Itt a november, itt a már hagyományossá vált Tokaji évjáratkörkép a Bortársaságnál. Szerencsére elég sok pincészet bora elérhető a kereskedés kínálatában, így szokás szerint két részletben került sor a frissen polcra kerülő száraz borok bemutatkozására, a borászok prezentálásában. Sajnos - a tavalyi év után megint - idén is úgy alakult, hogy egyéb elfoglaltság miatt csak az első kóstolóra tudtam elmenni, így csak az ott kínált borokról tudok beszámolni. A telt házas kóstolón a hangulat szokás szerint remek volt, csupa ismerős arccal mind a borászok, mind a közönség soraiban.
 

Az elmúlt hétvége egy részét Burgenlandban töltöttem egy sajtóút és egy rövidke ruszti bortúra keretében. A kirándulás egyes államosairól egyenként érkeznek majd a beszámolók, most ráhangolódásképpen egy kis egyveleg következik burgenlandi borokból, amelyeket Eisenstadt-ban/Kismartonban, az Esterházy-kastéllyal szemben található Selektion Vinothek-ben kóstoltunk meg a péntek este lezárásaként.

A borbárként és szaküzletként egyaránt funkcionáló Selektion kifejezetten Burgenlandra specializálódott, aki számít a borvidéken, annak legalább néhány borát itt szinte biztosan megtaláljuk. A borlapon tematikus 3 boros sorok is szerepelnek kedvezményes áron, a táblán mindig szerepel néhány bónusz tétel, valamint a havi akcióban szereplő borokat gratis meg lehet kóstolni.

A Moszkva tér Széll Kálmán tér és a Millenáris közelében, a Káplár utcában nyílt meg a közelmúltban a Kóstolom Borbár, ahol átlag két hetente keddenként a Borsmenta főszerkesztője, Szabó Edit meghívására a hazai borsajtó képviselői összeülnek 1-1 tematikus kóstolóra.
Most éppen a kékfrankos volt porondon, 13 hazai pincészet 14 kékfrankosa mérkőzött meg egymással egy vakkóstoló keretében. A sajtókóstolók rendszeres résztvevői szerint nem volt még ilyen egységes színvonalú sor előttük, én azért némi hiányérzettel küszködve úgy vélem, van még mit javítani az átlag-színvonalon kékfrankos-fronton is.

Amennyiben fővárosunk nemzetközi repülőterén keresztül készülünk elhagyni az országot, számolnunk kell azzal, hogy szükségszerűen áthaladunk néhány adómentesnek nevezett üzleten is. Az itteni kínálatnak pedig nemcsak a dohánytermékek és a röviditalok, hanem a különböző borok is oszlopos részét képezik. Az persze más kérdés, hogy a kockázatmentességre épülő szortiment a hazai nagy nevek vezetésével mennyire hozza lázba a többet látott borbuzernyákokat. 

Bevallom, hogy engem kevésbé, mégis, ha úgy adódik, viszek magammal a célállomásra néhány palack hazait. Ha okosan vásárolunk ugyanis, ezek a borok általában ugyanannyiért, jobb esetben pedig némileg olcsóbban keresnek gazdát a pince- és kereskedőárakhoz képest. Így került hozzám ezúttal ez a két hegyaljai furmint is, melyeket a hétvége munkamentes szabadidejét kihasználva megkóstoltam egymás mellett. Nézzük, hogyan szerepeltek.

Nincs mese igazi anti-ABC ember vagyok.  Nemrég részt vettem a remeknek bizonyult Bormedence rendezvényen, ahol a fókusz a Kárpát-medencei magyar borászokra és autentikus szőlőfajtákra irányult. Mégis sikerült ebben a közegben a privát TOP 3-as listámba egy bordói házasítást,  egy chardonnay-t és egy pinot-t is beválasztanom. Elvben (és számtalan alkalommal gyakorlatban is) teljesen egyetértek a nemzetközi borjedikkel, hogy koncentráljunk az őshonos  fajtáinkra, de ezen az estén a “gyüttmentek” taroltak.

