Montalcino és környéke egyértelműen a legmagasabb minőségű borok között jegyzett Burnello di Montalcino-ról és kistestvéréről, a Rosso di Montalcino-ról vált híresség. Ezek a borok kizárólag sangiovese-ből készülhetnek, jobb esetben tényleg abból is készülnek, de volt már rá példa, hogy egyesek trükköztek a szőlőfajtákkal. Van pedig törvényes lehetőség is a helyben termesztett egyéb fajták felhasználására, az általános Toscana IGT kategória felett is, bár tény, hogy a mágikus Montalcino szó nem szerepel a körzet nevében.
Sant' Antimo DOC egy 1996-ban életre hívott eredetvédelmi körzet, amely nevét a Castelnuovo dell' Abate község mellett található Sant' Antimo apátságról kapta. Területe szinte egy az egyben lefedi a Brunello di Montalcino DOCG-ét, azonban fajtahasználat szempontjából sokkal megengedőbb. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy érdemes-e Montalcino-ban a sangiovese-t nemzetközi fajtákkal nyilvánosan megpuccsolni, de ez legalább egy legális kiskapu. Bianco, Rosso és Vin Santo kategória egyaránt létezik Sant' Antimo DOC megjelöléssel és bizonyos fajtaborok is viselhetik az eredetmegjelölést (cabernet  sauvignon, merlot, pinot nero, illetve chardonnay, pinot grigio, sauvignon blanc). Vin Santo DOC kategóriából is van kettő, a "normál" mellett a Sant’Antimo Vin Santo Occhio di Pernice DOC kék szőlő fajták felhasználásával készülhet. A rugalmas szabályozásnak köszönhetően sok nem kizárólag sangiovese-ből készült bor viselheti a körzet nevét, a szimpla Toscana IGT megjelölés helyett. Nem tudom, hogy a kevésbé toszkán-specialista borrajongók körében mennyire ismert Sant' Antimo DOC neve, én a múlt héten találkoztam vele először, amikor leemeltem ezt a palackot a polcról.

Az év utolsó hagyományos "Rejtőzködő borvidékek" epizódjának magyar vonatkozása is bőven lesz. A a fókuszba állított borvidék Románia területén található, de egykoron Magyarországhoz tartozott és újjászületését is egy magyar borásznak köszönheti. Valószínűleg akkor is sokan kitalálnák ennyiből, ha a címben nem szerepelne: Balla Géza borászatáról és a Ménesi borvidékről lesz szó.

Ismét egy rendhagyó rész következik a sorozatban, amelynek keretében ezúttal Mallorca kerül a reflektorfénybe, azonban nem egy, hanem több pincészet borainak tükrében. A Baleár-szigetek - pontosabban a négy legnagyobb sziget, Mallorca, Menorca, Ibiza és Formentera - a legnépszerűbb európai turista célpontok közé számítanak a 20. század második fele óta. A szigetekre általában a napfény és a tenger, vagy esetleg az éjszakai élet vonzza leginkább a turistákat, de az utóbbi időkben a ritka szőlőfajták és borok iránt érdeklődök is megtalálhatják számításaikat.

Görög borokról meglehetősen ritkán írunk a Borrajongón, ami egyrészt érthető, hiszen meglehetősen kevés görög bor jut el kis hazánk borlelőhelyeire, másrészt viszont sajnálatos, hiszen itt is bőven van felfedezni való bor-fronton. Ráadásul Görögország a szőlő- és borkultúra egyik őshazája, hiszen - bár más ókori népek is dicsekedhetnek azzal, hogy évezredekre visszatekintő szőlőművelési és bortermesztési múlttal rendelkeznek - a Földközi-tenger medencéjének európai részére is jórészt görög közvetítéssel került a szőlő- és a borkultúra. Ma az ország olyan vidéke - és három onnan származó bor - kerül a reflektorfénybe, amely nem annyira borairól, mint nevezetességeiről híres.

