Priorat (katalánul Priorato) Spanyolország egyik legkülönlegesebb borvidéke, egyben Rioja mellett a másik, amely a legszigorúbb feltételeket támasztó DOCa (katalánul DOQ) státuszt kapott. Nevét az 1194-ben alapított Scala Dei kolostor elöljárójáról, latinul a prior-ról kapta, amelyet a karthauzi szerzetesek emeltek a vidéken. A szőlőtermesztéssel és borkészítéssel is foglalkozó szerzetesek monostorát 1835-ben rombolta le egy megvadult csőcselék, majd röviddel ezután az egyházi földeket is elárverezték. A helyi borászati hagyományok gyökerei azonban sokkal korábbra, egészen az ókori rómaiak idejére nyúlnak vissza. A virágzó borkultúrának a filoxéravész komoly pusztítása vetett véget: előtte kb. 5000 hektárnyi szőlőültetvény volt a borvidéken, de a művelési nehézségek miatt még az 1970-es években alig 600 ha volt betelepítve. Bár a szőlőültetvények területe folyamatosan nő, ma Prioratban még mindig mindössze kb. 1900 hektár szőlő van, ennek megfelelően a teljesen másképp néz ki a birtokszerkezet és a borászatok szortimentje, mint más spanyol borvidékeken, pl. Rioja-ban vagy Ribera del Duero-ban. Prioratban kisebbek a birtokok, alacsonyabb a palackszám, szűkebb a portfólió, itt az öreg tőkék és a high-end borok a hívószavak.
A borvidék különlegessége a llicorella talaj, ami elképesztően palás, tápanyagokban rendkívül szegény, szerves anyag tartalma alig éri el az 1%-ot. Régiótól és dűlőtől függően többféle különböző palát is lehet találni a sziklakeménytől kezdve a kézzel morzsolható fajtákig. A dűlők 100 és 700 méter tengerszint feletti magasság között helyezkednek el a meredek hegyoldalakon. A mély völgyeket a Siurana, Montsant és más folyók vájták ki a könnyen alakítható palás kőzetből.
A borvidéken a kék szőlők aránya több, mint 90%, a régió klasszikus szőlőfajtái a katalán/aragóniai eredetű garnatxa (grenache) és carinena (carignan, helyi néven samsó). Priorat újrafelfedezése során az úttörő pincészetek nem bíztak abban, hogy a pusztán ezekből a fajtákból készült borok hosszas érlelésre alkalmasak lesznek, ezért cabernet sauvignon-t, merlot-t, később pedig syrah-t telepítettek. A kevés fehér szőlő főként garnatxa blanca,  és macabeu, de még pedro ximenez-t is találunk kisebb mennyiségben.
Priorat klasszikus bora az ún. „rancio”, sokáig ez volt az uralkodó borstílus. A túlérett szőlőt leszedték, gyékényen szárították (koncentrálták a cukrot), majd kipréselték, hasonlóan a Jerez és Malaga környékéről ismert PX és moscatel borokhoz. Ezt követően a bort vagy erősítették, vagy nem, majd néhány hónapig a napon tárolták, ezután pedig nem egészen feltöltött hordókban érlelték. A solera rendszer ugyan nem terjedt itt el, de a hordókat sosem ürítették ki teljesen, az újabb bor a régi seprőre került, így akár 100 éves borok is hozzájárultak a rancio borok gazdagságához.

A Vino Castillo kínálatában jelenleg öt pincészet borai közül lehet válogatni, egy pince és egy bor kivételével ezeket néztük meg szépen sorjában. A kóstolási sorrendet felrúgva pincészetenként megyek végig a borokon.

Idén májusban írtunk a Heimann Birtok új borcsaládjáról, amely lényegében már ifj. Heimann Zoltán szerelemgyereke, Szekszárd két zászlóshajó fajtájából készült borokkal. A 2018-as "alap" kadarka és kékfrankos párosából akkor a kadarka győzött meg kevésbé, és mivel Heimannék családi birtokának égisze alatt megjelent, a megszokott címkével futó kadarka hasonló okokból nem váltotta be hozzá fűzött reményeimet - kicsit tompának és gyümölcstelennek éreztem mindkét bort - ezt leginkább évjárati sajátosságnak tudtam be a pincénél. Egyébként a Heimann & Fiai Szekszárd Kadarka 2018 a legtöbb írásos beszámoló alapján tetszett a hazai és nemzetközi szakértőknek, úgyhogy könnyen lehet, hogy az én készülékemben volt a hiba.
Nyáron egy balatoni borozgatás alkalmával véletlenül összefutottam ifj. Heimann Zoltánnal, akivel kicsit beszélgettünk, többek közt az új borcsaládról és közelebbről a kadarkáról is. Zoli ajánlotta, hogy mindenképpen kóstoljam majd meg a 2019-es kiadást, én pedig a hétvégén így is tettem.

