Tavaly írtam a komoly megújulás alatt álló Veszprémi Érseki Pincészetről és 2021-es boraikról. Akkor már Benesch Antal állt a borászat élén, és nem kisebb feladat állt előtte, mint a pincészet modern kor igényeinek megfelelő komplett megreformálása. A fiatal borász pannonhalmi és új-zélandi tanulmányútjai során a modern, precíz, technológiailag tiszta borok mellett tette le a voksát és ezt a vonalat viszi tovább a Veszprémi Érseki Pincészetben, ezt már az első borok is  tükrözték. Azóta eltelt egy év, kialakult a pince új arculata, (nagyjából) kész a honlap, a friss évjárat borai közül néhány pedig már a Bortársaság üzleteiben is megjelent.

A választék három részre osztható. A birtokborok családja a Vesprim Infula (püspöksüveg) névre hallgat, ebben egy fehér, egy vörös és egy rosé házasítás kapott helyet. A Mandorla (dicsfény) fajtaborok a pince legfontosabb fajtáiból készülnek: rajnai rizling, sauvignon blanc, olaszrizling és pinot noir. Az 1277 az érsekségi szőlőbirtok első dokumentált évére utal vissza, egy rajnai rizling, egy sauvignon blanc és egy vörös házasítás alkotja majd a csúcsborok hármasát. A címkéket a veszprémi érseki palota díszebédlőjének eredti, 1778-ban készült barokk táblaképén szereplő alakok inspirálták, a palackokat csavarzár zárja. A pincészet két különböző borvidéken rendelkezik szőlőterületekkel. Mindszentkállán vulkanikus bazalt és riolit mellett a mészkő adja a termőhely geológiai komplexitását, míg Felsőörsön termékenyebb és agyagos talajon terem a szőlő.

A két birtokbort kóstoltam meg a múlt hétvégén, a sauvignon blanc és a rajnai rizling, később, más kontextusban szerepel majd a blogon.

Szijjártó Előd nevével nagyjából másfél éve találkoztam először, akkor egy nem szokványos sauvignon blanc-t kóstoltam a fiatal etyeki borásztól. Azóta 1-2 bor még szembejött velem, de a átfogó sort kóstolni és a borásszal személyesen találkozni most először nyílt alkalmam a Kóstolom Borbárban, és úgy tűnik, érdemes lesz rá figyelni a jövőben is.

Április végén egy hosszú hétvégét Wachau-ban és Krems an der Donau-ban töltöttem, a kirándulás mellett természetesen a helyi borok szemlézésére is jutott idő. Borkóstolásra sehol nem foglaltam időpontot, enélkül is rengeteget lehetőség van a borozásra, ahogy azonban Mautern településen vezetett keresztül az utam, a Nikolaihof éppen kapóra jött. A Salon 77 névre keresztelt kóstolóhelyiségben a pincészet szortimentjének nagy része megkóstolható és megvásárolható, akár nagyon régi évjáratok is. Úgyis nagyon rég volt a szerencsém a pince boraihoz, most kapva kaptam a kínálkozó alkalmon.

Meghoztam az idei második magyar egyveleget is. Most még csak enyhe többségben vannak a fehérborok a vörösekhez képest, befért már 1-2 rosé is a sorba, ahogy egy pezsgő és (most csak) egy édes bor is.

