Ebben a posztban találkozik a Spanyolország fehérben sorozat a különböző országok sauvignon blanc-jait vizsgálgatóval. Spanyolország sem a sauvignon blanc-ról lett híres, de több borvidéken is foglalkoznak a fajtával, és akadnak egészen ambiciózus tételek is. Négy spanyol sauvignon blanc került a górcső alá, különböző borvidékekről, három évjáratból.

Bár borbuzernyák körökben továbbra is megosztó kérdésnek számít, hogy mennyire etikus és szükséges a badacsonytomaji nagyüzemként elkönyvelt Varga Pincészet termékeivel foglalkozni, én azért időről időre megemlékezek egy-egy érdekes, tovatovább szerethető borukról, mert azt gondolom, hogy ami jó, azt nem szükségszerű elhallgatni.

Akkor sem, ha az üzem prémiumkimenetét tömörítő Aranymetszés-széria elérhetőségét és viszonylagosan kedvező árát félédes kékfrankosokkal és egyéb hitványságokkal igyekeznek lehetővé tenni. Feltételezem továbbá, hogy utóbbiakból sajnos helyiérték-különbséggel mérhetően több fogy, mint a pince értékelhető fehérboraiból, és ez ellen nekünk sincsen túl sok lehetőségünk küzdeni.

A helyzet viszont az, hogy Vargáék tizenkilences prémium olaszrizlingje, amely jelenleg a hiperpolcokon várja új gazdáit, jó. Nem kicsit, nagyon. Az első palack után én sem hittem el, de mivel a második is hasonlóan tetszett, kezdem azt hinni, hogy nem pillanatnyi gyengeségemnek köszönhető a kezdeti lelkesedés.

A Villa Tolnay Tenger viszonylag új jövevény a családban a pince bor-portfóliójának és arculatának megújulásával érkezett. 2017ből debütált, ez tehát a második évjárat. Nekem már az első is nagy kedvencem volt, percig nem volt kérdés, hogy megkóstolom majd a 2018-as kiadást is, de a tapasztalataim azt súgták, hogy nem kell kapkodni a fogyasztással, így most nagyjából egy évvel a piacra kerülése után bontottam ki a palackomat.

Újra három hoztam három bort, három neves osztrák pincészet, három borvidék, három különböző borászat és borstílus.

A július végére betervezett Szent György-hegyi bortúra kiszemelt célpontja Török Csaba borászata, a 2HA volt, ahol szintén évekkel ezelőtt jártam utoljára. Csabát kitartóan üldöztem május vége óta, de a véletlen úgy hozta, hogy amikor Badacsony felé kirándultam, ő éppen mindig máshol járt, így kétszer is elkerültük egymást. A július végi találkozónak azonban semmi nem állhatta útját, úgyhogy kis csapatunk délután letelepedett a 2HA teraszán és a pazar kilátás mellett végigkóstoltuk a borokat, majd tettünk egy gyors kört a pincében is.

A Gellavilla több, mint 200 éves pincéje persze csak némi túlzással van a semmi közepén, Tálos Attila kis birtoka a parti nyüzsgéstől távol, Balatonszőlősön található, a hozzá tartozó szőlővel körülvéve. 1997-ben kezdődött a Gellavilla története, két hektár szőlővel, ez az évek során hat és fél hektárra bővült. Az ültetvények nagy részét a hetvenes években telepített olaszrizling képezi, mellette egy kevés traminivel és összesen egy hektár kékszőlővel (kékfrankos, merlot, pinot noir). A szőlőket a megvásárlásuk óta gyom és rovarirtók nélkül, három éve organikusan művelik, a sorközökben ősgyommal és vetett talajtakaróval. Az indulás óta a Béla és Bandi páros Bandija gondozza az ültetvényeket, ennek egyik praktikus oka, hogy a terület egy része korábban hozzá tartozott. A pincében több borász is megfordult már az elmúlt több, mint 20 évben - 1998 volt az első évjárat -, Bökő Dávid 2018 óta készíti a borokat.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen képben vagyok a Gellavilla borstílus alakulásával, de annyi azért látszik, hogy az utóbbi években történt elmozdulás a héjon áztatás, az egész fürtös feldolgozás és az alacsonyabb kénszint felé. Ennek jelei érzékelhetőek a mai boron is, amely a Gellavilla csapata szerint az eddigi legszebb vörösboruk.

