A Vylyan Pincészet a közelmúltban új borcsaládot indított útnak "Variációk" gyűjtőnévvel, amelyet különféle kísérleti tételek, stílusgyakorlatok alkotnak. A 2020-as rosé-ról korábban itt írtam, ennek azóta már forgalomba került a 2021-es utódja is. A rosé-n kívül egy syrah és egy cabernet franc duó is helyet kapott ebben az új sorozatban, valamint a szimplán Vörös Variáció névre hallgató házasítás, amely a mai poszt főszereplője lesz. A bor alapanyagát amfórákban, és lélegző edényekben érlelt kékfrankos, csókaszőlő, syrah, valamint a Dobogó dűlőről szüretelt cabernet franc-t adja, majd a kész bort még acéltartályban érlelték. A cél a hordó mellőzésével a fajták egyedi aromatikájának, karakterének megőrzése volt.

Toszkána legfontosabb szőlőfajtáját, a sangiovese-t az 1970-es évek óta házasítják francia szőlőfajtákkal, Antinori-ék Tignanello-ja volt az úttörő. A trend gyorsan elterjedt, ma már a legtöbb borászat készít sangiovese-ből és francia fajtákból álló házasításokat. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy a módszer szelidíti, befogadhatóbbá teszi, vagy kiheréli a sangiovese-t. Mindenesetre a szupertoszkán műfaj számos ikonbort kitermelt magából, a sangiovese és a francia fajták vegyítése pedig nem csupán a csúcsborok, hanem a szortiment minden szintjén bevált receptté vált. Innentől kezdve túlzás is minden ilyen jellegű házasítást szupertoszkánnak nevezni, hiszen már a belépő borok között is találunk bőven ilyen összetételű tételeket.

A hőhullámokkal tarkított nyár után hirtelen beköszöntött az ősz, megérkeztek a hűvös, esős napok. Előkerültek "raktárból" a vörösborok. Három komolyabb syrah/shiraz sorakozott fel nemrég. Mindegyik bor a 2016-os évjáratból készült, hazánkat az Ikon Fekete Tulipán névre keresztelt tétele képviselte, "játszótársai" a Planeta Maroccoli-ja Szicília Menfi DOC körzetéből és a Casa Rojo Minami névre keresztelt, Jumilla-ból származó tétele.

A provence-i rosé árával, presztízsével és stílusával külön kategória a rosé-k között. A rosé szerte a világon töretlen népszerűségnek örvend, és bár utánozni sokan próbálják a francia Riviéráról világhódító útra indult borokat, de az üldözőboly messze lemaradva követi az eredeti trendteremtőt. Az inspiráció hatása viszont kétségtelen, egyre többen próbálkoznak sápadtabb színű, elegáns, visszafogott rosé-k készítésével. Ez adta az ötletet a mai témához: provence-i rosé-k és kihívók a nagyvilágból. A fokozódó nemzetközi helyzet mellett biztosan nem lesz rendszer ebből a kóstolóból, de az idei nyár lezárására tökéletes volt.

Meghoztam a nyári borpárokat, az évszakhoz igazodva inkább könnyedebbre hangolt fehér- és vörösborokat hazai pályáról, Új-Zélandról, Dél-Amerikából és Ausztriából.

A mai témát egy új-zélandi sziget, a szigetország "borszigete", Waiheke Island, azaz a Waiheke-sziget szolgáltatja. Waiheke Island a több izgalmas régiót magába foglaló Auckland borvidékhez tartozik, de azon belül is egyéniség. A kicsi sziget a sauvignon blanc-ról és pinot noir-ról híressé vált Új-Zélandon belül érdekes színfolt, ugyanis itt inkább a vörösborok, a bordeaux-i házasítások és a syrah-k törtek vezető szerepre. A Man O' War Vineyards a sziget egyik legjelentősebb termelője.

Az utóbbi években már megszokott nyári rosé-s posztok után idén már tényleg nem terveztem előre külön rosé-tesztet, de egy négyesfogat formájában most mégis itt van egyféle folytatás. A múlt héten beköszöntő hőségben nem volt kedvem a pohár után nyúlni, kivéve, ha víz volt benne, egyébként is kézenfekvő volt alkohol-stopot tartani. Aztán hétvégén csak előkerült a borospohár is, és nyáron a rosé(-fröccs) a sláger, úgyhogy adta magát a téma.

Az idei tavaszról 7 duó került be a borpárbajos posztba, könnyedebb hazai és komolyabb külföldi fehérek, dél-francia rosék, vörös fajtaborok hazai pályáról és házasítások egy kevésbé ismert Rhone-vidéki appellációból.

