Igencsak jó lehettem az idén, ugyanis idén már novemberben megkaptam az ajándékomat a mikulástól A hónap vége felé egy ígéretes meghívó esett be a borrajongó elektronikus postaládájába. A kóstoló szervezője a Disznókő Birtok volt, de ezúttal nem csak pőrén, magában állt a reflektorfényben hegyalja egyik legnagyobb ikonja. Az AXA Millésimes tulajdonolta borászatok közül két igencsak pedigrés kuzin jelenléte emelet az este fényét. Bár érdemes megjegyezni, hogy a három főszereplőt (Disznókő, Chateau Suduiraut és Quinta do Noval) nem elsősorban a tulajdonosi hátterük, sokkal inkább a valós érdemeik és részben hasonló történelmi adottságokból eredő problémáik kötik össze. A meghívó címe is “száraz borok - édes borvidékek” is sejtette, hogy a központi kérdés az lesz, hogy miként tud és akar reagálni a három történelmi édes boros vidék, a legújabbkori problémáikra, miszerint egyre szűkül világszerte a minőségi édes bort fogyasztók köre.

Tállya Mádhoz, Tokajhoz, Tarcalhoz, Bodrogkeresztúrhoz vagy akár Erdőbényéhez képest kicsit később kezdte el bontogatni szárnyait, ami a 2000-es évek elejétől datálható tokaji száraz és édes boros megújulást illeti, de szép számmal gyarapodik azoknak a tállyai termelőknek a száma is, akik a minőségi borkészítést és a települési összefogást tűzték zászlajukra és közéjük tartozik Szűcs Ferenc is.

Szűcs Ferenc 2011-ben kezdett szőlőterületeket vásárolni Tállyán, oszlopos tagja a helyi szőlőtulajdonosok összefogásából létrejött Tállya Wines termelői közösségnek is. A pincészet jelenleg 6,5 hektáron gazdálkodik, köztük olyan dűlőkön, mint a Bohomály, Hasznos, Mulató, Somszög és Tökösmál, amelyek nagy része történelmi első osztályú dűlő. A szőlőművelésben és borászati munkálatokban Hudák István segít a pincészetnél, aki a Tállya Wines-nál is hasonló szerepet tölt be. A szőlőmunkák során a minél kíméletesebb művelésre törekednek, jelentős terméskorlátozással, a kiváló minőségű alapanyag előállítása érdekében, az organikus művelésmódra történő átállás már folyamatban van. Cél a minél természetesebb borok előállítása; a dűlő, a fajta, az évjárat jellegzetességeinek bemutatásával. Ennek érdekében kerülik a fajélesztő használatát, előnyben részesítik a kerámiaedényekben és fahordókban való erjesztést.  
 

Németh Richard mutatta meg nekem a borokat a Dzzs Bárban, ezúton is köszönet a kóstolóért. A Tállya Wines-tól a két aktuálisan futó 2017-es bort kóstoltuk meg, míg Szűcs Feri saját pincéjétől a Bohomály és a Somszög dűlős furmintjaiból került elő több évjárat is.

A Céh Kereszt Kadarka Heimannék legfontosabb bora. Merész állítás, de nem alap nélkül való. Azért merész, mert a hazai nagyvörös palettán a Barbár és a Franciscus igazi állócsillagoknak bizonyultak, a legfontosabb háromezer közeli kategóriában pedig a birtokbornak van bérelt helye. Kadarka fronton alakul a kínálat vertikálisan és horizontálisan is. Egyre több termelő kínál jól megkülönböztethető stílusban a legizgalmasabb hazai kékszőlőből.. És ez jó. Nemcsak a borász stílusa és a termőhely alakítja, tágítja ezt a spektrumot, de van ott eltérés klónokban, hordó használatban és még sok apró, de fontos mozzanatban is. A klasszikus, kistestű, leheletnyi csersavval bíró, vibráló intenzitású csupa gyümölcs örömbomba kadarkákat szerencsére már egyre több termelő szállítja évről-évre. Az utóbbi években számomra  a legtöbb élményt három pince, nevezetesen Bott Frigyes, az Orsolya Pince és a Heimann család szállította, A közelmúltban Szekszárdon (a Pécsi Kutatóintézet segítségével) érdekes kísérletbe  fogtak, aminek az egyik folyománya a címszereplő bor.