A Magyar Nemzeti Múzeum lenyűgöző helyszínnek bizonyult a Kárpát-medencei (bor)kultúra ünnepéhez, a vizuális élmény mellett ráadásul elég praktikusnak bizonyult, volt elég hely arra is, hogy az ember elvonuljon egy kicsit mélyebb benyomások rögzítésére is. A felhozatal igazán páratlan volt, ilyen szinten (jó értelemben) eklektikus kínálattal ritkán találkozok. Egy és nyolc pont között szinte mindenbe bele lehetett tenyerelni. A slusszpoén az volt, hogy sok esetben olyan lelkes és elszánt termelők kínáltak alapvető borhibákkal súlyosbított sorokat, hogy még így is szép emlékeket őrzők szinte az összes asztal mellől. 

Hamarabb összejött az új külföldi egyveleg, mint gondoltam, úgyhogy az év végéig még biztos lesz egy ilyen jellegű poszt az ünnepekre tartogatott extrák előtt. Sok Champagne, sok új-zélandi, osztrák és spanyol bor, érdekességképpen pedig egy-egy bor Bulgáriából és Grúziából/Georgiából.
 

Itt van két chardonnay, melyek az adott fajtán kívül legfeljebb annyi közös jegyet hordoznak magukban, hogy határainkon túlról érkeztek. Azon kívül pedig, hogy ilyesfajta fehérborokat megbízhatóságuk miatt néha, sőt gyakrabban is érdemes kóstolni és vásárolni, nincsen világfordító megfejtés. Az történt csupán, hogy a legutóbbi blogivás keretei között kinyíltak, és ha már így alakult, megkóstoltuk, aztán csakhamar elfogyasztottuk őket, utóbb pedig összehordtunk belőlük egy szokásos négykezű bejegyzést is.

Az utolsó melegebb őszi napok apropóján rendezni kellett még egy utolsó (?) fehérboros kóstolót, mielőtt a kiszáradt torkok inkább vörösborok után kiáltanak, hiszen mint tudjuk: "közeleg a tél". Ennek örömére ki is bontottunk néhány palack sauvignon blanc-t, szerte a nagyvilágból. A kötelező francia és új-zélandi mintapéldányok mellé dél-afrikai, chile-i, osztrák, olasz, horvát, szlovén és magyar versenyzők érkeztek. A végeredmény a kóstolócsapat túlnyomó részének véleménye szerint egy kiegyensúlyozott színvonalon teljesítő, remek sor lett (rszabinál nagyobb volt a szórás). Új-Zéland hozta a kötelezőt, a francia és az osztrák mezőny sem okozott összességében csalódást, de jobban megosztották a társaságot. A volt jugoszláv tagállamokat képviselő két bor nagyon szépen szerepelt, igazán kellemes meglepetést okoztak, ráadásul ár-érték arányban is nagyon meggyőzőek.

