A hirtelen beköszöntő ősszel együtt itthon előkerültek a vörösborok is a hétvégén. Három syrah-t válogattam a Balaton környékéről, a 2019-es évjáratból. Két borvidék - Balatonfüred-Csopak és Badacsony - képviseltette magát a mini sorban, de nem feltétlenül csak emiatt vártam a szőlőfajta háromféle interpretációját, különböző stílusokat, hanem az egyes borászatok miatt is. A sejtés lényegében beigazolódott, a borok is hozták az elvárt színvonalat, úgyhogy jó kezdésnek bizonyult a balatoni syrah trió az őszi-téli vörösboros szezonhoz.

A spanyolországi Rueda DO legfontosabb szőlőfajtája a verdejo, amelyet néha a hasonló karakterű sauvignon blanc-nal, illetve egy másik spanyol szőlőfajtával, a viurával, vagy macabeoval is házasítanak. Így történik ez az Uves Felices projekt keretében Angel Lorenzo Cachazo borásszal közösen elkészített Fenomenal nevű bora esetében is, ahogy Telmo Rodríguez is évek óta házasít egy kevés viurát a verdejo mellé a Basa nevű tételhez. Ennek a két bornak a 2022-es évjáratát néztem meg egymás mellett.

Dupla párbaj a mai posztban: két etyeki és két villányi chardonnay sorakozott fel egymás mellett a 2021-es évjáratból. Etyeken a chardonnay a pinot noir és a sauvignon blanc mellett a borvidék egyik legfontosabb fajtája, a már klasszikussá érett Etyeki Kúria mellett az infú titán Szijjártó Előd bora került a sorba. Villány ugyan elsősorban vörösboros vidék, de ma már egyre több pince foglalkozik fehérborokkal, és sokuknál a chardonnay is megtalálható. A Ruppert Borház és a Heumann Pincészet esetében a chardonnay évek óta a választék stabil tagja.

A 2021-es évjárat jellemzően savban gazdag fehérborokat adott, reméltem, hogy az elmúlt évek nyomán a savak lekerekedtek, a hordó beépült és csúcsformában kapom el ezt a négy bort.

Ismét hazai pályáról származó 2022-es rajnai rizlingeket kóstoltam egymás mellett (1., 2., 3., 4.), ezúttal csak úgy ad hoc jelleggel párban. Utólag úgy tűnik, hogy egy egész terjedelmes sor is összejöhetett volna ezekből a borokból, de végül részletekben fogytak el. Ezúttal egy neszmélyi és egy észak-balatoni bor került egymás mellé, a két borvidék 1-1 nagy termelőjétől.

Vermentino kóstolóra szerintem még nem volt példa a borrajongó történetében, eddig. A közelmúltban összegyűlt nálam öt palack, három különböző termőhelyről, úgyhogy augusztusban tartottunk egy kis vermentino-szemlét.

A szőlőfajta a Földközi-tenger nyugati részén terjedt el, Olaszország északnyugati és Franciaország déli részén, ideértve Korzikát és Szardíniát is. Ahogy az lenni szokott, eredete nem teljesen tisztázott, ahogy az sem, hogy a különböző termőhelyeken ismert szinonim nevek (rolle Provence-ben, pigato Liguriában, favorita Piemontban) egészen bizonyosan ugyanazt a szőlőfajtát jelölik-e.
Szardínián kiemelten foglalkoznak a vermentinoval, külön DOC és DOCG regionális körzete is van a szőlőfajtának, előbbi Vermentino di Sardegna DOC, utóbbi - a sziget északi részén - Vermentino di Gallura DOCG néven. Toszkánán belül Bolgheri Vermentino DOC és Maremma Toscana Bianco DOC megjelöléssel is kerülhet vermentino a palackba. Korzikán is a vermentino az első számú fehér szőlő, ahogy Provence-ban is megtaláljuk a fajtát, helyi nevén rolle-ként, itt fehérborok mellett a rosé-kba is házasítják. A fajta jellemzően friss savakkal rendelkező, üde, gyümölcsös borokat ad, de például Liguriában, a Cinque Terre vidékén passito eljárással édes bort is készítenek belőle.
Két szardíniai, két toszkán és egy máltai tétel alkotta a mini kollekciómat, mind a 2022-es évjáratból. Ezeket kóstoltuk meg egymás mellett egy forró hétfői napon, én nem is jártunk rosszul a sorral.

A májusi dalmát kitekintés után ezúttal a nappaliban folytattam személyes horvát boros horizontom tágítását. Az Isztriai-félsziget legfontosabb fehér szőlőfajtája a malvazija (istarska), amelyből többféle stílusban is készülnek borok. Nem könnyíti meg az eligazodást a malvasia világában, hogy igazából ez inkább gyűjtőnév, amely több különböző fajtát takar a Földközi-tenger környékén, amelyeknek közös őse valószínűleg görög eredetű, de a legújabb kutatások szerint például a malvazija istarska pont nem rokona a malvasia bianca-nak.
Két elismert isztriai pincészettől kóstoltam meg egy-egy malvaziját, a 2022-es évjáratból.