Az igazság az, hogy bár évek óta nem fogyasztottam alapszériás Taklert, az egyre homályosódó emlékeimben kellemes, jól elkészített és szerethető szekszárdi vörösborokat őrzök, melyek évjáratfüggetlenül megbízható választásnak bizonyultak. A kihagyásra tekintettel nem is merek direkt kijelentésekbe bocsátkozni abban a tekintetben, hogy valóban a 2020-as számít-e a pince legelső alapszériás sauvignon blanc-jának. Egy gyors, közel sem minden esetet lefedő keresés alapján a szálak egy évvel korábbig nyúlnak vissza, igaz, hogy más, nem az alapszériába simuló címkével.

A lényeg viszont úgysem ez. Sokkal inkább az, hogy az egypalackos mintavételem alapján van helye és szerepe egy vörösre építkező szekszárdi nagypince kínálatában egy ilyen bornak. Egyrészt betömi a lyukat a színspektrumon, másrészt önmagában tekintve is értelmezhető és szerethető végeredmény született 2020 gyümölcséből.

Miután tavasszal visszatért a társasági élet és a jó idő beálltával beindultak a baráti összejövetelek, gyorsabban összejött az újabb magyar egyveleghez szükséges jegyzet is. Mivel így gyakran ismét csak gyors benyomásokat vetettem papírra vagy utólag, emlékezetből írtam valamit, a leírások rövidebbek, a pontszámok kevésbé átgondoltak. A borok között van például egy sor Sauska Pezsgő: egy kerti parti alkalmával kutyafuttában összekóstoltuk a friss, már a budafoki pezsgőpincében pezsgősített tételeket a kifutó szériával (bár itt alig jegyzeteltem). A pezsgők mellett akad még sok könnyű, jól iható, mondhatni nyári bor, de kóstoltunk néhány pince mélyéről elővarázsolt rég elfeledett palackot is.

Bár az olaszrizlingre szokás úgy gondolni, mint kifejezetten magyar, ezen belül pedig leginkább balatoni borra, az igazság az, hogy a fajta Közép-Európa több országában is elterjedt, és nem csak nálunk tekintenek rá amolyan "népi borként". Ausztriában ugyanúgy megtaláljuk, mint Szerbiában vagy Horvátországban. Horvátországban konkrétan a szőlőültetvények mintegy negyedét teszi ki, elsősorban a szárazföld belseje felé eső borvidékeken, Kutjevo-ban és a Duna mentén. Ezzel a horvátok a világon a legnagyobb olaszrizling-termelők és a fajta nemzetközi ismertségéért is talán ők tették a legtöbbet, amelyet az is mutat, hogy a Jancis Robinson által jegyzett "A bor világatlasza" is elsősorban a horvát nevén hivatkozik a fajtára, és felmerült, hogy az olaszrizling horvát eredetű fajta, bár ez még bizonytalan.
Attól függetlenül, hogy a nemzetközi színtéren a horvát olaszrizling-lobbi" eredményesebbnek tűnik, mint a magyar, nem látom tragikusnak a helyzetet. Ahogy a nálunk termett olaszrizlingek nagy részét mi magunk isszuk meg, ez így történik a szomszédos országokban, így Horvátországban is. A látókör tágítása viszont sosem árt, ezért ismerkedtem meg én is a mai írás főszereplőjével.