A Sanzon Tokaj története egy 0,3 hektáros megörökölt szőlővel kezdődött. Rácz Erika a borvidéken született, de az élet és a hivatás a fővárosba sodorta. Néhány éve úgy döntött, hogy a családi örökségként rá maradt parcellára alapozva felépíti saját kis pincéjét Erdőbényén. A birtok azóta 3 hektárosra növekedett, jelenleg 4 dűlőben dolgoznak: Rány, Nyakvágó, Palánkos és Szentvér, a kezdeti furmint-ültetvények mellett most már hárslevelűt és sárgamuskotályt is szüretelhetnek. Eleinte a Meszes egy részét művelték, de az nem bizonyult gazdaságosnak, így helyette a korábban a Bott Pince által kezelt Palánkost vették át. A szőlőben ökológiai művelésmódot alkalmaznak.
A szőlőterületek növelésével párhuzamosan folyamatosan épült-szépült a feldolgozó is. A fejlesztések nagy része befejeződött, ennek eredményeképpen ma már hűthető-fűthető erjesztő, hordós és tartályos érlelőpince, 15 fős kóstolóterem és 4-6 fő elhelyezésére alkalmas vendégszoba található a bényei birtokközpontban. A pincében fokozatosan igyekeznek a lehető legkevesebb beavatkozás felé haladni. A dűlős tételek spontán erjednek, adalékként gyakorlatilag csak ként használnak. Folyamatos kísérletezés folyik minden téren: mikor érdemes bogyózni, vagy egész fürtösen préselni a szőlőt, melyik borhoz milyen erjesztő-, illetve érlelőedény illik a legjobban, spontán vagy beoltva erjedjenek a borok.
A picinyke birtok első borai a viszontagságos 2014-es évjáratból készültek, de csak a 2015-ös borokkal léptek ki a nagyközönség elé. A 2016-os tételek lassan csordogálnak majd a fogyasztók felé, az eddigi tapasztalatok alapján Rácz Erika nem szeretné elkapkodni a borok piacra dobását, így a borok legalább 1,5-2 éves palackos érlelésben részesülnek.

A Petit Pittacum az elmúlt évek során az egyik legmegbízhatóbb vörös vétellé vált, amely ezért évről-évre szerepel vásárálási listáinkon. Még akkor is, ha ritkábban írunk róla. Nem árulok el túl nagy titkot, ha előre leszögezem: az októberben polcra került kettőezer-tizenhetes kiadás ismét hozza azt, amiért szeretünk ilyen és ehhez hasonló nemzetközi vöröseket fogyasztani.

A palackot eredeileg magányban terveztem fogyasztani, végül azonban impulzusszerűen egy pénteki borozás részéve vált. Mellékszál, de jobb is, hogy így alakult: az eredeti tervben szereplő francia Lidl-riesling ugyanis a szállítási papírzacskót átszakítva az 1-es villamos sínein landolt apróbb darabokban a célállomás közvetlen közelében. Ti legyetek körültekintőbbek és semmiképpen se szállítsatok hűtött bort használt papírzacskóban, mi pedig most négykezűleg elindítjuk ezt a hetet is.

Amikor a Bükkről, mint rejtőzködő borvidékről írtam, egyáltalán nem túloztam: egyelőre nagyon kevés minőségi bor készül a borvidékről és még kevesebb borászat kapcsán beszélhetünk országos, vagy úgy általában szélesebb körű ismertségről. A Bükk adottságai alapján többre lehet hivatott, ahhoz azonban, hogy végre kilépjen az árnyékból és borvidéki szinten is több ismertségre, elismertségre tegyen szert, összefogás szükséges. Ez lebegett annak a néhány bükki borásznak is a szeme előtt, akik mertek előrelépni és megalapították a Szövetség a Bükki Borvidékért névre hallgató eredet- és értékvédelmi közösséget. Az alapítók - Borbély Roland (Gallay Pince), Hajdu Roland és Sándor Zsolt - 2018 nyarán maguk köré gyűjtötték a hasonlóképpen gondolkozó termelőket és a közösség mellett saját szabályrendszert hoztak létre a magas minőségű és a termőhelyet méltóképpen képviselő borok létrehozása érdekében. Ebben a már rendelkezésre álló hazai példák, mint a Csopaki Kódex vagy a Magna Mátra is követendő példaként szolgáltak.

Három fő feladatot tűztek ki maguk elé, ezek: a dűlők feltárása, a termékleírás megváltoztatására irányuló javaslatok kidolgozása és a szakmailag megalapozott borvidéki fajtakísérletek előkészítése. Első körben a szövetség bővítésére meghívásos alapon került sor, de a későbbi csatlakozás lehetősége bárki számára nyitva áll.

