Igencsak jó lehettem az idén, ugyanis idén már novemberben megkaptam az ajándékomat a mikulástól A hónap vége felé egy ígéretes meghívó esett be a borrajongó elektronikus postaládájába. A kóstoló szervezője a Disznókő Birtok volt, de ezúttal nem csak pőrén, magában állt a reflektorfényben hegyalja egyik legnagyobb ikonja. Az AXA Millésimes tulajdonolta borászatok közül két igencsak pedigrés kuzin jelenléte emelet az este fényét. Bár érdemes megjegyezni, hogy a három főszereplőt (Disznókő, Chateau Suduiraut és Quinta do Noval) nem elsősorban a tulajdonosi hátterük, sokkal inkább a valós érdemeik és részben hasonló történelmi adottságokból eredő problémáik kötik össze. A meghívó címe is “száraz borok - édes borvidékek” is sejtette, hogy a központi kérdés az lesz, hogy miként tud és akar reagálni a három történelmi édes boros vidék, a legújabbkori problémáikra, miszerint egyre szűkül világszerte a minőségi édes bort fogyasztók köre.

A Tokaj-hívőknek aligha mondok újdonságot azzal, hogy a Disznókő Szőlőbirtok az egyik legfontosabb édes boros birtok a borvidéken. A francia illetőségű AXA Millésimes tulajdonában álló pincészet kezdettől fogva kiemelt fontosságot tulajdonít a termékpalettáján az aszúknak, és az sem kétséges, hogy Mészáros László birtokigazgató és a Disznókő csapata elévülhetetlen érdemeket szerzett a modern aszú stílus megteremtésében. Aszúik – mind az 5 puttonyos, mind a 6 puttonyos kategóriában – kiváló egyensúllyal, általában mérsékeltebb maradékcukor-tartalommal, magasabb savakkal és alkohollal rendelkeznek, elegánsak, lendületesek, és stabilan a borvidék legjobbjai közé tartoznak. Kivételes évjáratokban a szortiment csúcsát elfoglaló  dűlőszelektált aszúval is jelentkezik a pincészet, amelynek legújabb évjáratát a Gerbeaud Házban mutatta be a pincészet.
A nagy előd, 2005-ös Kapi Aszú az előző két évben egyaránt feltűnt az év végi toplistánkon, így különösen kíváncsi voltam, mit mutat a Disznókő új dűlős aszúja.

A tavaly szeptemberben (nem kis szerencsével) létrehozott philadelphiai borklubom most ünnepelte fennállásának első évfordulóját, és igyekeztem a társaság tagjainak nem mindennapi borokkal előrukkolni. Sokat meséltem nekik Magyarországról (főként persze a borokkal kapcsolatban) és bő féléve rágták már a fülem, hogy mutassak nekik honi nedűket. Ennek akadálya részemről természetesen nem az akarat hiánya, sokkal inkább a logisztikai problémák leküzdése volt. Nem újdonság ugyanis, hogy nagyon kevés magyar bor jut el az USA-ba, ráadásul az a kevés sem mindig jó minőségű (sajnos van például büntetőbikavér 7 dollárért), szóval a helyi választék kiaknázása nem jöhetett szóba. A csomagküldés drága mulatság és némileg kockázatos is, ezért nem láttam más megoldást, minthogy személyesen hozom be a kóstolóra kiválogatott palackokat. Némi segítséggel sikerült is viszonylag rövid idő alatt nyolc palackot importálni és így nem volt akadálya a kóstolónak. Tervezek további magyar boros bemutatókat, ezért ezúttal csak fehérborokat kóstoltunk a csapat tagjaival. Igyekeztem a magyar fajtákra összpontosítani és Tokajon kívülről is mutatni egy-két bort, a két legfontosabb tokajinak (furmint, hárslevelű) pedig a könnyedebb és koncentráltabb változatát is kóstoltuk. Bizonyára lehetett volna ennél erősebb sort is összeállítani, de úgy gondolom az alábbi borok összességében alkalmasak voltak a szép magyar fehérek demonstrálásra.

A negyedik részben a német standoknál megnéztük, hogy mit tudnak ők rieslingből. Volt már korábban is olyan érzésem és most is megerősített, hogy bármennyire is nagyon jók az osztrákok, a németekében mégis van valami annyira magától értetődő és magával ragadó báj és elegancia, hogy a smaragdokétól jóval egyszerűbb kivitelben, kisebb beltartalommal is képesek elkápráztatni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a németeket jobbnak tartom (nem is lehetett volna hiteles összehasonlítást végezni, ugyanis közel sem voltak jelen olyan mennyiségben, presztizsben német termelők, tételek, mint osztrákok) csak jelezni, hogy a sok smargad után felüdülés volt főleg a moseli borok fogyasztása.  Hiába, mindig is az volt a véleményem, hogy ott ahol egy fajta bölcsője van, ott mindig tudni fognak olyat a fajtáról, amit sehol másutt nem.

A magyar standoknál nem volt célom a kifejezett mély merítés, de azért terveztem tiszteletemet tenni. 

Következzenek a jegyzetek: