaga manapság kevésbé ismert, mint a portói, a madeira, vagy a sherry, pedig a 19. században még erről volt híres a város. Az eredeti Málaga a szőlő szárításával vagy az erjedés során szőlőpárlat hozzáadásával készült, ez a stílus azonban visszaszorult és az előírások módosításának köszönhetően már természetes édes borok is készülhetnek Málaga DO megjelölésével. A Sierras de Málaga DO eredetvédelmi körzet 2001 óta létezik, területileg megegyezik az 1932-ben létrehozott Málaga DO-val, de az új megjelölés kizárólag a száraz fehér, rosé és vörösborok részére van fenntartva, míg Málaga DO maradt az erősített és természetes édes boroké. Az 1980-as években még alig néhány bortermelő volt a régióban, mára ez a szám a sokszorosára növekedett. A helyi bortermelés első említése egyébként még a föníciaiak idejére datálódik.
Málaga DO öt, Sierras de Málaga DO hét alkörzetet foglal magába. A keleti tengerparti részen fekvő, palás talajú Axarquía a legszárazabb. Itt érdemes még megemlíteni a 2004-ben életre hívott Pasas de Málaga DO-t, ami a helyi muskotály fajtákból készült, napon szárított mazsola saját eredetvédelmi kategóriája. Az alkörzetek közül a festői Ronda várost körülvevő Serranía de Ronda a legdinamikusabban fejlődő és az egyik legizgalmasabb.
A klímát a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán is befolyásolja, azonban a hegyláncol által szabdalt vidéken a magas hőmérsékletet a tengerszint feletti magasság kihasználásával ellensúlyozzák, a szőlőültetvényeket akár 800 méteres magasságba is telepítik, ahol igen nagy a napi hőingadozás.
Az engedélyezett szőlőfajták között nemzetközi (pl. chardonnay, moscatel fajták, sauvignon blanc, riesling, syrah, cabernet sauvignon, merlot, petit verdot) és Spanyolországhoz köthető (verdejo, tempranillo, garnacha, monastrell, tintilla de rota) fajtákat egyaránt találunk. A moscatel és a Pedro Ximénez az édes borok mellett a száraz boroknak is fontos alapanyaga. A helyi fajták között meg kell említeni a fehér doradilla-t és a ritka kékszőlő romé-t.
Málaga
Málaga városában próbáltam utánajárni kicsit a helyi borstílusoknak, fajtáknak, elsősorban Sierras de Málaga-ra fókuszálva. Kilenc bort kóstoltam, a nyolc száraz bor mellé végül egy édes Malaga csúszott be.
Ripka Gergely, alias Táncoló Medve - 2023-ban a Borászok Barátja - szerelemgyereke, a Tokaj Guide legújabb, sorban ötödik kiadása a múlt héten került a polcokra és a szerző egy limitált létszámú kóstolóval kötötte egybe az új könyv megjelenését. Szerencsére ezt az eseményt nem árnyékolta be a vírushelyzet, mint az előző kiadás esetében - most már csak távoli emléknek tűnik az az online kóstoló, bár annak is megvolt a maga hangulata és közösségi élménye. Most viszont a Borkollégiumban személyesen találkoztunk, ez azért mégis csak jobb volt így.
Itt az újabb külföldi egyveleg, az idei ötödik. A fehér boros részleg gerincét főleg sauvignon blanc-ok és riesling-ek adják innen-onnan. A vörösboros mezőnyt szokás szerint spanyol és olasz tételek uralják. A "ritkaságok" között egy piemonti pezsgő, egy szlovén sauvignon blanc és egy fehér portói szerepel.
Az illatos fajtákat magukat komolyan vevő boros körökben nem szokás sokra tartani, legyen szó Irsai Olivérről, traminiről, vagy sárgamuskotályról, ritkán hallani, hogy egy borásznak vagy borszakértőnek ez legyen a kedvenc fajtája. A sárgamuskotályból Ausztriában több borvidéken - elsősorban Steiermark borvidékein - remek prémium tételeket palackoznak, nálunk inkább cash-flow kategóriaként tekintenek rá a borászok, kevesen próbálkoznak a fajta csúcsra járatásával. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsenek figyelemre méltó kivételek. A Centurio Szőlőbirtok tulajdonosa és borásza, Ludányi Balázs már több évjáratban készített dűlőszelektált sárgamuskotályt a Fáy-domb dűlőről, bizonyítva, hogy többet is ki lehet hozni a sárgamuskotályból egy kellemes bukébornál. A 2021-es évjárattal még az év elején, Kézdy Dánielnél volt szerencsém először találkozni és simán volt olyan meggyőző, hogy gyorsan beszerezzek egy palackot, alaposabb ismerkedés céljából, amire most kerítettem sort.
