Ha minden igaz, ez itt az idei ötvenedik "tegnap ittam" címkével ellátott poszt a blogon és összességében is a száznyolcvanegyedik. Szerencsére sikerült a mérföldkő apropójára egy alkalomhoz méltó bort választani, egy 2017-es tokaji hárslevelű képében, amely ungert társaságában nyílt ki.
Miközben szinte minden borvidékünkön már napokkal-hetekkel ezelőtt elindult a 2018-as szüret - sőt, néhány pincénél már be is fejeződött -, addig a komolyabb 2017-es száraz tokaji borok még csak ezután érkeznek meg a polcokra. Ahogy az általában lenni szokott, a Gizella Pince esetében a Barát Hárslevelű az első fecske. Mi is ezt kóstoltuk meg nemrégiben, és mitagadás, szerettük. A palack tartalma tempósan fogyott is, másnapra épp csak mutatóban maradt nekem egy pohárkára való, de az is megerősítette az első nap begyűjtött tapasztalatokat.

A Villa Tolnay borairól viszonylagos rendszerességgel írogatunk a blog hasábjain, de személyesen sosem jártam még a birtokon. Szerény véleményem szerint a Badacsonyi borvidék egyik legjelentősebb borműhelyét tisztelhetjük Philipp Oser tulajdonos-főborász és Nagy László társtulajdonos-birtokigazgató vállalkozásában. Szokták mondani, hogy a spontán dolgok szoktak a legjobban sikerülni, és ebben az esetben is valami ilyesmiről van szó: amikor a borászat marketingjéért felelős Nádasi András írt egy üzenetet, hogy másnap megy a Csobáncra, és ha gondolom, elkísérhetem és megnézhetem a birtokot meg a borokat, nagyon rövid gondolkodás után rábólintottam az ajánlatra.

Bár a közszolgálatiságra való törekvés fontos dolog, ezúttal mégis teszünk egy rövidebb kitérőt a hazai szemmel átlalánosítva csak ismeretlennek elkönyvelhető Törökországba. Már ami a hazai borfogyasztási szokásokat illeti, turizmussal kapcsolatos aktuális adataim ugyanis nincsenek. Egy biztos: erre a borra bár nem lehetetlen, de kétségkívül nehéz felkészültnek lenni a háttérinformációk tekintetében. Nem is próbáltam mélyebb tényfeltárást végrehajtani, inkább csak arra törekedtem, hogy az élményt megosztva belevessem magam az érzékszervi tapasztalatokba, ezzel alaktíva ki egyfajta véleményt a címben szereplő, ráadásul a magyar szájjal is nyelvtörőnek tűnő öküzgözüről (jelentése: bikaszem). Ami egyébként egy szőlőfajta, a bor pedig kvázi az 1929-es alapítású, belföldi piacvezető-szerepet is betöltő ankarai Kavaklıdere borászat lokálisan népszerű vörösbora. Ezt kóstoltuk meg szombat délután a szabadban, négykezűleg.

A balatoni nyári borozások helyszínei közül most a két szomszédos település, Csopak és Paloznak 1-1 borászata kerül sorra. A Petrányi Pincénél tavasszal is jártam már, de ezúttal nem sétáltam fel a Kishegyre, hanem a Csopakabana, azaz a csopaki strand butiksorán található Kincses Boltnál kortyolgattam el néhány bort. Szépen lassan elkezdenek majd szállingózni a 2017-es évjáratú borok, én még csak néhány előfutárt kóstoltam.
A Homola Borteraszon kétszer jártam a nyáron: júliusban egy esős napon a túrázást váltotta ki a borozás, augusztusban pedig a már hagyománnyá vált "DJ a szőlőben" rendezvényre ugrottunk be barátokkal egy kellemes borozás erejéig. Utóbbi tulajdonképpen már csak ismétlés volt borok terén, csak az aznap debütáló 2017-es Parti Szél-ről írtam fel néhány sort, de a júliusi esőnap is szolgált néhány újdonsággal.

