Itt a szokásos évzáró megamix. :) Decemberben a családi karácsonyon túl is mindig van bőven alkalom borfogyasztásra, legalábbis felém mindig így van ez: születésnapok, előkarácsonyi és évzáró bulik különböző összetételű társaságokkal. Idén sem volt ez másképp, megint előkerült szűk 2 hét alatt egy szakajtónyi bor. 
Az ünnepi egyveleg első etapját egy borbarátokkal szervezett előkarácsonyi "bring your own bottle" jellegű borozás menüje képezi, ahova leginkább "érdekes borokat" kellett/lehetett hozni, jelentsen ez bárkinek bármit. :) A második rész leginkább a szülinapok, vendégségek alkalmából, karácsonykor és a két ünnep közötti iszogatások alatt előkerült borok sora (bár ebbe voltaképp már beletartozott a tegnapi borpárok nagyobbik hányada is). Nem voltak az ünnepek alatt nagy csúcsdöntögetések, többnyire inkább már jól bejáratott borok kerültek elő.

Volt már rá példa, hogy több párban kóstolt tételt összegyűjtöttem, drbarta is rendszeresen "párbajoztatott" borokat régebben. Lehet, hogy lesz ebből valamiféle sorozat is részemről, mindenesetre legalább egy folytatás már biztosan. Szóval itt most annyi a lényeg, hogy még az ünnepek előtt és közben is előfordult, hogy valamilyen szempont alapján szembeállítható borokat kóstoltam párban egymással, most itt van ezekből egy csokorba rendezve.

Ezzel a poszttal egy régóta tervezett kóstoló kálváriájára sikerült pontot tenni az év végén. Eleinte csak véletlenül tettem félre néhány palack priorat-i bort a gyűjteménybe, amikor viszont egy idő után rájöttem, hogy ezek mind egy évjáratból is származnak, adta magát az "évjárat-kóstoló" ötlete. Hét bort vettünk górcső alá, és bár Priorat egyértelműen vörös borairól híres, az érdekesség kedvéért egy fehéret is becsempésztem a sorba. Mivel prémium priorat-i palackokat iszogatni nem olcsó mulatság és a sor is többnyire random módon gyűlt össze, így itt most egy kivétellel nem csúcsborok mérkőztek meg egymással, inkább az közép-alsó árkategóriában nézelődtünk, ami itt ezzel együtt nagyrészt még mindig 20-25 eurós palackonként leszurkolandó summát jelent.

A hazai viszonylatok tekintetében az édesbor legalább annyira számít szezonális szeszterméknek, mint a pezsgő. Amennyiben ezt az alaptételt elfogadjuk, akkor célszerű legalább azért tennünk valamit, hogy az év végi szezonalitás szerepköréből kihozzuk a lehető legtöbbet. Ha nem szeretnénk, vagy költségvetésileg egyszerűen csak nem tudunk az aszúszintig merészkedni, akkor Tokaj tekintetében a szamorodnik mellett a kései szüretek maradnak potenciális jelöltként. 

A piac ezen szegmense persze rendkívül széles, eképpen nem mentes a buktatóktól sem, de ha ügyesen és körültekintően választunk, megfizethető élményekkel gazdagodhatunk. Ezekből szeretnék most mutatni kettőt: egyet a kategória ár szerint rendezett halmazának elejéről, egyet pedig a végéről. Két külön koncepció mentén kialakított stílust, melyekkel ízlés szerint édesen zárhatjuk le az évet anélkül, hogy azt havi költségvetésünk a szükségesnél jobban megérezné.

Év végére itt az utolsó magyar egyveleg, szokás szerint sok a borok között a száraz tokaji, de ez már csak így marad. :)

Az ünnepek előtt az év utolsó külföldi egyvelegével jelentkezem, a főszereplők között sok prosecco, a csendes borokat illetően olasz és osztrák túlsúly, és egy Drop Shop tematikus estnek köszönhetően egy csokorra való pinot noir.

