Horvátországban utoljára még gyerekként jártam és bár azóta évtizedek teltek el, az Isztrián eltöltött egy hétről ugyan távoli, de kellemes emlékfoszlányokat őrzök. Régóta terveztem már a visszatérést a horvát tengerpartra, idén májusban le is csaptam egy kedvező árú Bécs-Dubrovnik repülőjegyre, és nettó két napot töltöttem el a gyönyörű dalmát kikötővárosban.
Az óváros már a főszezon előtt - májusban, hétköznap - is nagyjából megtelt turistákkal (és Trónok harca rajongókat kalauzoló csoportokkal), főleg a késő délelőtti órákban. Kora délutántól már javult a helyzet, este pedig  inkább az éttermek és bárok teraszait töltötték meg az emberek. Az óváros kis utcáiban természetesen borbárokat is találunk, ahol akár tematikus kóstolósorok segítségével is lehet ismerkedni a helyi borokkal.
Vacsora előtt, közben és után igyekeztem én kicsit gyarapítani szerény ismereteimet és tapasztalataimat a horvát borok és szőlőfajták terén, leginkább dél-dalmát tételekkel a fókuszban. Egyelőre egyik helyi fajtának sem lettem feltétlen rajongója, főleg a vártnál sokszor magasabb árak tükrében, de persze akadtak izgalmas és kellemes borok is a helyi kínálatból kapott szűk keresztmetszetben.

(Dubrovnik óvárosa)

Itt a nyár, többé-kevésbé megnyíltak határok, ismét lehet utazni, még ha nem is olyan szabadon, mint a régi szép időkben. A magyarok egyik legkedveltebb úti célja, Horvátország idén sem veszített népszerűségéből, sokan tervezik az idei külföldi utat délnyugati szomszédunkhoz. Így kapóra jött a téma, kvázi egy újabb különkiadás a Rejtőzködő borvidékek sorozatban, horvát és montenegrói borokkal. Tulajdonképpen ez a rész ismétlés is, hiszen mindkét borászatról volt már szó: a montenegrói Plantaže bővebb ismertetése itt, a Vina Skaramuča-ról szóló írás itt megtalálható.

Két-két bort kóstoltam nemrég az említett pincéktől, 1 fehér, 1 vörös felállásban, többnyire jellegzetes helyi fajtákból.