Bő két hónap bezártság után újra lehet jönni-menni, és a borospincék is nagyon várják a vendégeket, annál is inkább, mert a járvány komoly gondokat okozott a borászatoknak. Az éttermek bezárása és a helyi vendégforgalom hiánya duplán sújtotta a pincék bevételeit. Az élet persze közben nem állt meg, a szőlőben és a pincében továbbra is dolgozni kellett, volt aki emellett webshopot vagy honlapot fejlesztett, személyesen szállított ki bort, vagy idő hiányában régóta halogatott munkákat fejezett be az ültetvényeken vagy a feldolgozóban. Most a belföldi turizmus megélénkülésében lehet reménykedni, és persze abban, hogy az időjárás a továbbiakban kedvező lesz és sikeres szürettel zárul 2020.

Nagyon vártam már én is, hogy kimozduljak, és kézenfekvőnek tűnt, hogy az első borvidéki látogatás célpontja a Budapestről könnyen és gyorsan elérhető Etyek legyen. Sok pince hétvégenként állandó nyitvatartással várja a borkedvelőket, van olyan köztük, amelyik extra programokkal igyekszik csábítani a vendégeket, és júniustól egy külön a borkedvelőkre szabott borjárat is elindult a belvárosból, szóval lassan visszatér ide is az élet. Június elején egy kellemes szombat délutánt töltöttem el Etyeken, végül három pincét sikerült meglátogatni, rövidke jegyzetek is készültek a borokról, közepesen átgondolt, benyomás-szerű pontszámokkal. Több pince is van, ahova idő szűkében most nem jutottam el, de szeretnék, úgyhogy biztosan lesz még egy fordulóm Etyeken.

A Gyöngyöspatán tevékenykedő, jelenleg már kétszemélyes projektnek tekinthető Hoop Wines viszonylag új névnek számít még a műértő fogyasztók körében is. A kisvállalkozás jelenleg két fő pillérre építkezik: a kékfrankosra, mint fajtára, valamint a pét-natra, mint borkészítési módra. Előbbire azért, mert képes tartalmas, de legalább annyira életteli bort is adni, melyhez a Mátra ideális helyszínt biztosít a klímájával, utóbbi pedig régi szenvedély, amely rozékísérletekből nőtte ki magát. Bár az első palackok már 2014-ben elkészültek, az első kereskedelmi tételek csak öt évvel később, '19-ben kerültek lepalackozásra.

A pince jelenleg 0,85 hektárnyi területtel rendelkezik a Borsos (Gereg) dűlőben, amely egyelőre telepítés alatt áll többféle kékfrankos-klónnal, a pincefilozófiával összhangban. Ebből következik, hogy a borok jelenleg nem saját szőlőből készülnek, az alapanyagot a pince partnerei termelik hozamkorlátozás mellett. Az aktuális mennyiségi cél évi 5-10 ezer palack elkészítése a szűkebb fajtakínálat mellett: a kékfrankos mellé legfeljebb egy világfajta kékszőlő, valamint egy kárpát-medencei fehér várható, organikus művelés mellett.

A technológiai filozófiát tekintve „a minőség az első; a kevés beavatkozás híve vagyok, de a tisztaságból nem engedek; a hagyományos módszerek mellett – mint a kézzel csömöszölés – használok innovatív technológiát is, pl. egy 10hl-es PLC vezérlésű hőmérsékletkontrollos zárt vörösborerjesztő tartályt, és a csavarzár használata sem volt kérdés a csúcsbor esetében sem; nem követek semmilyen stílust, de a jó példákat igyekszem átvenni szerte a világból” – írja Kerekes Zoltán, akinek elképzeléseit és munkáját Németi Zoltán segíti.

Mindezekről még fogalmunk sem volt, amikor kóstolásra kaptunk két pét-natot és két csendes bort néhány héttel ezelőtt. A logisztikai nehézségekre tekintettel a pét-natokat csak én kóstoltam, a rozét és a kékfrankost viszont a már-már megszokott karanténtechnológia segítségével kicseréltük egymás között furmintfannal. Ennek lett az eredménye a következő, félig négykezes beszámoló.