Itt a nyár, többé-kevésbé megnyíltak határok, ismét lehet utazni, még ha nem is olyan szabadon, mint a régi szép időkben. A magyarok egyik legkedveltebb úti célja, Horvátország idén sem veszített népszerűségéből, sokan tervezik az idei külföldi utat délnyugati szomszédunkhoz. Így kapóra jött a téma, kvázi egy újabb különkiadás a Rejtőzködő borvidékek sorozatban, horvát és montenegrói borokkal. Tulajdonképpen ez a rész ismétlés is, hiszen mindkét borászatról volt már szó: a montenegrói Plantaže bővebb ismertetése itt, a Vina Skaramuča-ról szóló írás itt megtalálható.

Két-két bort kóstoltam nemrég az említett pincéktől, 1 fehér, 1 vörös felállásban, többnyire jellegzetes helyi fajtákból.

Itt a Rejtőzködő borvidékek sorozat olasz helyi hősökről szóló második része (1. rész), olyan szőlőfajtákkal és eredetvédelmi körzetekkel, amelyek sorsa szorosan összefonódott.  A mai epizódban főleg dél-olasz régiókban kalandozunk, Szicília és Puglia egyaránt két-két borral képviselteti magát, de Észak-Olaszország két legfontosabb vörösbortermelő vidéke, Toszkána és Piemont sem marad ki.

A sorozat aktuális részében egy kanadai pincészet és annak három bora került a reflektorfénybe. Borfogyasztói szemmel első blikkre Kanada szinte egzotikus országnak mondható innen nézve, hiszen az ország a szőlőtermesztésre alkalmas területek északi határán helyezkedik el, és igen kevés kanadai bor jut el hozzánk.

Kanada elsősorban a jégborai révén vált ismertté, de az utóbbi 30 évben - részben a klímaváltozás hatása nyomán - a borszektor újjászületett, a szőlők nagy részét újratelepítették, és a kedvező adottságoknak köszönhetően ma már az ország hét tartományában folyik szőlőművelés és borkészítés. Az első és legjelentősebb tartomány ilyen szempontból Ontario.

Hétvégére itt egy újabb "Rejtőzködő borvidékek" különkiadás, négy, különböző régiókból érkező spanyol borral.

Újabb rejtőzködő borvidékkel jelentkezem, ezúttal ismét Spanyolországból, az európai kontinenstől mégis eltávolodva. A rovat története során valószínűleg most járunk a legközelebb az Egyenlítőhöz, egészen pontosan a Kanári-szigetek egyik tagján, Tenerifén, amely nem csupán népszerű nyaralóhely, de borok terén is tud érdekességgel szolgálni.

Magyar tájegység boraival kezdődik idén a Rejtőzködő borvidékek sorozat, a Balatonfelvidéki borvidék egyik - szó szerint - kiemelkedő területén, Sümegen. Az egykor püspöki lakhelyül is szolgáló település fontos borászati múlttal rendelkezik és ma is akad itt figyelemre méltó pince. Ma a sümegi Egly Szőlőbirtokkal ismerkedünk meg.

Olaszország tele van olyan eredetvédelemben részesülő borokkal, amelyek egy szőlőfajta és egy kisebb földrajzi egység együttállásának köszönhetik különleges státuszukat. Ezeket nehéz a "rejtőzködő borvidékek" rovathoz kitalált szokásos 1 fehér-1 vörös/régió keretek közé beszorítani, így most hoztam egy kis különkiadást néhány olasz borral különböző borvidékekről.

