Az eredeti tervek szerint ez az új-zélandi, közelebbről marlborough-i sauvignon blanc válogatás ideális esetben egy nyári kerti parti tökéletes kísérője lett volna, vagy egy esetleg nyári/kora őszi kóstoló témája. Bár kerti partira és kóstolóra azért szerencsére volt példa az idén, végül valahogy egyiken sem kerültek elő ezek a borok, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy nem ezek a borok kerültek elő. :) Az eredeti terv tehát nem valósult meg, de azért az elmúlt hónap alatt csak kiürültek ezek a palackok is.

Így ebben a ködös szürke időben ezzel a marlborough-i sauvignon blanc sorral idézem meg egy kicsit a nyári napsugarakat, és egyúttal talán támpontot is tudok adni a pincék stílusát illetően, ha valaki éppen mostanában kezd ismerkedni a "kiwi" borokkal.
Ráadásként három marlborough-i pinot noir jegyzetetét is hozzácsaptam a poszthoz, azokat egyébként eredetileg is mostanában terveztem kibontani.

A hazai újborok esetén alapszabály, hogy ha a fehérek és rozék tengelyén mozgunk, akkor kevesebb kellemetlen meglepetés érhet bennünket, mint a vörösek esetében. Most viszont inkább kockáztattam, és elmerültem a villányi bozsolé-tengerben a műfaj két alapvetésének segítségével. Papírforma-szerű eredmény született.

Lassan vége ennek rettenetes évnek, sok minden megváltozott a kis életünkben, a megpróbáltatásoknak távolról sincs vége, de a természet rendjének és a szőlőfürtök érésének nem tudott megálljt parancsolni a koronavírus, így aztán lement a 2020-as szüret, novemberre megérkeztek az első újborok is. Nem feltétlenül a mi társaságunk a műfaj kifejezett célközönsége, de azért figyelünk, és néhány palack és blogbejegyzés erejéig mi is szoktunk "újborozni". Ez idén is így történt, az én trikolor mintavételemet egy fehér, egy rosé és egy vörös alkotta. Ezúttal az évek óta jól bevált favoritoktól (Pannonhalmi Apátsági Pincészet St. Martinus, Vylyan Bogyólé) elkanyarodva más pincék újboraira vetettem szemet.
 

Az van, hogy még hetekkel korábban, egy szűkkörű házi borozás keretei között egymás mellé pakoltunk néhány furmintot, komolyabb koncepció nélkül, de azért mégis Hegyalja-túlsúlyosan. A jegyzeteim pedig éppen azóta hánykódolódtak a telefonom jegyzetfüzetében, várva a megírás pillanatára. Tekintettel az ismét kialakuló bezártságra, sikerült időt kerítenem arra, hogy bejegyzést formáljak belőlük. Íme.

Próbálok az év hátralévő részében a blog hasábjain kevesebbet szereplő pincék borairól írni a "tegnap ittam" sorozat kereteiben, részben amolyan látókör-szélesítési céllal. A múlt hét már ennek a jegyében telt, akkor az ország déli részéről került a górcső alá két bor (1, 2), a mai palackkal viszont az északi határt céloztam meg.
Ászár-Neszmély legismertebb borászata kétségkívül a Hilltop, talán még a Kősziklás és a Szivek Pince ugrik be műveltebb alkoholistáknak. Maller Zsolt borászata, a Currus Pince nevét a tulajdonos-borász szülőfalujáról, Kocsról nyerte nyerte. Hogy hogyan? A magyar forrásokban "currus kochy" néven említik először a Kocs községből származó könnyű utazószekeret.
A Currus Pince szőlői a Tatai medencében találhatóak, 2011-től bio-organikus művelés alatt állnak. Maller Zsolt hisz a Kárpát-medencei fajták jövőjében, így a sokszínű fajtaválasztékban - pl. zenit, zeus, kéknyelű, juhfark, hárslevelű, furmint, bálint, csomorika, sárfehér, olaszrizling, kabar, csókaszőlő - ezek vannak túlsúlyban. A borokhoz a szőlő jellemzően viszonylag késői szüretből érkezik és akár több évig is érlelődik fahordóban. A palackba kerülő tételek nagy része házasítás, a fantázianevek - Árnyékvilág, Égigérő, Hetedhét, Lélekvándor, stb. - és a címkék pedig mind a mesevilághoz kapcsolódnak.
A pincével való ismerkedés első lépéseként én egy zenitből készült bort kóstoltam és több, mint elégedett voltam.

