Azt gondolom, hogy a tokaji szárazak tekintetében kifejezetten jó dolgunk van az elmúlt években. A műfaj a kezdeti lépéseit szilárd alapok nélkül volt kénytelen megtenni, de az idő és a fogyasztói igények kitermelték azt, amivel már évtizedekkel korábban is érdemes lett volna elindítani a hegyaljai szárazforradalmat: a megfizethető, közérthető és mégis értékes hegyaljai alapbort.

A műfaj persze még közel sem kiforrott, és túlkínálat sincsen belőle, de az biztos, hogy Balassa István és Szilágyi László közel tökéletesre csiszolták azt a stílust, ami bázisként szolgál pincéik drágább szárazainak, kapudrogként az egységsugarú fogyasztónak és tananyagnak a borvidék többi borászának. A friss, kettőezer-húszas alapboraikat ezúttal egymás mellett kóstoltam meg otthonom kényelmes magányában, hogy aztán a szokásos elégedettségen túl levonjam az előre is megtippelhető konzekvenciát, amely szerint a két borász belépőszintű száraz borai még mindig az egyik legjobbnak számítanak, és nem csak borvidéki viszonylatban.

Mindehhez persze kellettek a tavalyi év szüreti nehézségei is a szőlőben, melyeknek köszönhetően az alapvetően dűlős boroknak szánt alapanyagok szinte kivétel nélkül a pincék alapházasításaiban landoltak, kiváló alapborokat eredményezve masszív palackmennyiség mellett. Nem feltétlenül szerencsés a borász veszteségét lakossági örömmé transzformálni, de ezúttal mégis valami hasonlóról van szó.

Ha valaki megkérdezi Szentesi Józsefet, hogy melyik a kedvence az általa felkarolt régi magyar fajták közül, általában kitérő választ kap, merthogy a gazda - mint a szülő a gyermekeit -  mindegyiket szereti, mindegyik fajta másban tehetséges. Én viszont külső szemlélőként lehetek részrehajló, így könnyebb is választanom. Többször volt szerencsém a budaörsi pincében széles merítést kóstolni a régi magyar fajták boraiból, de már első alkalommal is a laska volt az, amelyik leginkább szívemhez nőtt (na jó, meg a tihanyi kék). Szentesi József szerint a laskában hatalmas potenciál van, bármelyik világfajtával felvehetné a versenyt, igazi sztárjelölt lehet a régi magyar fajták között. A laska apró fürtű szőlő, hozamkorlátozással szépen beérik, szüretkor jellemzően magas savakkal érkezik a pincébe. A régi források szerint még Stíriában is "megaszik", ami valószínűleg azt jelenti, hogy természetes édes bort készítettek belőle. Bora sötétebb színű, intenzív gyümölcs aromáit határozott fűszeresség kíséri. Feszes, de kezdetben markáns savai szépen besimulnak, ahogy a tanninjai is integráltak, hosszú érlelésre is alkalmas lehet, szerkezete bordeaux-i borokat is idézhet. Egyelőre annyira kis mennyiség terem a fajtából, hogy a világuralmi tervekre még legjobb esetben is sokat kell várni, de addig is örülhetünk, hogy Szentesi Józsefnek köszönhetően megkóstolhatjuk ennek a különleges fajtának a borait, és reméljük, hamarosan mások is meg tudják mutatni a laskából készült saját borukat. Aspiránsok már vannak...

Görög borokról meglehetősen ritkán írunk a Borrajongón, ami egyrészt érthető, hiszen meglehetősen kevés görög bor jut el kis hazánk borlelőhelyeire, másrészt viszont sajnálatos, hiszen itt is bőven van felfedezni való bor-fronton. Ráadásul Görögország a szőlő- és borkultúra egyik őshazája, hiszen - bár más ókori népek is dicsekedhetnek azzal, hogy évezredekre visszatekintő szőlőművelési és bortermesztési múlttal rendelkeznek - a Földközi-tenger medencéjének európai részére is jórészt görög közvetítéssel került a szőlő- és a borkultúra. Ma az ország olyan vidéke - és három onnan származó bor - kerül a reflektorfénybe, amely nem annyira borairól, mint nevezetességeiről híres.

A tizedik résszel zárom a júniusban indult "Badacsonyi nyár" sorozatot, amelyhez szervesen kapcsolódik a májusi élményeket felidéző négy részes "Badacsonyi nyárelő" minisorozat is. Az ezt megelőző 13 írás rengeteg kóstolójegyzetet tartalmazott, de távolról sem került említésre minden bor. Eddig.