A Badacsonyi Nyár sorozat következő két részében a visszatérünk a Szent György-hegyre, ahol egy szigligeti nyaralás során két borászatnál sikerült vizitálni július végén. Eredetileg csak egy pincelátogatás volt betervezve, de úgy voltam vele, ha már Szent György-hegyi lúd, legyen kövér, így a társaság kisebb részével belezsúfoltunk a délutánba még egy gyors kóstolót a Nyári Pincénél is. Itt is nagyon rég jártam utoljára, és bár a borokkal szoktam hébe-hóba találkozni, jó volt végre egy átfogó képet kapni a szortimentről, még ha csak villámrandi szinten is.

A nyár közepe felé haladva úgy éreztem, ideje már végre idén is kilátogatni Etyekre, úgyhogy az egyik program- és hőségriadó-mentes szombaton fel is kerekedtem, hogy tegyek egy gyors kört az etyeki pincesorok valamelyikén. Szerencsére bőséges a választék, a legtöbb pince hétvégén állandó nyitvatartással várja az Etyekre kirándulókat, akár az Öreghegy, akár az újhegyi pincesor felé vesszük az irányt. Én ezúttal egy salamoni ítélettel megfeleztem a délutáni időkeretet. Az Újhegyen kezdtem a túrát, ahol a Rókusfalvy Birtok borait kóstoltam végig, majd átsétáltam az Öreghegyre, ahol az Etyeki Kúria teraszán a Kúria főborászának saját neve alatt futó borcsalád tagjaival ismerkedtem meg behatóan.

A tavalyi "premium magyar rosé" sorban Bott Frigyes bora volt a legextrémebb, legdrágább és egyben legélvezetesebb tétel. Az árából 3-4, vagy - az igények lejjebb adásával - akár 5-6 palack rosét is ki lehetne gazdálkodni, és annyira azért vagyok én is árérzékeny, hogy ne ez legyen itthon a "ház roséja", de a 2019-es kiadás volt annyira meggyőző, hogy az utódjával is tegyek egy próbát. Már csak azért is, mert ez a bor annyira más, mint a jól megszokott techno-rosék, hogy nem csak ár, stílus tekintetében is lehetetlen velük egy lapon említeni. Szerencsére nem kellett csalódnom, a bor hozta, amit vártam tőle, és hiába ez az egyik legdrágább magyar rosé (ennek az extrém esetnek azért még a közelében sem jár), maradéktalanul elégedetten ürítettem ki a palackot.

Az elmúlt hónapokban többet ittam Sebestyén Csabáéktól, mint amennyit írtam. Ezért és csakis ezért tudom, hogy az idei nyáron elérhető boraik döntő többsége tisztességes, jóivású, karakteres és szerethető. A tizennyolcas bikavér éppen úgy, mint a tizenkilences kadarka és a friss rozé.

Az alapok csúcsa mégis az Indigó nevű zweigelt, melynek ugyan sokéves múltja van már a pince portfóliójában, de megkockáztatom, hogy ilyen jól, mint most, még sosem sikerült.

A badacsonyi nyár sorozatot két fiatal tehetséggel folytatom, akik azon túl, hogy főállásban a borvidék egy-egy meghatározó borászatánál dolgoznak, saját kis birtokukról is palackoznak bort, de ha ez nem lenne elég, még egy közös vállalkozást is tető alá hoztak. Földi Bálintról és Palkó Zsoltról lesz szó, valamint a Lepold Antallal hármasban megalapított A Két Jóbarát meg az Anti névre keresztelt formációról, ami akár lehetne egy klasszikus rock vagy punk trió neve is, de nem az, hanem a három fiatal borász közös szerelemgyereke.

(Badacsonyörs - innen készül Földi Bálint borainak egy része)

Földi Bálint saját borai nem kóstoltuk meg, amikor május végén a Sabar Borháznál találkoztunk, de a borász megígérte, hogy legközelebb azokra is sort kerítünk. Amikor a Villa Sandahl meglátogatását terveztem, Bálint kötött össze Palkó Zsolttal, és gyors egyeztetést követően a Villa Sandahl kóstolótermében ültünk le hármasban egy napsütötte csütörtök délelőttön, hogy együtt végignézzük a saját boraikat és a közös projekt tételeit. Mivel Zsolttal rögtön ezután kóstoltuk le a Villa Sandahl-ról szóló írásban szereplő második sort is, valószínűleg egyéni rekordot döntöttem a délelőtti borkóstolás című versenyszámban. A lehetőségekhez mérten azért igyekeztem a lehető legjobban koncentrálni és jegyzetelni a hosszúra nyúlt, kora délutánba átcsúszó bormaraton során.