Az Etyeki Kúriánál tett soproni látogatás egy különleges programmal folytatott, az eisenstadt-i/kismartoni Esterházy-kastélyban. A Moët Hennessy Louis Vuitton birodalom borainak főszereplésével különleges kóstolót szerveztek a kastély grandiózus Haydn-termébe. Margaret "Maggie" Henriquez, a cég borászati részlegének elnöke, két Master of Wine, Lynne Sheriff és Josef Schuller kíséretében mutatott be néhány bort a borbirodalom egyes borászataitól. Elsősorban újvilági pincészetek úttörő szerepet játszó birtokaitól válogatták a kóstoló tételeit, innen a kóstoló címe: Pioneers of the World. Az Etyeki Kúria nagylelkű gesztusának köszönhetően a soproni kirándulás résztvevői is ott lehettek a kóstolón vendégként.
 

Márkvárt János kadarkáiban többnyire azt szokásom szeretni, hogy évről-évre tisztán és bonyodalmaktól mentesen képviselik azt az alapszintet, amit a fajtának ilyen keretek között minimum tudnia illene. Mögé lehet persze építeni mindenféle öregtőkés megmagyarázkodást – a kereskedő meg is teszi –, a lényeg itt és most mégis az, hogy a friss Márkvárt-évjárat stílusa változatlan, így hát ismét alkalmas arra, hogy megmutassa, milyen a kadarka fapados változata, és hogy miért is érdemes ilyesmit rendszerszerűen fogyasztani.

Idén kicsit elhanyagoltam a rejtőzködő borvidékeket - két különkiadásnak tekinthető poszt mellett egy hagyományos - egy borászatot és azon keresztül egy borvidéket bemutató - írás került ki a blogra az idén -, de a sorozat folytatódik, a következő évre már megvannak a kiszemelt témák, most pedig újra egy magyarországi borvidék kerül terítékre.

A Real Companhia Velha (RCV) – bár jártam a Douroban, írtam is borvidékről szépen s hosszan – viszonylag ritkán tűnik fel a jegyzetfüzetemben. Csak annyit tudtam róla, hogy nagy. Nem kicsit. Néhány alap borukat, ha kóstoltam is, mindig kb. az volt a sommázat, hogy korrekt, jó ár-érték arányú, de lépjünk tovább. Mindenki ismeri a Teszkóban-Metróban is kapható Royal Oporto borokat. Na itt kezdődik a pince, nincs is a termékkel gond, de ha valaki valami átlényegültet szeretne inni, inkább keressen mást. Most viszont Ercsey Dániel és a borokat forgalmazó Heinemann Testvérek, valamint persze az RCV szíves jóvoltából kénytelen voltam gyökeresen megváltoztatni korábbi (elnagyolt) véleményemet. November elején Pedro O. Silva Reis az RCV tulajdonosának fia, egyben a cég export-vezetője látogatott el Budapestre és tartott egy tényleg felejthetetlen kóstolót. Ennek hatására nagy szünet után újra írásba kellett kezdenem. Képzelhetitek!

Itt a november, itt a már hagyományossá vált Tokaji évjáratkörkép a Bortársaságnál. Szerencsére elég sok pincészet bora elérhető a kereskedés kínálatában, így szokás szerint két részletben került sor a frissen polcra kerülő száraz borok bemutatkozására, a borászok prezentálásában. Sajnos - a tavalyi év után megint - idén is úgy alakult, hogy egyéb elfoglaltság miatt csak az első kóstolóra tudtam elmenni, így csak az ott kínált borokról tudok beszámolni. A telt házas kóstolón a hangulat szokás szerint remek volt, csupa ismerős arccal mind a borászok, mind a közönség soraiban.
 