A szeptember eleji badacsonyi hétvége egy kisebb kitérővel indult, mégpedig a Káli-medencébe, konkrétabban Köveskálra, a Pálffy Pince teraszára. Sajnos nagyon régen jártam a Káli-medencében, bár minden évben eszembe jut, hogy milyen jó lenne itt eltölteni néhány nyugodt napot. Talán majd jövőre... Egy káli hangulatból és borozásból szerencsére azért most is kijutott, még akkor is, ha csak röpke egy órát töltöttem a lemenő nap fényében fürdő borteraszon.

Az Egri Borműhelyt alapítói 2016-ban hozták létre azzal a céllal, hogy közösen gondolkodva és együttműködve érjenek el eredményeket a borvidék ismertségének növelésében, a borkínálat továbbfejlesztése, a meglévő márkák pontosítása, az egri bikavér megerősítése, az egri csillag piaci megszilárdítását, a Szépasszony-völgy újradefiniálását, az egységes Egri Borvidéki Palack bevezetése, valamint a fiatal fogyasztók elérése útján.
2018-ban a tagok egyesülették alakultak és elindították a szakmai kommunikációt. 2019-ben Eger város támogatásával létrehozták az Egri Borvidéki Palackot, egy régi - az 1930-as években már használt -, szinte elfeledett egri boros üveg alapján, a palackon az "Eger 1552" felirattal az egri vár ostromának is emléket állítva.
Az Egri Borműhely tagjai: Bolyki Pincészet és Szőlőbirtok, Eszterházy Károly Egyetem, Gál Tibor Pincészet, Juhász Testvérek Pincészete, Kovács Nimród Winery, Ostoros Családi Pincészet, Petrény Winery, St. Andrea Szőlőbirtok, Thummerer Pincészet és Szőlőbirtok, Tóth Ferenc Pincészet.

A közös munka azóta sem állt, így az Egri Borműhely tagjai augusztus végén Budapestre érkeztek, hogy a High Note SkyBar impozáns kilátást kínáló tetőteraszán mutassák be boraikat a nagyközönségnek. A hangsúly természetesen a bikavéreken és az egri csillagokon volt, de pezsgők és a fajtaborok is előfordultak a standokon.

Utolsó előtti részéhez érkezik a "Badacsonyi nyár" sorozat, amely tulajdonképpen már így is ráadásnak tekinthető, hiszen az alábbi pince meglátogatására már szeptember elején került sor. Egyrészt régi adósságomat törlesztettem, hiszen Váli Péterékkel és boraikkal sokszor találkoztam már, de sosem jártam a badacsonyörsi birtokon. Másrészt viszont a látogatásra egy legénybúcsú programpontjaként került sor, ennek köszönhetően értelemszerűen nem volt helye elmélyült kóstolásnak. Úgyhogy egyrészt biztosan vissza kell térnem ide egy "szakmaibb" hangulatú vizitre, másrészt így most csak rövidke kóstolójegyzetek és zárójeles pontszámok következnek.

Évtizedes tapasztalataim szerint az egerszalóki St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet egyike az azon kevés borvidéki egységeknek, amelyek igyekeznek komolyan venni a bikavér-keretek nyújtotta lehetőségek kiaknázását. Az továbbra sem kérdés, hogy a borvidéki vörös házasításban komoly potenciál rejtőzik, az már inkább, hogy mindezt mennyire képesek alátámasztani a közelmúlt próbálkozásai.

Ha a szélesebb spektrumot vizsgáljuk, az átlag könnyen adhat okot csalódásra, de én tartom, hogy vannak ékes példák az ügyes kivitelezésre is, és az Áldás évről-évre ezek közé tartozik. Néhányról mi magunk is megemlékeztünk már.

A friss, 2019-es éjvárat az eddig megkezdett úton halad tovább: nem feszegeti a kereteket, de ismét tehetségesen tölti ki azokat.

Az idei portói kiruccanásról szóló első cikkben a pincelátogatásokról és az ott kóstolt portói borokról írtam, most rövidke vegyesfelvágott következik, a többi helyszínen összegyűlt jegyzetekből.

Eredetileg nem terveztem, mégis lett idén is magyar rosé-poszt a tavalyi duplázás után. Az eddigi évek tapasztalatai alapján igyekeztem biztosra menni, amikor a nyárra hangolódva rosé-kat pakoltam a kosárba, így a sor nagyobb részét olyan pincék borai tették ki, amelyek az elmúlt évjáratokban jól szerepeltek vagy mutattak valamilyen extra izgalmat, de persze a kísérletezés jegyében került melléjük néhány zsákbamacska is. Nem egymás mellett kóstoltam végig a sort, hanem nagyjából kettesével-hármasával fogytak el a borok a nyár második felében - volt, hogy ezekből vittem vendégségbe -, de ha már az elején az akkor aktuális kollekcióról lőttem egy "csoportképet", a kóstolójegyzeteket is egy csokorba gyűjtöttem.

