Ismét horvát borokat hoztam a sorozatba, ezúttal azonban a szárazföldi rész helyett újra a magyarok körében közkedvelt horvát tengerpartot célozzuk meg. A tavalyi isztriai borokat bemutató írás után képzeletben ezúttal kicsit délebbre, Dél-Dalmáciában kalandoztam, és a Vina Skaramuča borai révén ismerkedtem közelebbről két fontos helyi fajtával, a pošip-pal és a plavac mali-val.

A délszláv régiót ritkábban emlegetjük boros kontextusban, mint amennyire az obejktív teljesítménye alapján indokolt lehetne. Ennek nyilvánvaló oka, hogy a hazai kereskedők nem törekednek széleskörű kínálattartásra, ami szükségszerűen összefügg a továbbra is hazai ízekbe zárkózó, bár egyre inkább nyitottá váló hazai fogyasztói igények kielégítésével. Bár személy szerint kifejezett nyitottsággal, sőt, szimpátiával tekintek déli szomszédainkra, a Horvátországból ezidáig fogyasztott boraim számát egyetlen ujjamon is meg tudom számolni. Még szerencse, hogy kedves ismerőseim, barátaim tisztában vannak vele, hogy ha külhonban járnak és a mindenféle impulzusok ellenére indokolatlanul és véletlenszerűen eszükbe jutok, akkor nem a hűtőmágnesek és a csokoládék, hanem sokkal inkább a sörök és borok tájékán érdemes ajándékozási alapanyag után nézniük.

Így történt hát, hogy egy borszempontból laikus, ám annál kedvesebb ismerős kétujjnyira növelte a számolási eszközszükségletemet horvát-viszonylatban. A választás véletlenszerű volt, én is csak most, ezen sorok írása és nagyjából a második pohár közben szántam rá magamat arra, hogy behatóbban tájékozódjak a palack hátteréről. És ha már így alakult, megosztom gyorsan. A hátteret és a borélményt is, mert úgy kerek az úgynevezett történet.