Simán több, mint egy évtizede, hogy értetlen arccal kóstolgattuk az első Tabunellokat. Talán a Budavári Borfesztiválon lehetett ez 2008-2009 környékén. Kétrészről is érthetetlennek tűnt a dolog. Egyfelől derült égből csattant a sangiovese a fehérboros borvidékről, másrészt pedig úgy tűnt végre valaki megcsinálta a legjobb magyar pinot-ot. Nos, azóta eltelt egy kis idő. A Tabunello haladt a maga útján, érzésem szerint a viszonylag magas kezdeti színvonalról csak felfelé lépkedett. Valahol a közepén tartottunk is egy nagyon élvezetes fél-vertikálist, de a fél-vertikális az mégis csak egy fél-vertikális. Akkor még erősen siránkoztam a Szent György-hegy igénytelen tespedtsége miatt, de úgy néz ki ezen is sikerült fogást találni. Az utóbbi öt évben jónéhány termelő jelent meg a hegyen, megváltoztak a kulcsszavak, olybá tűnik látszik valami felfelé konyuló íve az egésznek. Sok minden változott a környéken is, nemcsak a táj szép, de mintha a vidék visszatérne az eredetéhez. Mindenfelé ridegen tartott állatokat látok, boldogok a sajtkészítők és sok nagyon is vállalható étterem és vendéglátóhely közül lehet válogatni. De egy dolog szerencsére változatlan: a Tabunello még mindig a Szent György-hegy LEGFONTOSABB bora.

Rég jártam már Mitiszol? fesztiválon, utoljára 2014-ben, tehát több év kimaradt, és valójában idén is csak az utolsó előtti pillanatban dőlt el, hogy megyek. A rendezvénynek egy ideje már a Millenáris ad helyet, mintha a külföldi kiállítók száma is megnőtt volna utolsó fesztiválozásom óta. A hangsúly azonban ugyanúgy a természethű borokon van. Nem is szaporítom a szót, következzen egy beszámoló amolyan távirati stílusban.

Az Etyeki Kúria ha nem is a kezdetektől - hiszen a Kúriánál és egyúttal az egész borvidéken az első pinot noir tőkéket 2001-ben ültették el -, de régóta nagy hangsúlyt fektet a pinot noir-ra, ám most szintet léptek egy válogatástétel bevezetésével, amelyet egy mini vertikálist lefedő díszdobozos kiszerelésben is meg lehet vásárolni.  A hat palack bort tartalmazó fadobozos válogatásból 150 darab kerül kereskedelmi forgalomba, a pincénél és a Bortársaságnál elérhető.
A pincészet ennek apropójából egy szűk körű sajtóbemutatót szervezett a Palack borbárba, ahol végig is kóstoltuk a borokat, Mérész Sándor főborász és Nagy Vince kereskedelmi és cégvezető vezényletével.
 

No, ideje volt már valami írásfélét kipréselni magamból.:) Véletlen se törekedtem túltolni, csak úgy lazán, erőlködésmentesen, a legkezdetibb posztokra emlékeztetően kizárólag, hogy milyenek voltak a borok és nullához közelítő háttérinfót.

A téma annyi volt, hogy pinot noir-okat kóstoltunk vakon. Magyarok, franciák, új-zélandiak. Nem akartam nagy szórást, így árban kb. 5 és 10 ezer Ft. között igyekeztem maradni, a hazaiak jellemzően az előbbi, a külföldiek inkább az utóbbi értékhez voltak közelebb. 