Ismét meghoztam a szokásos borpárbajos posztot. A nyári adagot alaposan kibővítettem, így a szokásos 7 helyett most 12 borpárt pakoltam egymás mellé. Nyár lévén a most több lesz a fehérbor, mint a vörös, dupláznak a rosé-k is, de jutott a végére egy aszú-páros, az elejére pedig egy pét-nat duó is. Lássuk!

A 2019-ben alapított Villa Gyetvai új szereplő a Balatonfüred-Csopaki borvidéken, de az már most látszik, hogy a birtok mögött álló csapat és a tulajdonos nagy lelkesedéssel, komoly beruházással vágott bele mind a borászkodásba, mind egy helyi kulturális központ létrehozásába.
A tulajdonos, Gyetvai Zsolt Egerben született, Budapesten élt és dolgozott építészként, de mindig is vonzotta a Balaton, ezért húsz évvel ezelőtt szőlőterületet vett Paloznakon, valamint 2000-ben megvásárolta Balatonfüreden, az egykori Eszterházy birtokon álló villát. A villaépület helyreállítása 2005-re fejeződött be, és a felújítás során derült ki, hogy az épület alatt egykor borospince működött. Gyetvai Zsolt új szőlők telepítésébe és borászkodásba kezdett - maga is elvégzett egy borászati képzést -, de a bővüléssel járó feladatok ellátása több embert igényelt, így hivatalosan is megalakult a Villa Gyetvai Borbirtok és ma már egy kisebb csapat működteti a borpincét és a villában működő rendezvényteret.
A területek legnagyobb része - 5,5 ha - Paloznakon található, van még további 4 hektár Tihany mellett a Ráta dűlőben, valamint 2 hektár Aszófőn és 1 hektár Lovason. A fajtaválasztékot olaszrizling, rajnai rizling, sauvignon blanc, furmint, tramini, kékfankos, syrah alkotja, de tervben vannak további telepítések és egyes ültetvények újratelepítése is. A borok mellett borpárlat és törkölypálinka is készül a birtok égisze alatt. Két éve csatlakozott a csapathoz szőlész-borászként Demjén Gábor, aki korábban a Tokaji és a Balatonfüred-Csopaki borvidéken egyaránt szerzett már tapasztalatot ismert pincészeteknél. A borok stílusát a tulajdonos és a borász szoros együttműködésben, közösen alakítja ki, de jelenleg még sok a kísérletezés a pincében és a fajtákkal is.
A birtokközpontként működő füredi villa földszintje kulturális szalonként is működik, rendszeresen szerveznek időszaki kiállításokat, hétvégenként borkóstolókat, pincelátogatást. Az épületben megnyílt a vinotéka, valamint a Claro Borbár és Étterem, ahol az ételeket a birtok borai kísérik. A jövőbeli tervek között szerepel egy paloznaki feldolgozó felépítése is, de egyelőre a borok a villánál készülnek. A pincészet webshop-ján kívül Budapesten a Veritas-nál is elérhető a tételek nagy része.

Augusztus végi balatonfüredi látogatásom első állomásaként érkeztem a Villa Gyetvaihoz, hogy a helyszínen ismerkedjek meg a pincészettel és boraival. Nyolc bort kóstoltam meg az impozáns villaépület ebédlőjében, miközben a birtok eddigi történetét is megismertem.

A kadarkával ápolt ambivalens viszonyom örök reménykedéssel és kísérletezéssel, sok csalódással és újra meg újra feltámadó lelkesedéssel írható körül. A lelkesedés legutóbbi kiváltó oka Sebestyén Csaba és Csilla egyszerűen Iván névre keresztelt 2020-as évjáratú kadarkája, ami biztosan az egyik legjobb, amit az utóbbi években ittam eddig a fajtából.
A kadarka hírhedten érzékeny fajta, nem könnyű vele bánni és nem is könnyű belőle igazán jó bort készíteni. A hazai példák között találunk túlérett vagy akár már töppedő bogyókból erjesztett szuperkoncentrált és alkoholos borszörnyeket és aluléretten leszedett szőlőből szűrt, zöldes aromákkal tarkított, vékonyka borokat is. Sebestyénék új kadarkája egészen egyedi módon egyesíti a tökéletesen beérett gyümölcs koncentrációját és ízvilágát a fajta boraitól elvárt könnyedséggel és eleganciával.