A szövetség jelenleg 14 tagot számlál és a résztvevők két szintű szabályozásban gondolkoznak. A jelenlegi Bükki OEM eredetvédelmi rendszer alapjain nyugvó, de annál szigorúbb Classic Bükk szélesebb termelői kört céloz meg és a mindennapok boraira vonatkozó szabályozást valósít meg, míg a szűkebb Terroir Bükk kategória jeleníti meg a piramis csúcsát. Mindkét kategóriában találunk szabályokat a szőlőművelésre, borkészítésre és a megjelenésre, valamint az engedélyeztetési és ellenőrzési eljárásra. A magasabb minőséget célzó Terroir Bükk borok például ökológiai művelés - vagy arra történő átállás - alatt álló ültetvényről készülhetnek, Kárpát-medencei fajtákból, minimális beavatkozással, kötelező minimális érlelési idővel.

A sajtó tagjainak szervezett helyszíni bemutatkozásra és kóstolóra augusztus végén került sor, de sajnálatos módon egyikünk sem tudott személyesen ott lenni. Mégsem maradtunk le teljesen, ugyanis a borászok nagylelkűségének köszönhetően kaptunk néhány bort kóstolásra.

Az lényeges és fontos téma, hogy miként-hogyan érnek és öregszenek a hegyaljai szárazak. A magasabb árszegmensbe sorolt tételek esetén világos, hogy komolyabb elvárásaink vannak, amelyek a hobbiérleléstől egészen a befektetésszerű borvásárlásig sokmindent befolyásolhatnak. Szilágyi László Kastélya viszont vitán felül nem arra született, hogy hosszabb otthoni érlelést kapva ugorjunk neki, sokkal inkább az aktuális évjárat friss alap-középborának fontos szerepét volt hivatott ellátni. Ezért az, hogy ötéves korára az otthoni készlet között érlelve jó formában van, nem elvárás, sokkal inkább rendkívül kellemes meglepetés. Azt ugyan nem állítom, hogy ez a borvidéki tendencia, de hogy példaszerű teljesítmény, az biztos.

Az egymásra torlódott hosszabb hétvégék lehetőséget biztosítanak arra is, hogy olyan palackbontogatásba fogjuk, amely mögé nem építünk fel semmiféle koncepciót sem. Az előző négynapos blokkot ezért komolyabb megfejtéseket nem tartogató módon, előzetes egyeztetés nélküli "Hozz egy üveg bort!"-estével zártuk. És ha már jegyzeteltem, ráadásul a borok is kellemesek voltak, úgy döntöttem, nem hagyom bejegyzésnyom nélkül a dolgot.

Kissé lemaradásban vagyunk önmagunkkal, hiszen a szeptember huszonegyedike és huszonharmadika között megrendezett, sorrendben a hatodik Óbudai Bornapokról már jóval korábban illett volna beszámolnunk. Pedig a rendezvény a maga műfajában fontos szerepet tölt be a budapesti boréletben, hiszen nemcsak lezárja a nyári szezont, de egyszerre mozgatja meg az eltökélt borfogyasztókat, valamint kultúr- és koncertkörítései révén a borszempontból inkább csak lelkes érdeklődőnek számító amatőröket is. És hát engem is, ami módfelett meglepő ahhoz képest, hogy képzeletbeli rendezvénynaptáramban a közelmúltat tekintve az évente két-háromszori mozilátogatásaim is sűrűbben követik egymást, mint az ilyesfajta boros rendezvények. Most viszont én is poharat ragadtam, így a rendezvény utolsó napján furmintfannal közösen bevettük Óbudát, hogy megszondázzunk néhány standot, jól.