Az ősszel együtt megérkeztek a hagyományos bor-leárazások a kereskedésekbe és a hipermarketekbe (néhány már véget is ért). Én most az Auchan választékából hoztam két nagyon barátságos árfekvésű spanyol bort (valamiért az online katalógusban simán átsiklottam felettük,  csak a boltban szúrtak szemet a címkék). A Carinena borvidékén tevékenykedő pincészetről, a Bodegas de Paniza-ról már írtam a rejtőzködő borvidékek sorozat keretében, akkor eggyel magasabb árfekvésű borok apropóján. A mintegy 300 taggal rendelkező és kb. 3000 hektárról szüretelő szövetkezeti pincészet méreteiből adódóan számos borcsaláddal dolgozik (ezekből az Auchan-ban több is elérhető). A Fábula de Paniza egy új sorozat, amelynek fajtaborai tiszták, vidámak, gyümölcsösek. Egy carinena, egy garnacha, egy syrah, egy garnacha rosé, egy chardonnay és egy garnacha blanca alkotja a sort. Én a chardonnay-t és a syrah-t kóstoltam meg (ebből a sorból más bort nem is láttam a polcon).

Az idei év több, évek óta stabil pontnak számító programot is eltörölt az életemből, szerencsére Bodrogkeresztúr és Bodrogkisfalud 2010 óta megrendezésre kerülő szüreti fesztiválja a Mindszenthavi Mulatság nem került fel a listára. A borongós idő és a járványhelyzet valószínűleg sokaknak kedvét szegte, legalábbis én az elmúlt évekből lényegesen több érdeklődőre emlékszem, de az eső szerencsére alig esett, így a kinti programokat nem kellett beltérbe vinni és a távolságtartás miatt sem kellett aggódni.

(A Bodrog Borműhely udvara)

Én délelőtt érkeztem és késő délután indultam haza Táncoló Medve kolléga úrral, akivel részben együtt látogattuk meg az egyes helyszíneket is. Idő hiányában így a legtöbb helyen csak rövid látogatást tettem, tettünk, kicsit kapkodós volt a jegyzetelés is, de azért próbálkoztam.

A nyár végi rosé-sor után ígértem egy "komoly rosé-s" posztot is, ahol az egyes borászatok által valamiért magasabbra pozicionált rosé-k kerülnek terítékre. Nos, szeptember elején megkóstoltam a borokat, és míg az alap-rosék  esetében nyugodt szívvel leírhattam, hogy jól szórakoztam, itt maradjunk annyiban, hogy ebből biztosan nem fogok rendszert csinálni.
Ezeknél a boroknál már többnyire elrugaszkodunk a 2000-2500 Ft-os határtól, cserébe - elméletileg - kapunk valami extrát a pénzünkért (az extra súlyos palackokon túl), legyen szó nagyobb testről és beltartalomról, komolyabb koncentrációról, hordós erjesztésről és/vagy érlelésről, érlelhetőségről. A prekoncepcióm az volt, hogy leginkább a túltolt hordó, vagy esetleg a magasabb alkohol lesz lehet a potenciális buktató ebben a kategóriában, arra viszont álmomban nem gondoltam volna, hogy éppen a savak minősége (próbálkoztam különböző hőmérsékleten, nagy jelentősége nem volt), valamint a gyümölcsök esetleges hiánya miatt leszek gondban az értékelésnél. A komolyabb struktúrát azért igyekeztem valamilyen módon honorálni, de lehet, hogy más simán szigorúbb vagy engedékenyebb lenne. A savak persze az eltarthatóság szempontjából fontosak lehetnek, de egy kicsit több ízt, intenzitást el tudtam volna viselni melléjük a sor legtöbb tagjától. Ár-érték arányban sajnos különösen nem volt meggyőző a mezőny.

Újdonsággal bővült idén szeptemberben a Vida Családi Borbirtok portfóliója, ez a Lösz, a szekszárdi "szentháromság" kadarka-kékfrankos-bikavér és a csúcsbor La Vida közé pozicionált új házasítás. A Vida pincészet célja, hogy a Szekszárdi borvidék adottságainak megfelelően elegáns, kedves borokat készítsen, és ebben a kezükre játszik a régió jellemző talaja is, amelyről az új tételt elnevezték. A Lösz képviseli Vidáék szándéka szerint mindazt, amit a lösztalaj az egész világon több borvidéken is közvetít: telt gyümölcsösség, kerek tanninok, elegancia és kedvesség.
A Lösz egyébként konzekvensen viszi tovább a Vida borok stílusát: inkább könnyedséggel, eleganciával próbál hódítani, mint nagy testtel vagy koncentrációval. Ennek megfelelően nem hivalkodó, aránylag visszafogott, sem az aromatika, sem a struktúra nem esik túlzásokba. A  Lösz házasítási arányai a kitűzött célt szem előtt tartva évről évre változhatnak az évjárat adottságainak tükrében, nincs kőbe vésve a recept.
Az új tételt ifj. Vida Péter mutatta be a My Wine Borbárban, és magával hozott még néhány palackot a pince szortimentjéből.