A Winery On Creation Demuerte névre hallgató borcsaládja egyszerre borászati és művészeti projekt, Pablo Cortés borász és Karel Fissner kreatív igazgató szerelemgyereke. Yecla DO-ban, a Bodegas Barahonda pincészet feldolgozójában készülnek el a borok, a szőlő a környező ültetvényekről származik. A vörösborok legfontosabb komponense a borvidék jellemző fajtája, a monastrell, emellett garnacha, syrah, cabernet sauvignon, petit verdot, sauvignon blanc és verdejo fajtákkal dolgoznak. A borok címkéjén ugyanaz a központi motívum, a calavera koponya szerepel, amelyet az azték-maja-mexikói kultúrkörből kölcsönöztek, azonban az egyes tételeket az erőteljes színek használata jól megkülönböztethetővé teszi. A feltűnő design valószínűleg a fiatalabb generációkat célozza meg, persze semmit sem ér az egész, ha a borok nem hozzák az elvárható minőséget, de szerencsére ezzel sincs probléma. A Demuerte borcsaládot hét bor alkotja, egy fehér, egy rosé és öt vörös, én most a fehéret és az egyik vöröset kóstoltam meg.

A zenit egyike a Király Ferenc által nemesített fehérborszőlő-fajtáknak, a "z" betűs trió - zefír, zengő, zenit - egyik tagja. A zenitet a szakember 1951-ben nemesítette az ezerjó és a bouvier keresztezésével. A fajtával több borvidékünkön is foglalkoznak - jellemzően inkább az ország északi felén található hűvösebb klímás borvidékeken -, a három említett "z" betűs fajta közül ez a legelterjedtebb, de egyik borvidéken sem játszik kiemelt szerepet. A Balaton északi partjáról kóstoltam két friss, 2023-as interpretációt.

Az aktuális magyar egyvelegben a brutális hőség miatt kevés vörösbor kapott helyet, fehérekből is inkább a frissebb, fiatalosabb tételek jutnak nagyobb szerephez. Az évszaknak megfelelően sok, a szokásosnál is több rosé is van ebben a válogatásban, édes borból és pezsgőből most csak 1-1 tétel fért be.

Balassa István volt júliusban a Bortársaság Borász a házban eseménysorozatának vendége, kétszer is, mert a nagy érdeklődésre tekintettel egy második időpontot is meghirdettek. Balassa István eredetileg a Balaton környékéről származik, mégis a Tokaji borvidéken kezdett el borászkodni. Lassan 20 éve, 2005-ben alapította meg saját pincészetét, amely ma már 17,6 hektárnyi területtel rendelkezik (ebből 2,4 ha parlag) a borvidék 11 dűlőjében, 45 parcellában, Tokaj, Tarcal és Mád környékén. Mára a borvidék egyik legismertebb és legelismertebb borásza, aki a saját borok készítése mellett a Grand Tokaj szőlészeti igazgatójaként is tevékenykedik, ennek köszönhetően különleges rálátása van a borvidékre.

Hét bort kóstoltunk, a sor elején rögtön a meglepetés tétel szerepelt, ezt követte a "Kacsa", a dűlős borok, majd természetesen szamorodni és aszú. Közben természetesen sok szó esett Tokajról, a borvidéket érő kihívásokról, változásokról, a furmintról és az édes borról.

A mai borhoz érdekes viszony fűz, ugyanis a Domaine Bellevue Sauvignon Blanc volt "boros pályafutásom" elején az egyik kapudrog a szőlőfajta borai felé. A bőség zavarában elveszve jó néhány évjárat kihagytam, de amikor a Borkorzó, illetve a Nullahetvenöt kínálatában rábukkantam, nem volt kérdés, hogy felelevenítem a régi ismeretséget. Nem is kellett csalódnom, a bor még mindig tudja, amit régen, ráadásul ár-érték arányt tekintve is jó vétel.

A Magyar Nemzeti Galéria népszerű programsorozata, a Borszerda még 2012-ben indult el emlékeim szerint, és tartok tőle, hogy én is csak akkor vettem részt rajta, azóta sok-sok év kimaradt. Nem is értem miért, hiszen egyetlen esemény keretében barangolhatunk a múzeum folyosóin, tematikus tárlatvezetések keretében merülhetünk mélyebbre a műkincsekhez kapcsolódó történetekben, hallgathatunk élő zenét, gyönyörködhetünk a kilátásban a teraszról vagy a Budavári Palota kupolájából és persze borozhatunk. Két hete - bár némi náthával küszködtem - egy hirtelen ötlettől vezérelve felzarándokoltam a Budai Várba és "borszerdáztam" egyet, nem is bántam meg.

