Izgalmasnak ígérkező kóstolóra hívott meg áprilisban Kézdy Dániel, a Furmint Február és még sok más boros kezdeményezés szellemi atyja, valamint Csorba Péter és Ringer Ferenc, a Tokaj Montiumtól. A Tokaji borvidék egyik legkevésbé ismert részén, a Szerencs mellett található Legyesbényén tevékenykedő Tokaj Montium hamarosan 10 éves lesz, ennek fényében a két tulajdonos-borász szerette volna egy vakkóstolón megmérni, mit tudnak boraik a borvidék elismert termelőinek tételeivel összemérve. A szervezők összetrombitáltak egy borkereskedőkből, éttermesekből, borfirkászokból álló csapatot és egy kellemes csütörtöki délután összeültünk Kézdy Daninál, hogy megnézzük hogy muzsikálnak a Montium borok egy válogatott tokaji mezőnyben.

(Kilátás a Barna-dűlőről; fotó: Csorba Péter)

Az egész világot - így természetesen Magyarországot is - letaroló rosé divathullám egyik érdekes hazai leágazása a "komoly rosé". Szerencsére a tutti-fruttis tucatborok mellett egyre több valóban élvezetes magyar rosé is a polcokra kerül, de emellett az utóbbi néhány évben számos magyar borászat elkezdett kísérletezni egy komolyabb, testesebb rosé-stílussal. Későbbi szüretet, seprőfelkeverést, hordós erjesztést/érlelést vagy ezek kombinációját egyaránt bevetnek a kívánt eredmény elérése érdekében, az eddigi tapasztalataim alapján azonban többször sikerül átesni a ló túloldalára, mint megtalálni a kellő egyensúlyt, gyakran gyümölcstelen, rusztikus, hordóba és magas alkoholba fojtott borok kerülnek a palackba, az élvezeti értékhez - vagy éppen annak hiányához - képest túlzó áron.

A Vylyan jelenlegi és korábbi főborásza Tóth Sándor és Ipacs-Szabó István közösen alkotta meg a pincészet új, komoly rosé-ját, amely szerencsére a jól elsült kísérletek közé tartozik és meglepődnék, ha nem lenne folytatása.

Szemes József nevével boros szárnypróbálgatásaim kezdetén gyakrabban találkoztam, mint manapság, legyen szó akár a hazai bormédiáról, vagy az általam felbontott és elfogyasztott palackokról. A hajdani tapasztalatok alapján a Szemes Pincét magamban elkönyveltem, a villányi nagyok után következő tehetséges generáció egyik tagjaként, de azután valahogy eltűntek a radaromról. Többnyire jó ár-érték arányú, kellemes borok ugranak be a megkopott emlékezet ködfátyolán keresztül, mindazonáltal az emlékek régiek, én pedig évek óta nem kóstoltam a Szemes borokat. Az ok prózai: a széles villányi választékból többnyire a fővárosban is elérhető tételek közül vásárolgattam, máshol pedig egészen egyszerűen nem futottam beléjük. Tavaly aztán megtört a jég, a VinCE Gálán szembejött egy Szemes bor, és az egyik webshopos rendelésen is behúztam egyet. Utóbbit néhány hónapos - félig szándékos - palackos érlelés után most márciusban nyitottam ki, és megerősített abban, hogy érdemes lesz a pince borait gyakrabban kóstolgatni.

A dűlőpárok sorozatban a második helyszín - talán meglepő módon - Villány lesz. Az egyes termőhelyek jelentősége természetesen Villányban sem elhanyagolható - már csak a nagyobb választék miatt a telepítésre kijelölt fajta szempontjából is -, de a dűlőszelektált tételek nem játszanak olyan fontos szerepet a pincészetek választékában, mint mondjuk Tokajban.
Az egyes birtokoknál általában már kialakult, hogy mely területekről hoznak ki bizonyos fajtaborokat vagy házasítást a dűlő megjelölésével, az azonban ritka, hogy egy adott fajtából párhuzamosan két dűlőszelektált tétellel is jelentkezzen egy borászat. A Gere Pincészetnél azonban pár éve két dűlős cabernet franc is erősíti a pince szortimentjének prémium vonalát, a Csillagvölgyből és az Ördögárokból. Régóta tervezem, hogy egymás mellett megkóstolom a két bort, végre erre is sor került. Éppen évjáratváltás van, a 2017-es tételeket a 2018-asok váltják, én azonban még a kifutó kiadásokat kóstoltam össze.