Az elmúlt hétvége egy részét Burgenlandban töltöttem egy sajtóút és egy rövidke ruszti bortúra keretében. A kirándulás egyes államosairól egyenként érkeznek majd a beszámolók, most ráhangolódásképpen egy kis egyveleg következik burgenlandi borokból, amelyeket Eisenstadt-ban/Kismartonban, az Esterházy-kastéllyal szemben található Selektion Vinothek-ben kóstoltunk meg a péntek este lezárásaként.

A borbárként és szaküzletként egyaránt funkcionáló Selektion kifejezetten Burgenlandra specializálódott, aki számít a borvidéken, annak legalább néhány borát itt szinte biztosan megtaláljuk. A borlapon tematikus 3 boros sorok is szerepelnek kedvezményes áron, a táblán mindig szerepel néhány bónusz tétel, valamint a havi akcióban szereplő borokat gratis meg lehet kóstolni.

A Moszkva tér Széll Kálmán tér és a Millenáris közelében, a Káplár utcában nyílt meg a közelmúltban a Kóstolom Borbár, ahol átlag két hetente keddenként a Borsmenta főszerkesztője, Szabó Edit meghívására a hazai borsajtó képviselői összeülnek 1-1 tematikus kóstolóra.
Most éppen a kékfrankos volt porondon, 13 hazai pincészet 14 kékfrankosa mérkőzött meg egymással egy vakkóstoló keretében. A sajtókóstolók rendszeres résztvevői szerint nem volt még ilyen egységes színvonalú sor előttük, én azért némi hiányérzettel küszködve úgy vélem, van még mit javítani az átlag-színvonalon kékfrankos-fronton is.

Amennyiben fővárosunk nemzetközi repülőterén keresztül készülünk elhagyni az országot, számolnunk kell azzal, hogy szükségszerűen áthaladunk néhány adómentesnek nevezett üzleten is. Az itteni kínálatnak pedig nemcsak a dohánytermékek és a röviditalok, hanem a különböző borok is oszlopos részét képezik. Az persze más kérdés, hogy a kockázatmentességre épülő szortiment a hazai nagy nevek vezetésével mennyire hozza lázba a többet látott borbuzernyákokat. 

Bevallom, hogy engem kevésbé, mégis, ha úgy adódik, viszek magammal a célállomásra néhány palack hazait. Ha okosan vásárolunk ugyanis, ezek a borok általában ugyanannyiért, jobb esetben pedig némileg olcsóbban keresnek gazdát a pince- és kereskedőárakhoz képest. Így került hozzám ezúttal ez a két hegyaljai furmint is, melyeket a hétvége munkamentes szabadidejét kihasználva megkóstoltam egymás mellett. Nézzük, hogyan szerepeltek.

A Petit Pittacum az elmúlt évek során az egyik legmegbízhatóbb vörös vétellé vált, amely ezért évről-évre szerepel vásárálási listáinkon. Még akkor is, ha ritkábban írunk róla. Nem árulok el túl nagy titkot, ha előre leszögezem: az októberben polcra került kettőezer-tizenhetes kiadás ismét hozza azt, amiért szeretünk ilyen és ehhez hasonló nemzetközi vöröseket fogyasztani.

A palackot eredeileg magányban terveztem fogyasztani, végül azonban impulzusszerűen egy pénteki borozás részéve vált. Mellékszál, de jobb is, hogy így alakult: az eredeti tervben szereplő francia Lidl-riesling ugyanis a szállítási papírzacskót átszakítva az 1-es villamos sínein landolt apróbb darabokban a célállomás közvetlen közelében. Ti legyetek körültekintőbbek és semmiképpen se szállítsatok hűtött bort használt papírzacskóban, mi pedig most négykezűleg elindítjuk ezt a hetet is.