A sok tegnap ittam-ban mostanában talán kicsit elmozdultunk a külföldi borok felé (bár még így is biztosan a magyarok vezetnek), de úgy vélem, talán ez a legmegfelelőbb forma, hogy amolyan horizont-tágítás címén felhívjuk a figyelmét 1-2 érdekességre. Ma is ez történik, mégpedig egy kevéssé ismert fajta és egy kevéssé ismert francia appelláció együttállása folytán készített remek fehérborral. A birtok egyik boráról ungert már ejtett néhány szót egy hasonló "tegnap ittam" keretében, míg a fajta megboldogult Tesco Finest-es boráról is volt már bejegyzés egy nagyobb egyvelegben. 
Először néhány szó essen a fajtáról, majd ennek farvizén átevezünk a földrajzi részre.
A picpoul vagy piquepoul Languedoc-ban és Rhone-ban jellemző szőlőfajta, előbbi régióban az egyik legrégebben termesztett helyi fajta. Van egyébként blanc, gris és noir változata, előbbi a leggyakoribb, és egyébként nem túl nagy termőterülete az utóbbi időben folyamatosan növekszik Franciaországban. Próbálkoznak a fajtával (leginkább a blanc változattal) az USA különböző borvidékein, Ausztráliában és Spanyolországban is. A picpoul blanc általában testes, élénk savú, citrusos ízvilágú borokat ad. Zizegő savai és friss, citrusos aromatikája miatt általában tengeri herkentyűkhöz javasolják a fogyasztását, ilyen értelemben a muscadét dél-francia megfelelőjeként is szokás rá hivatkozni.
Picpoul de Pinet AOC csak 2013 óta képez külön eredetvédelmi körzetet Languedoc-on belül. Pinet településről kapta a nevét, amely Montpellier-től kb. 15 km-re délnyugatra, a spanyol határtól kb. 50 km-re északkeletre található. Magát az eredetvédelmi körzetet a Földközi-tengertől a Thau-lagúna választja el és kis területen, 6 község környékén, mindössze 1300 hektáron terül el. A klíma mediterrán, óceáni hatásokkal, a talaj hordalékos, homokos, meszes. A Picpoul de Pinet AOC borok egy speciális, karcsú, zöld színű palackot is kaptak.
A termelőt illetően röviden a lényeg, hogy a Moulin de Gassac borcsaládot 1991-ben hívta életre Aimé Guibert, a Mas de Daumas Gassac alapítója. Nagy területről sokféle bor készül a két testvérbirtokon, néhány boruk itthon is beszerezhető, például a mai tesztalany is.
  

Az észak-balatoni túra következő állomása Balatonfüred, ahol szintén két borászat szortimentjébe nyertem betekintést. Egyikük a legismertebb balatoni családi pincészetek közé tartozik és régi motorosnak számít a szakmában, a másikat alig néhány éve hívták életre és még csak bontogatja szárnyait. Utóbbinál kezdtem a kóstolgatást.

Két karakteres és nem közhelyes hazai versenyző, egy modernizált óvilági, és egy remek sauvignon blanc-alternatíva után ebben a hónapban is sauvignon blanc-témánál vagyunk. Most két pénztárcabarát hiperes tétel következik Dél-Afrikából. Az Aldi "(oroszlánosból lett) zsiráfos" fehérbora évek óta a hazai best buy-listák kirobbanthatatlan résztvevője, míg a Tesco Finest sorozatban (ha jól tudom) most először jelent meg dél-afrikai sauvignon blanc. Lássuk, mit tud az új kihívó a favorit ellenében.

Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt számoltunk be az az Éless-házaspár – Tímea és Tamás – igazgatta tállyai borászat fővárosi bemutatkozásáról. A múltidézésért ide célszerű kattintani. Most pedig ismét abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy az időközben négyévnyire szélesedett múlttal rendelkező, úttörő tokaji párosborászat második sajtóbemutatkozásán is részt vehettünk, pontosan ugyanott és nagyjából ugyanúgy, a Costes Downtownban. Bár két alkalomból nem következik egyértelműen a hagyományteremtés, a magunkfajta önző, ingyenélő blogger- fogyasztói szemszögünkből mégiscsak örülünk, hogy hasonló keretek között, szakmai háttérinformációkkal és ételpárosításokkal végigfuthattunk a tállyai pince aktuális kínálatán. A mindenféle sajtóközlemények leközlése helyett pedig idén is szubjektív, de közszolgálatinak látszó tudosítást igyekszünk adni a rendelkezésre álló négy darab kezünk segítségével, alább.

