A mai témát egy új-zélandi sziget, a szigetország "borszigete", Waiheke Island, azaz a Waiheke-sziget szolgáltatja. Waiheke Island a több izgalmas régiót magába foglaló Auckland borvidékhez tartozik, de azon belül is egyéniség. A kicsi sziget a sauvignon blanc-ról és pinot noir-ról híressé vált Új-Zélandon belül érdekes színfolt, ugyanis itt inkább a vörösborok, a bordeaux-i házasítások és a syrah-k törtek vezető szerepre. A Man O' War Vineyards a sziget egyik legjelentősebb termelője.

Az utóbbi években már megszokott nyári rosé-s posztok után idén már tényleg nem terveztem előre külön rosé-tesztet, de egy négyesfogat formájában most mégis itt van egyféle folytatás. A múlt héten beköszöntő hőségben nem volt kedvem a pohár után nyúlni, kivéve, ha víz volt benne, egyébként is kézenfekvő volt alkohol-stopot tartani. Aztán hétvégén csak előkerült a borospohár is, és nyáron a rosé(-fröccs) a sláger, úgyhogy adta magát a téma.

Az idei tavaszról 7 duó került be a borpárbajos posztba, könnyedebb hazai és komolyabb külföldi fehérek, dél-francia rosék, vörös fajtaborok hazai pályáról és házasítások egy kevésbé ismert Rhone-vidéki appellációból.

Egy év kihagyás után idén tavasszal ismét badacsonyi bortermelők és borkedvelők töltötték meg a budapesti New York-palotát. A 2021-es kényszerszünetet követően ebben az évben az "Életre hívunk" szlogennel tért vissza a rendezvény, több, mint 30 borászat és mintegy 10 turisztikai kiállító fogadta a vendégeket. Úgy tűnik, a borkedvelők is nagyon várták, hogy Badacsony visszatérjen a New York-palotába, mert már a szakmai meghívottak számára fenntartott első két órában igen komoly létszámban jelentek meg a látogatók, és a nagyközönség még csak ezután érkezett.

Az egész világot - így természetesen Magyarországot is - letaroló rosé divathullám egyik érdekes hazai leágazása a "komoly rosé". Szerencsére a tutti-fruttis tucatborok mellett egyre több valóban élvezetes magyar rosé is a polcokra kerül, de emellett az utóbbi néhány évben számos magyar borászat elkezdett kísérletezni egy komolyabb, testesebb rosé-stílussal. Későbbi szüretet, seprőfelkeverést, hordós erjesztést/érlelést vagy ezek kombinációját egyaránt bevetnek a kívánt eredmény elérése érdekében, az eddigi tapasztalataim alapján azonban többször sikerül átesni a ló túloldalára, mint megtalálni a kellő egyensúlyt, gyakran gyümölcstelen, rusztikus, hordóba és magas alkoholba fojtott borok kerülnek a palackba, az élvezeti értékhez - vagy éppen annak hiányához - képest túlzó áron.

A Vylyan jelenlegi és korábbi főborásza Tóth Sándor és Ipacs-Szabó István közösen alkotta meg a pincészet új, komoly rosé-ját, amely szerencsére a jól elsült kísérletek közé tartozik és meglepődnék, ha nem lenne folytatása.

Itt egy újabb spanyol különkiadás a "Rejtőzködő borvidékek" sorozatban. Három vörösbor lesz az epizód fókuszában, három különböző, kevésbé ismert borvidékről, kivétel nélkül a 2016-os évjáratból.

Utoljára két évvel ezelőtt fejtegettem a Bockokhoz fűződő ambivalens viszonyomat, és annak indokait. Részben ez, részben az idő- és a fókuszhiány miatt azóta nem is igazán ittam a pincétől semmit. Az Ermitage aktuális évjárata viszont ismét a radarom alá került, olyannyira, hogy nem csak ivásra, de megírásra is méltónak találtam. Talán az sem merész állítás, hogy pillanatnyilag ez a kedvenc Bockkom. 