Amikor a Bükkről, mint rejtőzködő borvidékről írtam, egyáltalán nem túloztam: egyelőre nagyon kevés minőségi bor készül a borvidékről és még kevesebb borászat kapcsán beszélhetünk országos, vagy úgy általában szélesebb körű ismertségről. A Bükk adottságai alapján többre lehet hivatott, ahhoz azonban, hogy végre kilépjen az árnyékból és borvidéki szinten is több ismertségre, elismertségre tegyen szert, összefogás szükséges. Ez lebegett annak a néhány bükki borásznak is a szeme előtt, akik mertek előrelépni és megalapították a Szövetség a Bükki Borvidékért névre hallgató eredet- és értékvédelmi közösséget. Az alapítók - Borbély Roland (Gallay Pince), Hajdu Roland és Sándor Zsolt - 2018 nyarán maguk köré gyűjtötték a hasonlóképpen gondolkozó termelőket és a közösség mellett saját szabályrendszert hoztak létre a magas minőségű és a termőhelyet méltóképpen képviselő borok létrehozása érdekében. Ebben a már rendelkezésre álló hazai példák, mint a Csopaki Kódex vagy a Magna Mátra is követendő példaként szolgáltak.

Három fő feladatot tűztek ki maguk elé, ezek: a dűlők feltárása, a termékleírás megváltoztatására irányuló javaslatok kidolgozása és a szakmailag megalapozott borvidéki fajtakísérletek előkészítése. Első körben a szövetség bővítésére meghívásos alapon került sor, de a későbbi csatlakozás lehetősége bárki számára nyitva áll.

A szövetség jelenleg 14 tagot számlál és a résztvevők két szintű szabályozásban gondolkoznak. A jelenlegi Bükki OEM eredetvédelmi rendszer alapjain nyugvó, de annál szigorúbb Classic Bükk szélesebb termelői kört céloz meg és a mindennapok boraira vonatkozó szabályozást valósít meg, míg a szűkebb Terroir Bükk kategória jeleníti meg a piramis csúcsát. Mindkét kategóriában találunk szabályokat a szőlőművelésre, borkészítésre és a megjelenésre, valamint az engedélyeztetési és ellenőrzési eljárásra. A magasabb minőséget célzó Terroir Bükk borok például ökológiai művelés - vagy arra történő átállás - alatt álló ültetvényről készülhetnek, Kárpát-medencei fajtákból, minimális beavatkozással, kötelező minimális érlelési idővel.

A sajtó tagjainak szervezett helyszíni bemutatkozásra és kóstolóra augusztus végén került sor, de sajnálatos módon egyikünk sem tudott személyesen ott lenni. Mégsem maradtunk le teljesen, ugyanis a borászok nagylelkűségének köszönhetően kaptunk néhány bort kóstolásra.

Magam sem tudom miért, nálam a siller valamiért tipikus őszi, tavaszi ital, azokra az időkre, amikor a roséhoz még/már hűvös, a súlyosabb vörösborhoz még meleg van. Tehát legalábbis nálam papíron most van szezonja, bár a szezonalitásra, mint olyanra csak részben adok, ha borfogyasztásról van szó. Szegény siller a nagy rosé-divat közepette kevés figyelmet kap, pedig többet érdemelhetne. A Közép-Európában, azon belül is elsősorban sváb területeken egykor a szőlősgazdák mindennapi itala volt, akkor még vegyesen kék és fehér szőlőfürtök felhasználásával készítették. Szekszárdon fuxli (a német Fuchs - róka szóból eredően, a bor színére utalva) néven is ismerték ezt a bortípust, a szekszárdi borászok ezt a hagyományt elevenítették fel néhány éve külön márkanév formájában. A paloznaki Homola Pincészet is készít sillert, talán meglepő módon nem a kézenfekvőnek tűnő kékfrankosból, hanem syrah-ból. Nem mintha ez probléma lenne, a dolog működik, a bor a pincénél elég népszerű, rendszerint gyorsan el is fogy. Sok más újdonság mellett a 2017-es Siller is most került forgalomba a pincénél, és amikor néhány hete barátokkal a pincénél borozgattam, kaptam egy próbapalackot kóstolásra, ami nemrégiben ki is nyílt, mert hát ugye szezonja van. :)

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi szüreti fesztivál, a Mindszenthavi Mulatság már kötelező program lett a baráti körben, kirobbanthatatlan helye van a naptárban. A helyi borászok és termelők összefogásának köszönhetően igazi családias, barátságos hangulatú programsorozat jött létre, amelynek keretében a család minden tagja megtalálhatja számítását. Tavaly kicsit kapkodósra sikerült a részvétel, délelőtti érkezéssel, késő délutáni távozással, idén azonban kihasználtuk a hétvégét és péntektől vasárnapig a borvidéken maradtunk.
 