Magam sem tudom miért, nálam a siller valamiért tipikus őszi, tavaszi ital, azokra az időkre, amikor a roséhoz még/már hűvös, a súlyosabb vörösborhoz még meleg van. Tehát legalábbis nálam papíron most van szezonja, bár a szezonalitásra, mint olyanra csak részben adok, ha borfogyasztásról van szó. Szegény siller a nagy rosé-divat közepette kevés figyelmet kap, pedig többet érdemelhetne. A Közép-Európában, azon belül is elsősorban sváb területeken egykor a szőlősgazdák mindennapi itala volt, akkor még vegyesen kék és fehér szőlőfürtök felhasználásával készítették. Szekszárdon fuxli (a német Fuchs - róka szóból eredően, a bor színére utalva) néven is ismerték ezt a bortípust, a szekszárdi borászok ezt a hagyományt elevenítették fel néhány éve külön márkanév formájában. A paloznaki Homola Pincészet is készít sillert, talán meglepő módon nem a kézenfekvőnek tűnő kékfrankosból, hanem syrah-ból. Nem mintha ez probléma lenne, a dolog működik, a bor a pincénél elég népszerű, rendszerint gyorsan el is fogy. Sok más újdonság mellett a 2017-es Siller is most került forgalomba a pincénél, és amikor néhány hete barátokkal a pincénél borozgattam, kaptam egy próbapalackot kóstolásra, ami nemrégiben ki is nyílt, mert hát ugye szezonja van. :)

Kétségkívül kockázatos vállalkozás gyanútlan fogyasztóként évjáratmegjelölés nélküli édes likőrfehéret inni Görögországból. Az ugyanakkor, hogy egy széleskörben elterjedt diszkontlánc a hátcímke alapján legalább négy nemzet – történetesen Lengyelországról, Romániáról, Szlovéniáról és szerény hazánkról van szó – piacán lát releváns fogyasztói igényt a sztoriban, adhat okot némi reményre.

Minden bizonnyal engem is ez motivált, amikor néhány hónappal ezelőtt leemeltem a polcról ezt a görög muskotályt. Tekintettel arra, hogy egy tizenötös szesszel felturbózott fehérbort ritkán nyitok szólóban, a kóstolás egészen mostanáig húzódott, míg végül be tudtam dobni a palackomat egy blogközi négykezes vasárnap estébe. Meglepő, de csalódásmentes élményben volt részünk.

Az történt, hogy többéves lemaradást halmoztam fel a Balaton északi partján található Monoszló alappincészetével kapcsolatban. Miközben nappali alapszakos egyetemi éveim végén rendszerint nagyobb mennyiségben fogyasztottam a Balaton melletti vöröseket, a műfaj egy-két kékfrankostól eltekintve érdeklődési perifériámra került. Eközben persze a nyolc és fél hektárnyi területen üzemelő Liszkay Pincészetnél sem állt meg az élet, sőt. Bár jelenleg a legnagyobb hazai kereskedő polcán ez az egyetlen kékcímkés tétel keres új gazdákat, a hivatalos honlap szerint jelenleg is hatféle vörös-, egy fehér- és egy rozébor igyekszik képviselni az úgynevezett kínálatot. Már amennyiben feltételezzük, hogy a közösséginek mondott média által uralt világunkban egyáltalán foglalkozik valaki a pincehonlap alkalomszerű frissítésével.

A címszereplő cabernet franc mindenesetre nemcsak rendhagyó kékségével, hanem azzal is igyekszik felhívni a fogyasztóközönség figyelmét, hogy a fajta itthon megszokott stílusrendszerével szemben sosem látott hordót. Eképpen pedig remény van némi frissességre, valamint annál több gyümölcsre is. Bár a remény közel sem garancia semmire sem, ezúttal mégis mindenfajta előzetes várakozásom teljesült. Hozzá is teszem gyorsan: nem tettem túl magasra azt a bizonyos képzeletbeli lécet.