Hónapokig szemeztem ezzel a borral a polcokon, aztán mire a nyár végére a hazai rosé-kból álló készlet végére jutottam, kíváncsiságból csak bedobtam egyet a kosárba, és nem bántam meg. A Krems-ben található patinás nevű pincészet (Kaiserhofkellerei=Császári Udvari Pincészet) borai közül az osztrák Aldi (=Hofer) többet is belistázott, nálunk - számomra némileg meglepő módon - éppen a Zweigelt Rosé került be a választékba. Árban egyébként a hazai rosé-mezőny komolyabban vehető boraival kb. azonos szinten van, de a rendszeres leárazások szereplőivel már nem tud versenyezni, ráadásul ebben a műfajban végképp nem látom, hogy a közönség döntő része akár csak kíváncsiságból az osztrák bort választaná a magyar helyett. Így nem csoda, hogy szemmel láthatóan csak lassan fogyogat a készlet a polcról. Pedig a bor jó, a nálunk kapható osztrák roséknál lényegesen olcsóbb is, és aki provence-ira keres megúszós alternatívát, az is tehet vele egy próbát.

A Huber borest után egy újabb vertikális kóstoló következett a Carpe Diem szeptemberi kóstoló-sorozatában. A rivaldafényben ismét egy ifjú titán állt, Stephane Ogier és az ő különleges syrah-klónból készült borai. A L'Ame Soeur (= lelkitárs) névre keresztelt - Feri vásárlói körében csak "lámaszőr"-ként emlegetett bor - 8 évjáratát kóstoltuk meg. A vertikális sort a pincészet egy olcsóbb bora vezette fel, majd igény szerint lehetőség nyílt még két komolyabb, érettebb tétel megkóstolására is.
Az Ogier család több generációra visszavezethető múlttal rendelkezik a szőlőművelés és borkészítés terén, de a birtok csak a közelmúltban robbant be a borvidéki élvonalba. 1982-ig a termést nagyobb pincészeteknek értékesítették, majd szép lassan megkezdődött az átállás ás 1987-től már a teljes saját termésüket feldolgozták és saját borként palackozták. A családi birtok 1998-tól Michel és Stephane Ogier néven futott, ezzel jelezve, hogy Michel fia, Stephane is belépett apja mellé a vállalkozásba. Stephane Ogier Burgundiában és Dél-Afrikában dolgozott, mielőtt minden idejét a családi pincészetnek szentelte volna, 2014-től pedig a pince már csak az ő nevét viseli.

A L'Ame Soeur alapanyagát adó syrah de Seyssuel egy ősi syrah-klón, nevét a Cote-Rotie-tól valamivel északabbra található Seyssuel településről kapta. Seyssuel környékének borai egyelőre IGP megjelöléssel - tehát kvázi tájborként - kerülhetnek forgalomba, de az itteni termelők már kezdeményezték az AOP/AOC státusz elnyerését. A 19. század végéig ezek a területek Cote-Rotie-hoz hasonló megbecsülést élveztek.
A L'Ame Soeur-ba kerülő szőlők 150-290 méter magasan gneisz-es és csillámpala alapkőzetről, déli-délkeleti tájolású lejtőkön teremnek, összesen 2 hektáron, 3 parcellán. A 2001-ben telepített szőlőt kézzel szüretelik, a fürtök nagyjából 80%-a bogyózva, a többi 20% egész fürtben kerül feldolgozásra. A spontán, tartályban lezajlott erjedést 20 hónapos hordós érlelés követi, a hordók kb. 10%-a új. Az évjáratokról itt és itt írnak a világhírű szakértők. 

Ha borkontextusban esik szó Tolna megyéről, akkor feltételezem, hogy csak a fogyasztók egy elenyésző méretű részhalmaza kezdi el elsőként emlegetni a hétszázfős Kisdorogot. A község ezen helyzetén igyekszik változtatni az Illés család kétgenerációs vállalkozása, amely annak ellenére, hogy csak a szűkebb jelenben igyekszik magának helyet kérni az ország bortérképén, immár hat éve foglalkozik borkészítéssel és szőlőtermesztéssel. Hat év persze nem sok idő, de a sokgenerációs tapasztalati tőke hiánya a kóstolt borok alapján gyakorlatilag láthatatlan. A modern pincetechnológia, a nyitottság és a lelkesedés ugyanis erős lökést adott a vállalkozásnak, ezért minden jel arra utal, hogy érdemes lesz rájuk figyelni a jövőben is. Most pedig fókuszáljunk a közelmúltra és a jelenre, az ugyanis adottnak látszik.