A nagy koronavírusos forgatag közepette a fiókban maradt egy poszt, egy korábban elfogyasztott, de eddig megíratlanul maradt spanyol sor, jobban ismert - történetesen kivétel nélkül "R"-betűvel kezdődő :) - borvidékek boraival. Íme!

Jubilált a Badacsony New Yorkban: az idei volt a tizedi alkalom, hogy a badacsonyi borászok, turisztikai és gasztronómiai kiállítók eljöttek a budapesti New York Palotába, hogy a fővárosban találkozzanak a nagyközönséggel.

Egy évvel ezelőtt egészen lelkesen írtunk a tavalyi eseményről, idén viszont valahogy úgy éreztem, hogy kevesebb bor tudott kiemelkedni a stabil középmezőnyből és igazán emlékezetes kóstolási élményt okozni. Talán az évjárat oka, legalábbis tavaly a sok 2017-es bor összességében véve kellemesebb benyomást tett rám, mint idén a sok 2018-as (a Furmint Február után ugyanezt a mérleget vontam meg).

Akadtak azért persze szép borok és biztos volt még sok, amit nem kóstoltam. Az már közhelyszerű, hogy vörösbor-fronton a Török Csaba által fémjelzett 2HA vitte a prímet, a Villa Tolnay fehér és vörös színekben is kiegyensúlyozottan jól teljesít. Fehérborok terén még Bakó Ambrust kell kiemelnem, aki már 2019-es tartálymintákat hozott magával és ha a borok ilyen szépen muzsikálnak majd a palackba zárva is, akkor ez lehet Ambrus eddigi talán legszebb évjárata.

Állítólag Kiss Gábor már régóta nem szeretne rosé-t készíteni, de a vásárlók nyomásának engedve mégis évről évre lepalackozza ezt a bort, amit aztán a hálás közönség gyorsan el is kapkod. Nos, nekem ez a bor eddig (azt hiszem) kimaradt az életemből, tavaly történetesen pont vettem volna egyet a 2018-asból a pozitív visszajelzések hatására, de addigra elfogyott. A népszerűség átka... Most résen voltam, és gyorsan lecsaptam a megjelenés után egy palackra a 2019-es évjáratból.
Persze jogosan merül fel a kérdés, hogy mit keres januárban egy rosé-poszt egy borblogon, de az a helyzet, hogy amikor a múlt héten egy paradicsomos-tonhalas tésztához kutattam megfelelő kísérő után, akkor ez akadt a kezembe potenciális jelöltként. Amíg főtt a tészta és a mártás, kitöltöttem egy kóstolóadagot a borból, és mielőtt a vacsora elkészült, ezt még kétszer megismételtem.
Két dolog vált nyilvánvalóvá közben: 1. a bor nem fog passzolni az ételhez, 2. ezt a bort én bizony kedvelem. Szóval, a tonhalas tészta elfogyott, a borból pedig utána ittam még egy fél pohárral. A tanulság? A paradicsomos-tonhalas tésztához most nem találtam meg az ideális kísérőt, de a nyári kerti partikat szem előtt tartva erre a borra még érdemes lehet visszatérni. Kiss Gábor pedig akarva-akaratlanul megnyert még egy embert a 364 Rosé ügyének. :)

Az idei év számos hazai meglepetést tartogatott a sokszor jogosan másodrangúként kezelt rozékategóriában. Kettőt közülük meg is írtunk a blog hasábjaira: a lelkesedés a Jackfall Rózsabimbójával kezdődött, majd a Pálffy-Törökugratóval folytatódott. Az egyik legfontosabb különbség az említett két bor és a szekszárdi Heimann pince aktuális finomseprős rozéja között, hogy amíg az előzményektől nem vártam átlag feletti teljesítményt, addig ezzel a szekszárdi rozéval kapcsolatban határozott elvárásaim voltak, hiszen két évvel ezelőtt tetszett az elődje. A helyzet pedig az, hogy tetszik az aktuális évjárat is.