Hosszú idő óta ismét egy rosé akadt horogra a tegnap ittam-sorozatban, még ha közben a rosé-témát nem is hanyagoltuk el teljesen. A Bella Róza több szempontból is rendhagyó darab: spontán erjedt, hordós, inkább egy komolyabb gasztrobor, mintsem egy szimpla kvaterkázós fröccsalap, mondhatni premium rosé és ezt tükrözi az ára is.
2016 óta másodjára készült el ez a komolyabb rosé válogatás Figuláéknál, az ungert által itt kóstolt alap mellett. Több év kísérletezés után született meg a döntés, hogy a bor cabernet sauvignon-ból készüljön, mégpedig a balatonszőlősi és pécselyi mészben gazdag talajon termő tőkék terméséből. A Bella Róza saját élesztővel erjedt, tartályban és hordóban érlelődött kb. fél évig.

Olaszország "bor-nagyhatalomként" inkább vörösborairól nevezetes, de már egy tavalyi kóstoló is megmutatta, hogy érdemes figyelemmel kísérni és tisztelni az olasz fehérborokat is. Ennek a bornak a 2016-os évjáratából inkább amolyan öncélú szórakoztatás és perspektíva-tágítás céljából emeltem le egy palackot a polcról idén tavasszal, de azután olyan jól teljesített, hogy megfogadtam: biztosan nem megyek el a 2017-es kiadás mellett sem.
 

Úgy néz ki, hogy időben eléggé szétszórva a nyár folyamán néhány hétvégét a Balatonon (pontosabban jelen állás szerint az északi partján) töltök, és ha már ott vagyok, amikor időm engedi és a társaság sem tiltakozik a borturizmus ellen, természetesen kóstolok is egy keveset. Sorozatnak nem nevezném azt a hirtelen ötletmagból kicsírázó lazán összefüggő néhány posztot, ami majd egymást követi itt a nyár folyamán, az egyetlen összekötő kapocs a borok között a Balaton lesz. Pusztán arról van szó, hogy terjedelmi okok miatt az 1-1 ilyen kiruccanás során kóstolt borokat inkább alkalmanként csokorba szedve írnám ki magamból, mintsem, hogy a sokszor egyébként is gigászira duzzadó egyvelegekbe olvadjanak. Nem tudom még előre megjósolni, hogy hány folytatás lesz, mindenesetre itt az első rész.
 

Az első alkalommal Badacsony lesz porondon. A Badacsonyi Bor7-re úgy legalább kétévente eljutok egy rövidke délutáni kitérő erejéig, és bár eredetileg nem is volt betervezve, ez az idén is így történt. A szűk egy órányi rendelkezésemre álló idő alatt két pince kínálatának egy része fért bele a villámkóstolásba, velük nyitom tehát a "nem sorozatot". :)