Bár többször volt már rá példa korábban, hogy a hazai pinot noir-mezőnyt szondáztuk akár magában, akár nemzetközi kontextusban (2011, 2012, 2013, 2015), szinte véletlenül alakult úgy, hogy összejött ez az újabb kis évjáratos magyar pinot noir-kóstolósor, most ugyanis nem volt ilyen irányú előzetes szándék. A 2016-os Villa Tolnay, Oremus és a Sauska pinot-kat vásárlás után félretettem, hogy majd akkor kóstoljam meg őket, amikor már szépen belakták a palackot. Az Anonym Pincétől valamelyik etyeki látogatás során vettem a bort, így már nagyjából ki is alakult a sor gerince, amikor gyorsan lecsaptam még egy elérhető Bott Frigyes-palackra, a Janus meg valamilyen akció során került elém, úgyis rég kóstoltam tőlük bármit is. Így alakult ki az alábbi hat palackos mezőny.

A New Mátra Kézdy Dániel (Furmint Február, Aszú Prime) és Dancsecs Ferenc (Furmint Photo) új közös vállalkozása, amely több hónapos előkészítés után indult útjára. Céljuk bemutatni a Mátra új arcát és a benne rejlő kiaknázatlan lehetőségeket, természetesen nem kis részben az ottani borászatokon és borokon keresztül. Az angol névválasztás elsőre meghökkentő, de egyrészt a távolabbi célok között szerepel külföldi piacok szerzése is, másrészt az alapítók ezzel is hangsúlyozzák, hogy valami nagyon újat/mást szeretnének létrehozni.
A facebook-oldal már néhány hete megjelent, a honlap is hamarosan működni fog. A facebook-oldalon rendszeres helyi bejelentkezéseket, kép- és hanganyagokat ígérnek, amelyekkel a Mátra kincseit mutatják be a közönségnek. További cél, hogy fesztiválokon és rendezvényeken közös standdal jelenjenek meg, ahol természetesen a borászokkal, termelőkkel is lehet találkozni. Az alapítók különböző válogatás-csomagokat állítanak össze, elsősorban, de nem kizárólag borokból, a csomagokban szereplő borokat azután külön-külön is meg lehet majd vásárolni. A jelenlegi tervek szerint havonta változik majd a csomagok tartalma, esetenként erősen limitált palackszámú tételek is bekerülnek a pakkokba. Jellemzően kisebb méretű pincészetekkel működnek együtt, akiknek természetesen egy bizonyos minőségi kritériumnak is meg kell felelniük, de borkészítési, szőlőművelési szemléletben vannak eltérések az egyes borászok, borászatok között. A névsor jelenleg a így néz ki: Bata-Loyal Birtok, Benedek Pince, Centurio Szőlőbirtok, H-négyzet (H2) Pince, Hoop Wines, Itt és Most Pince, Karner Gábor és Fanni Kézműves Borászata, Kerekes Pince, Kékhegy Pince, Levente Pince, Losonci Pince, Páger Pince, Szignárovits-Maka Pince (közülük sokan szerepeltek 1-1 borral a nyári mátrai boros tegnap ittam-sorozatban is).

A szűk körű sajtó-bemutatkozásra a budakalászi Kálvária Pince teraszán került sor, ahol természetesen borokat is kóstoltunk a projektben résztvevő pincéktől. A bemutatott tételek nagy része az első New Mátra csomagban is szerepel (konkrétan a Hoop Wines pezsgője, valamint a Benedek Pince, a Centurio, a Losonci Pince, a Kerekes Pince és az Itt és Most Pince lent említett borai).

A nyári szünet után lassan, óvatosan újra elindultak a borkóstolós programok a fővárosban, így Tar Ferenc borbárjában a Carpe Diem-ben is. Sajnos aztán a vírushelyzet romlására tekintettel a kóstolókat fel is függesztette Feri, de addig is kettőre azért sikerült eljutnom.
Az első szeptemberi kóstolón Markus Huber borai játszották a főszerepet, elsősorban természetesen riesling-ek és zöldveltelinik. A borest apropóját és a kóstolósor gerincét a Berg dűlőről készült riesling-ek és grüner-ek vertikálisa adta, néhány felvezető, átvezető és záró tétel mellett.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a "Rejtőzködő borvidékek" sorozat keretében idén már írtam Markus Huber-ről, borairól, és a borvidékről, Traisental-ról is, így most megspórolom az önismétlést, de akit érdekel a cikk, itt megtalálja.