Tisztában vagyok a ténnyel, hogy a nagyneves címkével ellátott villányi kékoportók elsősorban nem a hétköznapi ivóborok, sokkal inkább a fogyasztói rögvalóság elfelejtett, de az utolsó előtti pillanatban emlékekbe törő névnapok ajándékbor-részhalmazát alkotják. Ez történelmileg alakult így, még akkor is, ha az árazás figyelmen kívül hagyása mellett a minőségi szerepkörük sokkal inkább az előbbi, mintsem az utóbbi csoportba sorolná őket. Gere Attila portugiesere történetesen első- vagy másod-zászlóshajója ennek a kategóriának, éppen ezért nem, vagy csak szökőévente vásároljuk, és még annál is ritkábban fogyasztjuk.

A szélesebb hazai fogyasztó-viszonylatban mondhatni ismeretlen borvidékek és termelők anyagait rendhagyó úton-módon értékesítő Fill the Winebox nevű csapat újszerű fába vágta bele a vállalkozói fejszéjét. A lassan megnyílni készülő – vagy éppen már üzemelő – ferencvárosi borbáruk részben betölti az eddig betöltetlen fizikaibolt-szerepet, nagyobb hányadban viszont alternatívát igyekszik kínálni az egyre szélesedő és diverzifikálódó borbár-piacon. Ez kétségkívül nagy és kockázatos beruházás, ügyesen és megbízhatóan kell dolgozni, hogy stabil, visszatérő és fizetőképes fogyasztócsoport alakuljon ki és térjen be enni, inni.

A közeljövő helyett most foglalkozzunk viszont a múlttal, ugyanis nagyjából két héttel ezelőtt az akkor még épülő, mindenféle hatósági engedélyekre váró borbár mögött álló srácok a Portugál Köztársaság Nagykövetségével, pontosabban annak kereskedelmi irodájával közösen tető alá hoztak egy szélesebb betekintést nyújtó kóstolót Santos & Seixo pincészet termékeivel, amelyekkel a későbbiek során a kínálatukat – úgy az interneten, mint a borbár-bolt keretei között – bővíteni szándékoznak. Mi pedig nem tehettünk mást, minthogy elmentünk és megkóstoltuk őket. Erről számolunk be most, négykéz-módon.

A Bortársaság Borsulijában időről időre "Borász a házban" jeligére borászokat is vendégül látnak a tematikus kóstolók mellett. Az érdeklődők egyrészt személyesen megismerkedhetnek a borásszal, első kézből származó információkat szerezhetnek a pincészetről és az aktuálisan forgalmazott borokon túl olyan meglepetés tételeket is kóstolhatnak, amelyeket még vagy már nem lehet leemelni a polcokról. Szóval, nagyon hasznos kis szeánszok ezek, főleg azok számára, akik nem nagyon jutnak el a borvidékekre. Külföldi borászok viszonylag ritkán érkeznek a Borsuliba, újvilági pince képviselőjét pedig valószínűleg most először láthattak vendégül a Bortársaság Parlament emeleti kóstolóhelyiségében. A Dog Point Vineyard képviseletében Matthew Sutherland, a pincészet export és kereskedelmi vezetője, egyben az egyik tulajdonos fia mutatta be a birtokot és a borokat, őt Murray Cook borász is elkísérte a kóstolóra.

Az ausztriai túráról szóló beszámoló második - egyben befejező - részében egy kicsit magunk mögött hagyjuk Wachau-t és a már a kremstal-i borvidéken tevékenykedő Weingut Stift Göttweig-gel való megismerkedés erejéig.