A rejtőzködő borvidékek aktuális része ismét egy spanyol régióról fog szólni, amely azonban nem feltétlenül szerepel a legismertebb spanyol borvidékek között. Valencia Spanyolország harmadik legnagyobb városa, a számos látnivalónak és a tengerparti elhelyezkedésnek köszönhetően közkedvelt idegenforgalmi célpont, és persze a paella őshazája. Valencia egyúttal azonban a városról elnevezett és a környékén elterülő borvidéknek is, és most erről a régióról és legnagyobb pincészetéről lesz szó.

A házi hobbi-borérlelések halmazát általában két osztályra szokás felbontani: az egyik a szándékos, következetes és figyelmes folyamatokat takarja, míg a másik a beragadó, általában elfelejtett palackok sanyarú sorsát igyekszik képviselni. Nyilvánvaló, hogy Bárdos Saroltáék kettőezer-tizenötös félszáraz sárgamuskotálya sem azért született, majd később vásárolódott meg, hogy aztán öt évvel később hümmögve csodálkozzunk rá arra, hogy a következetes érlelési metódus megtette a hatását. Nem is erről van szó. Néha viszont a szándék nélküli véletlen is szülhet meglepetéseket. Nem is akármilyeneket. Muskotály-lecke következik középhaladóknak.

A bátaapáti Tűzkő Birtok története az 1990-es évek elejére nyúlik vissza, majd 2000-ben vett új irányt, amikor a világ egyik legerősebb és leghíresebb borbirodalma vette át felette az irányítást. A birtokban és a Tolnai borvidékben Piero Antinori és Jacopo Mazzei márkik látták meg a fantáziát, a globális Antinori-szortiment további bővítése céljából. Így a Toszkána és Umbria mellett Máltán, Chilében, Kaliforniában, Washington államban egyaránt szőlőbirtokokkal rendelkező Antinori birodalom Tolnában, a napsütötte löszdombok és különböző klímájú völgyek vidékén is megvetette a lábát.
Szekszárddal ellentétben, az 1998-tól önállósult, a Völgységi, Tolnai és Tamási körzetből kialakított Tolnai borvidék inkább a fehérborairól lehet ismert (bár a többi magyar borvidékhez viszonyítva nem az), amelyek főleg világfajtákból készülnek. Ugyanakkor komolyabb vörösöket is palackba zárnak a régióban, ahogy a Tűzkő Birtok Domb névre hallgató bora is bizonyítja.

Tekintettel arra, hogy elmúlt két hét döntően munkával, rohanással, valamint jelentősebb magánéleti változásokkal telt el, a hétvégére igyekeztem olyan bort keresni, amely mellé jó leülni csak úgy, anélkül, hogy komolyabb figyelmet követelne meg a gyakran csak fogyasztásnak nevezett szabadidős tevékenység. És bár az van, hogy Horváth József borai legalább kétfelé osztják a hazai minőségivók nem túl széles táborát, én a ráspizmus kedvelői közé igyekszem tartozni, ezért a termelő aktuálisan polcon található kékfrankosa viszonylag kis rizikóval kecsegtetett. Ha rövidre akarnám zárni, akkor azt is írhatnám, hogy visszakézből hozza a pincétől elvárt karakterességet és minőséget. És ez jó. De lehet erről hosszabban is mesélni.

Közelebbről nem is pécsi ez a rajnai rizling, hanem hosszúhetényi, Szabó Zoltán pincéjéből. A déli borvidékeink közül a Pécsi borvidék az egyetlen fehérbor-hangsúlyos, de azért nem a rajnai rizling a legjellemzőbb fajtája. A fáma viszont úgy tartja, hogy Szabó Zoltán először éppen egy rajnai rizlinggel robbant be a magyar boros blogoszférába, több, mint 10 évvel ezelőtt. Viszonylag ritkán szerepelnek pécsi borok a blog hasábjain, úgyhogy egyrészt ezt az arányt javítandó, másrészt pedig puszta kíváncsiságból megkóstoltam Szabó Zoli legfrissebb rajnai rizlingjét.

Október utolsó pénteki napján a Vino Castillo aktuális kóstolóestje ismét egy francia fajta spanyolországi interpretációira fókuszált. A spanyol borvidékeken ugyan jellemző a helyi kékszőlő fajták - tempranillo, garnacha, carinena, monastrell, bobal, stb. - dominanciája, de a nemzetközi fajták részleges térnyerésével többek között a syrah is több régióban elterjedt. Leginkább házasításokban kap szerepet, de önállóan is megjelenik néhány borászat portfóliójában, és most ezekből a fajtaborokból kaphatott ízelítőt a közönség.