Az idei év első borpárbajos posztjában ezúttal hat borpár szerepel, szokás szerint magyar borok és külföldiek vegyesen. Rosé pezsgők, villányi fehérek, újvilági pinot gris-k, balatoni kékfrankosok, soproni merlot-k és priorat-i borok feszülnek egymásnak.

Utoljára két évvel ezelőtt fejtegettem a Bockokhoz fűződő ambivalens viszonyomat, és annak indokait. Részben ez, részben az idő- és a fókuszhiány miatt azóta nem is igazán ittam a pincétől semmit. Az Ermitage aktuális évjárata viszont ismét a radarom alá került, olyannyira, hogy nem csak ivásra, de megírásra is méltónak találtam. Talán az sem merész állítás, hogy pillanatnyilag ez a kedvenc Bockkom. 

Nem volt sok időm kipihenni az ünnepeket és a decemberi összejöveteleket, rögtön január második napján egy újabb komoly borsoron verekedhettem végig magamat. Kedves barátom és gimnáziumi osztálytársam szintén tavaly év végén töltötte be a negyvenet és hozzám hasonlóan ő is egy régóta tartogatott palackokból álló sort varázsolt az ünnepi asztalra. Többségében magyar borokból állt össze a mezőny, leginkább a Badacsony-Tokaj-Villány háromszög mentén; ráadásként azért két külföldi vörös is becsúszott közben. A tételek átlagéletkora itt is 10 év körül mozgott, de szerencsénkre a palackok legnagyobb része bőven élvezhető állapotban volt és 1-2 elöregedett bort leszámítva izgalmas válogatást kóstoltunk.

Az év végéhez közeledve az ünnepek előtt még egy kerek évforduló is alkalmat adott egy kis borozásra. Karácsony előtt ünnepeltem a 40. születésnapomat, ráadásul a borok iránti érdeklődésem nagyjából pont 10 éve fordult komolyra (akkor egy WSET bortanfolyamot kaptam ajándékba a baráti társaságtól, amit gyorsan követett két másik is). A dupla évfordulóra igyekeztem különleges borsort varázsolni a régi barátok elé, végül azt találtam ki, hogy 10 éves borokat fogunk inni, ez remélhetőleg elég érdekességet tartogatott, de még vállalható rizikót jelentett, minden szempontból.
A végére a fehér térfélen erős osztrák, a vörös mezőnyben határozott spanyol többség alakult ki, de magyar, német és olasz vendégsztárok is színesítették a sort.  Édes boros fronton egyértelmű volt, hogy a tokaji aszúké lesz a főszerep. 2011 ugyan nem volt egy klasszikus aszús évjárat, de készültek igazi gyöngyszemek a borvidéken.

Nem mondanám magam nagy merlot-rajongónak, de azért mindig arra jutok, amikor jó merlot kerül elém, hogy bizony azt igencsak szeretem. Kísérletezni ettől függetlenül ritkán szoktam, de a mai írás apropója éppen egy ilyen vakon leemelt palack. A Lidl valamelyik akciós borkínálatában szerepelt anno ez a bor - van már talán egy éve is -, jó évjáratból származó dűlős villányi vörösért baráti áron. Otthon láttam meg a palackot forgatva, hogy az alkohol 15,5%. Ezután inkább a szememet forgattam, de reménykedtem, hogy azért nem fogom megbánni a vásárlást. A palack végül most teljesítette be sorsát, egy hideg, szeles nap után éppen jó ötletnek tűnt egy testes villányi vörössel melegséget hozni az estébe.

Idén nyáron érkezett a hír, hogy az itthon a radar alatt futó Jammertal Borbirtok 2015-ös Cassiopeia Merlot-ja a luxemburgi Concours Mondial de Bruxelles borversenyen a vörösborok kategóriában a legmagasabb pontszámot kapta és ezzel elnyerte a Grand Gold Medal Revelation Red Wine díjat. A hazai kommunikáció az eredményt már úgy tálalta, hogy a Cassiopeia Merlot 2015 egyenesen a világ legjobb vörösbora lett, ami azért egyetlen borverseny eredménye alapján mindenképpen túlzás, de kétségtelenül vonzza a szemet és a kattintást. Azóta napvilágot látott néhány interjú a borászat tulajdonosával, valamint kóstolási jegyzetek a borról, amelyet meg is lehet rendelni a borászat honlapjáról, 20.000 forint/palack áron.
A Jammertal Borbirtok külön standdal jelent meg a 2021-es Vince Gálán, és az egyik mesterkurzuson a díjnyertes bor is szerepet kapott, két korábbi évjárattal együtt, így közelebbről is megismerkedhettem a pincészettel és a merlot-kkal.