Ha rosé, akkor egyértelműen Provence a borvilág első számú borvidéke: napfény, tenger, filmsztárok, yachtok, luxus, és folyamatosan emelkedő export. A borvidéken készül fehér- és vörösbor is, de a termelés legnagyobb részét a rosé teszi ki, amely főleg az Amerikai Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban örvend nagy népszerűségnek, bár Franciaországban is növekszik a fogyasztás. Az elmúlt 10 év alatt az említett két ország által importált provence-i rosé mennyisége a sokszorosára nőtt. Az eladásokat már nem csupán 1-1 váratlan tavaszi-nyári hőhullám tudja megdobni, újabban az év végi ünnepek környékén is egyre kelendőbb portéka a rosé.
A rosé-láznak számos oka lehet: rosé-t már nem csak nők és nem csupán nyáron isznak, egyre inkább elfogadott komoly borként is, a gasztronómiában remekül alkalmazható és a közösségi média korában akár a rosé-kedvelők sztárok is hatással lehetnek rajongóik alkoholfogyasztási szokásaira.
Provence maga ideális terep a szőlőtermeléshez: sok a napsütés, az éghajlat alapvetően meleg és száraz, délen a tenger temperáló hatása érvényesül, az állandóan fújó misztrál pedig gondoskodik a tiszta égboltról. A borvidék egyébként meglehetősen nagy kiterjedésű, így a különböző mikroklímák és kőzetek (csillámpala, kvarc, mészkő, agyag) jelenléte különböző karakterű borokat is eredményezhet. Nem utolsó sorban a táj szépsége is hozzájárulhatott a brand sikeréhez.
Szóval a provence-i rosé virágkorát éli, és bár az itthon elérhető kínálat elég gyérnek mondható, azért lehet szemezgetni mind az (ottani mércével) olcsóbb, mind a drágább borokból. Én most Combard család tulajdonában álló Figuiére birtok itthon debütáló boraival tettem próbát.
 

(A Figuiére birtok egy szelete, a képet innen kölcsönöztem)

Az idei első hegyaljai túra a délelőtti Carpinus-kóstoló és dűlőbejárás után Mádon folytatódott. Az első alkalommal 2014-ben megrendezett Jó éjszakát Mád! gyorsan népszerű lett és lassan már hagyománnyá válik a településen. Nyitott pincék, koncertek, pincelátogatások, éjszakai dűlőtúrák,  kóstolók, gasztró kiállítók, vendégborászok... mindenki találhat magának való programot. Idén a hűvös és esős idő valószínűleg sok látogatót elriasztott, így a vártnál talán kevesebben érkeztek Mádra az év leghosszabb napján és legrövidebb éjszakáján.
A rendelkezésre álló időt így is sikerült kimaxolni kis csapatunknak, sok helyen jártunk, sok bort kóstoltunk, sok régi ismerőssel találkoztunk. Cserébe ezek megint nem életem legrészletesebb és legérzékletesebb jegyzetei és legátgondoltabb pontszámai, így tessék kezelni.

A nyári időszak ideális esetben egy évente visszatérő kéthónapos lehetőség arra, hogy a vizsgák végén, a tömeges szabadságolások alatt időt szakítsunk olyan dolgokra, amelyekkel a tavaszi-őszi egyetemi és munkahelyi kötelességek miatt egyébként kevesebbet foglalkozunk. Ehhez képest mindjárt augusztus van, én pedig a terveimmel ellentétben sokkal ritkábban ragadok borospoharat, a bloghasábjaink töltögetéséről meg inkább ne is beszéljünk.

Adósságok és tervformátumban ragadt tervek tehát vannak, a hátralevő időszakban pedig a telített naptár ellenére is törekedni fogok arra, hogy megvalósítsak belőlük egyet-többet. Ilyen tervmegvalósítás volt a közelmúltban szervezett kötetlen közös borozás is a blog fáradhatatlan éldolgozójával, furmintfannal, amelyet a nyári időjárási viszonyok miatt a négy fal közül a Kopaszi-gát lépcsőire delegáltunk ki.

Értekezni persze arról is lehetne, hogy a helyi (fogyasztó)közönség számára szemmel látható módon szokatlan volt az ötpalackos betevővel, borospoharakkal ücsörgő társaság, de egyrészt már beleszoktunk ebbe a szerepbe, másrészt pedig úgyis az a lényeges, hogy milyen benyomásokat gyűjtöttünk a koncepciómentes borsor palackjainak tartalmát töltögetve. Erről szólna négykezes beszámolónk, alább.