Rioja minden bizonnyal Spanyolország legismertebb borvidéke, amely 1991-ben elsőként kapta meg a kiemelt DOCa besorolást. A tartomány egyébként az Ebro egyik mellékfolyójáról (Rio Oja) kapta a nevét. Rioja területe mintegy 63 500 hektár, és borvidék  három részre osztható: Rioja Alta a borvidék nyugati része, az Ebro-tól délre, ahol már az Atlanti-óceán is befolyásolja a klímát, így az itt hűvösebb. A talaj vasas-agyagos, az Ebro partvidékén pedig hordalékos. Rioja Alavesa a borvidék északi részén, az Ebro északi partján húzódik végig, itt az időjárás viszonylag hűvös és csapadékos, a talaj mészköves. A legnagyobb kiterjedésű rész Rioja Baja, azaz 2018-tól Rioja Oriental, amely alacsonyabban fekszik és itt a legmelegebb az átlaghőmérséklet, ennek megfelelően a szüret is korábban lezajlik, a talaj pedig meglehetősen változatos, leginkább agyagos-mészköves, de vasban gazdag és kavicsos részek is előfordulnak.
A legjellemzőbb szőlőfajta a tempranillo, amelyet a garnacha követ, ezen kívül találunk még graciano-t és mazuelo-t, valamint elvétve bordeaux-i fajtákat. A kb. 10%-nyi fehér szőlőfajtákat elsősorban a viura (macabeo) képviseli. A Rioja megjelölésű vörösborok sokáig négy szőlőt (garnacha-t, graciano-t, mazuelo-t és tempranillo-t) tartalmazhattak, 2009-től három további fajta is felkerült a listára: maturana tinta, a maturana parda és a monastrell (ami elméletileg nem azonos a Jumilla-ban ismert monastrell-lel).
A Rioja megjelöléssel palackozott fehér borok a régi szabályozás szerint legalább 51%-ban viura-ból álltak, helyi fajták közül kerülhetett még bele malvasia, garnacha blanca, tempranillo blanco, turruntés de Rioja, maturana blanca és legfeljebb 49% lehetett a három engedélyezett nemzetközi fajta - chardonnay, sauvignon blanc, verdejo - aránya. A borokat az előírt érlelés hossza szerint kategorizálták, Joven, Crianza, Reserva, Gran Reserva kategóriákba. A 2017-ben bevezetett új előírás a Joven kategóriát Genérico-ra cserélte, a Reserva és Gran Reserva borok esetében módosította az érlelés szabályait, valamint - bizonyos kritériumok mentén - lehetővé tette a dűlőszelekció feltüntetését a borokon. Bevezették a Espumosos de Calidad de Rioja kategóriát a pezsgőkre, amelyeknél a Crianza és a Reserva felett a Gran Anada a legmagasabb minőségi fokozat. A Rioja Blanco fehérborok esetében megengedetté vált a fajtaborok palackozása, a Rioja Rosado (rosé) esetében pedig a nemzetközi trendet követve a kötelező színárnyalat meghatározása terén tettek engedményeket a halványabb rosé-k irányába. (Részletesebben itt lehet olvasni az új szabályozásról).


A Vino Castillo kóstolóján fehérbortól az érlelt vörösig kóstoltunk összesen 8 bort.

Közel két éve írtam a több spanyolországi borvidéken is tevékenykedő, feltűnő, harsány címkékkel és ötletes fantázianevekkel dolgozó Casa Rojo hat boráról. Azóta a borászat itthon elérhető kínálata - az évjáratok frissítése mellett - tovább bővült, ideje volt egy újabb kóstolónak. Itt van tehát öt újabb bor a Casa Rojo kollektívától.