Nem kevesebb, mint 16 bort kóstoltunk, először zöldvelteliniket, majd egy átkötő tétel után riesling-eket, végül egy vörösborral zártunk. A Berg-ből 5 évjárat borait kóstoltuk mindkét fajta esetében: 2018, 2017, 2016, 2013 és 2011. A többi fehérbor a 2018-as évjáratból érkezett, az egyetlen vörösbor 2016-ból. A vertikális sorban az évjáratok mindkét fajta esetében ugyanazt hozták: a forró 2018 borai rendben vannak, de számomra általában nem különösebben emlékezetesek, és ez elmondható a vertikális sorokat felvezető többi 2018-as tételről is. 2017 fókuszáltabb, lendületes borait jobban szerettem, a 2016-os borok egyediek, izgalmasak. A régebbi évjáratok közül 2013 tündököl és úgy tűnik, még tartalék is bőven van a borokban, a 2011-esek szép, érett formát mutatnak, de ezek már feltehetően elérték a zenitet és innen, ha nem is gyorsan, de lefelé vezet az útjuk.

A Mádi Őszről szóló beszámoló második része egyetlen pincénél tett látogatást örökít meg, itt ugyanis többféle bor került a poharamba, mint az előző helyszíneken összesen. A Barta Pince volt a mádi bortúrám utolsó állomása, ahol Ujvári Vivien borász és Takács Alexandrosz sommelier társaságában olyan terjedelmes sort kóstoltunk végig, hogy sajnos a pincénél vendégeskedő Árvay Családi Pincészet boraira már semmi időm nem maradt.
A Barta Pince kedves felajánlásának köszönhetően kaptam tőlük néhány bort kóstolásra a tavaszi karantén-időszak alatt, ezekről itt írtam. Akkor komoly önuralmat és mértéktartást gyakoroltam, és inkább nem a csúcsborokból válogattam, remélve, hogy ezeket egy személyes látogatás alkalmával pótolhatom. Szerencsére Mádon valóban összejött a várva várt kóstoló, és Ujvári Vivien nagyon komoly válogatást varázsolt elém.

Már magam sem tudom, melyik évben fordult elő utoljára, hogy egészen őszig nem jártam a Tokaji borvidéken, de most úgy alakult, hogy csak szeptemberben sikerült sort kerítenem az első - de remélhetőleg nem utolsó - idei látogatásomra, és az is rövidre sikerült. Rövidre, de igen tartalmasra, tegyük mindjárt hozzá, mert egy délután alatt azért elég sok helyen megfordultam a Mádi Ősz rendezvény szombati napján. A település legtöbb ismert borászata kinyitotta a pinceajtókat szeptember első hétvégéjén, és a saját borokon túl többnyire zenés programokkal, vendég kiállítóval - étteremmel vagy borászattal - is várta az érdeklődőket.

A délután gyorsan elszaladt, de vártnál így is sokkal több bort sikerült megkóstolnom, így két részre osztottam a beszámolót. Az első részben több pincészet szerepel, akiknél rövidke villámlátogatásokat tettem.

Ismét horvát borokat hoztam a sorozatba, ezúttal azonban a szárazföldi rész helyett újra a magyarok körében közkedvelt horvát tengerpartot célozzuk meg. A tavalyi isztriai borokat bemutató írás után képzeletben ezúttal kicsit délebbre, Dél-Dalmáciában kalandoztam, és a Vina Skaramuča borai révén ismerkedtem közelebbről két fontos helyi fajtával, a pošip-pal és a plavac mali-val.

Beköszöntött az ősz és ezzel a rögtönzött, másfél hónapja tartó Balaton-sorozat is lassan lezárul. Erre a hétre ismét egy dél-balatoni duóval, közelebbről a rádpusztai Ikon Borászat két palackjával készültem. A pincészet széles körben elérhető alapszériás fajtaborai idén megújult külsővel kerültek a polcokra, az áruk szerencsére továbbra is meglehetősen barátinak mondható. Bár az Ikon-szortiment alap sorozata inkább vörösborokban bővelkedik, az utóbbi években én leginkább az itt kóstolt két fehérbor korábbi kiadásaival találkoztam. Így immár több évjárat tapasztalata alapján mondhatom, hogy mindig technológiailag biztos alapokon nyugvó, korrekt borokat kaptam a pénzemért, a rajnai rizling pedig többször kellemes meglepetést is okozott, akár vegyes rajnai rizling sorokban kóstolva is (1., 2.).

