A Weingut Huber évek óta a Finewines.hu osztrák szekciójának zászlóshajója, a meglehetősen széles portfólióval rendelkező traisental-i borászat számos tétele elérhető a választékban. A Tar Feri által szervezett kóstolóknak is visszatérő szereplője a pince, tavaly egy átfogó borbemutatón néztük végig a szortimentet, de a mostanihoz hasonló dűlőszelektált vertikálisra is volt már példa. A fókuszban a pince "koronaékszere" a Berg dűlő és borai álltak, erről a termőhelyről zöldveltelini és rajnai rizling egyaránt készül, mindkettő a legmagasabb árkategóriát képviseli a pince választékán belül.

2020-ban tartottuk az előző vertikális kóstolót a Berg dűlő boraiból - zöldvelteliniből és rajnai rizlingből - akkor 2011, 2013, 2016, 2017 és 2018 borai kaptak helyet a sorban, 2013 és 2017 kiválóan szerepelt. A mostani duplavertikális a 2016-tól 2021-ig terjedő 6 évjáratot ölelte fel. A sort egy veltelini pezsgő és két, szintén grüner veltliner-ből készült bor vezette fel, a két vertikális között a pince száraz sárgamuskotályát és egyik natúr borát is megkóstoltuk, A Berg riesling-ek előtt még egy másik dűlőből származó riesling is becsúszott, így végül egy egészen gigantikus, 18 boros kóstolót tudtunk magunk mögött az este végére.

Tegnap, december 10-én volt az aszú nemzetközi ünnepnapja, az Aszú Day. Kézdy Dániel, az Aszú Day ötletgazdája pénteken készült egy komoly aszú sorral a Kálvária Pincében, míg szombaton a borvidéken rendeztek egy nagyszabású aszúkóstolót az 1990-es évek boraiból. Ugyanott egyben bemutatták az aszúhoz tervezett, a Halimba Crystal által készített új poharat, amelynek ötlete Ripka Gergely, azaz Táncoló Medve nevéhez fűződik és egy éves, komoly szakmai előkészítő munka áll a projekt mögött (az erről szóló videókat itt lehet megtekinteni). Sajnos úgy alakult, hogy különböző okokból egyik rendezvényen sem tudtam részt venni, de nem maradtam aszú nélkül, az otthoni készletből nyílt három 5 puttonyos aszú, a kiváló 2013-as évjáratból.

Az illatos fajtákat magukat komolyan vevő boros körökben nem szokás sokra tartani, legyen szó Irsai Olivérről, traminiről, vagy sárgamuskotályról, ritkán hallani, hogy egy borásznak vagy borszakértőnek ez legyen a kedvenc fajtája. A sárgamuskotályból Ausztriában több borvidéken - elsősorban Steiermark borvidékein - remek prémium tételeket palackoznak, nálunk inkább cash-flow kategóriaként tekintenek rá a borászok, kevesen próbálkoznak a fajta csúcsra járatásával. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsenek figyelemre méltó kivételek. A Centurio Szőlőbirtok tulajdonosa és borásza, Ludányi Balázs már több évjáratban készített dűlőszelektált sárgamuskotályt a Fáy-domb dűlőről, bizonyítva, hogy többet is ki lehet hozni a sárgamuskotályból egy kellemes bukébornál. A 2021-es évjárattal még az év elején, Kézdy Dánielnél volt szerencsém először találkozni és simán volt olyan meggyőző, hogy gyorsan beszerezzek egy palackot, alaposabb ismerkedés céljából, amire most kerítettem sort.

Az idei évben adós maradtam a borvidéki látogatásokkal és túl sok kóstolóra sem jutottam el. Augusztus végén azért szokás szerint megfordultam Balatonfüreden és a Balatonfüredi Borheteken is, így a környékbeli borokkal legalább ilyen formában találkoztam.

Még mindig nem értem a tavaszi osztrák borélmények feldolgozásának végére, még két wachau-i borokról szóló írással adós vagyok, most az egyiket törlesztem. Volt már szó a Nikolaihof-nál tett spontán látogatásról, írtam a főként Kremstal-ban tevékenykedő Weingut Wess-ről, most pedig egy vegyes válogatott következik wachau-i borokkal.

(Spitz, kilátás a Ruine Hinterhaus-ból a 1000-eimer Berg-re)

Ismét hazai pályáról folytatódnak a kóstoló beszámolók. Idén még nem sikerült a Tokaji borvidékre látogatnom, de szerencsére időnként Budapesten is meg lehet szondázni egy-egy pincészet kínálatát, ha kivárom a megfelelő alkalmat.
Most két mádi pincészetről lesz ilyen formában, a lassan két évtizede működő Holdvölgy Birtok és a színtéren néhány éve feltűnő Maison aux Pois a főszereplők.