Az idei nyár során alkalmanként két borászatot láttak vendégül az eseményeken, egyikük mindig egy natúr borászat volt. Két hete a Pannonhalmi Főapátság és az Unger Bormanufaktúra borait lehetett megkóstolni.
Mivel a Pannonhalmi Főapátság borai elég széles körben elérhetőek és néhány tételük nálam is visszatérő vendég, most inkább a kőszegi Unger Bormanufaktúra jelenléte csigázott fel. Meglehetősen ritkán lehet találkozni szervezett esemény keretében a tulajdonosokkal és boraikkal, ráadásul az utóbbi években mindig úgy alakult, hogy amikor éppen kóstolót tartottak a fővárosban, éppen nem értem rá. Eddig legfeljebb 1-1 borukhoz volt szerencsém, most végre szélesebb merítésben volt részem és még az egyik tulajdonos-borásszal, Kaibinger Tamással is tudtam egy kicsit beszélgetni.

A második külföldi egyvelegben ezúttal lényegesen több fehérbor kapott helyet, mint vörös. Óvilági és újvilági tételek, nemzetközi és helyi fajták egyaránt szerepelnek, míg a buborékos szekcióban egy ikonikus Champagne is feltűnik.

A kadarka a Szekszárdi borvidék identitásának fontos része, az itteni bikavérek kötelező alkotóeleme és jóformán minden borászat szortimentjének sarkallatos pontja. Faramuci helyzet, hogy ennek ellenére a borvidék 2100 hektárjából mindösszesen 100 hektáron terem kadarka. Nem volt ez mindig így, a 19. században a legelterjedtebb szőlőfajta volt Magyarországon, nem csak Szekszárdon, hanem szinte minden borvidéken foglalkoztak vele, de a 20. század második felében töredékére lecsökkentek a kadarka által elfoglalt területek.
A Szekszárdi borvidéken ifj. Márkvárt János az egyik legelkötelezettebb termelő, ahogy a honlapján írja, az ereiben 50% kadarka folyik. A családi birtok 5 hektárnyi területének felén kadarka terem, egyes parcellákon közel 100 éves gyalogtőkéket is művel a borász. A pincében két kadarka kerül palackba: a kizárólag öreg tőkék alapanyagából készülő, hordóban, viszonylag hosszabb ideig érlelt Sauli, és a fiatalabb és idősebb tőkék termését egyesítő "sima" Kadarka. Én utóbbiból bontottam egy palackkal.

Megint sauvignon blanc-trió, Új-Zéland zászlóshajó borvidéke, Marlborough után most Spanyolországból. Spanyolország, mint sauvignon blanc termőhely, talán meglepő lehet, de ahogy a legtöbb "borország", ők sem maradtak ki a világfajták, így a sauvignon blanc térhódításából. Több spanyol borvidéken is lehet találkozni a fajtával, de a legfontosabb termőhelye Rueda, ahol az őshonos "konkurens" szőlőfajta, a verdejo az úr. A két fajtát néha házasítják is egymással, de többnyire inkább önállóan kerülnek palackba.

A mai trió két tagja is Rueda-ból érkezett, míg a harmadik egy Jumilla DO területén tevékenykedő pincétől, de általános országos, Vino de España megjelöléssel.

A borpárokat felvonultató sorozatban most egy olyan szőlőfajta kerül a górcső alá, amely bár a Kárpát-medencéből származik, de itthon kissé háttérbe szorult a sok népszerűbb nemzetközi és hazai fajta mögött. A királyleányka - avagy román nevén fetească regală - a kövérszőlő és a leányka természetes hibridje, Erdélyből származik. Hazánkban az 1970-es évektől kezdték el telepíteni, de Magyarországon és Románián kívül Ausztriában, Szlovákiában és Moldovában is foglalkoznak vele. Könnyű, üde, diszkréten muskotályos, virágos zamatú, friss savú borokat ad, emiatt könnyen kedvelhető. Két egri tételt pakoltam egymás mellé, az aktuális 2023-as évjáratból.

Ha már nyári hőség és sauvignon blanc, nem maradhatott el a hazai kínálat egy szűk keresztmetszetének tesztelése sem, még az igazi hőgutás napok előtt. A sauvignon blanc az egyik legelterjedtebb és legsikeresebb nemzetközi fehér szőlőfajta, amivel itthon is foglalkoznak. Szinte minden borvidékünkön lehet vele találkozni és a kereskedők beszomlói szerint, keresettek is a fajta borai. Így aztán nagy a kínálat, szinte a végtelenségig lehetett volna bővíteni a sort, de 10 tételnél megálltam, és igyekeztem úgy válogatni, hogy a lehetőségekhez képest minél több borvidék szerepet kapjon.