A Badacsonyi borvidék és a kéknyelű kivételével aligha akad még egy olyan borvidék és egy termőhely, amelyek olyan elválaszthatatlanul összefonódott egymással, mint a Somlói borvidék és a juhfark. A somlói juhfarkról ugyan a nagyvilágban minden bizonnyal kevesebben hallottak, mint a tokaji furmintról, de több neves külföldi szakértő és sommelier, akiknek volt szerencséjük egy alapos merítést kóstolni ezekből a borokból, általában igen lelkes és elismerő szavakkal illették, néhányan egyenesen a legkülönlegesebb magyar fajtának tartják.
A kevésbé érdeklődő borfogyasztók körében valószínűleg kevés juhfark-rajongót találnánk, de ez sem véletlen. A somlói borok egyedi - ún. minerális - aromái, és juhfark gyakran kemény savai, rusztikus karaktere a papírforma szerint kevésbé teszik alkalmassá a somlói juhfarkat kezdő borkedvelők megszólítására, sokkal inkább a terroir-fanatikusok és közhelyeket kerülő ínyencek kedvencei lehetnek. Az utóbbi időkben azonban a fajta kemény savait, rusztikusságát, mintha egyre jobban megzabolázták volna a borászok, "fogyasztóbarátabb", fiatalon is élvezhető tételeket a palackba zárva. Akárhogy is, úgy tűnik, hogy a juhfark megtalálta a célközönségét és a termelők is bíznak benne, mert a Somlón termő kb. 560 hektárból nagyjából 100 hektáron találunk juhfarkat, de a területek mérete növekvő tendenciát mutat.
Nem könnyű megragadni a juhfark karakterét, de mivel a fajta annyira összenőtt első számú termőhelyével, Somlóval, és annyira kevés képviselőjével találkozni máshol, hogy ez talán nem is szükséges. Ahogy a mai írásban szereplő bor készítője, Kis Tamás is mondja, a juhfark a "legsomlóibb" fajta, neutrális jellegénél fogva, igazán csak a termőhely adta lehetőségeket mutatja be és nem a fajta karakterét.
Legyen bármilyen neutrális jellegű a juhfark és bármilyen markáns a somlói terroir, a borászat stílusa is rá tudja nyomni bélyegét a kész borra. Így a Somlón is találkozhatunk szikárabb, neutrálisabb, vagy éppen később szüretelt, gyümölcsösebb, maradékcukorral kerekített, vagy részben botrytis juhfarkat, de burgundi fehérborokra emlékeztető tételeket is.
Amikor Kis Tamás, azaz a Somlói Vándor dűlőszelektált juhfarkat is készített, kíváncsi lettem, hogy interpretálta a fajtát a borvidék újabb generációjának egyik legelismertebb borásza.

Itt a nyár, többé-kevésbé megnyíltak határok, ismét lehet utazni, még ha nem is olyan szabadon, mint a régi szép időkben. A magyarok egyik legkedveltebb úti célja, Horvátország idén sem veszített népszerűségéből, sokan tervezik az idei külföldi utat délnyugati szomszédunkhoz. Így kapóra jött a téma, kvázi egy újabb különkiadás a Rejtőzködő borvidékek sorozatban, horvát és montenegrói borokkal. Tulajdonképpen ez a rész ismétlés is, hiszen mindkét borászatról volt már szó: a montenegrói Plantaže bővebb ismertetése itt, a Vina Skaramuča-ról szóló írás itt megtalálható.