Skrabski Fruzsina szülei, az elismert szociológus-pszichológus házaspár, Skrabski Árpád és Kopp Mária a 70-es években vettek meg egy kis, omladozó pincét Balatonudvariban, a Leshegy oldalában. A pincét az évek során rendbe hozták, majd a 90-es években a pince mellett lévő szőlőt is megvették. 2007-ben lányuk, a dokumentumfilmes Skrabski Fruzsina és férje, Mészáros Dávid vitték tovább a birtokot, a borászatot Sümegi Gábor vezeti. A közel 10 hektárnyi ültetvénnyel rendelkező birtokon olaszrizling, rajnai rizling, furmint és kékfrankos terem, időnként vásárolnak is szőlőt más fajtákból. A szőlőben rovarirtó és gyomirtó szereket nem használnak, a borkészítés során spontán erjesztenek, a segédanyagok alkalmazását kerülik.
Három palackot kaptunk a pincétől kóstolásra, amelyeket egy amolyan nyárzáró-ősznyitó borozás keretében jól ki is ürítettünk, és azt kell mondanom, mindegyik üveg tartalma elégedett mosolyt csalt az arcunkra.

A nemrég megénekelt Pátzay Rosé kapcsán említettem, hogy eredetileg nem azt a bort szerettem volna megkóstolni, hanem a pinot noir-ból szűrt rosé-t. A normál palackos kiszerelés viszont már mind a borkereskedésekben, mind a pincénél elfogyott. Nos, minden kívánságom így teljesüljön, ráadásul duplán: a Pátzay Birtok kedves felajánlásának köszönhetően kaptam viszont egy magnumpalackot, így mégis összejött a mintavételezés.

Az van, hogy idén nyáron bloghasábjainkon is jól látható módon küzdtünk magunkba az ilyenkor szokásosnál nagyobb rózsaszín bormennyiséget. A magam részéről szó sincsen semmiféle következetességről, a dolgok történelmileg alakultak így. Meglepő viszont, hogy az úgynevezett tipikus fröccsalapokon túl milyen sokszínűre és mennyire atipikusra sikerült a hazai rozépaletta néhány tagja.

Aki ismeri Horváth Józsefet és a Ráspi-borokat, az valószínűleg kóstolás nélkül is sejtheti, hogy a pince rozéja tartogat néhány stílusfeszegető meglepetést. Engem is a kalandvágy hajtott, így néhány napja nemcsak megláttam a közeli hiperpolcon a pince aktuális rozéját, de le is emeltem onnan. Tegnap pedig jól elfogyott, én pedig nem győztem pislogni, hogy mi ez az egész.

Tavaly december és a tavaszi hónapok után ismét egymás mellé pakoltam 7x2 bort, hogy a párokat együtt kóstolgatva tegyem érdekesebbé az élményt.

A tavalyi, célzott pincelátogatásokkal megtűzdelt nyárhoz képest idén inkább csak ad hoc jelleggel, spontán jutottam el a Balaton környékén borászatokhoz egy-egy szélesebb merítésre (Skizo, Németh Pince), a többi balatoni bort többnyire valahol a tó környékén, a baráti társaságban kortyolgattam el. Augusztus közepén egy bő fél napot töltöttem Balatonfüreden, ami tapasztalatgyűjtés szempontjából arra volt elég, hogy egy cirka 3 órás délutáni séta és néhány tétel megkóstolása beleférjen az időmbe. A Balatonfüredi Borheteken 25 pincészet települt ki a sétányra, én természetesen ilyen rövid idő alatt csak ízelítőt kaphattam a kínálatból. Igyekeztem olyan pincéket választani, akikhez valahol már volt szerencsém, ugyanakkor ritkán kóstolom a boraikat. Végül öt stand és bő egy tucat bor, és néhány gyors jegyzet lett a végeredmény.

Lassan véget ér a nyár, de meleg szeptemberi napok és a vénasszonyok nyara még bőven adhatnak alkalmat kerti partikra, szabadtéri programokra, ezeken pedig simán csúszhat még a rosé. Az elmúlt hétvégén mi is nyitottunk néhányat a nagy hőség tiszteletére, a kiürített palackok beltartalmilag legizgalmasabb darabja pedig a köveskáli Pálffy család Törökugrató fantázianévre keresztelt bora volt.
Pálffyék több rosé-t is készítenek, egyet saját területekről, jellemzően pinot noir-ból, egyet pedig egy már évek óta tartó együttműködés eredményeképpen vásárolt szőlőből. Ez utóbbi a Törökugrató, amely 2018-ban organikusan művelt szőlők - cabernet sauvignon, kékfrankos és egy kevés pinot noir - terméséből készült, rövid áztatás után, spontán erjedt, és - szerintünk - nagyon jól sikerült, bár az elején le kell szögezni: messze áll a rosé-sztereotípiáktól, mi is meglepődtünk.