A félédes bor amolyan mostohagyerek, átmeneti kategóriaként nehéz vele mit kezdeni. Édesnek túl száraz, száraznak túl édes, és talán a korábbi évtizedek pancsolt lőréi is árnyékot vetnek a műfajra. Könnyen lehet, hogy tévedek, de szerintem a kategória kedvelőinek nagy része inkább az áruházak alsó polcain keresgél, a minőségi félédes borok pedig legjobb eséllyel talán a fogékonyabb közönséggel rendelkező gasztronómiai egységekben találhatják meg helyüket.
Bátor húzás volt Rácz Erikától, a Sanzon Tokaj tulajdonosától és borászától, hogy első sárgamuskotálya éppen félédes kategóriában "indul" (bár ebben a meleg 2018-as évjáratnak és az ebből következő magas cukorfoknak is lehetett szerepe). A napokban kóstoltam meg a nemrég debütált, "Fleur" névre hallgató bort.

Nem kívánom nagyon hosszúra nyújtani a bevezetőt, nem is lenne nagyon miről írni, lényeg, hogy összegyűlt itthon néhány Grüner Veltliner Smaragd Wachau-ból, a 2017-es évjáratból és ungert-tel ketten megnéztük, mit tudnak a borok egymás mellett kóstolva. Négykezes beszámoló következik.

A szememet ugyan nem, de a poharamat eddig valahogy elkerülték a Peter's Balaton borok, de a szokásos őszi akciók alkalmával egyből három palack is beugrott a kosárba, amelyeket a szomorkás időt hozó elmúlt hétvégén amolyan nyáridéző jelleggel ki is bontottam.
A Peter's Balaton név valójában Feind Péter saját termékcsaládját takarja, aki a családi pincészet árnyékából kilépve 16 hektárról szüretel és készíti külön márkanév alatt futó borait. A Peter's Balaton 2019-ben indult el saját útjára és a sorozat egyelőre négy fajtaborból - irsai olivér, olaszrizling, syrah, cabernet sauvignon -, plusz egy rosé-ból áll. A palackos borok sorát fehérből, roséból és vörösből egyaránt készült 3 literes bag-in-box "strandpakkok" egészítik ki (amelyek közül a fehér ungert értékelése szerint jól vizsgázott).
A külcsín könnyed, jó ivású borokat ígér: a palackos borok címkéit különféle halak képei díszítik, a csavarzár - gondolom én - a nyári Balaton türkizkék színét hivatott megidézni. A borok - legalábbis az általam kóstolt három tétel biztosan - Balatonmelléki OFJ eredetvédelmi megjelölést kaptak, így a közelebbi termőhelyről nincs köztudomású információ.

Az olaszrizling, rosé, syrah trió mellett döntöttem első körben, de a tapasztalatok alapján érdemes lesz megszondázni a sorozat többi borát is.

Az Etyeki Kúria soproni terjeszkedéséről jó két éve írtam egy, a pince által szervezett tanulmányi kirándulás alkalmából. Már akkor is szóba került a portfólió tisztítása, az etyeki és soproni szőlőből készült borok megkülönböztetése, hiszen az első soproni területről készült borok címkéjén is Etyeki Kúria név szerepelt, ami némi zavart okozhatott a fogyasztók fejében. Most pedig végre itt az első tétel, amely már a Kúria Sopron megjelölést viseli a címkén és ténylegesen soproni eredetvédelmet élvez. Így lassan mindkét borvidék borai a helyükre kerülnek a pince szortimentjén belül, elválik egymástól az etyeki és soproni termékcsalád.
A Kúria önállóan először kékfrankost - mi mást - palackozott a soproni területekről - amelyek mérete mára elérte a 22 hektárt -, azóta azonban merlot-ból és zweigelt-ből egyaránt készítettek fajtabort, amelyek közül én most előbbit kóstoltam meg.

