Nem véletlen, hogy az inkább népszerűségi, mintsem kínálatminőségi szempontból élenjáró hazai diszkontlánc boraival ritkán foglalkozunk: a Penny Market borkínálata megúszósan pénztárcakímélő, ami inkább azon fogyasztóknak ígér örömöket, akik olcsón szeretnének sokat inni.

Mi viszont úgy szeretnénk sokat inni, hogy eközben a prioritási faktorok között előrébb soroljuk a minőséget a költségvonzatoknál, erre pedig szinte csak jobb vadászmezőket lehet találni a hazai élelmiszerboltok között. Ettől függetlenül aki ismer, az tudja, hogy a lehetetlen dolgoknak is szeretek újra meg újra nekifutni, így hát azt is bizonyítottam már, hogy tulajdonképpen nincs is lehetetlen.

Arra viszont még én sem számítottam, hogy a lélektani ezerforintos alsó korlát környékén találni fogok értékelhető vörösbort a Penny-szortimentben. Ami ráadásul spanyol, és az ár/értéket tekintve közelebb van a legális lopáshoz, mint ahhoz, amit általában jó vételnek szoktunk nevezni.

A Lidl nemzetközi borkínálata szerencsére már évek óta stabilan bizonyítja, hogy nemcsak érdemes, de szükségszerű is kiemelt figyelmet fordítani rájuk a hazai hiperek szegényes, sokszor ötlettelen, érdemi lehetőségeket, alternatívákat nem kínáló terepén. Írtam már fehérről, vörösről és proseccóról egyaránt. Nem arról van szó, hogy csúcsostromló világklasszisokat lehet a hétvégi bevásárlással összekötve a heti élelmiszer közé pakolni. Inkább csak az van, hogy széleskörű és minőségi betekintést nyújtanak a nemzetközi borok világába. Ráadásul mindezt sokszor nevetségesen jó ár/érték-arány mellett teszik meg. És mivel a hazai közízlés és -vélemény jellemzően elmaradottabb a nemzetközi helyzet fokozódásának tekintetében, ezek a borok missziószerűen nyitnak ablakot a világra mindenkinek, ha éppen úgy van a szándék. A polcaikat én is rendszeresen és kitartóan szondázom, így történhetett meg, hogy az év végén puszta kíváncsiságból a kosárba emeltem a címszereplő spanyol vöröset. Másnap a nyakára is hágtunk, ráadásul kifejezetten elégedettek is voltunk azzal, amit a palackban találtunk.

Őszintén be kell, hogy valljam, hogy sohasem rajongtam a habzó-pezsgő dolgokért. Bár suhanckorom fénykorából sok, tankpezsgőtől átázott részeg éjszaka rémlik fel, szkepticizmusomat mégsem erre, sokkal inkább az elmúlt évek próbálkozásaira alapozom. A hazai buborékosított borok ritkán jók, valódi pezsgő kevés van; ha van is, legtöbbször izgalommentes. Nyári szomjamat sűrűbben fröccsel, ritkábban proseccóval oltom; úgy látom, hogy utóbbi egészen tisztességes rajongótábort toborozott maga köré itthon is az elmúlt években. A frissen alakult Cava House nevű vállalkozás is ezeket a hullámokat igyekszik meglovagolni katalán habzóboraival. A jelenleg hozzáférhető ötpalackos szortiment a szűkre szabott keretek között is igyekszik a teljes stílusrepertoárt bemutatni a félszáraz rozétól a nullacukros fehérig. A kínálat két szélét megszondázva igyekeztem utánajárni, hogy miről is szól ez a történet.