Az utóbbi hónapokban sok külföldi boros jegyzet összegyűlt, és ahol van értelme ezeket tematikusan közreadni, ott így fogok tenni, így is jut elég az egyveleg posztokba. Ma három olasz borról lesz szó, a Piemontban tevékenykedő Poggio Ridente birtoktól.
A birtok a borászat központja alatt elterülő, a kedvező klimatikus körülmények és a barátságos környezet miatt szintén Poggio Ridente (mosolygó domb) néven ismert dűlőről kapta nevét. A 491 méter magas lejtő Cocconato település határában helyezkedik el, talaja mészkőben gazdag.
A borászat alapítója és tulajdonosa Cecilia Zucca, de az egész család kiveszi a részét a munkából. Jelenleg 20 hektár tartozik a birtokhoz, ebből 11 hektáron terem szőlő, három dűlőre osztva. A szőlőket organikus módon művelik, a fókusz a barbera, albarossa és pinot noir szőlőkön van, de a Pavesio családdal közösen viognier, riesling és sauvignon blanc ültetvényeket is művelnek, akik a dűlő nevét is adták. Cecilia Zucca régi szőlőfajták tőkéit is felfedezte a dűlőkben, ezek egyike a grignolino, egy helyi fajta amely nevét a bogyóban található sok magról (grignole) kapta. A grignolino könnyed, de nem túl mély bort ad, viszont magas savtartalommal bír, és a magoknak köszönhetően - ha nem bánnak vele megfelelően - sok és kesernyés tannint is produkálhat. A másik elfeledett fajta a ruché, amelyből intenzív, aromás borok készülnek. Meg kell még említeni még az albarossa-t is, amelyet Franco Dalmasso hozott létre 1938-ban nebbiolo és barbera keresztezésével. Az új fajta a nebbiolo struktúráját egyesítette a barbera frissességével és gyümölcsösségével.

Három tételt kóstoltam meg a pincészettől, köztük egy fehér házasítás, egy barbera-t és a számomra eddig teljesen ismeretlen grignolino nevű szőlőfajta borát.

Az Etyeki Kúria letisztult és következetes portfóliója mellett új leágazásként jelentek meg pár éve a kis palackszámban készülő Mérész Sándor Projekt borok. Ez Mérész Sándor "játszótere", ahol a Kúria főborásza kiélheti kísérletező kedvét, akár szőlőfajták, akár borkészítési praktikák terén.

Az MSP sorozat két jelenleg is futó tagja egy zenitből készült fehérbor és egy nem szokványos módon érlelt rosé, mindkettő a 2021-es évjáratból. A Kúria "alapszériás" fehérbora, a White 2022-es kiadása történetesen szintén zenitből készült, így adta magát, hogy a pince White és Rosé borait együtt kóstoljam meg a két MSP tétellel.

A KisBécs szakmai portfólió bemutatóján a széles osztrák kínálat szemlézése mellett (beszámoló itt) alkalom nyílt arra is, hogy három másik kiállítóval személyesen is megismerkedjenek a résztvevők, ugyanis a tulajdonosok/borászok maguk is eljöttek az eseményre. A Color Bar elődje, a Fiáker egyik deklarált célkitűzése volt, hogy a volt Osztrák-Magyar Monarchia mai területéről válogasson borokat. Így a Fiáker a KisBécs osztrák borai mellett szélesebb, magyar és közép-európai tételeket is magába foglaló szortimenttel várta a vendégeket, és ez így lesz a Color Bar esetében is. Ennek jegyében egy osztrák, egy szlovén és egy szlovákiai magyar borászat csatlakozott a rendezvényhez, és boraik a Color választékban is feltűnnek majd.

(A Schwarz család képviselői, a képet a KisBécs facebook oldaláról metszettem)

A múltkori, külföldi édes borokat felvonultató írás után ezúttal hazai pályáról hoztam édes borokat. Három, különböző borvidékekről - Tokajon kívül -, különböző szőlőfajtákból, különböző évjáratokból készült magyar édes tételt válogattam, amelyek stílusban is eltérnek egymástól.

A trió tagjai: egy édes rajnai rizling a Badacsonyi borvidékről, egy zeusz a Balatonfüred-Csopaki borvidékről és egy hárslevelű Egerből.

2023-ban Heimann Zoltánt választották a Borászok Borászának. Gratulálunk!

A Borászok Barátja díjat Ripka Gergely barátunk, a Tokaj Guide és a Táncoló Medve blog szerzője kapta, neki is gratulálunk!

Heimann Zoltán fotóját a Heimann Családi Birtok facebook-járól metszettem.

