Oregoni chardonnay-k és pinot noir-ok kóstolójával indult 2020 a Carpe Diem-ben. Tar Ferencnek régi "kattanása" az oregoni bor, különösen a pinot noir. Kis hazánkban elvétve találkozni csak a borvidék boraival, ami pedig elérhető, az általában drága is. A finewines.hu kínálatában régóta szerepel pár tétel a borvidékről, időnként kóstolókon is előkerült néhány palack az utóbbi években, de ez volt az első alkalom, hogy egy boresten csak és kizárólag Oregon legyen a fókuszban. Elismert pincék és - a felvezető pezsgőt leszámítva - három kiváló évjárat, 2008, 2012 és 2015 borai kerültek terítékre.

Két és fél év telt el azóta, hogy először találkoztam ezzel a borral, de még mindig nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy a svájci Lidl kevesebb, mint ezerforintnyi frankért cserébe ilyen anyagot képes kipakolni a diszkontpolcokra. Már nem is emlékszem pontosan, hogy hány palackot pusztítottam el belőle helyben, és mennyit idehaza, de az biztos, hogy az utolsó palackom és a benne elhelyezkedő parafa közötti kapcsolatot az elmúlt hétvégén szakítottam meg végérvényesen. Azt nem tudom, hogy érdemes lett-e volna még várni, de az biztos, hogy ismét betöltötte azt a szerepet, amit eredetileg neki szánhattak.

Emlékszem, még vagy 10 éve a Bolyki Indián Nyár volt az egyik kapudrogom a minőségi vörösborok irányába (a másik a St. Andrea A Kutyafáját volt), sokszor ittuk a baráti társasággal, szerettük, megérte az árát. Azóta sok bor lefolyt a szomjas kis torkokon, a borhorizont kitágult, az Indián Nyárral ápolt szorosabb viszony pedig megszakadt, inkább csak alkalomadtán, egy-egy pohár erejéig kerültünk kapcsolatba. Néhány évjáratnyi kihagyás után úgy másfél éve előkerült egy 2016-os kiadás egy kerti parti alkalmával, és anélkül, hogy különösebben mélyen szántó elemzésbe bocsátkoztam volna, egészen kellemes emlékeket őriztem meg róla. Így aztán, amikor egy alapos ráncfelvarrás után, megújult külsővel kikerült a polcokra az aktuális, 2017-es évjárat, beruháztam egy palackra, hogy kiderüljön, vajon hányadán is állunk most egymással, én és az Indián Nyár.

Telmo Rodríguez spanyol sztárborász szerteágazó szortimentjének itthon is elérhető része tavaly év végén néhány rioja-i borral bővült: eddig a Bodega Lanzaga névre keresztelt pincétől csak a kvázi belépő bor, az "LZ" volt elérhető, most a két nagyobb testvér, a Corriente és a Lanzaga is megvásárolható. A két utóbbival csak futólag, 1-1 kóstolóadag erejéig volt alkalmam megismerkedni tavaly, de voltak annyira meggyőzőek, hogy mindkettőből beemeljek 1-1 üveget a kosárba. A Corriente-t a múlt héten kibontottam és még csak félúton jártam a palack feneke felé, de gondolkodás nélkül meg is rendeltem az utánpótlást.

Közben tőlem teljesen függetlenül a hétvégén ungert is rányitott egy palackra, úgyhogy mindketten megosztjuk élményeinket a borról.

A bor neve - "Corriente" - a 20. század elején használatos kategóriának (corriente - mindennapi, selecto - válogatott) állít emléket. "Bueno de diario" - napi jó, mindennapi jó - írja a címke, de a palack egy hétköznapi bornál jóval nagyobb értéket rejt. Telmo Rodríguez nem használja a Rioja-ban bevett Joven, Crianza, Reserva megjelöléseket a címkéken, de borkészítési technológia és érlelés szempontjából a Bodegas Lanzaga három nem dűlős tétele, az LZ, a Corriente, a Lanzaga nagyjából beilleszthető ezekbe a kategóriákba (a korábbi "Joven" helyett egyébként az új szabályozás általános "Rioja" megjelölést ír elő). Így tehát a párhuzamos Telmo Rodríguez-dimenzióban a Corriente kvázi az egységsugarú Rioja Crianza megfelelője, árban is nagyjából ugyanott helyezkedik el, de a nagy átlagnál messze többet tud.

Ritkán van alkalom arra, hogy 10 és 20 éves aszúkkal a poharában koccintson az új esztendőre az egyszeri borissza, de az utóbbi három évben Budapesten ez sem lehetetlen. Talán nem túlzás hagyományosnak nevezni az újévi aszúkoccintást, amelyet a Disznókő Szőlőbirtok képviselői tartanak január első hetében a Veritas Borbárban. Ezeken a kötetlen jellegű kóstolókon mindig szerepel egy 10 évvel és egy 20 évvel ezelőtti évjárat 5 puttonyos aszúja, alkalmanként egy-egy száraz borral vagy aszú hordómintával kiegészítve. Most sem volt ez másként, ezúttal két nagyon izgalmas és egyben nagyon eltérő évjárat, a 2010-es és a 2000-es aszúi kerültek sorra. Szabival mi is ott voltunk, 1-2 sort még papírra is vetettem, lássuk, mit kóstoltunk.

Ahhoz képest, hogy közel tíz évvel ezelőtt a pince fehérborai jelentették az első lépéseimet a minőségi szeszfogyasztás felé, nem állíthatom, hogy tisztában vagyok Béla és Bandi jelenével. Hűtlenségem elsődleges oka, hogy szerencsére rakásnyi érdekesebb borral találkozom, így se idő, se kapacitás arra, hogy az úgynevezett alapszintet keresztül-kasul bejárjam.

Néha azért jólesik nosztalgiázni. És hát jólesik inni olyan borokat is, amelyek inkább kikapcsolnak, mintsem gondolkodásra ösztönöznek. Ez a kékfrankos is ilyen, méghozzá a szebbik, szerethetőbbik fajtából.

2020 első napja még a múltidézés jegyében telik itt a borrajongón: a kedvenc tavaly kóstolt külföldi borainkat gyűjtöttük csokorba. Természetesen kíváncsian várjuk az olvasói toplistákat is.

A bejglikómából felébredve elérkeztünk az év utolsó napjához is, ami szokás szerint helyet ad a visszatekintésnek, számvetésnek. Toplistánk idén is kétrészes, de ezúttal történelmi okokból úgy alakult, hogy külföldi kedvenceink publikálása január elsejére marad.

Ezúton kívánunk szebb és boldogabb kettőezer-húszat minden kedves követőnknek. Olvasóink kedvenceit a szokásos módon, hozzászólás-formában várjuk.

A nyárvégi badeni kiutazásom alkalmával lehetőségem nyílt arra is, hogy egy rövid, legfeljebb órákban mérhető kitérőt tegyek az osztrák térfélen, erre pedig nincs is jobb választás, mint Wachau. Tekintettel arra, hogy számomra ez volt az első ilyen alkalom, így a Melk településen (vagy inkább felette) elhelyezkedő, a környék egyik jelképeként is jegyzett apátság kézenfekvő döntésnek tűnt. Az pedig világos, hogy az apátság saját üzletében jobban érdekelt a borospolc, mint a hűtőmágnesek széles kínálata, így hát rá is raboltam egy palack alaprizlingre, amit Josef Jamek készít az apátság számára. Abban biztos voltam, hogy a hazaszállított palack tartalma élményszerű lesz, úgyhogy az azonnali nyitás helyett úgy döntöttem, hogy az év végére hagyom a dolgot. Jó ötlet volt.

Az év végi ünnepek közeledtével már szokás, hogy több társasággal is összejövünk koccintani, beszélgetni, iszogatni. Idén szerencsére sok ilyen alkalom adódott, a szokásos év végi ünnepi egyveleget terjedelmi okokból inkább ketté is bontottam. Az első rész itt található.

A másodikban leginkább egy születésnapi borozás alkalmával és a karácsony környékén alatt elfogyott borok következnek, pezsgőktől a 20 éves aszúkig, sok édes és száraz tokajival, hazai vörösökkel, külföldről osztrák, német, olasz, spanyol és új-zélandi borokkal.

Az év végi ünnepek közeledtével már szokás, hogy több társasággal is összejövünk koccintani, beszélgetni, iszogatni. Idén szerencsére sok ilyen alkalom adódott, a szokásos év végi ünnepi egyveleget terjedelmi okokból inkább ketté is bontottam.

Az idei év számos hazai meglepetést tartogatott a sokszor jogosan másodrangúként kezelt rozékategóriában. Kettőt közülük meg is írtunk a blog hasábjaira: a lelkesedés a Jackfall Rózsabimbójával kezdődött, majd a Pálffy-Törökugratóval folytatódott. Az egyik legfontosabb különbség az említett két bor és a szekszárdi Heimann pince aktuális finomseprős rozéja között, hogy amíg az előzményektől nem vártam átlag feletti teljesítményt, addig ezzel a szekszárdi rozéval kapcsolatban határozott elvárásaim voltak, hiszen két évvel ezelőtt tetszett az elődje. A helyzet pedig az, hogy tetszik az aktuális évjárat is.

Ha a belföldi tapasztalatok alapján igyekszünk eligazoldni régiónk országainak bortérképén, akkor minden bizonnyal nem a cabernet sauvignon az ideális alany arra, hogy releváns tapasztalatokat gyűjtsünk a vörös térfélről. Engem viszont kitartóan hajt a kíváncsiság, így az általam rendszeresen szondázott, elhelyezkedését tekintve szlovákiai Matyšák borászat vonatkozó tételére is ráraboltam még néhány hónappal ezelőtt. Végül a palack addig-addig hánykolódott a borkészletem tengerén, hogy csak most, a hosszabb szabadság alatt szerelődött ki a dugó az üveg nyakából az ilyenkor szokásos érzékszervi analízis ürügyén.

Itt az idei utolsó külföldi válogatás is, benne sok spanyol vörös, izgalmas pinot noir-ok Oregonból, újvilági és óvilági sauvignon blanc-ok és még sok más bor.

A Bormedence Kárpát-medence borkultúrájának ápolását zászlajára tűző Bormedence rendezvényen tavaly Szabi merült el a a borokban, idén én látogattam el az eseményre. A Kárpát-medencei borokat fókuszba állító eseménynek ebben az évben a Palotanegyedben található gyönyörű Festetics-kastély adott helyet és mintegy 50 termelő hozta el a borait.

A névsorban a határon túli borászatokon túl is bőven akadt olyan név, akiktől nagyon ritkán kóstolok borokat, de persze akadtak régi ismerősök is, úgyhogy minden körülmény adott volt, hogy pár órát eltöltsek az új tapasztalatok gyűjtésével.

Itt az aktuális magyar egyveleg, egyben az utolsó ebben az évben. Van benne minden pezsgőtől az édesig, ami csak szembejött szeptembertől decemberig, és nem szerepelt más írás keretein belül. Mivel idén úgy alakult, hogy a Budavári Borfesztiválon is csak rövid időt töltöttem, így az ott kóstolt borokat is ide gyűjtöttem ki, külön megemlékezésnek nem láttam értelmét.

A Vino Castillo Dob utcai helyisége nem csupán borboltként funkcionál, a belső terem havonta tematikus kóstolóknak is otthont ad, illetve mindig van a borhűtőikben nyitva néhány cava és bor, amelyeket pohárral lehet kóstolni. A poharazott választék havonta cserélődik és előre meg is hirdetik, de néha egy-két bónusz tétel is előfordulhat. A kereskedés a választék bővítésébe bevonja a közönséget és a szakma képviselőit is, ugyanis a pincészetektől érkezett mintákat gyakran komplett sorként meg lehet kóstolni, majd a visszajelzéseket a tulajdonosok is figyelembe veszik a döntéshozatal során.
Az utóbbi néhány hónapban én is részt vettem néhány ilyen nyitott kóstolón, illetve a poharazott kínálatot is rendszeresen szondáztam, így jött össze az alábbi igen széles merítés a Vino Castillo kínálatából és a választékbővítés céljából tesztelt borokból.
(Közben megkezdődött a felkészülés és a jegyárusítás a 2020-as Fiesta de Vino-ra, ahol ismét elképesztő mennyiségű spanyol bort és cava-t lehet majd kóstolni.)

Számos borvidékünkön megvannak már azok a szőlőfajták, amelyek az adott földrajzi viszonyok keretében többnyire megbízhatóan teremnek, jó bor készül belőlük, így mondhatni, kialakult a termőhely és fajta egymásra találása. Néha azonban előfordul egy-egy a hiba mátrixban: jön egy makacs termelő (korát megelőző látnok vagy szerencsétlen bolond, ezt az idő eldönti), aki fittyet hány a borvidéki hagyományokra és megpróbálkozik valamilyen - papíron - egészen oda nem illő szőlőfajtával. Rosszabb esetben a kísérlet gyorsan kudarcba fullad és feledésbe merül, jobb esetben születhet egy borvidéki csodagyerek, vagy akár valamilyen egészen új folyamat kezdetének is tanúi lehetünk, bár ezt megint csak az idő dönti majd el.
Ilyen érdekes fordulat a leginkább fehérboros borvidékként ismert Somló és Badacsony újkori bor-történelmében, hogy az utóbbi években 1-1 (duplán) tájidegen, kék szőlőből, ráadásul még csak messze nem is Kárpát-medencei fajtából készült vörösbor keltette a legnagyobb a visszhangot boros körökben. Mindkét "eretnek" esetében a borvidéki szereplők részéről tanúsított kezdeti kétkedésre a fogyasztói és szakmai berkekből érkező elismerés gyorsan csattanós választ adott.
Az idei évben (valószínűleg) a két utolsó "tegnap ittam" sorozatban megjelenő bejegyzésemet ennek a két bornak fogom szentelni. A második rész a Kreinbacher Syrah-é.

Íme, a borpár(baj)ok sorozat őszi kiadása, magyar és külföldi tételek vegyesen, jellemzően fajta és évjárat alapján hét párba állítva.

Tar Feri régóta dédelgetett álma volt egy portfóliókóstoló, ahol a finewines.hu széles szortimentje bemutatkozhat egy külön rendezvény keretében, meghívott borászokkal, mesterkurzusokkal, prémium tételekkel. Az álom idén november utolsó napján valóra vált, az eseményre jegyet váltó nagyjából 120 fő a Haris Park-ban válogathatott mintegy 100 borból a pezsgőktől a komoly vörösekig.
A tematikus standokért felelős sommelier-k/borbarátok/finewines-rajongók mellett három vendég is érkezett a partner borászatoktól, Roman Niewodniczanksi a Van Volxem, Matteo Villana a G.D. Vajra és Stephan Walliser a Fromm Winery képviseletében, ők 1-1 mesterkurzust is tartották egy hozzájuk illő témakörben.

Számos borvidékünkön megvannak már azok a szőlőfajták, amelyek az adott földrajzi viszonyok keretében többnyire megbízhatóan teremnek, jó bor készül belőlük, így mondhatni, kialakult a termőhely és fajta egymásra találása. Néha azonban előfordul egy-egy a hiba mátrixban: jön egy makacs termelő (korát megelőző látnok vagy szerencsétlen bolond, ezt az idő eldönti), aki fittyet hány a borvidéki hagyományokra és megpróbálkozik valamilyen - papíron - egészen oda nem illő szőlőfajtával. Rosszabb esetben a kísérlet gyorsan kudarcba fullad és feledésbe merül, jobb esetben születhet egy borvidéki csodagyerek, vagy akár valamilyen egészen új folyamat kezdetének is tanúi lehetünk, bár ezt megint csak az idő dönti majd el.
Ilyen érdekes fordulat a leginkább fehérboros borvidékként ismert Somló és Badacsony újkori bor-történelmében, hogy az utóbbi években 1-1 (duplán) tájidegen, kék szőlőből, ráadásul még csak messze nem is Kárpát-medencei fajtából készült vörösbor keltette a legnagyobb a visszhangot boros körökben. Mindkét "eretnek" esetében a borvidéki szereplők részéről tanúsított kezdeti kétkedésre a fogyasztói és szakmai berkekből érkező elismerés gyorsan csattanós választ adott.
Az idei évben (valószínűleg) a két utolsó "tegnap ittam" sorozatban megjelenő bejegyzésemet ennek a két bornak fogom szentelni. Az első részben a 2HA mára legendássá vált Tabunello-ja lesz a főszereplő.