Az elmúlt években a véletlenül úgy hozta, hogy a "Rejtőzködő borvidékek" sorozatban akarva-akaratlanul magyar vonatkozású termőhely szerepelt az évzáró részben. Idén sem lesz ez másként, megint egy hazai régióból hoztam borokat, amely azonban nem egy hivatalosan bejegyzett borvidék.
Idén a külföldi utazási lehetőségek beszűkülésével kézenfekvőnek tűnt hazánk tájegységeinek (újra)felfedezése, így tettem én is és látogattam el több alkalommal a festői Dunakanyar különböző településeire. Bort ugyan nem ittam, de több nagymarosi vendéglátóhelyen is szemet szúrtak környékbeli borászok borai, így az egyik ilyen kirándulás végén bedobtam néhány palackot a hátizsákba. Két borászat öt palackja várta, hogy megkóstoljam, amire az ősz folyamán sor is került.
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a Dunakanyarban tevékenykedő borászatok nagy része a Mátrai borvidékhez tartozó területeken termeszti és szüreteli a szőlőt. Ugyanakkor látni már ígéretes kezdeményezéseket arra is, hogy ténylegesen a Dunakanyar települései felett magasodó lankákon telepítsenek új tőkéket, így talán pár év múlva már lesz innen is készül értelmezhető mennyiségű bor.

A rejtőzködő borvidékek aktuális része ismét egy spanyol régióról fog szólni, amely azonban nem feltétlenül szerepel a legismertebb spanyol borvidékek között. Valencia Spanyolország harmadik legnagyobb városa, a számos látnivalónak és a tengerparti elhelyezkedésnek köszönhetően közkedvelt idegenforgalmi célpont, és persze a paella őshazája. Valencia egyúttal azonban a városról elnevezett és a környékén elterülő borvidéknek is, és most erről a régióról és legnagyobb pincészetéről lesz szó.

Lehet vitatkozni azon, hogy egy olyan hatalmas borrégió, mint Alentejo mennyire "rejtőzködik", de egyrészt úgy gondolom, hogy Magyarországról nézve Douro-n kívül egyik portugál borvidék sem örvend széles körű ismertségnek, másrészt Alentejo Douro-val, Dao-val ellentétben nem rendelkezik komoly borkészítési hagyományokkal, történelmi múlttal, ráadásul az óriási területnek mindössze 5%-án terem szőlő. Így aztán (vissza?)élek alkotói szabadságommal és ezt az óriási borvidéket is beletuszkolom a rejtőzködő kategóriába, majd pedig a Herdade do Rocim két bora tükrében veszem közelebbről szemügyre.

Ismét horvát borokat hoztam a sorozatba, ezúttal azonban a szárazföldi rész helyett újra a magyarok körében közkedvelt horvát tengerpartot célozzuk meg. A tavalyi isztriai borokat bemutató írás után képzeletben ezúttal kicsit délebbre, Dél-Dalmáciában kalandoztam, és a Vina Skaramuča borai révén ismerkedtem közelebbről két fontos helyi fajtával, a pošip-pal és a plavac mali-val.

Tervben volt már egy ideje egy különkiadás a rejtőzködő borvidékek keretében belül, mert az utóbbi pár évben összegyűlt jó néhány palack bor kevésbé ismert spanyol borvidékekről. Mivel a szokásos borvidékenként egy pince, pincénként 2(-3) bor, lehetőleg 1 fehér-1 vörös felállásban nem tudtam volna bemutatni az érintett borvidékeket, így ezeket a tételeket összegyűjtöttem egy csokorba. Eredetileg egy terjedelmesebb sort akartam nagyobb társasággal közösen megkóstolni, de a járványhelyzet végül ezt keresztülhúzta. Így a sor felét félretettem, a másik felét pedig szépen lassan beosztva megkóstoltam, megittam. Folytatás biztosan lesz, de addig is itt van hat különböző spanyol borvidékről hat bor.

(A fenti térképet innen kölcsönöztem)

A rejtőzködő borvidékek aktuális részében Észak-Olaszország egyik legkedveltebb üdülőhelyét, a Garda-tó környékét vesszük górcső alá. Kicsit csalok most, mert igazából nem egy, hanem kettő borrégió szerepel a mai részben, de mivel a kiszemelt pincészet mindkettőről palackoz bort, ez most így tűnt kézenfekvőnek.
 