Nézzük:

Vannak kóstolók, amelyek tartósan beleégetik magukat az ember emlékezetébe, ehhez azonban már nem elegendő csupán jó borokat kóstolni, kell valamilyen extra élmény. A ruszti kiruccanásunk záróakkordját képező Wenzel-kóstoló ilyen volt.
A dolog pedig úgy indult, hogy a tervezett programnak ez a része elmarad. Előzetes érdeklődésünkre Michael Wenzel sajnálkozva írta, hogy éppen akkor külföldön tartózkodik aznap, amikorra a látogatást terveztük, 86 éves édesapjának pedig már sok egy borkóstoló levezénylése, ezért egy későbbi időpontra kellene halasztanunk a látogatást. Wenzelék meglátogatásáról már jóformán le is mondtunk (vigasztalódtunk 2 palack elviteles Wenzel-borral a Selektion Vinothek-ből), de a házuk előtt elhaladva megláttuk a "Weinverkauf ab 14:00" táblát a kilincsre függesztve, így délután 2-re visszatértünk abban a reményben, hogy legalább pár palack bort haza tudunk vinni. Besétáltunk az udvarra, de az ott látható kolomp szavára senki sem felelt. A biztonság kedvéért a szomszédos kávézóból egy kávé mellett egy telefonhívást megkockáztattunk a pince honlapján található telefonszámot. A telefont Michael Wenzel édesapja, Robert vette fel. Miután megnyugtattuk, hogy nem nagy csoportról van szó és néhány palack bor megvásárlása után tovább is állnánk, megígérte, hogy 10 perc múlva vár minket a pincénél.

Robert Wenzel be is invitált minket a kis kóstolóhelyiségbe (a fülén lévő hallókészüléket látva nyilvánvalóvá vált, hogy korábbi diszkrét kolompolásunkra miért nem jelent meg senki), és amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, át is váltott magyarra, amelyet egyébként kifogástalanul beszél. Miközben mi az árlistát böngésztük, Robert Wenzel elkezdett mesélni, és természetesen meg is kínált minket egy pohár borral, aztán egyre jobban belejött a beszélgetésbe és a töltögetésbe is. Ebből aztán az lett, hogy - annak ellenére, hogy kóstolásról eredetileg nem volt szó és a terv egyébként is az volt, hogy sietünk vissza Budapestre - egymás után kerültek elő az újabb és újabb palackok, köztük egy 2005-ös Ruster Ausbruch (időközben befutott egy másik kisebb csoport és felmentő seregként Robert felesége, Christina is). Közben Robert Wenzel mesélt Rusztról (ahol régebben ennél sokkal több borászcsalád élt), a furmintról (korábban a családi szőlők között volt furmint ültetvény is, de végül más fajták kerültek a helyére, Robert Wenzel 1984-ben hozott új oltóvesszőket Magyarországról), így szóba került még Tokaj-Hegyalja (amellyel szorosabb a kapcsolat, mint gondoltuk, de ez csak az utolsó bornál derült ki) és Homonna Attila (akivel Michael Wenzel jelenleg is tartja a kapcsolatot, és Robert Wenzel elismerőleg szólt a borokról is) is. Az már csak hab volt a tortán, hogy a végén még egy 2001-es tokaji aszú is előkerült, melynek köszönhetően végképp édes emlékekkel távoztunk a pincétől. Így aztán azzal sem foglalkoztunk, hogy 1-2 palack azok közül, amiből kóstoltunk, alighanem már az optimálisnál hosszabb ideje nyitva lehetett, mi inkább hagytuk, hogy a 86 éves öreg borász meséljen és szépen lassan leitasson. :) 

Igencsak jó lehettem az idén, ugyanis idén már novemberben megkaptam az ajándékomat a mikulástól A hónap vége felé egy ígéretes meghívó esett be a borrajongó elektronikus postaládájába. A kóstoló szervezője a Disznókő Birtok volt, de ezúttal nem csak pőrén, magában állt a reflektorfényben hegyalja egyik legnagyobb ikonja. Az AXA Millésimes tulajdonolta borászatok közül két igencsak pedigrés kuzin jelenléte emelet az este fényét. Bár érdemes megjegyezni, hogy a három főszereplőt (Disznókő, Chateau Suduiraut és Quinta do Noval) nem elsősorban a tulajdonosi hátterük, sokkal inkább a valós érdemeik és részben hasonló történelmi adottságokból eredő problémáik kötik össze. A meghívó címe is “száraz borok - édes borvidékek” is sejtette, hogy a központi kérdés az lesz, hogy miként tud és akar reagálni a három történelmi édes boros vidék, a legújabbkori problémáikra, miszerint egyre szűkül világszerte a minőségi édes bort fogyasztók köre.