Nem tudom, hány ember van a világon, aki egyértelmű és magabiztos választ tudna adni arra a kérdésre, hogy mi a kedvenc bora, de én nem tartozom közéjük. A jelenség nem egyedüli, kevés olyan kategória van, ahol egyetlen kiemeltet tudnék mondani, legyen szó könyvről, filmről, zenéről, ételről, városról, országról, akármiről. (Vannak azért kivételek: a kedvenc színem a kék. Nem a barna! A kék.). 
Így vagyok a borvidékekkel, szőlőfajtákkal, borászokkal, borokkal is. Ráadásul az évjárathatás tovább bonyolítja a helyzetet: lehet, hogy ami az egyik évből telitalálat, az a következő évben csalódást kelt, egy bizonyos kor felett pedig még a palackvariáció is tréfát űzhet belőlünk. Ennek megfelelően boros témakörökben a kedvencek halmazát inkább rövidebb-hosszabb listák formájában tudnám meghatározni. Ha azonban valamelyik külföldi bor több évjáratának is bérelt helye lett a borhűtőmben - a viszonylag borsos ára ellenére is -, az már jó eséllyel szerepelhet a listán, és a Torres Salmos megérdemelten vált ilyen favorittá. (Nem tudok elmenni a gyönyörű címke megemlítése mellett sem, még ha nem is a barna a kedvenc színem :)).
Meglepő lehet, hogy Priorat-ból miért éppen egy ilyen nagytermelő bora fogott meg ennyire, hiszen a borvidék inkább a butikborászatok és az exkluzív kis tételek régiója. Minőség szempontjából természetesen sok más aspiráns is szóba jöhetne, de éppen a fent említett okok miatt a legjobb borok drágák és viszonylag gyorsan el is tűnnek a polcokról, itthon egyébként is szűk a kínálat, a saját merítésem pedig erősen korlátozott. A Torres Salmos viszont nálam több évjárat és több kóstolás tapasztalatai alapján megbízhatóan jól teljesített, helyi viszonylatban nagy palackszámban készül és széles körben elérhető, bár itthoni utóbbit sajnos múlt időbe kell tenni. A személyes vonzalom a 2012-es évjárattal kezdődött, a 2013-assal folytatódott, majd a 2015-össel teljesedett be. A két utolsó - 2016-os és az aktuális 2017-es - évjáratból már szándékosan táraztam be, majd szomorúan szembesültem azzal, hogy a pincészet eddigi hazai kereskedője kilistázta a Torres borokat. Szerencsére néhány palack erejéig felkészültem az ínséges időkre, a következő évjáratokat viszont már külföldi forrásból kell beszerezni.

Montalcino és környéke egyértelműen a legmagasabb minőségű borok között jegyzett Burnello di Montalcino-ról és kistestvéréről, a Rosso di Montalcino-ról vált híresség. Ezek a borok kizárólag sangiovese-ből készülhetnek, jobb esetben tényleg abból is készülnek, de volt már rá példa, hogy egyesek trükköztek a szőlőfajtákkal. Van pedig törvényes lehetőség is a helyben termesztett egyéb fajták felhasználására, az általános Toscana IGT kategória felett is, bár tény, hogy a mágikus Montalcino szó nem szerepel a körzet nevében.
Sant' Antimo DOC egy 1996-ban életre hívott eredetvédelmi körzet, amely nevét a Castelnuovo dell' Abate község mellett található Sant' Antimo apátságról kapta. Területe szinte egy az egyben lefedi a Brunello di Montalcino DOCG-ét, azonban fajtahasználat szempontjából sokkal megengedőbb. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy érdemes-e Montalcino-ban a sangiovese-t nemzetközi fajtákkal nyilvánosan megpuccsolni, de ez legalább egy legális kiskapu. Bianco, Rosso és Vin Santo kategória egyaránt létezik Sant' Antimo DOC megjelöléssel és bizonyos fajtaborok is viselhetik az eredetmegjelölést (cabernet  sauvignon, merlot, pinot nero, illetve chardonnay, pinot grigio, sauvignon blanc). Vin Santo DOC kategóriából is van kettő, a "normál" mellett a Sant’Antimo Vin Santo Occhio di Pernice DOC kék szőlő fajták felhasználásával készülhet. A rugalmas szabályozásnak köszönhetően sok nem kizárólag sangiovese-ből készült bor viselheti a körzet nevét, a szimpla Toscana IGT megjelölés helyett. Nem tudom, hogy a kevésbé toszkán-specialista borrajongók körében mennyire ismert Sant' Antimo DOC neve, én a múlt héten találkoztam vele először, amikor leemeltem ezt a palackot a polcról.