Az új-zélandi borok nemzetközi sikertörténetének éllovasa és úttörője a marlborough-i sauvignon blanc volt, amely az 1980-as évektől rohamléptekkel hódította meg a világot. A diadalmenet élére az akkor még frissen alapított Cloudy Bay pincészet állt, amelynek sauvignon blanc-ját több neves borszakértő is piedesztálra emelte, innentől pedig nem volt megállás, Új-Zélandon sorra alakultak a pincék, Marlborough pedig a sauvignon blanc új hazája lett.
A híres Cloudy Bay háza táján az elmúlt évtizedek során sok minden megváltozott, a nemzetközi hírnév megalapozói már nem dolgoznak a pincénél, de legtöbben továbbra is az új-zélandi borok sikerén dolgoznak. Lássuk, hogy alakult a történet legfontosabb szereplőinek sorsa és mit mutatnak a borok ma.
Az újabb magyar egyveleg gyorsabban összejött, mint gondoltam, hála néhány baráti összejövetelnek és balatoni kirándulásnak. Sok rosé és még több fehérbor került a válogatásba, vörösből inkább csak könnyedebb tételek. Borvidékek szempontjából a Balaton környéki régiók dominálnak, de sok másik borvidékről is jutott legalább 1-1 szereplő.
Hétfő reggel elhunyt Szűcs Ferenc, a tállyai Szűcs Pincészet alapítója és tulajdonosa, a tállyai borászközösség egyik oszlopa. Nyugodjék békében!
(Fotó: Szűcs Pincészet)
Lezajlott a 32. Budapest Borfesztivál a Budavári Palotában. Az időjárás ezúttal is kegyes volt a közönséghez, a nyár tökéletes lezárásaként kellemes napsütéses meleg volt egész hétvégén. Az érdeklődésre sem lehetett panasz, én csak csütörtökön délután-este jártam a fesztiválon, de a frekventáltabb részeken az esti órákban már elég szép tömeg gyűlt össze. Néhány standnál a dübörgő zenének köszönhetően tovább fokozódott a fesztiválhangulat, de én inkább menekülőre fogtam.
A "szakmázásra" rátérve idén Dél-Amerika volt a díszvendég: Argentína, Brazília, Chile és Uruguay borait lehetett kóstolni a WineAge standjainkál. Több borkereskedő szervezett pop-up kóstolókat a partner borászatok részvételével és mintha a gasztronómiai kínálat is színesedett volna a tipikus fesztiválkajákon túl, bár az ételeket személyesen nem teszteltem.
Ami a borokat illeti, három standnál töltöttem el hosszabb időt, ezzel el is telt a késő délután, illetve az este nagyobb része, közben és kifelé menet még itt-ott kóstolgattam. Megpróbálom valamiféle tematikus bontásban közreadni a benyomásaimat.
A Figula Pincészetet legtöbbször a fehérboraik, azon belül is az olaszrizlingek kapcsán szoktuk emlegetni, dicsérni, de ez nem jelenti azt, hogy ne készítenének remek vörösborokat is. A Balatonfüred-Csopaki borvidéken a legtöbb pincészet a kékfrankos mellett tette le a voksát, Figuláék ezzel szemben már jó ideje a három fő bordeaux-i fajtából palackoznak leginkább vörösborokat. A 2020-as évjáratból már ők is előrukkoltak egy hordónyi kéfrankossal, amit kíváncsian várok, de most egy remek cabernet sauvignon-ról lesz szó, amelyet a múlt héten kóstoltam és úgy tűnik, hogy éppen ideális állapotban nyitottam ki a palackot.
A Várszegi Pincészet nevével hébe-hóba már találkoztam, de a boraikkal személyesen még nem és azt is csak idén tudtam meg, hogy az egyébként dél-balatoni szőlőterületekkel rendelkező borászatnak van egy működő borbárja Budapest határain belül, Budafokon. A Budafoki Pezsgő- és Borfesztivál pénteki napján felkerekedtem és meglátogattam a budapesti egységet, hogy megismerkedjek közelebbről is a pincészettel és boraikkal.
Újabb bor következik az Uvas Felices istállóból: ezúttal egy izgalmas vörös, méghozzá egy világszinten kevésbé közismert és felkapott borvidékről. Vinos de Madrid DOP - mint a neve is sejteti - a spanyol főváros környékén terül el és három alrégióra osztható: Arganda, San Martín, Navalcarnero. Közös jellemzőjük a viszonylag magas fekvés - 500-800 méterrel a tengerszint felett - és a kontinentális éghajlat, forró nyárral, hideg téllel és viszonylag kevés csapadékkal.