Az első hegyaljai túrára idén szokatlanul későn került sor, máskor az évnek ennek a szakában már 3-4 a borvidéken töltött hétvégén túl vagyok. Ebben az évben valahogy úgy alakult, hogy június vége felé sikerült először a Tokaji borvidékre látogatnom, cserébe meglehetősen sűrű programot sikerült összeállítani. A szombati nap délutánját és estéjét a "Jó éjszakát Mád!" eseményei töltötték ki, de már péntek délután belevetettem magam a borkóstolásba és szombat délelőtt még egy hosszabb dűlőtúra is belefért. A mai poszt ezekről az élményekről hivatott tudósítani.
 

(Kilátás a Poklosról)

Telmo Rodríguez, a tetszhalott spanyol borvidékek egyik (újra)felfedezője 1996-ban vágott bele rueda-i projektjébe, amelyet még sok másik követett. A Duero mellett elterülő fennsík köves és mészben gazdag talaja és az őshonos verdejo adta magát, hogy Rodríguez bebizonyítsa, Spanyolország nem csak vörösborai okán lehet ismert és elismert nemzetközi szinten. A kezdeti időszakban, elsősorban az angol piacok meghódítása érdekében még sauvignon blanc-nal is kísérleteztek. A siker nem maradt el: a Basa névre keresztelt fehérbor (baso=talpas kehely, a rueda-i öreg gyalogtőkék hasonló alakjára utal) nagy népszerűségre tett szert külföldön. A cél azonban kezdettől fogva a helyi fajták rivaldafénybe helyezése volt, így a sauvignon blanc aránya folyamatosan csökkent, majd teljesen kikerült a képletből. A Basa-nak azóta egy 100%-ban verdejo-ból készült, hordós erjesztésű és érlelésű nagy testvére is született "El Transistor" néven, én viszont most a klasszikussá váló "alapbort" kóstoltam.

A Tüske Pince nem tartozik Szekszárd legismertebb vagy legünnepeltebb pincéi közé, pedig érdemes rájuk odafigyelni. Nincsenek a polcról leugró címkék vagy vicces bornevek, nincsenek színes-szagos reklámok, nincs sok médiamegjelenés, nincs instagram-poszt (facebook-oldal azért van, anélkül már nehéz meglenni manapság). Van cserébe egy csendes, szimpatikus borosgazda és vannak a borok. Van egy nem feltétlenül naprakész, de a pince története és háttere szempontjából informatív weboldal is itt.
Halmai Csaba kicsit olyan, mint a borai. Szerény, halk szavú, nem tolakodó. Mindenre válaszol, ha kérdezik, de nem vágyik feltűnésre, nem tolja magát az reflektorfénybe. A borokban is minden megvan, ami kell: nem hivalkodóak, de tiszták, fajtajellegesek, zamatosak, és nem utolsósorban nagyon korrekt az árazásuk. Minden borvidékünknek még sok ilyen borászt és borászatot, mint Halmai Csaba és a Tüske Pince.
 

Amikor a rejtőzködő borvidékek című sorozatban a Bükkről írtam, a Gallay Kézműves Pince történetét és borait mutattam be a borvidékkel együtt, de ugyanígy választhattam volna Sándor Zsoltot és borait is. A "bükki fenegyerek" - ahogy azt hiszem valamelyik borkereskedő emlegette -, korábban dolgozott több borvidéken - Tokajban, Egerben - is, de igazi miskolci lokálpatriótaként a Bükki borvidéken, Miskolcon, az avasi pincesoron alapította meg borászatát.
Ahogy a Gallay Pince is (lásd zenit, pinot blanc, zweigelt) Sándor Zsolt is kiemelten foglalkozik olyan, papíron nem sokra hivatott fajtákkal, mint a zweigelt, a cserszegi fűszeres és a zenit. Míg azonban a Gallay Pince modernebb, letisztultabb vonalat képvisel, addig Sándor Zsolt folyamatos kísérletezés mellett extrémebb dolgokat is palackba tölt, általában hasonlóan különleges fantázianevek alatt. Gyakran előfordul a héjon áztatás, a legtöbb bor teljesen vagy legalább nagyobb részben hordóban erjed, még olyan fajták és borstílusok esetében is, amelyeknél ez általában nem jellemző, lásd cserszegi fűszeres és zweigelt rosé.
Korábban kóstoltam már néhány bort a szortimentből, most azonban tizenegy tétel került elém, hála Kézdy Dániel meghívásának, akinek Sándor Zsolt küldte el a borokat kóstolásra.
 

