Ismét meghoztam a szokásos borpárbajos posztot. A nyári adagot alaposan kibővítettem, így a szokásos 7 helyett most 12 borpárt pakoltam egymás mellé. Nyár lévén a most több lesz a fehérbor, mint a vörös, dupláznak a rosé-k is, de jutott a végére egy aszú-páros, az elejére pedig egy pét-nat duó is. Lássuk!
Ritkán kapom magam azon, hogy kifejezetten chardonnay-t kóstolnék, még ha ez a késztetés az utóbbi pár évben gyakrabban is tört rám, mint korábban. Hogy miért? A hazai mezőny - eddigi tapasztalataim szerint - ingoványos terület, Burgundia drága móka és a vastagabb pénztárca mellett tapasztalatot is igényel a buktatók elkerülése végett, Európa többi országa szintén vegyes felhozatalt mutat és az Újvilágot illetően sem árthat mélyebben a zsebbe nyúlni, hogy potenciálisan meghatározó élmény érje az embert. Olcsón persze sok iható, de kellemesen unalmas darabba futhatunk bele, de ezekre kóstolót nem érdemes építeni. Azért van az a kivétel, ami erősíti a szabályt, egy ideje gyűlik már egy méretesebb sor, ami egyrészt a fajta több arcát volt hivatott megvillantani, másrészt bíztam benne, hogy több élvezetes bort is kóstolunk majd.
A finewines.hu "Vörös és Fehér" néven futó új kóstolósorozata minden egyes alkalommal 1 fehér és 1 kék szőlőfajtát (esetenként akár többet is) állít a fókuszba. A sorban a világ minden tájáról szerepelnek borok, így az egyes szőlőfajtákat több termőterület tükrében ismerheti meg az időben jelentkező 14 (nagy érdeklődés esetén 28) fős közönség, Tar Ferenc vezetésével és Czinege Tamás falatkáinak (és poénjainak) kíséretében a Tütüben. A Burgundiát naggyá tevő két szőlőfajtára épülő kóstolóest már a negyedik volt a sorban.
November vége van, lassan itt a tél, ha a borfogyasztást szigorúan szezonális tevékenységként végezzük, akkor most eljött a testesebb vörösborok ideje. Ennek megfelelően a Winelovers novemberi rendezvényén a bordeaux-i fajtáké a főszerep. A jól bejáratott Corinthia Grand Hotel Budapest emeleti termeiben kiállító magyar borászatok mellett néhány borkereskedő, és horvát borászat is színesítette a kínálatot.
Valóban ritka, hogy egy helyen ennyi pincészet mutatja be az elsősorban vagy kizárólag cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot trió tagjaira építkező házasításait, vagy három fajta valamelyikéből szűrt fajtaborait, úgyhogy a magyar vörösbor-fetisiszták igazi Kánaánja volt ez a kóstoló. Nem sorolnám magam ebbe a táborba, de mivel a tavalyi kóstolót kihagytam, így én is kíváncsian vártam, mit hoz ez a szombat délután-este. A várakozásba némi félelem is vegyült, a hazai bordeaux-i házasításokkal kapcsolatos tapasztalataim ugyanis erősen vegyesek, és ettől függetlenül is tartottam tőle, hogy az április kékfrankos-szemléhez képest kevesebb izgalmat tartogatnak majd a borok. Mint kiderült, aggodalmam nem volt alaptalan...
Tény, hogy a magyar borászatok is egyre inkább nyitnak a gyümölcsösebb, jobb egyensúlyú borok felé, de ez a kóstoló is bizonyította, hogy máig nem sikerült teljesen kitörni a sok hordó-magas alkohol-túlzott extrakció Bermuda-háromszögéből. A fentiek mellett az illó és a brett is belerondított itt-ott a képbe, így aztán nem volt könnyű egyszerre teljesen tiszta, gyümölcshangsúlyos és jó egyensúlyt mutató, pláne elegáns bort találnom. Az izgalomfaktor is hiányzott a mezőny nagy részéből, már persze, ha a fenti tényezőket nem soroljuk oda. Biztosan megvan ezeknek a boroknak a rajongótábora kis hazánkban, és a borok nagy része itthon talál gazdára, de én valahogy nem kaptam kedvet, hogy komoly összegeket fektessek a hazai "bordó blend"-ek felhalmozásába.
Egyre gyakrabban érkeznek hírek magyar vörösborok szép nemzetközi szerepléséről, ami jó dolog, de összességében véve sem a különleges termőhelyi jelleggel, sem a minőséggel, sem az árral nem tudnék sok külföldit meggyőzni, hogy az akármelyik másik országból származó merlot/cabernet helyett miért a magyart kellene választania. Persze kivételek akadnak, de számomra ez a kóstoló is bizonyította, hogy ha jól elkészített és esetleg érdekes magyar vörösbort akarok inni, például egy kékfrankossal az esetek nagy részében (árban és ár-érték arányban szinte biztosan) valószínűleg jobban járok.
Ennek a posztnak a története annyi, hogy az egy évvel ezelőtti sauvignon blanc-kóstolón néhány tétel végül nem került felbontásra, ezek mellé összegyűlt még sok-sok - főleg marlborough-i - bor. Végül igen tekintélyes sor állt össze, ezen "szaladtunk" végig, majd néhány pinot noirral fejeltük meg az egészet. A 2 chilei borral kezdtünk, utána Új-Zéland és azon belül is Marlborough következett 11 tételen keresztül. A bónuszként megkóstolt négy pinot noir már négy különböző országból érkezett.
Az ünnepekhez közeledve bőven nyílt alkalom a borozásra: születésnapok, Drop Shop ünnepi hét, karácsony, majd a két ünnep között még egy „mindenki hoz egy bort” kóstoló. Össze is jött egy nagy csokor kóstolójegyzet a bő egy hetes időszak alatt. Megfordultak a poharamban magyar borok is szép számmal, de először a külföldi tételekből állítottam össze egy kiadós egyveleget. Sikerült kipipálni néhány klasszikust és sok érdekességgel is találkoztam. Különösebb koncepciót nem kell keresni (leszámítva öt együtt kóstolt borpárt), így aztán ömlesztve, többé-kevésbé a kóstolás sorrendjében következnek a borok. Bocsánat: maraton, cserébe akadnak referencia-borok és érdekességek is.
Kényelmesen nagypolgári, amikor tele a pince mindenféle jó kis borral, amiről tudjuk vagy sejtjük, hogy frankón érlelhető és valamikor egyszer talán felejthetetlen kezelésben részesít bennünket. A piramis meg rendületlenül gyűlik, idő, alkalom vagy nagyvonalúság meg csak nem adódik, hogy kibontsuk őket. Hosszú évek múltán pont ez a kifinomultan örömteli érzés képes kispolgári pánikba átcsapni. Biztosan meg kellett volna már inni. Nagy bor lesz vagy romokban hever majd, ahogy kicsorog a palackból? No, hát pont Dagadtos barátunkat érte el ez a kellemetlen fuvallat, így összevarázsolt nekünk egy nagyon érdekesnek ígérkező érett vörös sort. Ahogy ott ültünk az asztal körül és az első bort vártuk, érezhetően ott lebegett a nagy kérdés: túltoltuk-e, Béláim?