A kitérő után következnek a rövidke túra ad hoc jelleggel, jellemzően vinotékákban kóstolt borai, és itt már újra Wachau-é lesz a főszerep.

(Dürnstein, látkép a várromból)

A nyár utolsó napjait baráti társaságban Ausztriában töltöttem és a miután nagyobb részben borvidékeken múlattuk az időt, a program szerves részét képviselte a borozás is. 2017 ráadásul kiváló évjáratnak lett elkönyvelve Ausztriában (is), a legtöbb friss osztrák riesling és grüner veltliner pedig már kóstolható, ebből a szempontból tehát jókor jártunk ott. Miután az már jó előre látható volt, hogy 2018-ban valószínűleg korai szürettel lehet számolni és a túránk időpontja pont a szüret kellős közepére esett, nem szerveztem borászat-látogatást, inkább igyekeztünk borbárokat, vagy vinotékát üzemeltető nagyobb borászatokat felkeresni kóstolás céljából. Így végül két pincészetet ejtettünk útba, de ezen túl még számos osztrák borhoz volt szerencsénk, elsősorban Wachau-ból, illetve mutatóban még egy párhoz más borvidékekről.

Terjedelmi okokból két részletben emlékeznék meg a túráról és a borokról, az első részben a Domäne Wachau lesz a fókuszpontban.
 

Bizonyára senki sem kérdőjelezi meg a széleskörű fogyasztói igényt a kifejezetten olcsóra hangolt fehérborokra. Magunk között maradva pedig nyugodtan bevállalhatjuk azt is, hogy mi sem törekszünk hétről-hétre csúcsborok bontogatására, bár kétségtelen, hogy néha lenne rá igény. Még a köznapi költségvetési- és időgazdálkodási lehetőségek mellett is.

Személyes szál, hogy bár egyre ritkábban vetődök olyan társaságba, ahol a borfogyasztás szerepe elsősorban a sokszor mennyiségi kereteket öltő ivás, azért néha van az úgy is. Az ilyen esetekben célszerűen törekedni szükséges a borvásárlás optimalizálására a folyamat három változója – ár, minőség és elérhetőség – mentén. Jó hír, hogy bár régebben ez szinte lehetetlen volt, üzletláncaink nagyjai szerencsére mintha sodródnának előre a minőségi igényekkel. 

Ez pedig az ezer alatti, az úgynevezett alapminőségi szintet simán megütni képes fehérborok megjelenését és elterjedését jelenti a diszkontpolcokon. Márpedig ha a félédességek helyett ezek kezdik el kiszolgálni a közízlést, abból hosszabb távon csak előnyünk származhat.

A diszkontkategória egyik ilyen szereplője a felsőgasztronómiai csúcsokról szinte észrevehetetlen Penny Market, ahol mindenféle egyéb dolgok mellett gyakorlatilag hétszáz forintért lopható haza egy olyan korrekt sauvignon blanc is, mint amilyet éppen most fogyasztok poszt- és beadandóírás mellé.

Itt van az ősz, itt van újra, és itt vannak a szokásos őszi borakciók is. Ennek okán a következő néhány "tegnap ittam" írásom a közszolgálatiság oltárán áldozva a hiperekben elérhető őszi borkínálatot szondázza majd. Nem tudom, hány részig jutok, mielőtt a borvásároknak vége, mindenesetre itt az első írás, amely egy somlói fehérborról szól.
 

A naptár szerint vége a nyárnak, és elérkeztünk a "Balatoni Nyár" névre keresztelt ad hoc jelleggel elindított sorozat utolsó részéhez is (legalábbis részemről). Badacsonyból indult a A záró epizódban Szent György-hegyi pincék borai kerülnek terítékre. A Szent György-hegyen még július végén jártam, de az itt szereplő borok nagy részét ott csak átvettem és nyár végén repültek ki a palackokból a dugók. Kicsit csalok tehát, de a poszt első szereplőjével tényleg a hegyen ismerkedtem meg, és a másik pince borait is ott kóstoltam volna az eredeti terv szerint, szóval ez az írás kicsit kilóg a sorból, de annyi baj legyen.