Tállya Mádhoz, Tokajhoz, Tarcalhoz, Bodrogkeresztúrhoz vagy akár Erdőbényéhez képest kicsit később kezdte el bontogatni szárnyait, ami a 2000-es évek elejétől datálható tokaji száraz és édes boros megújulást illeti, de szép számmal gyarapodik azoknak a tállyai termelőknek a száma is, akik a minőségi borkészítést és a települési összefogást tűzték zászlajukra és közéjük tartozik Szűcs Ferenc is.

Szűcs Ferenc 2011-ben kezdett szőlőterületeket vásárolni Tállyán, oszlopos tagja a helyi szőlőtulajdonosok összefogásából létrejött Tállya Wines termelői közösségnek is. A pincészet jelenleg 6,5 hektáron gazdálkodik, köztük olyan dűlőkön, mint a Bohomály, Hasznos, Mulató, Somszög és Tökösmál, amelyek nagy része történelmi első osztályú dűlő. A szőlőművelésben és borászati munkálatokban Hudák István segít a pincészetnél, aki a Tállya Wines-nál is hasonló szerepet tölt be. A szőlőmunkák során a minél kíméletesebb művelésre törekednek, jelentős terméskorlátozással, a kiváló minőségű alapanyag előállítása érdekében, az organikus művelésmódra történő átállás már folyamatban van. Cél a minél természetesebb borok előállítása; a dűlő, a fajta, az évjárat jellegzetességeinek bemutatásával. Ennek érdekében kerülik a fajélesztő használatát, előnyben részesítik a kerámiaedényekben és fahordókban való erjesztést.  
 

Németh Richard mutatta meg nekem a borokat a Dzzs Bárban, ezúton is köszönet a kóstolóért. A Tállya Wines-tól a két aktuálisan futó 2017-es bort kóstoltuk meg, míg Szűcs Feri saját pincéjétől a Bohomály és a Somszög dűlős furmintjaiból került elő több évjárat is.

A Céh Kereszt Kadarka Heimannék legfontosabb bora. Merész állítás, de nem alap nélkül való. Azért merész, mert a hazai nagyvörös palettán a Barbár és a Franciscus igazi állócsillagoknak bizonyultak, a legfontosabb háromezer közeli kategóriában pedig a birtokbornak van bérelt helye. Kadarka fronton alakul a kínálat vertikálisan és horizontálisan is. Egyre több termelő kínál jól megkülönböztethető stílusban a legizgalmasabb hazai kékszőlőből.. És ez jó. Nemcsak a borász stílusa és a termőhely alakítja, tágítja ezt a spektrumot, de van ott eltérés klónokban, hordó használatban és még sok apró, de fontos mozzanatban is. A klasszikus, kistestű, leheletnyi csersavval bíró, vibráló intenzitású csupa gyümölcs örömbomba kadarkákat szerencsére már egyre több termelő szállítja évről-évre. Az utóbbi években számomra  a legtöbb élményt három pince, nevezetesen Bott Frigyes, az Orsolya Pince és a Heimann család szállította, A közelmúltban Szekszárdon (a Pécsi Kutatóintézet segítségével) érdekes kísérletbe  fogtak, aminek az egyik folyománya a címszereplő bor.

Immár negyedik éve, hogy a "Koccints Aszúval" kampány részeként az adventi időszakban aszúkat kóstolunk, igyekezve arra sarkallni a borkedvelőket, hogy legalább az ünnepek alatt kerüljön aszú az asztalra és a poharakba. A Wineglass Communication és az aszú-fogyasztás ilyetén promotálásában részt vevő pincészeteknek felajánlásának köszönhetően idén is kaptam egy palackot, hogy kóstoljam meg, ezúttal a Sauska Pincészettől.