Annyit előrebocsáthatok, hogy az aktuális 2019-es évjárat boraiban sem csalódtam, másnap pedig ungert (és rszabi) is megkóstolta a palackokban hagyott bort, úgyhogy négykezes következik.

Ha van fajta a magyar piacon, amelyet valahogy sem a fogyasztók, sem a borászok nagy része nem tudott a szívébe zárni, az a szürkebarát. Talán a rendszerváltás előtti gyenge minőségű, sokszor félédes(ített) tömegborok tehetnek róla, talán más Kárpát-medencei, vagy világfajták előretörése, mindenesetre úgy tűnik, hogy a szürkebarát nem örvend nagy megbecsülésnek. Sok borásztól hallottam, hogy ha "szürkebarát" szerepel a címkén, nagyon nehéz eladni a bort, ezért már itthon is legtöbben inkább a francia pinot gris, esetleg az olasz pinot grigio nevet tüntetik fel a címkén. Kóstolókat vagy borfesztiválokat leszámítva jómagam is csak elvétve találkozok a fajtával, valahogy a baráti kör sem kattant rá a szürkebarátra.
A helyzet viszont az, hogy a Balaton északi partján máig nagyon elterjedt a fajta - ezek szerint csak nem teljesen halott ügy -, így a Balaton-sorozatot nem akartam szürkebarát nélkül befejezni. Talán 10 éve is van már annak, hogy először találkoztam a Béla és Bandi névvel és traktoros címkével ellátott boraikkal. A pontos évszámra (2009? 2010?) és a borok évjáratára (2008? 2009?) már nem emlékszem biztosan, ahogy arra sem, hogy a Balaton vagy a Pinot Gris volt az első bor, amit kóstoltam tőlük, de mindkét tételről kellemes emlékeket őriztem meg. A 2019-es évjáratból állítólag a szürkebarát adta a legjobb bort a Fodor testvérek szőlőiből, így múlt héten a 2019-es Béla és Bandi Pinot Gris-vel nosztalgiáztam egyet.

Megint hoztam hét darab, azonos évjáratú, szőlőfajta és/vagy borvidék szempontjából összetartozó borpárt, hazai és külföldi borokból egyaránt. Az évszaknak megfelelően kevesebb a vörösbor, azokból is inkább könnyedebbre hangolt darabokat vettem elő, rosé most nincs, arról volt külön poszt, a főszerep a fehérboroké.

Ritkán esik meg, hogy egy borászat éppen a szortiment legkomolyabb tételét áldozza be a fejlesztés vagy portfólió-átalakítás oltárán, de a Hernyák Birtok Altberg névre keresztelt tétele ennek a kirívó esetnek egy ékes példája. A családi birtok első saját telepítésű dűlőjéből származó chardonnay-sauvignon blanc házasítása pincészet csúcsbora, de ezt lassan múlt időbe tehetjük. A Hernyák család ugyanis a palackos erjesztésű pezsgőt szánja a szortiment új koronaékszerének, az első évjáratok nem túl rég jelentek meg a piacon, de ezek még csak előfutárai az eredetvédett etyeki pezsgőknek. Éppen Hernyák Tomi állt az élére a palackos érlelésű pezsgőt zászlajára tűző etyeki mozgalomnak, azzal a deklarált céllal, hogy ez legyen a borvidék kitörési pontja, csúcsterméke (az etyeki pezsgőről kicsit bővebben itt írtam).
Ennek érdekében Hernyákék hajlandóak a teljes chardonnay-termésüket (ebből készült eddig az adott évjárat lehetőségei szerint pezsgő, fajtabor és részben az Alterg is) a pezsgőkbe átcsoportosítani , ami azt jelenti, hogy jelen állás szerint az Altberg kikerül a szortimentből.