A Szent Tamás Pincészetként induló, jelenleg már Mad Wine néven futó mádi pincészet igazi üstökösként robbant be a borvilágba több, mint 10 évvel ezelőtt. A néhány évig Balassa Istvánt, illetve egészen 2018-ig ifj. Szepsy Istvánt is soraiban tudó birtok és tulajdonosai a helyi szőlőtermesztők integrációjával készített Mad Wine termékcsaláddal, a Gusteau Élményműhellyel, az Első Mádi Borházzal, a Botriytis Hotellel aktív alakítói lettek Mád életének. Az utóbbi években talán kevesebbet hallat magáról a birtok, bár a borok továbbra is rendre szépen teljesítenek a különböző nemzetközi megmérettetéseken. A névváltozás is jelzi, hogy átalakulóban van a termékpaletta, a birtok inkább a nagyobb mennyiségben készülő kvázi birtokborokra helyezi a hangsúlyt, a dűlős borok palackszáma csökkenni fog.
A termékpaletta közben szélesedett is, olyan termékekkel is, amelyeket, ahogy az angolban mondani szokás "senki nem látott jönni". A közelmúltban nagy visszhangot váltott ki a közösségi médiában a dobozos fröccsük (Mad Bubbles), amelyért a szakma egy részétől kaptak hideget-meleget is, ugyanakkor a kényelmes fogyasztók megtalálhatják számításukat, hiszen bárhova magukkal vihetik a dobozba zárt fröccs-élményt. A szortiment másik végén a limitált palackszámú Mad One, illetve Mad Gold névre hallgató válogatás tételek vannak.

Nálam négy 2015-ös dűlős száraz bor várt már egy ideje arra, hogy együtt kerüljenek felbontásra, és most, hogy a borok elérték a szürettől számított 5 éves kort, úgy gondoltam, éppen itt az ideje a kóstolónak. A friss benyomások után olvashatóak a borokról 1-2 évvel korábban készített kóstolójegyzetek is.

Tokaj-Hegyalja hazánk mindenképpen egyik (ha nem a) legszebb fehérborokat adó borvidéke, egyben a legdrágább száraz és édes fehérboroké is. A tokaji édes borkülönlegességek magas minősége és világban elfoglalt helye kis túlzással evidenciának számít (az eladhatóságuk már nem feltétlenül), de a száraz borok és árazásuk - különösen a nemzetközi versenytársak árszintje, minőségi színvonala és ezek viszonylagos állandósága kapcsán - évek óta kedvelt vitatéma hazai boros körökben. A tokaji borok nemzetközi megmérettetéseken szerzett eredményeiről, a külföldi szakíróktól kapott elismerésekről ugyan sorban jönnek a hírek, de hogy mindez a borok nemzetközi fogyasztói szinten mérhető, széles körű ismertségén, elismertségén és az értékesítési statisztikákban mennyire jelenik meg, az már egy másik kérdés.
A klasszikus filmbeli idézet szerint "a nemzetközi helyzet fokozódik", a tokaji száraz borokra vetítve ez azt jelenti, hogy rengeteg versenytársuk van szerte a világban, és hiába előbbiek magas művelési és előállítási költsége, valamint a különböző dűlők változatossága és egyedisége, ezekre a tényezőkre nem feltétlenül van tekintettel az egységsugarú borissza, ha le kell emelnie egy palackot a polcról, és más ország más borvidéke esetleg fele áron is produkál jó, vagy elfogadható minőségű bort. A fogyasztói ízlés ráadásul folyamatosan változik, jelenleg pedig a gyümölcsös, elegáns, sima, könnyed boroknak áll a zászló, ezek pedig nem feltétlenül mind a dűlős tokaji száraz borok legfőbb ismérvei, pláne nem a kedvező árfekvéssel kombinálva. A kialakult helyzetre a tokaji borászok egy része is igyekszik választ találni, a piac diktálta feltételekhez igazodva, gyümölcsösebb, karcsúbb, egyúttal a dűlőválogatásoknál olcsóbb borok piacra dobásával. A termelők ugyan nem adták fel a komplexebb, koncentráltabb dűlőszelektált tételek nagyságába vetett hitet, de egyelőre úgy tűnik, hogy ezek a borok egyre inkább kisebb palackszámban, célzott vevői körben találhatnak gazdára.

Többek között Balassa István is figyelemmel követi a fogyasztói trendeket, gyűjti a szakértői és fogyasztói visszajelzéseket, valamint a hasznos nemzetközi tapasztalatokat a külföldi borkiállításokon, és mindezekre igyekszik is megfelelően reagálni. Bár sokkal inkább az egyes tokaji dűlők, parcellák közötti különbségek megjelenítésében leli örömét, de a változás szele nyomán ő is alakított a portfólión, és a kezdetek óta megszokott dűlős tételektől megjelenésben és árban is elütő kvázi bisztróborral rukkolt elő 2019-ből. A borász célja ezzel a tétellel a borvidékre jellemző komplexitás könnyed, de kellően tartalmas formában való bemutatása.