Sokáig kétséges volt, hogy 2020-ban is megrendezik-e a Budavári Palotában a Budapest Borfesztivált, de végül a körülményekhez igazítva egy minden szempontból kisebb volumenű rendezvényt végül sikerült tető alá hozni. Idén ősszel viszont visszatért minden a régi kerékvágásba, négy napra ismét elfoglalták a boros standok a Budavári Palota udvarait, beleértve több, felújított helyszínt is. Az időjárás is kegyes volt, végig kellemes idő volt a rendezvényen, és bár szervezési gyermekbetegségekről lehetett hallani - elsősorban ivóvíz és WC-fronton, ami azért ennyi év után meglehetősen furcsa -, valamint a kiállítók száma mintha ismét csökkent volna, a látogatók létszámára nem lehetett panasz.
A tavalyi rendezvényt kihagytam, most a napsütéses vasárnap délutánt kihasználva, néhány órát kint töltöttem a fesztiválon még az esti tömeg érkezése előtt. Nem kovácsoltam előzetesen komoly terveket, 1-2 standot és új nevet kinéztem magamnak fix pontnak, ezen túl kicsit csapongva kóstoltam még ezt-azt. Sajna kimaradt sok érdekes dolog, Somló, Mátra, sok vörösbor, de kora este már nem volt kedvem újabb körökbe kezdeni, így ebbe a pár órába most ennyi fért bele...

Eredetileg nem terveztem, mégis lett idén is magyar rosé-poszt a tavalyi duplázás után. Az eddigi évek tapasztalatai alapján igyekeztem biztosra menni, amikor a nyárra hangolódva rosé-kat pakoltam a kosárba, így a sor nagyobb részét olyan pincék borai tették ki, amelyek az elmúlt évjáratokban jól szerepeltek vagy mutattak valamilyen extra izgalmat, de persze a kísérletezés jegyében került melléjük néhány zsákbamacska is. Nem egymás mellett kóstoltam végig a sort, hanem nagyjából kettesével-hármasával fogytak el a borok a nyár második felében - volt, hogy ezekből vittem vendégségbe -, de ha már az elején az akkor aktuális kollekcióról lőttem egy "csoportképet", a kóstolójegyzeteket is egy csokorba gyűjtöttem.

Meghoztam a tavaszi borpárbajos posztot, ezúttal kizárólag magyar borokkal. A szokásos 7 borpár helyett ezúttal 9 vonul fel, a pezsgőtől az édes borig, több műfajt, borvidéket és szőlőfajtát érintve.

Villányi franc-okat hoztam hétfőre, a 2016-os évjáratból. Villány zászlóshajójával meglehetősen keveset foglalkozunk a blogon, most igyekszem kicsit pótolni a hiányt. Hat bort válogattam össze, jó nevű termelőktől, de a borvidék hírnevét megalapozó villányi legendák ezúttal kimaradtak a szórásból. Sajnos a hatosfogat egyik tagja a TCA-nak "köszönhetően" kidőlt, így a csapat ötösfogattá szűkült, de ezt leszámítva kiegyensúlyozott színvonalon teljesítő sort kóstoltam.

Folytatódik a rajnai rizling-szemle, a Sabar-trió és a badacsonyi négyesfogat után most földrajzilag kicsit szélesebb merítés következik, de még mindig hazai terepen maradva. Öt borvidék öt rajnai rizlingje került egymás mellé ebben a körben, néhány bor talán meglepő helyekről, elsősorban vörösboros régiókból érkezett.