Az őszi borpárbajos poszt ezúttal 8x2 bort foglal magába. Vörösben is, fehérben is lesznek magyar és külföldi borpárok, köztük két remek osztrák Gemischter Satz, két izgalmas hárslevelű, pinot noir-ok itthonról és az USA-ból, a végére pedig két gyönyörű szamorodni 1-1 mádi, illetve tállyai dűlőről.

Ismét egy rendhagyó rész következik a sorozatban, amelynek keretében ezúttal Mallorca kerül a reflektorfénybe, azonban nem egy, hanem több pincészet borainak tükrében. A Baleár-szigetek - pontosabban a négy legnagyobb sziget, Mallorca, Menorca, Ibiza és Formentera - a legnépszerűbb európai turista célpontok közé számítanak a 20. század második fele óta. A szigetekre általában a napfény és a tenger, vagy esetleg az éjszakai élet vonzza leginkább a turistákat, de az utóbbi időkben a ritka szőlőfajták és borok iránt érdeklődök is megtalálhatják számításaikat.

Görög borokról meglehetősen ritkán írunk a Borrajongón, ami egyrészt érthető, hiszen meglehetősen kevés görög bor jut el kis hazánk borlelőhelyeire, másrészt viszont sajnálatos, hiszen itt is bőven van felfedezni való bor-fronton. Ráadásul Görögország a szőlő- és borkultúra egyik őshazája, hiszen - bár más ókori népek is dicsekedhetnek azzal, hogy évezredekre visszatekintő szőlőművelési és bortermesztési múlttal rendelkeznek - a Földközi-tenger medencéjének európai részére is jórészt görög közvetítéssel került a szőlő- és a borkultúra. Ma az ország olyan vidéke - és három onnan származó bor - kerül a reflektorfénybe, amely nem annyira borairól, mint nevezetességeiről híres.

A tizedik résszel zárom a júniusban indult "Badacsonyi nyár" sorozatot, amelyhez szervesen kapcsolódik a májusi élményeket felidéző négy részes "Badacsonyi nyárelő" minisorozat is. Az ezt megelőző 13 írás rengeteg kóstolójegyzetet tartalmazott, de távolról sem került említésre minden bor. Eddig.

Az Egri Borműhelyt alapítói 2016-ban hozták létre azzal a céllal, hogy közösen gondolkodva és együttműködve érjenek el eredményeket a borvidék ismertségének növelésében, a borkínálat továbbfejlesztése, a meglévő márkák pontosítása, az egri bikavér megerősítése, az egri csillag piaci megszilárdítását, a Szépasszony-völgy újradefiniálását, az egységes Egri Borvidéki Palack bevezetése, valamint a fiatal fogyasztók elérése útján.
2018-ban a tagok egyesülették alakultak és elindították a szakmai kommunikációt. 2019-ben Eger város támogatásával létrehozták az Egri Borvidéki Palackot, egy régi - az 1930-as években már használt -, szinte elfeledett egri boros üveg alapján, a palackon az "Eger 1552" felirattal az egri vár ostromának is emléket állítva.
Az Egri Borműhely tagjai: Bolyki Pincészet és Szőlőbirtok, Eszterházy Károly Egyetem, Gál Tibor Pincészet, Juhász Testvérek Pincészete, Kovács Nimród Winery, Ostoros Családi Pincészet, Petrény Winery, St. Andrea Szőlőbirtok, Thummerer Pincészet és Szőlőbirtok, Tóth Ferenc Pincészet.