A nemrég megénekelt soproni túra által kínálkozó alkalmat kihasználva a társaságból néhányan meghosszabbítottuk ausztriai kiruccanásunkat, és az LVMH-kóstoló, valamint a Selektion Vinothek kínálatának alapos megszondázása után másnap Ruszt felé vettük az irányt. A Fertő-tó partján található festői kisváros ad otthont az osztrák Borakadémiának és számtalan neves borászatnak is, borkedvelőknek tehát ideális kirándulócél. A főutcán és környékén egymást érik a pincészetek, a településen a 16-19. században épült, szinte kivétel nélkül műemléki védelem alatt álló házak kapualjai mögött hosszan benyúló udvarok bújnak meg, ahol nem ritkán borospincét is találunk. A Weingut Feiler-Artinger a városka talán legdíszesebb homlokzata mögött rejtőzik, ez volt ruszti kirándulásunk első úti célja.

Hát, ha valami nehéz és kemény, akkor az a bormarketing. Sokszor nem csak csinálni erőfeszítés, de bizony elszenvedni is az. Két faragatlan gyémántot szeretnék most nektek megmutatni, amely a tudattalanra építve próbál önnön magánál egy kicsit nagyobbat kommunikálni.

Az Etyeki Kúriánál tett soproni látogatás egy különleges programmal folytatott, az eisenstadt-i/kismartoni Esterházy-kastélyban. A Moët Hennessy Louis Vuitton birodalom borainak főszereplésével különleges kóstolót szerveztek a kastély grandiózus Haydn-termébe. Margaret "Maggie" Henriquez, a cég borászati részlegének elnöke, két Master of Wine, Lynne Sheriff és Josef Schuller kíséretében mutatott be néhány bort a borbirodalom egyes borászataitól. Elsősorban újvilági pincészetek úttörő szerepet játszó birtokaitól válogatták a kóstoló tételeit, innen a kóstoló címe: Pioneers of the World. Az Etyeki Kúria nagylelkű gesztusának köszönhetően a soproni kirándulás résztvevői is ott lehettek a kóstolón vendégként.
 

A száraz tokaji borok érlelhetősége örök slágertéma és kérdőjel a honi borszakértők, borászok és borrajongók körében. A komolyabb tokaji édes borok, szamorodnik, aszúk érlelhetősége lényegesen kevesebb vitát vált ki, ha kivált egyáltalán, és a mai poszt szereplői is fényesen igazolják, hogy miért is van ez így.
Őrizgettem már egy ideje néhány 2008-as édes tokaji bort a gyűjteményemben, és bár nem volt kifejezett cél az, hogy kerek 10 évvel a 2008-as szüret után nyíljanak ki ezek a palackok, mégis így lett. A 2008-as év késői szüretek, szamorodnik és aszúk frontján is számtalan remek bort adott, és az itt kóstolt tételek is tovább öregbítették az évjárat hírnevét.

Márkvárt János kadarkáiban többnyire azt szokásom szeretni, hogy évről-évre tisztán és bonyodalmaktól mentesen képviselik azt az alapszintet, amit a fajtának ilyen keretek között minimum tudnia illene. Mögé lehet persze építeni mindenféle öregtőkés megmagyarázkodást – a kereskedő meg is teszi –, a lényeg itt és most mégis az, hogy a friss Márkvárt-évjárat stílusa változatlan, így hát ismét alkalmas arra, hogy megmutassa, milyen a kadarka fapados változata, és hogy miért is érdemes ilyesmit rendszerszerűen fogyasztani.

Idén kicsit elhanyagoltam a rejtőzködő borvidékeket - két különkiadásnak tekinthető poszt mellett egy hagyományos - egy borászatot és azon keresztül egy borvidéket bemutató - írás került ki a blogra az idén -, de a sorozat folytatódik, a következő évre már megvannak a kiszemelt témák, most pedig újra egy magyarországi borvidék kerül terítékre.