Az elmúlt napokban került forgalomba a St. Andrea Merengő aktuális, 2019-es évjárata, méghozzá a hosszú évek alatt megszokott dizájn helyett új címkével. A megújult külső nem csupán a Merengőt, hanem az egész St. Andrea szortimentet érinti, minden bor új "ruhát" kap. Az új Merengő megjelenése és az arculatváltás apropójából a pincészet és a Bortársaság közös sajtótájékoztatót rendezett, ahol többek között a Merengőt is megkóstoltuk. A Bortársaság Kossuth tér melletti boltjának emeletén Lőrincz György, ifj. Lőrincz György és az arculatot megtervező Ipacs Géza mutatta be a borokat és az új címkecsaládot.

Alvaro Palacios Spanyolország egyik legnagyobb hatású borásza, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy Priorat már az ország egyik legrangosabb borvidékévé avanzsált. Palacios nyolc testvérével együtt Rioja-ban nőtt fel, ahol családja Palacios Remondo néven készít borokat. Bordeaux-ban tanult borászatot, majd a diploma megszerzése után a legendás Chateau Petrus-nél dolgozott. Miután visszatért Spanyolországba, hordókkal kezdett kereskedni, közben beutazta a spanyol borvidékeket.
1989-től Alvaro Palacios René Barbier-hez és három másik befektetőhöz csatlakozva elindította az akkor még szinte ismeretlen Priorat-ot a világhírnév felé. Palacios első szőlőültetvényét, a Finca Dofí-t 1990-ben vásárolta meg, birtokát ekkor még Clos Dofí-nak nevezték. 1993-ban talált rá a birtok koronaékszerére, egy északkeleti fekvésű, meredek, palás kőzeteken 1900 és 1940 között ültetett parcella formájában, amelyet - mivel a dűlő tetején ősi kolostor található - L’Ermitának nevezte el.
Eredetileg a hangsúly a francia fajtákon volt, de az első évtized után Palacios történelmi tévedésként aposztrofálta a francia fajták bevezetését és elsősorban a helyi garnacha és cariñena párosára kezdte áthelyezni a fókuszt, ezzel az ültetvények fajtaösszetétele is ebbe az irányba változott.
A borász aktív kezdeményezője volt a burgundi mintát követő területi megjelölések meghonosításának Priorat-ban, ennek megfelelően született meg a birtok központjául szolgáló Gratallops település nevét viselő bor is. A Les Terrasses szintén több dűlő termésének házasítása, kezdetben ez volt a pince kvázi birtokbora, majd a Camins del Priorat megjelenésével feljebb került a portfólióban, lényegében a Les Terrasses hivatott megfogalmazni a pincészet küldetését. A Finca Dofí már egy dűlőszelektált ikonbor, a nagyágyú L’Ermita kistestvére, nagyrészt garnacha-ból.
Néhány éve két, kvázi grand cru szelekció is szerepel a pince portfóliójában. Az egyik új kiemelt terület a Bellmunt település melletti Les Aubagetes, amely kivételes klónállománnyal, 100 éves garnacha tőkékkel rendelkezik, 2015-ből készült innen az első bor. A másik válogatás tétel a Finca Dofí dűlő egyik északi parcellája a La Baixada, amelyet a Les Aubagetes és a L’Ermita ültetvényeiről szelektált garnacha klónokkal ültetett be a borász, innen 2018-ban palackozta az első különálló bort.
Mint látható, a terroir-központú szemlélet és a portfólió leginkább Burgundia hatását tükrözi (ezt egyébként szépen leköveti a külcsín is: a bordeaux-i palackokat burgundi formájú üvegek váltották az utóbbi években). A hangsúly az egyes termőhelyek közötti különbségek bemutatásán és a helyi fajtákon - elsősorban a garnacha-n, másodsorban a cariñena-n van -, a nemzetközi fajták szerepe visszaszorult.

Három bort kóstoltam meg Priorat ikonjától, a megbízható alapbor kategóriát bőven túlteljesítő Camins del Priorat-ot, a pincészet "ars poetica"-jának tekinthető Les Terrasses-t és az első legendás bort, a Finca Dofí-t.

Az előző évben megkezdett dűlőszelektált borpárokról szóló sorozat idén is folytatódik néhány poszt erejéig. A pinot noir előkerült már a tavalyi évben is, magyar és új-zélandi borpárok szerepeltek akkor, Tokaj, illetve Marlborough szolgáltatta az alapanyagot. A pinot noir ugyan Ausztriában nem olyan gyakori fajta, mint mondjuk a kékfrankos, mégis szinte minden osztrák borvidéken találkozunk vele.