A bodrogkisfaludi Breitenbach Pince boraihoz emlékeim szerint eddig még nem volt szerencsém, pedig a 2007-ben indult vállalkozás a világhálón elérhető információk alapján kifejezetten aktívnak és láthatónak számít az olyasfajta körökben, melyekben borfogyasztóként mozogni szokás. Elmaradásaimat négykezes keretek között, a pince aktuális boraival igyekeztük pótolni, mai bejegyzésünkben pedig erről számolunk be a megszokott módon, alább.

Ez az ötödik év, hogy a Borrajongó részt vesz az aszú népszerűsítésére indított decemberi "Koccints aszúval" kezdeményezésben. Tokaj legnemesebb bora sajnos máig nem kapta meg a neki járó figyelmet és tiszteletet, nem vált a fogyasztási kultúránk szerves részévé. A kampány célja, hogy az adventi időszakban közelebb hozza a fogyasztókhoz ezt a tokaji csodát és arra ösztönözze az embereket, hogy aszút is bontsanak az ünnepi asztalon.

A Pannon Tokaj Pincészetről kevesebbet hallani, olvasni, mint sok más hegyaljai birtokról, én is viszonylag ritkán kóstolok tőlük bort, úgyhogy ezt a 6 puttonyos aszút most kétszeres izgatottsággal kortyolgattam. A 2000-ben alapított birtok ma 20 hektárnyi területtel (ebből 18 termő) rendelkezik, a birtokközpont Tolcsván található, ahogy az ültetvények nagy része is. A tulajdonos Nyári László, a birtokigazgató-főborász Krimin Attila, aki anno Balassa Istvánnal és Szilágyi Lászlóval együtt koptatta az iskolapadokat. A borok több kategóriában készülnek a három fő tokaji fajtából, én most a premium tételeket lefedő Dominium borcsalád 6 puttonyos aszúját kaptam meg kóstolásra.

November elején pár napot Spanyolországban töltöttem, ahol természetesen spanyol borokat is kóstoltam. Igyekeztem a jól ismert borvidékek mellett a helyi, andalúziai borokra is vadászni és a fehérborokat sem elhanyagolni. Ez a kis gyűjtemény az ottani jegyzetekből készült.

A Chateau de St. Cosme Le Claux vertikális után mindössze két nap telt el, de november első estéje ismét a Carpe Diem-ben ért. Ezúttal chardonnay-kat kóstoltunk, mégpedig vakon. A sor gerincét a Domaine Tessier 2014-es borai képezték, köztük több Premier Cru-vel, és ez már önmagában sok izgalmat ígért. Tar Feri ezekhez a meursault-i remekművekhez keresett - korban és minőségben hasonló - méltó versenytársakat a világ több szegletéből.

Előzetesen tehát csupán azt tudtuk, hogy szerepel a sorban a meghirdetett 4 Tessier-bor, a többi versenyzőről csak annyit árult el Feri, hogy lesz még 2 francia, 1 olasz, 1 osztrák, 1 oregoni és 1 új-zélandi tétel, 2012-2016 közötti évjáratokból. A fentieken túl a plusz belövő bort is teljesen vakon kaptuk. Az egyes palackokat kóstolás és rövid megbeszélés után, egyenként lepleztük le. A papírforma végül nem borult, többnyire a Tessier Premier Cru-k végeztek a mezőny élén, akadt viszont néhány kifejezetten izgalmas és szép kihívójuk, pár csalódást keltő palack mellett.