Mádi dűlők

Április végén egy hosszú hétvégét Wachau-ban és Krems an der Donau-ban töltöttem, a kirándulás mellett természetesen a helyi borok szemlézésére is jutott idő. Borkóstolásra sehol nem foglaltam időpontot, enélkül is rengeteget lehetőség van a borozásra, ahogy azonban Mautern településen vezetett keresztül az utam, a Nikolaihof éppen kapóra jött. A Salon 77 névre keresztelt kóstolóhelyiségben a pincészet szortimentjének nagy része megkóstolható és megvásárolható, akár nagyon régi évjáratok is. Úgyis nagyon rég volt a szerencsém a pince boraihoz, most kapva kaptam a kínálkozó alkalmon.

A KisBécs szakmai portfólió bemutatóján a széles osztrák kínálat szemlézése mellett (beszámoló itt) alkalom nyílt arra is, hogy három másik kiállítóval személyesen is megismerkedjenek a résztvevők, ugyanis a tulajdonosok/borászok maguk is eljöttek az eseményre. A Color Bar elődje, a Fiáker egyik deklarált célkitűzése volt, hogy a volt Osztrák-Magyar Monarchia mai területéről válogasson borokat. Így a Fiáker a KisBécs osztrák borai mellett szélesebb, magyar és közép-európai tételeket is magába foglaló szortimenttel várta a vendégeket, és ez így lesz a Color Bar esetében is. Ennek jegyében egy osztrák, egy szlovén és egy szlovákiai magyar borászat csatlakozott a rendezvényhez, és boraik a Color választékban is feltűnnek majd.

(A Schwarz család képviselői, a képet a KisBécs facebook oldaláról metszettem)

Markus Huber, az egykor csodagyerekként aposztrofált borász Traisental talán legismertebb és legelismertebb termelője. A Huber borok évek óta fontos részét képezik a FineWines választékának, a Berg dűlő riesling-je és zöldveltelinije egy remek vertikális kóstoló apropójául is szolgált. A pincénél természetesen a fent említett két fajta van a fókuszban, de a szortiment meglehetősen széles, több fehér fajtabor, vörösborok, édes borok, pezsgők és újabban natúrborok is helyet kapnak benne. Az Ausztriában remek évjáratként elkönyvelt 2021 boraiból a FineWines-nál is széles merítés kapható, adta magát egy portfóliókóstoló gondolata. Március első hétvégéjén az N28-ban erre is sor került. 18 bort kóstoltunk meg, szem és torok nem maradt szárazon.

Úgy tűnik, lassan hagyomány lesz, hogy az utolsó augusztusi napok egyikén teszek egy gyors délutáni kört a Balatonfüredi Borheteken, legalábbis 2019, 2020 és 2021 után idén is így alakult. A nyári szezon végét jelző augusztus 20-án már túl voltunk, az időjárás kellemesre hűlt, a napot többnyire eltakarták a felhőt, de még ennek ellenére is meglepően sok ember gyűlt össze kedd este a Tagore-sétányon. Kora délután kezdtem és kora este fejeztem be a kóstolást és most inkább az ismert nevek tételei közül válogattunk. A terv az volt, hogy a kiszemelt pincészetektől 1 fehér és 1 vörös tételt nézünk meg, ezt néhány kivétellel sikerült is tartani.

Társaságban borozgatva kevésbé ment az elemezgetés és jegyzetelés, a vörösökbe ráadásul éppen csak belekortyoltam, így kevésbé átgondolt és összeszedett leírások, pontszámok születtek.

Idén 5 hónapnak kellett eltelnie, hogy először hazai borvidékre vigyen az utam, nem így terveztem, de így jött ki a lépés. Május utolsó hétvégéjét a Tokaji borvidéken töltöttem, de nem csak a borozgatás volt a cél. Az elmúlt években a kultúrtörténeti emlékek meglátogatása mindig hátrasorolódott a programban - pedig azokban is bővelkedik a térség -, ezúttal kicsit kiegyenlítettebb volt a leosztás. Három pincénél azért így is jártam, kettő tokaji és egy mádi vizit fért bele az időbe.

Az idei első legendás osztrák triót Wachau, Südsteiermark és Burgenland egy-egy híres borásza alkotja, tőlük hoztam 1-1 fajtabort.

Újabb nagyon kellemes sárgamuskotályt hoztam egy meglepő termőhelyről. A Pannonhalmi borvidék inkább fehérboros régióként vált ismertté, de a sárgamuskotály itt sem igazán jellemző fajta, többnyire az olaszrizling, rajnai rizling, chardonnay, sauvignon blanc, tramini fajták viszik a prímet. A borvidék egyik fiatalabb szereplője, azonban látott fantáziát a sárgamuskotályban is, így a Széldomb egyik parcellájára telepítettek belőle egy keveset. A szőlő meghálálta a bizalmat és szép borok kerülnek ki a palackba, legalább is engem az eddig kóstolt három évjárat meggyőzött. A Herold Pince Sárgamuskotályról van szó, ma konkrétan a friss, 2021-es évjáratról, amely szerintem az eddigi legjobbjuk az általam ismert évjáratok közül.