Egy év kihagyás után idén tavasszal ismét badacsonyi bortermelők és borkedvelők töltötték meg a budapesti New York-palotát. A 2021-es kényszerszünetet követően ebben az évben az "Életre hívunk" szlogennel tért vissza a rendezvény, több, mint 30 borászat és mintegy 10 turisztikai kiállító fogadta a vendégeket. Úgy tűnik, a borkedvelők is nagyon várták, hogy Badacsony visszatérjen a New York-palotába, mert már a szakmai meghívottak számára fenntartott első két órában igen komoly létszámban jelentek meg a látogatók, és a nagyközönség még csak ezután érkezett.

Az egész világot - így természetesen Magyarországot is - letaroló rosé divathullám egyik érdekes hazai leágazása a "komoly rosé". Szerencsére a tutti-fruttis tucatborok mellett egyre több valóban élvezetes magyar rosé is a polcokra kerül, de emellett az utóbbi néhány évben számos magyar borászat elkezdett kísérletezni egy komolyabb, testesebb rosé-stílussal. Későbbi szüretet, seprőfelkeverést, hordós erjesztést/érlelést vagy ezek kombinációját egyaránt bevetnek a kívánt eredmény elérése érdekében, az eddigi tapasztalataim alapján azonban többször sikerül átesni a ló túloldalára, mint megtalálni a kellő egyensúlyt, gyakran gyümölcstelen, rusztikus, hordóba és magas alkoholba fojtott borok kerülnek a palackba, az élvezeti értékhez - vagy éppen annak hiányához - képest túlzó áron.

A Vylyan jelenlegi és korábbi főborásza Tóth Sándor és Ipacs-Szabó István közösen alkotta meg a pincészet új, komoly rosé-ját, amely szerencsére a jól elsült kísérletek közé tartozik és meglepődnék, ha nem lenne folytatása.

Itt egy újabb spanyol különkiadás a "Rejtőzködő borvidékek" sorozatban. Három vörösbor lesz az epizód fókuszában, három különböző, kevésbé ismert borvidékről, kivétel nélkül a 2016-os évjáratból.

Utoljára két évvel ezelőtt fejtegettem a Bockokhoz fűződő ambivalens viszonyomat, és annak indokait. Részben ez, részben az idő- és a fókuszhiány miatt azóta nem is igazán ittam a pincétől semmit. Az Ermitage aktuális évjárata viszont ismét a radarom alá került, olyannyira, hogy nem csak ivásra, de megírásra is méltónak találtam. Talán az sem merész állítás, hogy pillanatnyilag ez a kedvenc Bockkom. 

Nem tudom, hány ember van a világon, aki egyértelmű és magabiztos választ tudna adni arra a kérdésre, hogy mi a kedvenc bora, de én nem tartozom közéjük. A jelenség nem egyedüli, kevés olyan kategória van, ahol egyetlen kiemeltet tudnék mondani, legyen szó könyvről, filmről, zenéről, ételről, városról, országról, akármiről. (Vannak azért kivételek: a kedvenc színem a kék. Nem a barna! A kék.). 
Így vagyok a borvidékekkel, szőlőfajtákkal, borászokkal, borokkal is. Ráadásul az évjárathatás tovább bonyolítja a helyzetet: lehet, hogy ami az egyik évből telitalálat, az a következő évben csalódást kelt, egy bizonyos kor felett pedig még a palackvariáció is tréfát űzhet belőlünk. Ennek megfelelően boros témakörökben a kedvencek halmazát inkább rövidebb-hosszabb listák formájában tudnám meghatározni. Ha azonban valamelyik külföldi bor több évjáratának is bérelt helye lett a borhűtőmben - a viszonylag borsos ára ellenére is -, az már jó eséllyel szerepelhet a listán, és a Torres Salmos megérdemelten vált ilyen favorittá. (Nem tudok elmenni a gyönyörű címke megemlítése mellett sem, még ha nem is a barna a kedvenc színem :)).
Meglepő lehet, hogy Priorat-ból miért éppen egy ilyen nagytermelő bora fogott meg ennyire, hiszen a borvidék inkább a butikborászatok és az exkluzív kis tételek régiója. Minőség szempontjából természetesen sok más aspiráns is szóba jöhetne, de éppen a fent említett okok miatt a legjobb borok drágák és viszonylag gyorsan el is tűnnek a polcokról, itthon egyébként is szűk a kínálat, a saját merítésem pedig erősen korlátozott. A Torres Salmos viszont nálam több évjárat és több kóstolás tapasztalatai alapján megbízhatóan jól teljesített, helyi viszonylatban nagy palackszámban készül és széles körben elérhető, bár itthoni utóbbit sajnos múlt időbe kell tenni. A személyes vonzalom a 2012-es évjárattal kezdődött, a 2013-assal folytatódott, majd a 2015-össel teljesedett be. A két utolsó - 2016-os és az aktuális 2017-es - évjáratból már szándékosan táraztam be, majd szomorúan szembesültem azzal, hogy a pincészet eddigi hazai kereskedője kilistázta a Torres borokat. Szerencsére néhány palack erejéig felkészültem az ínséges időkre, a következő évjáratokat viszont már külföldi forrásból kell beszerezni.