Hat és fél évvel az első rácsodálkozás után megrekedni látszik a villányi oportóforradalom: miközben alig találni új pinceneveket, ahol a fajta megkomolyításával próbálkoznak, a klasszikusok évről-évre elkészítik a viszonylag szűkebb törzsközönségük számára a mátrixon túli portugieserüket. A többit pedig úgy-ahogy felszívja az újborpiac, vagy ha nem, hát az sem baj, hiszen az kétezer alatt kiakciózott nagyneves palackok a sarki dohányboltokban féléves aszalást követően is megtalálják hálás célközönségüket.

Egy biodinamikus kékoportó persze más kategória. Itt már nem elég felkészültnek lenni, de szükséges egyfajta nyitottság és ideológiai megszállottság is ahhoz, hogy méltó befogadást nyerjen a végeredmény. Úgy vélem, hogy az én esetemben az első kettővel nincs gond, a harmadikkal viszont régóta hadilábon állok. Feltehetően ezért bukott el nálam a történet aktuális epizódja.

Ismét hoztam egy magyar pinot noir-sort, ezúttal 2017-es borokkal, több hazai borvidékről válogatva. Bennem sem feltétlenül tudatosult, de 2016 óta minden évben volt szerepelt a blogon valamilyen évjáratos pinot noir-kóstoló (2016, 2015, 2013, 2012, 2011), eleinte nemzetközi kitekintéssel vegyes sorban, az utóbbi években csak magyar mezőnnyel. 2021 sem kivétel.
Jó ideje elkezdtem gyűjtögetni a borokat, hogy majd egy nagyobb társasággal jól megvitassuk a magyar pinot noir-helyzetet, de sajnos közbeszólt a vírushelyzet. A várakozást végül megunva, február végén magam kezdtem el szépen felbontogatni a sor tagjait, és - többnyire borvidék szerint csoportosítva - több részletben végig is kóstoltam mindet. Néhány hétig tologattam magam előtt a jegyzetek begépelésének és a poszt megírásának feladatát, de a húsvéti hétvégén végre jutott idő mindenre, úgyhogy nagy nehezen elkészültem.

Az időzítés és a nyulas címke egybeesése a húsvéti hétvégével pusztán a véletlen műve, de a tény, hogy a választott borról írni akartam, az már nem. Kóstolgatom már pár éve a villányi - egészen konkrétan a pince Babarcszőlősön van, a szőlők Diósviszló mellett - Ruppert Borház borait, és eddig szinte sosem okoztak csalódást, legyen szó fehérborról, roséról, vagy a borvidék szempontjából leginkább fontos vörösekről. A Kandúr névre keresztelt - egyébként szintén ajánlott - belépő vöröset leszámítva eddig csak fajtaborokkal találkoztam, most az egy árkategóriával feljebb jelent meg a Szív Királynő fantázianevű két komponensből álló házasítás, amellyel szintén tettem egy próbát, és ismét meg voltam elégedve a palack tartalmával.

Íme, itt van 2021 első borpárbajos posztja, a szokásos hét darab borpárral, főleg magyar szereplőkkel, kis külföldi kitekintéssel. A szokásos átlagnál több a magyar bor, ezúttal csak "másfél pár" külhoni tétel jutott a válogatásba. A hétből négy magyar párost (chardonnay-k, furmintok, bikavérek, cabernet sauvignon-ok) ezúttal egy zoom-os borkóstoló keretében fogyasztottunk el barátokkal, így hosszas elemzésre, másnapi minőség-ellenőrzésre ezek esetében nem volt lehetőségem.

Villányba nem fehér bort inni jár az ember, és ha csak úgy általában fehér borra szomjazik, a boltban jellemzően akkor sem a "Villány" feliratot keresi a palackokon. Az ország legmelegebb borvidéke a vörösborokról vált híressé és máig erre fektetik a hangsúlyt a helyi borosgazdák, így a termőterület nagyobb részén is kék szőlőfajtákat találunk. Persze készülnek azért fehérborok is a régióban, elsősorban a siklósi körzetben, de a legtöbb pincészetnél találunk legalább 1-2 fehérbort a szortimentben. Elvégre a nyári melegben nem mindenki vágyik testes vörösekre, jól esik egy üde fehérbor vagy egy fröccs. Meg egyébként is, minden társaságban előfordulhat valaki, aki árral szemben úszva valami mást szeretne, mint amiért a többiek érkeztek. :)
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a történetet, akkor azt mondhatnám, hogy a villányi borászatok választékában többnyire könnyedebb, reduktív fehérborokat találunk, általában olaszrizlingből, esetleg chardonnay-ból, sauvignon blanc-ból, rajnai rizlingből, valamilyen illatos fajtából, vagy ezek házasításából. A komolyabb, fahordós tételek jellemzően chardonnay-ból, illetve egyes pincéknél hárslevelűből készülnek, alkalmanként pedig késői szüretelésű borokkal is össze lehet akadni, bár ezek már tényleg kuriózum-számba mennek.