Az Uvas Felices tulajdonosai San Martín alrégióban két neves borásszal fogtak össze, akik saját pincészetük mellett már korábban belevágtak egy közös projektbe, Comando G néven, ahol a "G" egyrészt a garnacha-ra utal, de emellett a gránitra és Gredos-ra is. Fernando García (a Bodega Marañones borásza) és Daniel Gómez Jiménez-Landi (a Bodegas Jiménez-Landi borásza) párosa alkotja a Comando G-t, Madridtól nyugatra, a Sierra de Gredos hegyláncainál borászkodnak, 2009-ben dobták piacra első közös borukat. Kvarcban és szilikátokban gazdag, tápanyagban szegény, homokos állagú gránitmorzsalékos talajon teremnek a több évtizedes tőkék. A spanyol terroir-hoz burgundi filozófia párosul, az egyes termőhelyek különbségeinek megmutatása a fő cél, faluborkon és dűlőszelektált borokon keresztül. Ugyanitt készülnek 2010-től az Uves Felices égisze alatt az El Hombre Bala borcsalád tagjai is, albillo, garnacha és syrah fajtákból, de a fő hangsúly a garnacha-n van. Az El Hombre Bala - az ágyúból kilőtt ember - az azonos nevű széria "belépő" bora, de már ezen a szinten is nagyon komoly minőséget képvisel, amint arról most én is meggyőződtem.
A borrajongón viszonylag ritkán írunk külön kiemelten ún. natúr borokról, ebbe az irányba valószínűleg ungert tette a legtöbb karcsapást a borrajongós stábból. Nekem inkább csak kósza próbálkozásaim vannak a műfajjal, a tapasztalatom nem túl nagy, azok viszont vegyesek. Mivel ezeknek a boroknak az ára is magasabb az átlagnál, egy méretes bukta elég sokba kerülhet, így aztán különösen nehezen szánom rá magam, hogy vakon ugorjak fejest a természetes borok tengerébe. Meglehetősen ritkán szoktam előzetes tapogatózás, ajánlás vagy saját empirikus élmény hiányában natúr bort vásárolni, most azonban így történt és nem is bántam meg, bár a megtéréstől továbbra is messze vagyok.
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Nagyváradi Péter neve nem csengett ismeretlenül, noha a saját néven palakozott boraival ez az első találkozásom. Ha jól emlékszem, Péter még a Bortársaság csapatát erősítette, amikor évekkel ezelőtt először találkoztunk és hébe-hóba azóta keresztezték egymást útjaink - természetesen mindig valamilyen boros rendezvényen, kóstolón -, de csak idén tudtam meg, hogy már saját birtoka is elindult. Az ismeretségünk tehát felületes, ám az érdeklődést és a megelőlegezett bizalmat egyaránt megalapozta.
Az idei júliusra tervezett badacsonyi-szigligeti kirándulás sajnos különböző okokból dugába dőlt, de hogy ne múljon el a nyár a tanúhegyek látványa nélkül, augusztus legvégére sikerült egy villámlátogatást beiktatni.
Sike Balázsék badacsonytördemici borbár-étterme, a Nefelejcs az egyik kedves barátoméktól 5 perc sétára esik, ők már törzsvendégek, én pedig az utóbbi 5 évben minden nyáron legalább egyszer csatlakoztam hozzájuk legalább egy gyors kóstoló erejéig. Idén is beugrottunk néhány órára, ez most hat bor megkóstolására és néhány hidegtál elfogyasztására volt elég.
Meghoztam a szokásos negyedéves borpárbajos sorozat aktuális, nyári kiadását, 6x2 borral. A fehérek lesznek többségben, ahogy nyáron általában és - bár eredetileg nem terveztem - egy rosé páros is horogra akadt, vörösborokból pedig igyekeztem könnyebb tételeket válogatni.
Az idei évben adós maradtam a borvidéki látogatásokkal és túl sok kóstolóra sem jutottam el. Augusztus végén azért szokás szerint megfordultam Balatonfüreden és a Balatonfüredi Borheteken is, így a környékbeli borokkal legalább ilyen formában találkoztam.
Az idei nyár egy részét Sopron környékén volt szerencsém tölteni. Ez az országrész, valamint a nyugati határ közelsége szalaszthatatlan lehetőséget nyújt a borozásra, ez tiszta sor. Engem most mégis inkább a táj, a történelmi belváros, valamint az osztrák oldal boltjai vonzottak be, így szőlőből erjesztett alkoholos italt kevesebbet, hideg sört annál többet fogyasztottam. Hazajött viszont pár tétel a szomszédok hiperpolcairól, melyekre a napokban, itthon igyekszem sort keríteni.
Benyomásaim az előző éveknek teljesen megfelelően alakultak: tíz és húsz euró között gyakorlatilag lehetetlen mellényúlni, szinte minden rendben van. Ezt a tételt bizonyítják a Domäne Wachau borai is, melyek közül a címszereplő neuburger tetszett a legjobban.
A júliusi osztrák bortúra második állomása Kamptal-ban volt, egy alig 1800 fős falucskában, Straß im Straßertale-ban. Több borászat is található a kicsiny településen, amelyet a borvidék egyik neves dűlője határol. A Gaisberg dűlő aljánál található Birgit Eichinger családi borászata, ahova még a KisBécs egyik karácsonyi nyereményjátékán nyertem egy kóstolót 2021-ben, de a nyeremény beváltása végül egy évet tolódott.