Montalcino és környéke egyértelműen a legmagasabb minőségű borok között jegyzett Burnello di Montalcino-ról és kistestvéréről, a Rosso di Montalcino-ról vált híresség. Ezek a borok kizárólag sangiovese-ből készülhetnek, jobb esetben tényleg abból is készülnek, de volt már rá példa, hogy egyesek trükköztek a szőlőfajtákkal. Van pedig törvényes lehetőség is a helyben termesztett egyéb fajták felhasználására, az általános Toscana IGT kategória felett is, bár tény, hogy a mágikus Montalcino szó nem szerepel a körzet nevében.
Sant' Antimo DOC egy 1996-ban életre hívott eredetvédelmi körzet, amely nevét a Castelnuovo dell' Abate község mellett található Sant' Antimo apátságról kapta. Területe szinte egy az egyben lefedi a Brunello di Montalcino DOCG-ét, azonban fajtahasználat szempontjából sokkal megengedőbb. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy érdemes-e Montalcino-ban a sangiovese-t nemzetközi fajtákkal nyilvánosan megpuccsolni, de ez legalább egy legális kiskapu. Bianco, Rosso és Vin Santo kategória egyaránt létezik Sant' Antimo DOC megjelöléssel és bizonyos fajtaborok is viselhetik az eredetmegjelölést (cabernet  sauvignon, merlot, pinot nero, illetve chardonnay, pinot grigio, sauvignon blanc). Vin Santo DOC kategóriából is van kettő, a "normál" mellett a Sant’Antimo Vin Santo Occhio di Pernice DOC kék szőlő fajták felhasználásával készülhet. A rugalmas szabályozásnak köszönhetően sok nem kizárólag sangiovese-ből készült bor viselheti a körzet nevét, a szimpla Toscana IGT megjelölés helyett. Nem tudom, hogy a kevésbé toszkán-specialista borrajongók körében mennyire ismert Sant' Antimo DOC neve, én a múlt héten találkoztam vele először, amikor leemeltem ezt a palackot a polcról.

Az őszi borpárbajos poszt ezúttal 8x2 bort foglal magába. Vörösben is, fehérben is lesznek magyar és külföldi borpárok, köztük két remek osztrák Gemischter Satz, két izgalmas hárslevelű, pinot noir-ok itthonról és az USA-ból, a végére pedig két gyönyörű szamorodni 1-1 mádi, illetve tállyai dűlőről.

Ismét egy rendhagyó rész következik a sorozatban, amelynek keretében ezúttal Mallorca kerül a reflektorfénybe, azonban nem egy, hanem több pincészet borainak tükrében. A Baleár-szigetek - pontosabban a négy legnagyobb sziget, Mallorca, Menorca, Ibiza és Formentera - a legnépszerűbb európai turista célpontok közé számítanak a 20. század második fele óta. A szigetekre általában a napfény és a tenger, vagy esetleg az éjszakai élet vonzza leginkább a turistákat, de az utóbbi időkben a ritka szőlőfajták és borok iránt érdeklődök is megtalálhatják számításaikat.

Görög borokról meglehetősen ritkán írunk a Borrajongón, ami egyrészt érthető, hiszen meglehetősen kevés görög bor jut el kis hazánk borlelőhelyeire, másrészt viszont sajnálatos, hiszen itt is bőven van felfedezni való bor-fronton. Ráadásul Görögország a szőlő- és borkultúra egyik őshazája, hiszen - bár más ókori népek is dicsekedhetnek azzal, hogy évezredekre visszatekintő szőlőművelési és bortermesztési múlttal rendelkeznek - a Földközi-tenger medencéjének európai részére is jórészt görög közvetítéssel került a szőlő- és a borkultúra. Ma az ország olyan vidéke - és három onnan származó bor - kerül a reflektorfénybe, amely nem annyira borairól, mint nevezetességeiről híres.

A tizedik résszel zárom a júniusban indult "Badacsonyi nyár" sorozatot, amelyhez szervesen kapcsolódik a májusi élményeket felidéző négy részes "Badacsonyi nyárelő" minisorozat is. Az ezt megelőző 13 írás rengeteg kóstolójegyzetet tartalmazott, de távolról sem került említésre minden bor. Eddig.