Két-két bort kóstoltam nemrég az említett pincéktől, 1 fehér, 1 vörös felállásban, többnyire jellegzetes helyi fajtákból.

Sokféle magánéleti okból kifolyólag idén mindösszesen négy nap jutott a nyárból, amit ezúttal is a Balaton mellett szándékoztam eltölteni. Tekintettel arra, hogy ilyenkor inkább kikapcsolódni szeretnék, mintsem pincét pince után túrázni, a boros programok a teljes félhét legszűkebb részét képezik csupán. A tavalyi Figulázás után idén Badacsonyt vettük célba, ahol két pincét sikerült lezavarni egy rövidebb, de annál forróbb délután alatt.

Azt nem állítom, hogy komoly jegyzetelések közepette történt a fogyasztás, de azért az Istvándy Birtok és Borműhelynél, valamint a Németh Pincénél kóstolt borokról vannak benyomásaim, ráadásul viszonylag frissek is. Ezeket igyekszem most megosztani, alább.

Az idei harmadik badacsonyi vizit második, egyben központi állomása a Villa Sandahl volt. A 2010-ben épült Sandahl Rezidencia messziről feltűnik a hegy lábánál sétálva, kis fekete szigetként a katonás rendben álló smaragdzöld szőlősorok között. Számtalanszor elhaladtam az épület előtt-alatt a Római úton, és bár régóta tervezem a rajnai rizling-specialista birtok meglátogatását, egésze idáig még nem jártam ott. A pincészet által szervezett tavalyi tanulmányi kiránduláson nem tudtam részt venni, végül most önálló szervezésben végre összejött a birtoklátogatás. Januárban már írtam két Sandahl-bor kapcsán a pincéről, de nem árt áttekinteni ismét a Villa Sandahl történetét és filozófiáját, hiszen érdekes színfoltot képez a badacsonyi borászatok között.

A múltkori verdejo-kör után a legutóbbi spanyol boros kóstolón a már beharangozott albariño volt a téma, egy 2019-es sorral a középpontban, néhány bónusz tétellel kiegészítve.
Az albariño talán a legismertebb spanyol fehér szőlőfajta, amely az Ibériai-félsziget északnyugati részén, Galíciában őshonos, Rias Baixas borvidékén az ültetvények kb. 90%-át foglalja el. A fajtát nem szorítja keretek közé az országhatár, így Portugália északi részén is elterjedt, ott alvarinho néven ismert - a louriero mellett a Vinho Verde-k jellemző fajtája -,  Európán kívül Kaliforniában és Új-Zéland több borvidékén is termesztik.
A fajta boraira jellemző a magas savtartalom, az Atlanti-óceán partján gyakran finom sósság társul a jellemző citrusos, őszibarackos aromákhoz, ezek összességében remek ételkísérővé teszik az albariño-kat, főleg halakat és tenger gyümölcseit tartalmazó fogások mellé. A könnyű, acéltartályban erjesztett és legfeljebb rövid ideig érlelt borok mellett, néha seprőfelkeveréssel vagy hordós érleléssel gazdagabb, teltebb tételeket is készítenek belőle.
Rias Baixas DO egyike Spanyolország fiatalabb eredetvédett borvidékeinek, hiszen csak 1988-ban kapott DO-státuszt, de az ambiciózus termelőknek és az albariño-nak köszönhetően egyre nagyobb hírnévnek és elismerésnek örvend. A borvidék az Atlanti-óceán partja közelében húzódik, Santiago de Compostela-tól délre kezdődik és a portugál határig nyúlik. Rias Baixas öt alrégióra tagolódik (Val do Salnés, Condado do Tea, O Rosal, Soutomaior, Ribera do Ulla), ezek közül a part mentén található Val de Salnés és O Rosal a két legjelentősebb. Az óceán közelsége miatt természetesen óceáni éghajlat uralkodik, a csapadékmennyiség magas, gyakori a köd. A szőlőfajta vastag héjának köszönhetően a legtöbb betegséggel szemben ellenálló, és jól érzi magát a megfelelő vízelvezetésű homokos, kavicsos, gránitos talajon. A Rias Baixas megjelöléssel készült borok legalább 70%-ban kell albariño-t tartalmazzanak, az esetleges házasításban szereplő többi fajta jellemzően a treixadura, a torrontes, a loureiro és az aino blanco. A Rias Baixas Albariño megjelöléssel palackozott borok viszont 100%-ban albariño-ból készülnek.
 