Idén a magam részéről nem terveztem újbor-posztot (tavaly ugye egy komplett hetet szántunk a témának), de úgy alakult, hogy egy baráti borozás alkalmával elénk került egy-egy palack 2018-as francia és magyar újbor és így már túlságosan is adta magát a téma.

A Real Companhia Velha (RCV) – bár jártam a Douroban, írtam is borvidékről szépen s hosszan – viszonylag ritkán tűnik fel a jegyzetfüzetemben. Csak annyit tudtam róla, hogy nagy. Nem kicsit. Néhány alap borukat, ha kóstoltam is, mindig kb. az volt a sommázat, hogy korrekt, jó ár-érték arányú, de lépjünk tovább. Mindenki ismeri a Teszkóban-Metróban is kapható Royal Oporto borokat. Na itt kezdődik a pince, nincs is a termékkel gond, de ha valaki valami átlényegültet szeretne inni, inkább keressen mást. Most viszont Ercsey Dániel és a borokat forgalmazó Heinemann Testvérek, valamint persze az RCV szíves jóvoltából kénytelen voltam gyökeresen megváltoztatni korábbi (elnagyolt) véleményemet. November elején Pedro O. Silva Reis az RCV tulajdonosának fia, egyben a cég export-vezetője látogatott el Budapestre és tartott egy tényleg felejthetetlen kóstolót. Ennek hatására nagy szünet után újra írásba kellett kezdenem. Képzelhetitek!

Egészen pontosan egyetlen olyan újbor van a piacon, amely stabil minőségével és szórakoztató karakterével képes kérdés nélkül évről-évre a kötelező vásárlólistám oszlopos tagja maradni. A pannonhalmi St. Martinus ugyanis emlékeim szerint ott volt az első borok között úgy hat-hét évvel ezelőtt, amikor szeszfogyasztásomat bizonytalan lépésekkel igyekeztem nemcsak mennyiségi, hanem minőségi keretek közé is terelni.

És hát itt van most is, mert még ennyi év után is szórakoztató olyan ideit inni, amely bár közel sem mutat túl önmagán, mégis újra és újra őszinte, tiszta és finom tud lenni. Éppen annyira mélységmentesen élményszerű, amennyire ebben a műfajban az ideális körülmények mellett megalapozottan elvárható, és hát mégis az a helyzet, hogy ezzel a tehetséggel máris visszakézből teljesíti túl hazai stílustársait.

Valószínűleg ismert tény szakavatottabb borissza körökben, hogy az Etyeki Kúria egy ideje már több lábon áll borvidékileg, ugyanis Sopronban is komolyabb területű ültetvényekkel rendelkeznek. Az első fecske a pincészettől, amely már soproni alapanyagot is tartalmazott, még "Magyar Vándor" fantázianéven került forgalomba, ennek utódja ma "Red" néven fut. A Red-et követte a Kékfrankos, a Zweigelt és a Merlot, és ezek a borok egyre komolyabb sikereket aratnak és egyre nagyobb palackszámban kerülnek forgalomba.
A borok egyelőre Etyeken kerülnek feldolgozásra, ebből az okból kifolyólag a soproni eredetmegjelölést sem viselhetik, és a dűlők nevét sem használhatják (helyettük számozott "Block" megjelölést kaptak). A pince részéről folytatott kommunikációt az sem könnyíti meg, hogy ezek a soproni alapanyagból készült borok eddig végig Etyeki Kúria név alatt kerültek forgalomba, az átlag-fogyasztónak pedig ez zavaró lehet, legalábbis némi magyarázatot igényel. A Kúria csapata mindkét "anomáliára" megoldást talált: egyrészt az alapanyag első körös feldolgozása, erjesztése a borvidéken belül történik meg, másrészt a borok a következő évjárattól Kúria Sopron név alatt kerülnek forgalomba, ezzel elválasztva az etyeki és a soproni termékcsaládot.

November elején egy sajtótúra keretében ismerkedtem meg a Kúria soproni területeivel és az onnan készült borokkal.