Balassa István saját fotójából Bredács Vanda grafikussal közösen alkották meg az új címkét (megújult egyébként a borászat honlapja is). A borász elképesztően gyönyörű fotók megosztása mellett gyakran szórakoztatja instagram- és facebook-követőit játékokkal, feladványokkal, többek között ennek a bornak (vagy a címkén szereplő madárnak) is nevet keresett a közösségi oldalakon. A legnagyobbat a "Marty McFly" (lásd "Vissza a jövőbe") ment a válaszok közül, úgyhogy a köztudatba már ezzel a névvel megy át az új családtag. Azt, hogy mit hoz Tokaj és Balassa István számára a jövő, még senki nem tudja, de nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a bor semmiképpen sem vissza, hanem a jelenbe tekint.

Elfér. Ezt a tényt több tucatnyi szakirodalom, színes-szagos atlasz, enciklopédia és kézikönyv igyekszik bizonyítani. Miközben a kínálat széles, a magyar nyelven elérhető anyagok között sokszor futhatunk bele hiányos és/vagy idejétmúlt kiadványokba, de a kevésbé sikerült fordítások sem ritkák. A bor világatlasza ebben az útvesztőben igyekszik iránymutatást kínálni már 1971 óta. Ez a sztori érkezett most el a nyolcadik, borítója szerint teljesen átdolgozott kiadáshoz. A kötet elsősorban azoknak igyekszik megfelelni, akik átfogó képet szeretnének kapni a világ borvidékeiről, a szőlőfajtákról és a technológiákról, mindezt nem kevés földrajzzal és színvonalas kidolgozottságú képi világgal megtámogatva. Az átdolgozott atlasz tehát egy nehéz, de esztétikus iránytű a borvilághoz.

Az idén 20 éves Tokaj Nobilis Szőlőbirtok számtalanszor örvendeztetett meg minket remek borokkal, a bodrogkeresztúri családi pince Barakonyi-dűlőből készített furmint, illetve hárslevelű borai pedig az eddigi tapasztalataink alapján a borvidék legjobban érlelhető és legszebben is érő száraz borai közé tartoznak. Néhány évvel ezelőtt már megleptük magunkat egy vertikális hárslevelű sorral, majd rá egy évre megismételtük ezt a furmintokkal is.
Azóta palackba került a dűlő fajtaboraiból több évjárat is, úgyhogy a házi gyűjteményben fellelhető palackokkal ideje volt megismételni a szeánszokat, ráadásul gyakorlatilag éppen azoknál az évjáratoknál vettük fel a fonalat mindkét bornál, ahol néhány éve véget ért a sor. A két kóstoló tanulságait egy posztban örökítettük meg.

A Tokaj Nobilis birtokközpontja szeptember végén.

Idén áprilisban ungert kapott egy felkérést és egy kis csomagot Ivády Dávidtól, a Liberpack tulajdonosától, aki néhány hete ismét megkeresett bennünket, hogy válasszunk két bort a kereskedés webshopjából, és írjuk meg a véleményünket. Ungert ezúttal rám testálta egyrészt a választás terhét, és ezzel együtt mintegy a beszámoló megírását is. Bár a Liberpack célzottan nem a széles körben elérhető borok lelőhelye, a szortimenten belül is igyekeztünk két olyan pincészetet kiszúrni, akiktől régen, illetve még soha nem kóstoltunk bort. Így esett a választás a villányi veterán Malatinszky Kúria és a somlói újhullámos Tomcsányi Birtok egy-egy borára.

Lehet vitatkozni azon, hogy egy olyan hatalmas borrégió, mint Alentejo mennyire "rejtőzködik", de egyrészt úgy gondolom, hogy Magyarországról nézve Douro-n kívül egyik portugál borvidék sem örvend széles körű ismertségnek, másrészt Alentejo Douro-val, Dao-val ellentétben nem rendelkezik komoly borkészítési hagyományokkal, történelmi múlttal, ráadásul az óriási területnek mindössze 5%-án terem szőlő. Így aztán (vissza?)élek alkotói szabadságommal és ezt az óriási borvidéket is beletuszkolom a rejtőzködő kategóriába, majd pedig a Herdade do Rocim két bora tükrében veszem közelebbről szemügyre.