A mi sorunkban hét bor szerepelt, négy évjáratból, kaptunk ízelítőt mindkét stílusból, a fajta frissebb és érleltebb változataiból egyaránt. Őszintén szólva én a két spanyol fehér boros téma közül az albariño-sortól vártam többet, ehhez képest távolról sem voltam elégedett, lássuk, mit mutattak a borok.

Borkóstolók esetén ritkán tetszelgek házigazdai szerepben, de a június közepén Szegeden megszerzett matematikusi végzettségem ürügyén úgy gondoltam, hogy szervezek egy kisebb szeánszot az A Borrajongós csapatnak, csak úgy, kötetlenül, a nyáreleji kánikula kellős közepén. Tematikát ezúttal nem építettem, de igyekeztem érdekesebb, szerethetőbb borokat összeválogatni, kiugró klasszisok nélkül, hogy méltó módon ázzon el a friss oklevél.

Az este során született gondolataink következnek, és mivel rszabi most sem jegyzetelt, ezért csak négykezes formában, alább.

A legutóbbi badacsonyi kirándulás során ismét megfordultam Badacsonyörsön, ezúttal a Folly Arborétum és Borászat volt a kiszemelt cél, ahol utoljára 4 éve jártam. A botanikus kert "növény szekciója" maga azóta értelemszerűen nem nagyon változott (akov bővebben is írt az arborétum történetéről), de a vendégek egyre szélesebb körű kiszolgálása érdekében több fejlesztés is történt az utóbbi években: a birtok étteremmel, kávézó és borkóstoló egységgel bővült. Az arborétum önmagában is több órás kikapcsolódást biztosít a látogatóknak, de a különféle kóstolókkal (bor, szörp) és az éttermi élménnyel összekötve akár egy fél napot is könnyedén el lehet itt tölteni.

Ami a Folly Borászatot illeti, a mintegy hét hektárnyi termő ültetvényen szürkebarát, ottonel muskotály, kéknyelű, rajnai rizling, budai zöld és olaszrizling terem, de további területek is telepítésre várnak. A fehérborok kevés kivételtől eltekintve nem találkoznak hordóval, a rosé- és vörösborok jelenleg vásárolt szőlőből készülnek. 

Másfél éve írtam a Kreinbacher Syrah - akkor is és azóta is - aktuális évjáratáról, a 2015-ösről. Nagyon tetszett a bor akkor, és arra gondoltam, hogy érdemes lenne megnézni, mit tud egy nemzetközi sorban. Ahogy azonban az eredeti posztban is említettem, a bor meglehetősen drága (én is akkor vettem, amikor volt kedvezményes lehetőség) és az árának feléért is lehet már komoly nemzetközi versenytársakat lehet kapni. Annak érdekében, hogy a kóstolósor a lehetőségekhez képest pénztárcabarát legyen, a mezőny többi tagját ilyen "féláras" borok közül válogattam. Hat palack állt csatasorba, hat különböző országból, reményeink szerint a fajta sok különböző arcát felvillantva.

Az első félév lezárásaként itt egy külföldi egyveleg, ami a borbározások elmaradása miatt idén is kicsivel lassabban jött össze a szokásosnál.
 

A sauvignon blanc-sorozatot Olaszország boraival folytatom. Olaszország a széles közönség számára inkább vörösborokról és a prosecco-ról lehet nevezetes, de természetesen remek fehérborokat is találunk a csizma különböző részein, nem csak helyi, hanem nemzetközi fajtákból, így sauvignon blanc-ból is.