Kevés boros rendezvény mondhatja el magáról, hogy már közel 90 éve megrendezésre kerül, a Balatonfüredi Borhetek azonban ilyen. Az északi part fővárosa 1932 óta ad otthont a Balatonfüredi Borheteknek, ahol a borvidék vezető pincészetei mutatják be boraikat. Amikor úgy jön ki a lépés, hogy éppen augusztusban járok Balatonfüreden, mindig igyekszem legalább egy gyors kört tenni itt én is, ahogy ez az utóbbi két évben is történt (2020, 2019). Idén nyáron ugyan a balatoni kirándulásaim legfőképpen a Badacsonyi borvidékre koncentrálódtak, de augusztus utolsó hetén egy napra elugrottam Balatonfüredre is egy kis nyárzáró borozásra.

Bár szükségszerűen törekszem arra, hogy a lehető legszélesebb spektrumot fedjem le a hegyaljai borászatok ismeretének tekintetében, megkockáztatom, hogy ez az első Hímesudvar-bor, amellyel az elmúlt tíz évben bármilyen kontextusban is dolgom akadt. Miközben furmintfan, blogunk termékeny társszerzője júniusban helyi látogatást is eszközölt, nekem csupán egy palack ajándékédesre futotta, amellyel módfelett elégedett is voltam a közelmúltban, amikor hosszas várakozás után végre eltávolítottam a palack nyakából a dugót. Csalódás- és bonyolításmentes édes élményt vártam, és ezúttal szerencsére kaptam is.

Az utóbbi években szárnyra kapott natúrbor-hullámra fel lehet ülni, el lehet előle ugrani, de figyelmen kívül hagyni nem lehet. Maga a natúrbor - a narancsborral és a pétnat-tal együtt - már a szőlő- és bortermelés szabályairól szóló új AM rendeletben is szerepel, ezzel a kategória államilag is elismertté és szabályozottá vált, ami mindenképpen komoly előrelépést jelent a korábbi állapotokhoz képest, aztán meglátjuk mit hoz majd a gyakorlat.
Sem ungert, sem én nem tartjuk magunkat a kategória mellett kizárólagosan elkötelezett natúrbor-fogyasztóknak, ahogy a natúrborok esküdt ellenségeinek sem, a szekértáborok által játszott kirekesztősdi eleve távol áll mindkettőnktől. Figyelünk, kísérletezünk, kóstolunk is ilyen borokat - ungert valószínűleg többet is, mint én, még ha ennek kevesebb is az írásos nyoma -, és ahogy konvencionális módszerekkel készült borokból, úgy natúrborból is van jó is, rossz is (meg olyan is, amit egész egyszerűen nem értem, hogy lehet fogyasztásra alkalmasnak nyilvánítani). A látókör-tágítás jegyében a nyár folyamán a hazai natúrbor-specialista kereskedés Lees Brothers kínálatából is rendeltem ezt-azt, ma az egyik osztrák termelő boráról fogok megemlékezni.

A sauvignon blanc a világ körül sorozat mellett a riesling-körképet egy kicsit sajnos elhanyagoltam, pedig legalább két borsor még kóstolásra és megírásra vár(t). A tavaszi dupla részes magyar rajnai rizling-körkép (1., 2.) után most külföldi vizekre evezünk.

Természetesen a szőlőfajtát elsősorban Németországgal szokás azonosítani, én sem hagyhattam ki, hogy az évszázad évjárataként is aposztrofált 2019-es évből egymás mellé pakoljak néhány riesling-et, a belépő szint boraiból válogatva.

A sárgamuskotály Tokajban általában a borászatok szortimentjének bevezető tételeként jelenik meg száraz vagy félszáraz borként, vagy készül belőle egy késői szüretelésű bor, de mindenképpen ritkán találkozni vele a hárslevelű vagy a furmint fajtaborok rangjára emelve, prémium kategóriás dűlőszelektált tételként (Demeter Zoltán Őszhegye az egyetlen kivétel, ami hirtelen beugrik). Az örökké kísérletező Holdvölgy Borászat egyik idei újdonsága egy félszáraz dűlőszelektált sárgamuskotály éppen egy ilyen kivétel. A mádi pincészet eddig az Exaltation névre keresztelt késői szüretelésű borán keresztül mutatta be önállóan a Nyulászó dűlőből szüretelt sárgamuskotályt juk be általában. 2019-ben azonban a szőlőfajtát egyedülálló félszáraz borhoz válogatták le és a kész tételt a többi dűlős száraz boruk árához igazították. A borászat  kísérletező kedvének eredményeit bemutató Intuition borcsaládban a 2-es számot kapta az új jövevény.