Folytatódik a Balaton-sorozat, méghozzá egy olyan borászattal, amely még nem szerepelt a Borrajongón. A PAP Wines első fele a Papa Áron Pince rövidítése, a név mögött pedig Molnár "Papa" Áron és felesége, Karina Vissonova állnak, akik Koppenhágában ismerkedtek meg és 2010-ben telepedtek le a Szent György-hegyen. Molnár Áron Londonban született, majd bejárta a fél világot, a Közel-Kelet és Földközi-tenger térségeitől Burgundiáig, Indiáig és Dániáig. Áronnál a főzés szeretete az éttermeket vezető szülőktől hozott családi örökség, nem csoda, hogy a felhalmozott gasztronómiai tapasztalatokat most a Szent György-hegyi birtokon nyitott saját kis étteremben kamatoztatja, de néha a lemezjátszók mögé is beáll különféle rendezvényeken, hiszen sokáig lemezboltosként és DJ-ként dolgozott.
Áron és Karina borokat először csak saját örömükre készítették boraikat a közel 3 hektárnyi saját szőlő terméséből, az utóbbi években azonban a néhány ezer palackból már kicsit szélesebb közönség is részesülhet. A Szent György-hegy déli és dél-keleti lejtőin található szőlőket minimális beavatkozású, biodinamikus módszerekkel művelik, a termést kézzel szüretelik, majd a szőlőszemeket gondosan válogatják. Boraikat amolyan garázsboros stílusban, minimális beavatkozással készítik, alacsony kéntartalommal, adalékanyagok nélkül. Mind a vörös-, mind fehérborokat magyar tölgyfából készült barrique-hordókban érlelik. Vörösboraik a pinot noir-ból és több fajta házasításából készülnek - utóbbi a Bazalt Cuvée -, fehérborok közül szürkebarátot, olaszrizlinget és a kettő házasításából készített Bazanite Cuvée-t, ezenkívül narancsborokat zárnak palackba.
A VinoPiano-ban csaptam le a nyár folyamán egy palack Bazalt Cuvée-re, amit augusztus utolsó hétvégéjén bontottam fel a Balaton-sorozathoz.

Ha a Dél-Balaton legfontosabb borászatairól beszélünk, elkerülhetetlenül belebotlunk néhány család nevébe, amelyek tagjai évtizedek óta meghatározó szerepet játszanak a déli part borvilágában. Az egyik ilyen név a Konyári, a család tagjainak "vonzáskörzetéhez" a saját néven futó családi pince mellett az Ikon Borászat és a Késa Birtok tartozik. A Légli família szintén hasonlóan megkerülhetetlen tényező. Idősebb Légli Ottó a Balatonboglári Állami Gazdaságban húzott le évtizedeket, majd később két fia, Ottó és Géza is saját birtokot épített. Légli Ottó egyenes úton folytatta a családi hagyományokat, míg Légli Géza eleinte ódzkodott a szőlészet-borászat világától, némi vargabetűvel azonban ő is "megtért" a szőlőtőkékhez és saját pincészetet hívott életre Kislaki Bormanufaktúra, azaz most már leginkább csak egyszerűen Kislaki néven.
Érdekes különbség, hogy míg a Konyári Pincészet inkább házasításokban gondolkozik, a két Légli testvér elsősorban fajtaborokat készít. A Konyári családhoz köthető pincék kínálata vörösbor-hangsúlyos, Légli Ottónál a fehér szőlőfajták és a fehérborok vannak túlsúlyban, Légli Géza pedig valahol a középúton helyezkedik el, több fehér- és vörösbor is van a Kislaki-szortimentben. Konyári bor már szerepelt a rögtönzött Balaton-sorozatomban, de Légliék sem maradhattak ki, így a két testvértől 1-1 bort hoztam mára. Mivel Légli Ottónál adta magát a fehérbor - egy palack riesling pont volt is otthon -, a Kislakitól egy vöröset választottam mellé.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet, illetve ahogy immár a címkéken is szerepel a Pannonhalmi Főapátság Tricollis névre hallgató belépő borairól már tavaly is írtam, annak apropójából, hogy a rosé is bekerült a fehér és a vörös tétel mellé a borcsaládba és a címkét is egységesítették. Idén egy további lépést tettek ebbe az irányba azzal, hogy 2019-ből a korábban rajnai palackba letöltött fehér Tricollis is burgundi palackba került.
A pince sok szőlőfajtával dolgozik, de ezekből kettő kapott kiemelt szerepet: a rajnai rizling és a pinot noir, amelyekből a legjobb évjáratokban egy "alap" és egy válogatás tétel is készül. A rajnai esetében a válogatás már kezdettől Prior névre hallgat, a komolyabb pinot noir 2018-tól viseli a kolostor vezetőjére utaló megkülönböztető címet. Rajnaiból 2016 óta nem készült Prior az apátságnál, most a 2019-es évjáratból ismét palackoznak rajnai rizling válogatást.

A 2019-es évjárat remek borok ígéretével kecsegtetett, a korábbi jó tapasztalatok alapján az új Prior-ra is nagyon kíváncsi voltam, úgyhogy csokorba gyűjtöttem a három Tricollis-t és a két rajnai rizlinget és egy posztba gyűjtve osztom meg a tapasztalatokat.

Ezt a posztot még április körül írtam, az újrakezdés hevületében. Mielőtt még felrakhattam volna, a laptop több hetes kényszerpihenőre  szorult. Mire visszakaptam, addigra meg a blogolás újrakezdés helyett az addig leállított életet kellett egyik napról a másikra újrakezdeni. Néhány hónap csúszással fogadjátok szeretettel, ha már megírtam.