Nemrég, a KisBécs portfólióbemutatóján Ruszt egyik legfontosabb borászatától kóstoltam meg két dűlőszelektált pinot noir-t, a 2018-as évjáratból, a Weingut Feiler-Artinger ugyanis két dűlőből is készít bort a fajtából.

A mai borpár(baj) különkiadás főszereplői Egerből érkeztek, Egri Csillag borokat kóstoltam a borvidék néhány fontos szereplőjétől, két duó formájában.

Nehezen tudok elképzelni még egy bort, ami stílusban annyira távol áll Portugália legismertebb alkoholos italától, a portóitól, mint az ország másik híres bora, a Vinho Verde (ezalatt most általánosítva a borvidék közismert fehérborait értve). Míg előbbiről a meleg, az érett gyümölcsök, az érleltség, a magas alkohol, a testesség jut eszembe, utóbbi esetében inkább az óceánra, a hűvös szélre, a penge savakra, a könnyedségre és a frissességre asszociálok.
Az ország északnyugati részén található Vinho Verde az egyik leggazdagabb hagyományokkal rendelkező borrégió Portugáliában és egyben a legnagyobb kiterjedésű is. A helyi szőlő- és borkultúra legalább 2000 éves múltra tekint vissza, majd Vinho Verde-t  hivatalosan 1908-ban ismerték el, amikor törvényben is rögzítették határait, majd 1984-ban DOC státuszt kapott. Az óceán közelsége miatt rendkívül sok a csapadék  - kb. évi 1500 mm - és magas a páratartalom, ennek köszönhető a burjánzó zöld növényzet, amely a borvidék elnevezésében is szerepet játszott. A gránitos alapkőzetet tápanyagban szegény, vékony homok, vagy vályoggal kevert homokos talajréteg fedi, a tengerszint feletti magasság a szárazföld belseje felé haladva emelkedik. Jellemzően helyi szőlőfajtákból készülnek a borok, nagyobbrészt fehér, kisebb részben rosé és vörös, a régió azonban egyértelműen a fehérekről ismert. A Vinho Verde fehérborok üdék, elevenek, általában magas sav- és alacsony alkoholtartalommal rendelkeznek, nem ritkán egy kevés szén-dioxid is frissíti őket, így főleg nyáron népszerű a fogyasztásuk. A legjellemzőbb - és egyben javasolt - fehér szőlőfajták: alvarinho, arinto, avesso, azal-branco, batoca, loureiro és trajadura, de más fajták telepítése is engedélyezett.
A mai fehérbor loureiro fajtából készült, Portugália egyik leghíresebb borászatának égisze alatt. Dirk Niepoort 1964-ben született holland származású portugál apa és német anya gyermekeként, és valószínűleg ő az ország legikonikusabb alakjam ha borról van szó. A Hollandiából érkezett ősök 1842-ben alapították a családi pincészetet, amely természetesen a portói révén vált az egyik legelismertebb portugál birtokká, de Dirk Niepoort szerint ez csak a kirakós egyik része, ő nagy hangsúlyt fektet a száraz borokra. A következő generáció is a borászatban dolgozik, és Niepoort-ék Douro mellett számos másik hazai és külföldi borvidéken is tevékenykednek: Portugálián kívül Spanyolországban, Németországban és Dél-Afrikában is, gyakran más borászokkal közös vállalkozások formájában. A mai bor azonban egy hazai projekt, Vinho Verde-ből, egy loureiro képében.

Máltai borokkal ritkán találkozik az ember Máltán kívül, a sziget borai általában helyben fogynak el. Az ország kis mérete, adottságai és az eddigi, inkább tömegtemelésre beállt pincészetek egyaránt szerepet játszanak ebben. Sok máltai bort én sem kóstoltam eddig, de egy tavaly decemberi látogatás során zsákmányoltam két palackot az ország legnagyobb borászatának kínálatából és ez jó apropó, hogy közelebbről is megismerkedjünk a népszerű turista célországgal a bor szempontjából is.