Márkvárt János kadarkáiban többnyire azt szokásom szeretni, hogy évről-évre tisztán és bonyodalmaktól mentesen képviselik azt az alapszintet, amit a fajtának ilyen keretek között minimum tudnia illene. Mögé lehet persze építeni mindenféle öregtőkés megmagyarázkodást – a kereskedő meg is teszi –, a lényeg itt és most mégis az, hogy a friss Márkvárt-évjárat stílusa változatlan, így hát ismét alkalmas arra, hogy megmutassa, milyen a kadarka fapados változata, és hogy miért is érdemes ilyesmit rendszerszerűen fogyasztani.

A borvidéki hagyományok ápolásának szükségességén túl ugyanis ritkán találkozni más szőlőfajtából ennyire könnyen értelmezhető, lendületesre tanninmentesített, mégis érdekes és módfelett finom borokkal. Színre alig sötétebb, mint egy rozé, és bár illatban kissé tompa, de azért stabilan hozza az elvárt csipkebogyós, epres és fűszeres karaktert. Szájban a savaké a főszerep, szesze moderált, karakterileg pedig teljesen ön- és illatazonos.

Nem vált világot, de az elvárt szintet kérdésmentesen üti meg. Magában sem nehéz egy óra alatt a palack végére jutni, de karakeréből kifolyólag ügyesen pakolható mindenféle étel mellé is. Pontszámilag az van, hogy az objektív erős 4 pontot bátorkodtam az 5 pontos kategória belépő szegmensébe kerekíteni. Vételnek közel sem alkalmi, fajtakedvelőknek viszont még így is ajánlott. (2850 Ft, Bortársaság)