A kisjakabfalvai Jackfall Bormanufaktúra borával folytatom a nyári rosé-sorozatot. A régebben szinte a nullához konvergáló rosé-fogyasztásom az utóbbi években valamelyest megnövekedett, bár palackos vásárlásra így is inkább csak előzetes tesztelés vagy megfelelő forrásból származó ajánlás esetén vetemedek. Ehhez a borhoz egy budapesti kis mini-borfesztiválon volt szerencsém és egy pohár alapján tetszett annyira, hogy haza is vigyek egy palackkal. Nem bántam meg, sőt a kedves bloggertársak sem, akik a maradékból részesültek. Négykezes megemlékezés következik.

A mai írás fókuszpontjában igazából nem egy borvidék, hanem inkább egy hajdan a borászatáról is nevezetes település lesz. Bármilyen hihetetlennek tűnik ez ma, Szentendre egykor virágzó borkultúrának adott otthont, az óváros tele volt működő borospincékkel, a szentendrei vörös néven ismert kék szőlőből készült édes aszúbor pedig Európa-szerte hírnévre tett szert. Szentendre különleges vulkanikus eredetű talaja mellett speciális mikroklímája, a hűvös, a Pilisből leszálló szárító hatású levegő és a sok víz közelsége miatt egyaránt remek adottságokkal rendelkezett.
Ez ma már csak a dicső múlt, amelyet nehéz feladat közel 140 év távlatából rekonstruálni, még akkor is, ha a földrajzi adottságok nem változtak. Néhány éve két vállalkozó kedvű barát nem kisebb feladatot tűzött ki, minthogy újjáélesztik - ha a korábbinál kisebb méretekben is - a szentendrei borászati hagyományokat. Az ő pincészetük a Kőhegybor, a pince rövid története mellett pedig a város szőlő- és bortermelői múltjára is visszatekintünk.

A Villa Pátzay a Veritas igazgató Pátzay István badacsonyi borászata, amely az utóbbi években lépett ki a nagyközönség elé saját néven futó boraival és a Bazaltkő névre keresztelt alap-szériával. Pátzay István borászata a kútba esett Laposa-Bazaltbor projekt korábbi feldolgozójába költözött be, sőt ezzel együtt átvett 17 hektárnyi szőlőt, egy borhotelt és egy látványteraszt is, amely kiváló fekvésének köszönhetően rendezvényhelyszínként is funkcionál. A borászati munkálatokat a számos tokaji pincészetet megjárt (és Serpens néven saját családi borászatot is birtokló) Zsurki Sándor vezeti. Sajnos a korábbi üzlettársak Laposa névért folytatott jogi háborúját a szőlőterületek is megsínylették, ezek nagy részénél a kivágás és újratelepítés mellett döntöttek, így a pincészet felvásárolt szőlőből is készít bort.
A pincészettől eddig a rosé-kat csak kutyafuttában a Badacsony New York-ban alkalmával kóstoltam. Eredetileg a Premium Pinot Noir Rosé-t terveztem megkóstolni, de mint kiderült, mind a kerekedőnél, mind a pincénél elfogyott a 2018-as évjárat, így kénytelen voltam beérni az olcsóbb rosé-val.

A magyar rosé-átlaghoz viszonyítva drágább francia rosé után árban kicsit lejjebb megyünk, földrajzilag pedig a szomszédos Spanyolországba nézünk át. A Lidl aktuális ibériai promóciója jóvoltából július végén megjelent néhány baráti áron kapható spanyol bor az áruházak polcain, én pedig a kinti hőmérséklethez igazodva ezt a rosé-t emeltem le.

Már július vége van, ennek ellenére alig rosé-ztunk itt a Borrajongón. Pedig a nyár aligha telhet rosé nélkül, úgyhogy a nyár hátralevő néhány héten a "tegnap ittam"-ok keretében igyekszem pár kellemes rosé-élményt megosztani. Kezdem is mindjárt egy, a műfaj alfájának és omegájának számító Dél-Franciaországból származó borral, ami ugyan nem provence-i, de egy életképes kistestvér Languedoc-ból.