A nemrégiben megrendezett és itt, a Borrajongó hasábjain is megénekelt Santos & Seixo kóstoló kapcsán már említésre került, hogy az eddig csak borkereskedésként működő Fill The Winebox csapata egy borbár és borbolt megnyitására készül. A kóstoló időpontjában még csak amolyan "soft opening" jelleggel működő borbár a múlt héten hivatalosan is megnyitott, amelynek örömére egy zártkörű kóstolóval is kedveskedtek néhány szerencsés meghívott vendégnek.
A borbárban természetesen számos tételt poharaznak a kereskedés tételeiből, amelyeket helyben meg is lehet vásárolni elvitelre. A borok mellett természetesen kávé, sör és más alkoholos ital is kapható azok kedvéért, akik esetleg nem boroznának, és a rend kedvéért az italok mellé hideg falatokat is lehet fogyasztani.

A bodrogkeresztúri és bodrogkisfaludi szüreti fesztivál, a Mindszenthavi Mulatság már kötelező program lett a baráti körben, kirobbanthatatlan helye van a naptárban. A helyi borászok és termelők összefogásának köszönhetően igazi családias, barátságos hangulatú programsorozat jött létre, amelynek keretében a család minden tagja megtalálhatja számítását. Tavaly kicsit kapkodósra sikerült a részvétel, délelőtti érkezéssel, késő délutáni távozással, idén azonban kihasználtuk a hétvégét és péntektől vasárnapig a borvidéken maradtunk.
 

Néhány héttel ezelőtt a szlovák közszolgálati rádió önnönmaga székházáról nevet kapott Nočná pyramída, azaz Éjszakai Piramis című, késő estébe hajló interaktív riportműsorának vendége volt Dorota Pospíšilová, aki bár itthon kevésbé számít közismert személyiségnek, északon mégis megannyi helyi fajta megalkotása kötődik a nevéhez. Bár minden bizonnyal a Dunaj a leghíresebb közülük, visszapörgetve a blog időkerekét világosan látható, hogy termelőtől függetlenül nem kifejezetten tudtunk érte lelkesedni, akáhányszor és akármilyen kontextusban is találkoztunk vele. Én persze továbbra is kutatom, hogy mi lehet a szőlő elvitathatatlan belpiacos sikerének titka, ezért időről-időre megpróbálkozok egy-egy palackkal, ha úgy adódik.

A Szentesi József, Barta Károly, Farkas Krisztián és Takács Alexandrosz által alapított Artizan bor- és sörkereskedés a közelmúltban megnyitotta üzletét és egyben borbárját is az Arany János utcában MyWine Bar & Shop néven (itt egy érdekes cikk a kereskedésről). Az üzletben a kereskedés teljes kínálata elérhető, valamint sonka, sajt és szalámi is kapható a borok és sörök mellé.

A borbár természetesen kóstolóknak is helyet ad majd, szeptemberben az első kóstolóesten 7+1 pince (2HA, Attila Pince, Barta Pince, Bodrog Borműhely, Centurio Szőlőbirtok, Cseri Pincészet, Nagygombos Borászat-Gróf Grassalkovich, Szentesi Pince) borait lehetett végigkóstolni. Távirati stílusban, egy-egy zárójeles pontszámmal emlékeznék meg az estéről és a borokról.

Tisztában vagyok a ténnyel, hogy a nagyneves címkével ellátott villányi kékoportók elsősorban nem a hétköznapi ivóborok, sokkal inkább a fogyasztói rögvalóság elfelejtett, de az utolsó előtti pillanatban emlékekbe törő névnapok ajándékbor-részhalmazát alkotják. Ez történelmileg alakult így, még akkor is, ha az árazás figyelmen kívül hagyása mellett a minőségi szerepkörük sokkal inkább az előbbi, mintsem az utóbbi csoportba sorolná őket. Gere Attila portugiesere történetesen első- vagy másod-zászlóshajója ennek a kategóriának, éppen ezért nem, vagy csak szökőévente vásároljuk, és még annál is ritkábban fogyasztjuk.