A közös munka azóta sem állt, így az Egri Borműhely tagjai augusztus végén Budapestre érkeztek, hogy a High Note SkyBar impozáns kilátást kínáló tetőteraszán mutassák be boraikat a nagyközönségnek. A hangsúly természetesen a bikavéreken és az egri csillagokon volt, de pezsgők és a fajtaborok is előfordultak a standokon.

Utolsó előtti részéhez érkezik a "Badacsonyi nyár" sorozat, amely tulajdonképpen már így is ráadásnak tekinthető, hiszen az alábbi pince meglátogatására már szeptember elején került sor. Egyrészt régi adósságomat törlesztettem, hiszen Váli Péterékkel és boraikkal sokszor találkoztam már, de sosem jártam a badacsonyörsi birtokon. Másrészt viszont a látogatásra egy legénybúcsú programpontjaként került sor, ennek köszönhetően értelemszerűen nem volt helye elmélyült kóstolásnak. Úgyhogy egyrészt biztosan vissza kell térnem ide egy "szakmaibb" hangulatú vizitre, másrészt így most csak rövidke kóstolójegyzetek és zárójeles pontszámok következnek.

A július végére betervezett Szent György-hegyi bortúra kiszemelt célpontja Török Csaba borászata, a 2HA volt, ahol szintén évekkel ezelőtt jártam utoljára. Csabát kitartóan üldöztem május vége óta, de a véletlen úgy hozta, hogy amikor Badacsony felé kirándultam, ő éppen mindig máshol járt, így kétszer is elkerültük egymást. A július végi találkozónak azonban semmi nem állhatta útját, úgyhogy kis csapatunk délután letelepedett a 2HA teraszán és a pazar kilátás mellett végigkóstoltuk a borokat, majd tettünk egy gyors kört a pincében is.

A héten hosszú idő után újra kitárta kapuit Tar Ferenc borszentélye, a Carpe Diem, még ha csak két estére is. A finewines.hu friss új-zélandi beszerzéseit kóstolhatta végig a korlátozott létszámú közönség, egyik nap a fehérborok, másik nap a vörösek kerültek terítékre. Nyolc pince huszonhat bora szerepelt a listában, hat borvidékről válogatva, sauvignon blanc-ok, chardonnay-k, pinot noir-ok, syrah-k, bordeaux-i házasítások és egy riesling. Nagy részük vadonatúj beszerzés, egy-két tétel korábban is a finewines-szortiment része volt. Az egyes pincékről (egy kivételével) különböző írások keretében volt már rövid ismertető a blogon, de az írás végén az egyes borászatok honlapjait is belinkeltem.

Ismét egy soproni vörösbor kerül elő a "tegnap ittam" sorozatban, ezúttal azonban nem a borvidék fő fajtájaként ismert kékfrankos, hanem egy meglehetősen egyedi és érdekes házasítás szolgáltatja a témát. A Pfneiszl Pincészet Távoli Világ névre keresztelt bora öt kékszőlő fajta házasítása, ahogy a hátcímke írja, ez Birgit Pfneisl önéletrajza palackba töltve.

Hétvégére itt egy újabb "Rejtőzködő borvidékek" különkiadás, négy, különböző régiókból érkező spanyol borral.

Az időzítés és a nyulas címke egybeesése a húsvéti hétvégével pusztán a véletlen műve, de a tény, hogy a választott borról írni akartam, az már nem. Kóstolgatom már pár éve a villányi - egészen konkrétan a pince Babarcszőlősön van, a szőlők Diósviszló mellett - Ruppert Borház borait, és eddig szinte sosem okoztak csalódást, legyen szó fehérborról, roséról, vagy a borvidék szempontjából leginkább fontos vörösekről. A Kandúr névre keresztelt - egyébként szintén ajánlott - belépő vöröset leszámítva eddig csak fajtaborokkal találkoztam, most az egy árkategóriával feljebb jelent meg a Szív Királynő fantázianevű két komponensből álló házasítás, amellyel szintén tettem egy próbát, és ismét meg voltam elégedve a palack tartalmával.