Portugál borokról viszonylag ritkán írunk, nem is csoda, hiszen itthon meglehetősen gyér a kínálat, talán csak a Fill The Winebox-nál találunk értékelhető választékot. Júniusban volt szerencsém pár napot Portugáliában tölteni és néhány bort megkóstolni. Nem a bor volt a fő motivációs tényező a kirándulás mögött, de természetesen, amikor időnk engedte - főleg ebéd/vacsora mellett és este, áldoztunk egy kicsit a hedonizmus oltárán. Többnyire csak kapkodva vagy utólag, emlékezetből véstem fel pár sort, úgyhogy jellemzően rövidebb leírásokra kell számítani.

Általában a borkereskedő/sommelier/felszolgáló ajánlásaira hagyatkoztunk, többnyire Douro és Alentejo borai kerültek a poharunkba, néhány más borvidék boraival fűszerezve.

(Lisszabon a Szent György várból)

Itt a nyár és a sauvignon blanc-szezon. Számomra ez a fajta adja az ideális nyári bort, lendületes, intenzív, frissítő, és a sok sztereotípia ellenére messze nem csak egy arca van. A bujább újvilágiaktól a visszafogottabb franciákig széles a paletta, és én bármelyiket szívesen elkortyolgatom. A tegnap ittam rovat keretében inkább újvilági és magyar sauvignon blanc-ok kerültek eddig terítékre, most egy francia példány palackját bontottam ki a nyári hőségben.
A holland, de apai ágon francia felmenőkkel rendelkező Joost de Willebois 2004-ben vásárolt meg egy kicsi birtokot Touraine-ban, majd évről évre bővítette, fejlesztette a pincészetet és az ültetvényeket, így a Villebois-ék jelenleg 75 hektáron gazdálkodnak. A szortiment a fehér címkés J. de Villebois és a zöld címkés Villebois borokból áll, előbbi a család 17. században élt ősének, Jean de Villebois-nak állít emléket. A különböző területekről származó (Sancerre, Pouilly-Fumé, Menetou-Salon, Touraine) sauvignon blanc-ok mellett pinot noir és egy a Villebois-szériában egy crémant is készült a pincénél, a fehér címkés J. de Villebois sorozatban pedig több dűlőszelektált tétel is szerepel. Most a zöld címkés sorból választottam egy bort.
 

Az "így ittuk mi" ezúttal nem véletlenül nem szerepel a címben, ugyanis az idei Hárslevelűk Éjszakáján kivételesen csak egymagam képviseltem a borrajongót. A kóstolón persze messze nem voltam egyedül, amikor ugyanis valamivel 5 óra után megérkeztem a már jól bevált vajdahunyadvári helyszínre, meglepve tapasztaltam, hogy annyi látogató kóstol, mint amennyi a korábbi években csak a kora esti órákra volt jellemző. Úgy tűnik tehát, hogy a rendezvény megtalálta a maga cél- és törzsközönségét és szépen belakta a kerengőt.

A HÉJ egyik nagy előnye - szerintem -, hogy a kellemes és egyedi hangulatú helyszínen pont egészséges mértékű embertömeg szokott megjelenni és a kóstolható tételek száma is még éppen befogadható. Nincs nagy tülekedés, általában a borászokkal is kényelmesen lehet váltani pár szót, és ha valaki időben érkezik, akár az egész felhozatalt végigkóstolhatja. A HÉJ másik nagy előnye az évről-évre változó kiállítói névsor, ami mindig egy átfogó képet ad a hazai hárslevelű-palettáról. A zászlóshajó Tokaj és Somló mellett szinte minden évben képviselteti magát más borvidék is, emellett az aktuális hárslevelűiket bemutató borászok is évről-évre cserélődnek. Természetesen vannak visszatérő résztvevők, de alig tudnék olyan borászt mondani, aki eddig minden HÉJ-on ott volt, legalábbis egy kéz biztosan elég lenne a megszámlálásukhoz.