Még aktív koromban szerintem elég gyakran előrántottam a Joblot nevet. Nem véletlen. Mindenki szeretné a jó burgundit, de sajnos már-már közhely-szerű, hogy mennyire lutri téma. Jellemzően ha keveset akarsz rá költeni, keveset kapsz. Ha többet rászánsz, akkor is jó sansszal keveset kapsz. Ha mélyen a pénztárcába nyúlsz, akkor benne van, az is, hogy oltári nagyot csalódsz, de az is, hogy megértesz valamit a varázsból. Akik jó ár-érték arányt keresnek, azok gyakran a Cote Chalonnaise környékén, azaz Burgundia ragyogó szívének az árnyékában kutakodnak. Itt biztosan nem fogunk sokszáz Eurót költeni egy palack borra, de ha megszakadunk se fogunk olyan szinteket elérni, mint amennyit potenciálisan a Cote D’Or tud nyújtani.  Azért ne higgyük, hogy itt nincs lutri, csak ár-érték bajnok borok tömkelege. Sok vásárlás itt is úgy végződik, hogy elköltünk 20-40 Eurot egy palackra és megváltás helyett inkább a szegény ember burgundija érzet érkezik, viszont ha szerencsénk van mégis megérthetünk valamit a burgundi varázsból töredék áron. És itt jön képbe a Joblot név. Némely boruk a múltban nekem tényleg okozott már összemérhető élményt sokkal drágább fősodor-béli burgundival, 25-30 Euróért bámulatosak tudnak lenni. Ugyankkor az utóbbi években azt vettem észre magamon, hogy már nem veszem őket alapjáraton újra és újra. Mikor kijön az új évjárat, megkóstolom a szortimentet vagy egy részét, megállapítom, hogy hozzák a szokásosat, némelyik talán többet is, de ennyi. Nézzük mi lett a legfrissebb szúrópróba eredménye!

Ahogy tavaly, ebben évben is mentem egy gyors délutáni kört a Balatonfüredi Borheteken. Idén viszont még kevesebb időm volt kóstolni, úgyhogy két megoldás kínálkozott: 1-1 bort kóstolok a standoknál és így több pincéhez is eljutok, vagy alaposan leszűkítem a mintavételek helyszínét, de alaposabb betekintést nyerek a kiválasztott borászatok kínálatába.
Utóbbi mellett döntöttem, így két pince 4-4 bora fért bele az időbe. Két olyan, viszonylag fiatal borászatot néztem ki magamnak, akiktől kóstoltam már bort és feltehetően nem okoznak csalódást, ugyanakkor ritkán találkozom velük, ezért nincsenek annyira friss élményeim. Így esett a választás a Zelna Borászatra és a Thetis Birtokra.

Kicsit talán megkésve jelentkezem ezzel a magyar rosé-körképpel, méghozzá annak is az első részével (bár a másodikban a többnyire hordóval is megküldött, komolyabb és feltehetően nem egynyári tételek szerepelnek majd), de egyrészt jó munkához idő kellett, másrészt meg bízzunk benne, hogy lesz még idén is bőven alkalom és lehetőség rosét szürcsölgetni, mielőtt beköszönt a zordabb, hidegebb idő, hogy más, kellemetlenebb tényezők fennforgásáról ne is beszéljek.
Természetesen a bőség zavarában lehetetlen vállalkozás átfogó képet adni a magyar választékról, hiszen annyi pince készít már rosét, sokan egy évjáratban akár többfélét is, de azért egy szűk keresztmetszetet talán sikerült kialakítani a nyár során. A hazai mezőny nagy része még mindig felejthető tucatbor, de úgy tűnik, hogy néhányan itthon is igyekeznek komolyabban venni a műfajt, és ennek jegyében valamilyen borként is értelmezhető anyagot a palackba zárni, én pedig igyekeztem inkább ezekből szelektálni.
Igyekeztem a válogatás során akár a idei/korábbi évjáratok, akár az adott pincébe vetett bizalom alapján gondosan válogatni. Került a sorba évek óta kiegyensúlyozottan teljesítő, megbízható rosé (pl. Konyári,  Pannonhalmi Apátsági Pincészet, Sauska), újabban felfedezett trónkövetelő vagy kedvenc (Hoop Wines, Pátzay, Ruppert), illetve előzetes tapasztalatok hiányában fekete ló is (Böjt, Hangyál, Takler). Próbáltam a legtöbb rosé-releváns borvidékről legalább egy bort beemelni, azt azonban nem állítanám, hogy törekedtem a tökéletes kiegyensúlyozottságra ilyen téren (nem is sikerült, ugyanis a Balaton környékéről érkező borok tették ki végül a mezőny közel felét).