Bár Etyeken a kékszőlők közül a pinot noir szinte egyeduralkodó, hébe-hóba néhány borászatnál találunk más fajtákból készült borokat is. A Vértes Birtoknál a syrah ez a másik fajta. Vértes Vilmos borászata egy pátyi hagyományos pincéből költözött az etyeki Öreghegyre. A 3,6 hektáros birtokon természetközeli szőlőművelés folyik, chardonnay, sauvignon blanc, pinot noir és syrah fajtákból készülnek a borok. Tavaly nyáron jártam a pincénél, akkor inkább a vörösborokat szerettem jobban a pincénél, vettem is mindkettőből 1-1 palackkal. A pinot noir egy terjedelmesebb pinot noir-sorban landolt, a syrah egymagában került kibontásra, de végig az volt az érzésem, hogy egy vakkóstolón akár a pinot-k közé is elrejthettem volna.

Még tavaly év végén érkezett a hír, hogy az egyik legbefolyásosabb és legelismertebb nemzetközi boros magazin, a Decanter két magyar tételt is beválogatott a 2020-as év kedvencei közé. A tematikus Wines of the Year 2020 vörösboros válogatásába a St. Andrea Áldás Egri Bikavér Superior 2018, a buborékos, édes, illetve likőrborok mezőnyébe a Balassa Bomboly Szamorodni 2017 került be, amihez ezúton is gratulálunk.
Az Áldás 2018-as kiadásával még a nyár folyamán, egy budapesti étterem teraszán találkoztam. Már az illata is lenyűgözött és volt annyira meggyőző az egy pohárnyi élmény, hogy gondoskodjak egy saját palackról és kíváncsian várjam az itthoni, elmélyültebb kóstolás eredményét, aminek most jött el az ideje.

Az ünnepi asztalra ünnepi bor dukál. Mi nemrég - külön-külön - két olyan magyar vörösbort kóstoltunk, amelyek méltó kíséretül szolgálhatnak a karácsonyi vacsora mellé, talán még nem késtünk el az ajánlással. Egy-egy neves egri, illetve szekszárdi pincészet csúcsboráról lesz szó, amelyek az évek során felzárkóztak a rendszerváltás után elsőként kiemelkedő villányi ikonborok mellé és szinte önálló márkanévvé váltak.

Merengő 2002-ben készült először a St. Andrea Szőlőbirtokon, a Heimann Barbár első évjárata a 2006-os volt. Azóta mindkét pincészet rendszeresen elkészíti ikonikus csúcsborát, amennyiben az adott évjárat ezt lehetővé teszi. 2017 szerencsére ilyen év volt, mi pedig most három év elteltével kóstolhatjuk a palackba zárt végeredményt.

Az elmúlt években a véletlenül úgy hozta, hogy a "Rejtőzködő borvidékek" sorozatban akarva-akaratlanul magyar vonatkozású termőhely szerepelt az évzáró részben. Idén sem lesz ez másként, megint egy hazai régióból hoztam borokat, amely azonban nem egy hivatalosan bejegyzett borvidék.
Idén a külföldi utazási lehetőségek beszűkülésével kézenfekvőnek tűnt hazánk tájegységeinek (újra)felfedezése, így tettem én is és látogattam el több alkalommal a festői Dunakanyar különböző településeire. Bort ugyan nem ittam, de több nagymarosi vendéglátóhelyen is szemet szúrtak környékbeli borászok borai, így az egyik ilyen kirándulás végén bedobtam néhány palackot a hátizsákba. Két borászat öt palackja várta, hogy megkóstoljam, amire az ősz folyamán sor is került.
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a Dunakanyarban tevékenykedő borászatok nagy része a Mátrai borvidékhez tartozó területeken termeszti és szüreteli a szőlőt. Ugyanakkor látni már ígéretes kezdeményezéseket arra is, hogy ténylegesen a Dunakanyar települései felett magasodó lankákon telepítsenek új tőkéket, így talán pár év múlva már lesz innen is készül értelmezhető mennyiségű bor.