Ha úgy vesszük, nem sok aktualitása van a cikknek, mert a tavalyi Beujolais Nouveau-knak már híre-hamva sincsen, az újak pedig még fél évnyi távolságra vannak, de a jövőre nézve talán mégis szolgálhat néminemű hasznos információval.
Az elején kezdve a történetet, a Beaujaolais Nouveau-őrület engem kb. annyira érint meg, mint úgy általában az újbor, azaz nagyjából semennyire. Már csak azért is, mert én ilyen borokat inkább nyáron innék, ha már egyáltalán, mintsem november tájékán. Így aztán minden év novemberében ámulattal figyelem, ahogy az emberek elkapkodják a polcokról a frissen a polcra érkező Beaujolais-s palackokat. Néha egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy viszek egyet, de általában gyorsan lebeszélem magam a vásárlásról és ugyanazért az árért valami más kerül a kosárba. Pár évente egy Beaujolais Cru erejéig azért elcsábulok, de mint tudjuk, az már egészen más műfaj.
Az itt tárgyalt borból azonban valahogyan néhány palack megmaradt a kereskedő polcain, és az őrület lecsengése után akciósan féláron lehetett hozzájutni. Ennyi pénzért már a kíváncsiság legyőzte a kudarctól való félelmet és vállaltam a kockázatot, hogy esetleg megbánom a vételt. Úgyis már évek óta nem vettem Beaujolais-t, a pincészet pedig általában kellemes élményekkel ajándékozott meg, többek között egy remek Beaujolais Cru-vel is, szóval "lesz, ami lesz" alapon bevágtam a palackot a táskába.
Már nem is emlékszem, mikor vásároltam a bort, de sokáig csak kerülgettem, el is feledkeztem róla. Egy késő májusi esős napon azonban valamilyen könnyű vörösborra fentem a fogamat, és ez a palack kapóra jött. Az eredmény? Nem lettem Beaujolais-rajongó, de egyrészt megerősítést nyert, hogy lehet ezt a műfajt is közhelyektől mentesen, igényesen művelni, és ezáltal a pince borai nálam valószínűleg kivételt képeznek majd az önként vállalt Beaujolais-"bojkott" alól.
 

Április már szinte hagyományosan a kékfrankos hónapja itthon, évek óta ebben a hónapban kerül megrendezésre a legtöbb, a fajtára koncentráló esemény, kezdve a megboldogult Kékfrankos Naptól a Kékfrankos Most!-ból lett Kékfrankos Április-ig. Ráadásul a tavalyi furmintév után 2018-at központilag kikiáltották a Kékfrankos Évének, jelentsen ez akármit is.
Az utolsó előtti pillanatban úgy döntöttem, hogy az esti programom előtt én is szaladok egy nagy kört az idei Kékfrankos Áprilison a Gellért Hotelben. Komoly jegyzetek nem készültek, de egy gyors beszámolót azért bepötyögtem a rend kedvéért. 

Rég írtam már posztot. Pedig vannak jópofa kóstolóink, meg egyébként is még iszok rendesen, szóval volna épp miről. Csak már nincs kedvem jegyzetelni, háttérinfókat kutatni, agyalni, hogyan gyúrjam mindezt rendes írássá. Most mégis megpróbálkozok újra. Mert időnként azért csak jól esne beszámolni, hogy mit ittam és milyen volt azt inni amit. De tényleg csak úgy lazán, mintha telefonba mesélném el valamelyik cimborának, aki nem tudott ott lenni.

Szóval. Legutóbb muskotályokat kóstoltunk. Soha nem volt még ilyen korábban, hogy ez a fajta kapott volna egy önálló estet, valójában most se kifejezetten egyetlen fajta, ugyanis sokfelől sokféle muskotályt kóstoltunk. Terv szerint a friss, könnyű, száraz reduktívaktól haladtunk az érettebb, vastagabb, komolyabb édesek felé.