Az Egri Borműhelyt alapítói 2016-ban hozták létre azzal a céllal, hogy közösen gondolkodva és együttműködve érjenek el eredményeket a borvidék ismertségének növelésében, a borkínálat továbbfejlesztése, a meglévő márkák pontosítása, az egri bikavér megerősítése, az egri csillag piaci megszilárdítását, a Szépasszony-völgy újradefiniálását, az egységes Egri Borvidéki Palack bevezetése, valamint a fiatal fogyasztók elérése útján.
2018-ban a tagok egyesülették alakultak és elindították a szakmai kommunikációt. 2019-ben Eger város támogatásával létrehozták az Egri Borvidéki Palackot, egy régi - az 1930-as években már használt -, szinte elfeledett egri boros üveg alapján, a palackon az "Eger 1552" felirattal az egri vár ostromának is emléket állítva.
Az Egri Borműhely tagjai: Bolyki Pincészet és Szőlőbirtok, Eszterházy Károly Egyetem, Gál Tibor Pincészet, Juhász Testvérek Pincészete, Kovács Nimród Winery, Ostoros Családi Pincészet, Petrény Winery, St. Andrea Szőlőbirtok, Thummerer Pincészet és Szőlőbirtok, Tóth Ferenc Pincészet.

A közös munka azóta sem állt, így az Egri Borműhely tagjai augusztus végén Budapestre érkeztek, hogy a High Note SkyBar impozáns kilátást kínáló tetőteraszán mutassák be boraikat a nagyközönségnek. A hangsúly természetesen a bikavéreken és az egri csillagokon volt, de pezsgők és a fajtaborok is előfordultak a standokon.

Utolsó előtti részéhez érkezik a "Badacsonyi nyár" sorozat, amely tulajdonképpen már így is ráadásnak tekinthető, hiszen az alábbi pince meglátogatására már szeptember elején került sor. Egyrészt régi adósságomat törlesztettem, hiszen Váli Péterékkel és boraikkal sokszor találkoztam már, de sosem jártam a badacsonyörsi birtokon. Másrészt viszont a látogatásra egy legénybúcsú programpontjaként került sor, ennek köszönhetően értelemszerűen nem volt helye elmélyült kóstolásnak. Úgyhogy egyrészt biztosan vissza kell térnem ide egy "szakmaibb" hangulatú vizitre, másrészt így most csak rövidke kóstolójegyzetek és zárójeles pontszámok következnek.

A július végére betervezett Szent György-hegyi bortúra kiszemelt célpontja Török Csaba borászata, a 2HA volt, ahol szintén évekkel ezelőtt jártam utoljára. Csabát kitartóan üldöztem május vége óta, de a véletlen úgy hozta, hogy amikor Badacsony felé kirándultam, ő éppen mindig máshol járt, így kétszer is elkerültük egymást. A július végi találkozónak azonban semmi nem állhatta útját, úgyhogy kis csapatunk délután letelepedett a 2HA teraszán és a pazar kilátás mellett végigkóstoltuk a borokat, majd tettünk egy gyors kört a pincében is.

A héten hosszú idő után újra kitárta kapuit Tar Ferenc borszentélye, a Carpe Diem, még ha csak két estére is. A finewines.hu friss új-zélandi beszerzéseit kóstolhatta végig a korlátozott létszámú közönség, egyik nap a fehérborok, másik nap a vörösek kerültek terítékre. Nyolc pince huszonhat bora szerepelt a listában, hat borvidékről válogatva, sauvignon blanc-ok, chardonnay-k, pinot noir-ok, syrah-k, bordeaux-i házasítások és egy riesling. Nagy részük vadonatúj beszerzés, egy-két tétel korábban is a finewines-szortiment része volt. Az egyes pincékről (egy kivételével) különböző írások keretében volt már rövid ismertető a blogon, de az írás végén az egyes borászatok honlapjait is belinkeltem.

Ismét egy soproni vörösbor kerül elő a "tegnap ittam" sorozatban, ezúttal azonban nem a borvidék fő fajtájaként ismert kékfrankos, hanem egy meglehetősen egyedi és érdekes házasítás szolgáltatja a témát. A Pfneiszl Pincészet Távoli Világ névre keresztelt bora öt kékszőlő fajta házasítása, ahogy a hátcímke írja, ez Birgit Pfneisl önéletrajza palackba töltve.

Hétvégére itt egy újabb "Rejtőzködő borvidékek" különkiadás, négy, különböző régiókból érkező spanyol borral.