Ma egy késői szüretelésű édes muskotály következik a januári sárgamuskotály-sorozatban, de nem Tokaj-Hegyaljáról, hanem meglepő módon a Balaton déli partjáról. A Balatonboglári borvidéken ritkán készülnek édes fehérborok, így a Bujdosó Pincészet késői szüretelésű sárgamuskotály különlegességnek számít a palettán.
A bor a Visz település mellett található 280 méter magasságú Csirip-tetőről szüretelt, szamorodni technológiával készült sárgamuskotály, a fürtöket újborban áztatták. A termőhely változatos talajviszonyokat mutat, főleg agyagos, a tetején mészköves részekkel és magassága miatt a környező részeknél kicsit hűvösebb.

Igazi kuriózum lesz a mai főszereplő, egy somlói sárgamuskotály, a hegy egyik régi nagy hősétől. A Somlón a sárgamuskotály és úgy általában az illatos fajták - a traminit kivéve - csak epizódszerephez jutnak, sárgamuskotályból papíron alig van egy hektár. Györgykovács Imrétől már kóstoltam bort olyan házasítást, amelyben szerepelt sárgamuskotály, de önálló fajtaborként soha. Sőt, az említett házasítás előtt azt sem tudtam, hogy egyáltalán foglalkozik sárgamuskotállyal, de lehet, hogy csak engem kerültek el ezek a tételek (de ha nem akkor, a többi évjáratban vajon elfogyott a háznál vagy ment a traminibe?).
Ahogy rszabi is írta a 2015-ös évjárat kapcsán, a Györgykovács borokban a fajtajelleg és a termőhely karaktere együtt érvényesül, a borász konzisztens, letisztult stílusával karöltve ez mindig kifinomult, sallangmentes borokat eredményezett. Egy somlói sárgamuskotály mindenképpen érdekes élménynek ígérkezett, arra pedig különösen kíváncsi voltam, hogy mire képes a fajta Györgykovács Imre kezeiben.

Kevés tokaji borászatnál vált a sárgamuskotály olyan stabil és fontos alapkővé a szortimentben, mint a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok esetében. Az 1994 óta működő pincészetnél az évek során több borász is megfordult (azóta Bárdos Sarolta, Ujvári Vivien, Demeter Zoltán, Rakaczki Gábor és Zsurki Sándor egyaránt elismert névnek számítanak a szakmában), jelenleg Sulyok Balázs felel a borászati munkálatokért, az állandóságot pedig Varkoly István szőlész képviseli.
A borászatnál a száraz választék alapját hosszú ideje egy furmint, egy hárslevelű és egy sárgamuskotály alkotja. Míg az évek során a furmint és a hárslevelű esetében a borkészítési metódus határozottan egy gyümölcsösebb, könnyedebb vonal felé tolódott, a végső alkoholfok és a hordóhasználat csökkentésével, a korábban muscat lunel, majd muscat blanc néven futó sárgamuskotály következetes irányzatot képvisel. A Degenfeld 1996-ban készített félszáraz muscat lunelt, amely stílust teremtett, és mind a hazai, mind a külföldi fogyasztói körében gyorsan megkedvelték. (Valószínűleg nem véletlen, hogy Bárdos Sarolta is hasonló alapelvek mentén készíti a sárgamuskotályt a Tokaj Nobilis színeiben.) A tartályban erjesztett és röviden érlelt borban mindig hagynak annyi maradékcukrot, hogy félszáraz legyen, ez eleven savakkal és alacsony alkohol párosul, üde, fajtajelleges aromák mellett. A recept tehát adott, de az egyes évjáratokban természetesen vannak különbségek, például apró hangsúlyeltolódások a sav, vagy a maradékcukor felé. A friss 2021-es kiadás most került ki a polcokra, tettem is vele egy próbát.

A Borrajongón többször tartottunk már tematikus heteket, ennek mintájára januárban a "tegnap ittam" posztok nagy részében sárgamuskotályok kerülnek majd terítékre. Az egyik legősibb szőlőfajta (muscat blanc á petit grains) szerte a világon elterjedt és számos különböző stílusú bor készül belőle, gyöngyöző bortól a természetes, vagy erősített édes borig. Hazánk több borvidékén is termesztik, bár sehol sem lett helyi vezető fajta, leginkább talán Tokajban és Mátrában lehet vele találkozni önálló fajtaborként, a korábbi évtizedekben jellemzően félédes és édes borok készítették. A sárgamuskotály határozott fajtajellegét ugyan aligha lehet elrejteni, de a termőhelynek és a borász kezének köszönhetően így is változatos interpretációkkal lehet találkozni. Ezekből próbáltam januárra csokorba gyűjteni néhányat, a teljesség igénye nélkül.
Az első főszereplő némileg meglepő módon a Balatonfüred-Csopaki borvidék szülötte - nem feltétlenül a sárgamuskotályról közismert termőhely -, ahol a Söptei Pincészet már két évtizede készít száraz sárgamuskotályt (késői szüretelésű édes sárgamuskotály szintén elő szokott fordulni a szortimentben). A Hangulat fantázianévre keresztelt bor jelenleg aktuális, 2019-es kiadását kóstoltam a hétvégén.