Folytatódik a "Rejtőzködő borvidékek" sorozat, ezúttal az Újvilágba utazunk képzeletben. Az Amerikai Egyesült Államok egy különleges vidékéről és egy ottani pincészet két boráról szól a mai bejegyzés. Jégkorszakból származó gleccserek vájta tavak, egyedi mikroklímák, francia és amerikai tulajdonosok, riesling és pinot noir, ez a Forge Cellars.

Tavaly már feltűnt egy-egy horvát borvidék és pincészet a sorozatban, terveim szerint idén szerepel majd kettő is. Most mindjárt itt is van az egyikük, ezúttal azonban az ország tengertől távolabbi részéről, Szlavóniából választottam ki egy pincét. Az általában szokásos kettő helyett megint három bort kóstoltam, lássuk, honnan és miket.

A "Rejtőzködő borvidékek" aktuális részében Ausztria egy kevésbé ismert és - legalábbis hivatalos eredetvédelmi szempontból - viszonylag újabb borvidékével és egyik legtehetségesebb fiatal borászával, Markus Huber-rel és boraival lehet megismerkedni.

A sorozat idei első rejtőzködő borvidékét tulajdonképpen a véletlen sodorta elém. Történt ugyanis hogy az Auchan külföldi borkínálatával szemezve belefutottam két akciós spanyol borba, Cariñena borvidékéről. Egy fehér, egy vörös, kevésbé ismert borvidék: minden passzolt a sorozat tematikájába.

A mai írás fókuszpontjában igazából nem egy borvidék, hanem inkább egy hajdan a borászatáról is nevezetes település lesz. Bármilyen hihetetlennek tűnik ez ma, Szentendre egykor virágzó borkultúrának adott otthont, az óváros tele volt működő borospincékkel, a szentendrei vörös néven ismert kék szőlőből készült édes aszúbor pedig Európa-szerte hírnévre tett szert. Szentendre különleges vulkanikus eredetű talaja mellett speciális mikroklímája, a hűvös, a Pilisből leszálló szárító hatású levegő és a sok víz közelsége miatt egyaránt remek adottságokkal rendelkezett.
Ez ma már csak a dicső múlt, amelyet nehéz feladat közel 140 év távlatából rekonstruálni, még akkor is, ha a földrajzi adottságok nem változtak. Néhány éve két vállalkozó kedvű barát nem kisebb feladatot tűzött ki, minthogy újjáélesztik - ha a korábbinál kisebb méretekben is - a szentendrei borászati hagyományokat. Az ő pincészetük a Kőhegybor, a pince rövid története mellett pedig a város szőlő- és bortermelői múltjára is visszatekintünk.

Ismét egy spanyol borvidék következik a sorozatban - az ország ilyen szempontból is aranybánya -, az apropót pedig egy Magyarországon mostanában feltűnt új pincészet adta. (Hiába, eddig a nyáron valahogy egymás után jöttek szembe a sorozatba passzoló borok...) Az Ego Bodegas itthon elérhető választéka - mellesleg a pince komplett szortimentjének töredéke - jó ár-érték arányú borokkal kecsegtetett, és a két kipróbált palack tartalma alapján biztosan nem fogom velük megszakítani a kapcsolatot.

Isztria, a közkedvelt üdülőterület természetesen a hangulatos tengerparti nyaralóhelyek és okán a legismertebb, de a korábban Olaszországhoz tartozó félsziget ma Horvátországon belül a bor és gasztronómia iránt érdeklődőknek is az első számú célpontja. A bor mellett a szarvasgomba, a sonka és az olíva is a legfontosabb mezőgazdasági termékek közé tartozik, én most természetesen az elsőre fogok koncentrálni, mégpedig két helyi fajtából készült bor tükrében, amelyek itthon is elérhetőek.