A Kreinbacher Birtokról az utóbb években legtöbbször a pezsgőik okán lehet olvasni, de a csendes borokról sem érdemes elfeledkezni. A somlói óriás a Hegy tipikus fajtáiból - juhfark, olaszrizling, furmint, hárslevelű, tramini - általában két kategóriában is készít borokat. A szortimentet az eretnek gondolatként induló syrah, a kistestvér birtokvörös és a rosé egészíti ki, valamint két fehér házasítás, amelyek a fajtaboroknak megfelelően két kategóriában készülnek. A premium mezőnyben az Öreg Tőkék Bora lép pályára, míg az olcsóbb árfekvésben az itt kóstolt Nagy-Somlói indul.
Nem feltétlenül csupán a hagyományosnak mondható somlói fajták alkotják a házasítást, a szőlőfajták és az arányok évről-évre változnak, az olaszrizling és a hárslevelű tekinthető fix pontnak. A 2009-es nagy kedvencem volt, azóta a trendeknek megfelelően sokkal könnyedebb stílus felé ment el a bor.

Ismét az őszi akciós borokból választottam ki egyet a "tegnap ittam" rovatba, ezúttal a Lidl aktuális katalógusából. Egy kőszegi kékfrankost pakoltam be pénteken a kosárba, egyrészt, mert Kőszegről emlékezetem szerint egy pince borát sem ittam még, másrészt pedig mert kíváncsi, voltam, mit tudhat a Soproni borvidékről egy bor 1000 Ft alatt, pláne úgy, hogy a borászattal most találkozom először (a címkén szereplő kutyusról pedig végképp nem rendelkezem információval).
Némi internetes kutakodás után, annyit sikerült kiderítenem, hogy a Mándli Borház a Soproni és a Zalai borvidéken is tevékenykedik és az is, hogy nem ma kezdték a szőlőművelést. "A család 1885 óta rendelkezik szőlőterülettel, a jelenlegi borászat alapjait képező területek 1969-től folyamatosan kerültek a Mándli család birtokába. A borászat 1995-ben egy csempeszkopácsi parasztházban kezdte meg intenzívebb fejlődését, előtte a zalabéri szőlőterületükön egy hagyományos földpince és présház adott otthont a borkészítésnek. Később megkezdődött a területek bővítése és felújítása, pincebővítés, technikai korszerűsítés 2006-tól megkezdődött a meglévő szőlőterületek átalakítása, és további területek új fajtákkal történő telepítése."
Szóval, ennyit találtam hirtelen a pincészetről, akikkel mellesleg személyesen a Kőszeg mellett található Cákon lehet találkozni, ezzel a palackkal pedig a Lidl polcain.

Gálék szigetcsépi tevékenységét már évek óta igyekszem a helyén kezelve méltatni, tősgyökeres dél-pestiként ugyanis kézenfekvő lokálpatriotizmus a Kunság közelebbi felének borpróbálkozásait rendszeresen tesztelni és fogyasztani. Mindezt lassan már tíz éve teszem rendületlenül, rendre hasonló tapasztalatokkal. Bár a Kunság sosem lesz a világ borkoordináta-rendszerének origója, a mennyiségi igények minőségi kielégítése mégis okot ad az örömre és az elismerésre. A Gál-család esetében pedig éppen valami ilyesmiről van szó.

Azt nem tudom, hogy az utóbbi időszak krízisszerű körülményei mennyire viselték meg az alapvetően visszatérő fogyasztók lokális beszerzésére építő borászatot, de arra azért kíváncsi voltam, hogy mi a helyzet mostanában arrafelé, ezért szombaton autóba ültem, és beszereztem néhány tételt az aktuálisak közül. Közöttük az ország egyik első újborát. Meg is kóstoltam őket azon hidegében, és mivel kifejezetten tetszettek, nem esett nehezemre röviden beszámolni is róluk.

Kissé el vagyok maradva a borbeszámolókkal, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ezt a bejegyzést is hetek óta tologatom az időben előrefelé. Pedig csak az van, hogy még szeptember elején megkóstoltuk Györgykovács Imre kettőezer-tizenhetes traminijét (is), és a szerzett impulzusok alapján úgy döntöttünk, hogy írunk belőle egy négykezes beszámolót is. Nos, ez következik most, alább.