A tegnap megénekelt édes hárslevelű után most a villányi fehérboros skála másik oldalán, a reduktív fehérborok térfelén néztem szét, mit várhat a fogyasztó, ha vörösboros vidéken könnyed fehérborra (a jelen sor tükrében fehér házasításra) vágyik.

Tokajból rendszeresen kóstolunk édes borokat, eza borvidék adottságaiból adódóan teljesen természetes és kézenfekvő dolog. A többi borvidékünkön a magasabb maradékcukor-tartalommal rendelkező borok inkább csak erősen limitált palackszámú különlegességnek számítanak és teljesen más karaktert hoznak, mint a tokaji társaik, de ez persze nem jelenti azt, hogy egy kézlegyintéssel el lehetne intézni őket. Villányban végképp ritkán találkozik az ember édes borokkal, az pedig pláne érdekes - legalábbis engem meglepetésként ért -, hogy a Bock Pincénél is előfordul ilyesmi, úgyhogy amikor megláttam ezt az édes hárslevelűt egy akció keretében, a kíváncsiságtól fűtve azonnal lecsaptam egy palackra.

Elcsépelt közhely, de attól még igaz, hogy a portugieser leginkább a villányi borászatok cash-flow boraként operál, a rosé mellett a fiatalon palackozott oportók - és újabban külön a hipermarketek számára palackozott olcsóbb fajtaborok vagy házasítások - biztosítják a gyors és könnyű bevételt a pincék számára. Ugyanakkor az is igaz, hogy néhányan igyekeznek komolyan venni a fajtát, és megmutatni, hogy lehetséges izgalmas és akár több évig sikerrel érlelhető portugieser borokat is palackba zárni. Ma két ilyen borról lesz szó.

A baráti társasággal azt találtuk ki, hogy ha már idén elmarad a karácsony előtti közös ivászat és a nagy családi lakomák helyett az ünnep nagy részét szűk körben, otthon töltjük, egy online borozással dobjuk fel egy kicsit a hangulatot, ahol a társaság vakon kapja a borokat és lehet találgatni, hogy mi is van a pohárban. Kicsit későn szökkent szárba az ötlet, sietni kellett a feltételek megteremtésével, úgy mint borok és kis üvegcsék beszerzése, amelyekbe széttöltjük a palackok tartalmát. A tételek kiválasztásánál a következő fő szempontokat tartottuk szem előtt: legyenek hazai fajtaborok, vélhetően jó ár-érték arányúak és csavarzár legyen a palackokon, a sorban lehetőleg minél több borvidék jelenjen meg, továbbá, hogy ne szerepeljen egy pince, illetve egy fajta se kétszer (utóbbi alól a külön műfaj miatt a sillernél felmentést adtam magamnak). Ezt nagyjából sikerült is tartani, így alakult ki a 10 boros mezőny.

Itt az év utolsó borpárbajos posztja, a szokásos 7x2 tétellel, száraz fehérektől a tokaji aszúkig. Részben már az ünnepekre készülve néhány komolyabb és drágább palack is előkerült ebben a körben.

Egyúttal boldog karácsonyt is kívánunk minden kedves olvasónak! :)

Rácz Miklós Tamás borairól sok szépet olvastam az elmúlt évek során, de valami megmagyarázhatatlan okból az én poharamat eddig elkerülték a borai. Eddig. A jövőben valószínűleg nem fogják. A diósviszlói kis birtokon mindössze három fajtából készül bor: chardonnay, pinot noir, cabernet franc. Ebből a háromból kettőt kapásból nem Villányhoz kötne az ember, a cabernet franc-t igen, de Rácz Miklós Tamás kezei között ez a fajta sem azt az arcát mutatja, mint amit a borvidéken megszokhattunk. Már külsőre is: burgundi palack és csavarzár, de stílusra is: burgundi vonások, mindez zéró hordóval.