Az egyik év végi borozás alkalmával újabb régóta halogatott kóstolót sikerült lebonyolítani a szokásos karácsony előtti "hozz magaddal egy palack bort" jellegű estébe ágyazva. A ruszti Wenzel családnál még 2018 novemberében jártunk egy kis csapattal, és bár a kóstoló nem egy egészen egy szokványos pincelátogatás forgatókönyvét, biztosan sokáig emlékezetes marad számunkra. Természetesen távozás előtt vásároltunk is néhány palack bort, hogy az otthon nyugalmában együtt megvizsgáljuk, hogyan muzsikálnak a borok a hely szellemétől függetlenítve (én ettől függetlenül néhány tételt kóstoltam a pincétől időközben, és mindegyiket szerettem).
Ahogy az gyakran előfordul, a kóstolóra csak nem sikerült alkalmat keríteni, az elmúlt bő másfél évben pedig a már jól ismert okok is közbeszóltak, így végül jó három évvel a helyszíni szemle után ismét egy kisebb csokor Wenzel borral álltunk, ültünk szemben. Elég sok bor került elő az este folyamán, így csak rövidke jegyzetek és kevésbé átgondolt pontszámok születtek.

Ismét itt a december, ismét itt a "Koccints aszúval!" kampány keretében kóstolt aszúról szóló poszt. Ebben az évben a Dorogi Testvérek aszúja kerül a sorozat fókuszpontjába, amely több szempontból is különleges bor. Egyrészt dűlőszelektált: a tarcali Lónyai dűlő terméséből készült. Másrészt kizárólag sárgamuskotályból készült, a fajtatiszta muskotály aszú pedig ritkaságnak számít. Harmadrészt a forró, aszályos 2012-es évjáratból készült, ami nem az aszúk miatt fog bevonulni a tokaji bortörténelembe; elég kevés aszú készült ebben az évben a borvidéken. 177 g/l a maradékcukor-tartalom, 12% az alkohol, a savról nincs adatom, de a meleg évre tekintettel sejteni lehet, hogy a savtartalom viszonylag alacsonyabb.

Ismét hoztam három bort három híres osztrák pincészettől, a szokásosnak mondható két fehér-egy vörös felállásban. Három nagyon különböző, de remek bor nyílt ki ehhez a poszthoz.

Wachau legnagyobb borászata, egy ruszti családi borműhely, és a Fertő-tó vidékének egyik legjelentősebb kékfrankos-termelője kerül ma porondra. Véletlen egybeesés, de a három főszereplőből kettőnél jártam már kóstolni személyesen is (1, 2).

Az utóbbi néhány évben sajnos kevesebbszer látogattam a Tokaji borvidékre, mint a korábbi időszakban, de a mostanában jellemző évi két bortúra közül az egyik alkalom stabilan továbbra is a Mindszenthavi Mulatsághoz köthető, amely lassan 10 éve kötelező program lett a baráti társaság számára. Bodrogkeresztúr és Bodrogkisfalud szüreti fesztiválja az egyik első ilyen jellegű rendezvény volt a borvidéken, idén már a tizenkettedik alkalommal rendezték meg a mulatságot. Az elmúlt két év esősebb fesztiváljai után most verőfényes napsütés és tiszta égbolt várta a fesztiválra érkezőket, lehetett nagyokat sétálni és gyönyörködni az őszi tájban, és persze borozni.

Kevés boros rendezvény mondhatja el magáról, hogy már közel 90 éve megrendezésre kerül, a Balatonfüredi Borhetek azonban ilyen. Az északi part fővárosa 1932 óta ad otthont a Balatonfüredi Borheteknek, ahol a borvidék vezető pincészetei mutatják be boraikat. Amikor úgy jön ki a lépés, hogy éppen augusztusban járok Balatonfüreden, mindig igyekszem legalább egy gyors kört tenni itt én is, ahogy ez az utóbbi két évben is történt (2020, 2019). Idén nyáron ugyan a balatoni kirándulásaim legfőképpen a Badacsonyi borvidékre koncentrálódtak, de augusztus utolsó hetén egy napra elugrottam Balatonfüredre is egy kis nyárzáró borozásra.