Ebben a posztban találkozik a Spanyolország fehérben sorozat a különböző országok sauvignon blanc-jait vizsgálgatóval. Spanyolország sem a sauvignon blanc-ról lett híres, de több borvidéken is foglalkoznak a fajtával, és akadnak egészen ambiciózus tételek is. Négy spanyol sauvignon blanc került a górcső alá, különböző borvidékekről, három évjáratból.

Bár borbuzernyák körökben továbbra is megosztó kérdésnek számít, hogy mennyire etikus és szükséges a badacsonytomaji nagyüzemként elkönyvelt Varga Pincészet termékeivel foglalkozni, én azért időről időre megemlékezek egy-egy érdekes, tovatovább szerethető borukról, mert azt gondolom, hogy ami jó, azt nem szükségszerű elhallgatni.

Akkor sem, ha az üzem prémiumkimenetét tömörítő Aranymetszés-széria elérhetőségét és viszonylagosan kedvező árát félédes kékfrankosokkal és egyéb hitványságokkal igyekeznek lehetővé tenni. Feltételezem továbbá, hogy utóbbiakból sajnos helyiérték-különbséggel mérhetően több fogy, mint a pince értékelhető fehérboraiból, és ez ellen nekünk sincsen túl sok lehetőségünk küzdeni.

A helyzet viszont az, hogy Vargáék tizenkilences prémium olaszrizlingje, amely jelenleg a hiperpolcokon várja új gazdáit, jó. Nem kicsit, nagyon. Az első palack után én sem hittem el, de mivel a második is hasonlóan tetszett, kezdem azt hinni, hogy nem pillanatnyi gyengeségemnek köszönhető a kezdeti lelkesedés.

A Villa Tolnay Tenger viszonylag új jövevény a családban a pince bor-portfóliójának és arculatának megújulásával érkezett. 2017ből debütált, ez tehát a második évjárat. Nekem már az első is nagy kedvencem volt, percig nem volt kérdés, hogy megkóstolom majd a 2018-as kiadást is, de a tapasztalataim azt súgták, hogy nem kell kapkodni a fogyasztással, így most nagyjából egy évvel a piacra kerülése után bontottam ki a palackomat.

Újra három hoztam három bort, három neves osztrák pincészet, három borvidék, három különböző borászat és borstílus.

A július végére betervezett Szent György-hegyi bortúra kiszemelt célpontja Török Csaba borászata, a 2HA volt, ahol szintén évekkel ezelőtt jártam utoljára. Csabát kitartóan üldöztem május vége óta, de a véletlen úgy hozta, hogy amikor Badacsony felé kirándultam, ő éppen mindig máshol járt, így kétszer is elkerültük egymást. A július végi találkozónak azonban semmi nem állhatta útját, úgyhogy kis csapatunk délután letelepedett a 2HA teraszán és a pazar kilátás mellett végigkóstoltuk a borokat, majd tettünk egy gyors kört a pincében is.

A Gellavilla több, mint 200 éves pincéje persze csak némi túlzással van a semmi közepén, Tálos Attila kis birtoka a parti nyüzsgéstől távol, Balatonszőlősön található, a hozzá tartozó szőlővel körülvéve. 1997-ben kezdődött a Gellavilla története, két hektár szőlővel, ez az évek során hat és fél hektárra bővült. Az ültetvények nagy részét a hetvenes években telepített olaszrizling képezi, mellette egy kevés traminivel és összesen egy hektár kékszőlővel (kékfrankos, merlot, pinot noir). A szőlőket a megvásárlásuk óta gyom és rovarirtók nélkül, három éve organikusan művelik, a sorközökben ősgyommal és vetett talajtakaróval. Az indulás óta a Béla és Bandi páros Bandija gondozza az ültetvényeket, ennek egyik praktikus oka, hogy a terület egy része korábban hozzá tartozott. A pincében több borász is megfordult már az elmúlt több, mint 20 évben - 1998 volt az első évjárat -, Bökő Dávid 2018 óta készíti a borokat.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen képben vagyok a Gellavilla borstílus alakulásával, de annyi azért látszik, hogy az utóbbi években történt elmozdulás a héjon áztatás, az egész fürtös feldolgozás és az alacsonyabb kénszint felé. Ennek jelei érzékelhetőek a mai boron is, amely a Gellavilla csapata szerint az eddigi legszebb vörösboruk.