Sacha Lichine a Chateau d'Esclans legendássá vált, Whispering Angel névre hallgató borával szerzett magának hírnevet a prémium rosé kategóriában és tette a provence-i rosé-t nemzetközileg ismertté és vágyott (luxus)termékké. Az első évjárat 130000 palackjához képest az utóbbi évjáratokból már csak a Whispering Angel-ből kb. 6 millió palackot töltöttek meg, és 90%-uk az USA-ban talál gazdára. A birtok több más bort is készít, a többféle rosé (Rock Angel, Garrus, stb.) mellett fehéret és vöröset is. A Sacha Lichine saját nevével fémjelzett és a csibe-tyúk-kakas hármasára felépített borcsaládot inkább a mindennapok asztalára tervezték és az árat is ennek megfelelően lőtték be. A borok alapanyaga a dél-franciaországi Languedoc-Roussillon régióban, Hérault megyében terem. Ahogy a palackokon is szerepel: ezeket a borokat élvezni kell, nem bálványozni. A hétvégén a "csibét", azaz a rosé-t vettem közelebbről szemügyre.

Ismét helyszíni beszámolóval összekötött cikk következik a sorozatban, méghozzá a szomszédos Ausztriából, annak is a fővárosából. Bécs ugyanis nem csupán Ausztria fővárosa, hanem egyben egyik borvidéke is, így egy bécsi hétvégébe a kulturális programok mellé egy kis borozgatás is könnyedén beiktatható. Ennek ellenére magyar szemmel a császárváros nem triviális borozós úticél, pedig lehetne az is. Ahhoz ugyan kicsit ki kell mozdulni a belvárosból, hogy a szőlősorok között kortyolgassuk a helyi borokat, de tömegközlekedéssel, majd némi séta árán ez is viszonylag egyszerűen és gyorsan megvalósítható.
A húsvéti hosszú hétvégémbe pont belefért egy ilyen nap, az időjárás ideális volt, ekkor nyitottak ki a Nussberg-en a pincészetek kitelepült borozói (ún. Buschenschank-ok, amelyekre külön szabályozás vonatkozik), minden adott volt tehát, hogy a szőlőhegyen kóstoljak meg néhány bécsi bort. Előzetes tervezés után egy délutánt szántam a projektre, ez pont az előre kinézett két borászatra volt elég, de mindenekelőtt tekintsük át, mit érdemes tudni a borvidékről.

Régen jártam már Etyeken, olyannyira, hogy tavaly például el addig halogattam a tervezett etyeki kirándulást, hogy el is maradt. Március utolsó napjai igazi kirándulóidőt hoztak, egyértelmű volt, hogy nem a négy fal között fogom tölteni a hétvégét, így szombaton késő délelőtt fel is kerekedtem, hogy behozzam valamelyest a lemaradást.
A realitás talaján maradva végül két pince meglátogatását terveztem, ezzel kellemesen el is telt a délután. Két régi ismerőst kerestem fel, Nádas Szilárdot a Nádas Borműhelynél és Szövényi Áront az Anonym Pincénél.
 

Elszánt boroscímke gyűjtőként (nincs olyan trükkös boroscímke amit egy vízforraló és egy hajszárító segítségével ne tudnék megkaparintani) dupla örömforrásnak számít, ha már egy önmagában is figyelemre méltó évjáratbemutatót egy egész kollekciónyi bűbájos címke premierje is  gyarapítja. Vida borászatot szép lassan az elmúlt években regisztráltam a legkedvesebb szekszárdi borászataim lajstromába. A Hidaspetre tizenhármas évjárata már két éve is feltűnt az év kedvencei listámban. Címkékkel együtt a szortiment is tisztult valamelyest, a koncepció rokonszenves és konzekvens. A borok a csúcsra szánt La Vida kivételével két, jól elhatárolt értékrendszer mentén lett csoportosítva. Az elsőbe került minden olyan bor ahol, a kellemes fogyaszthatóság és a jó ár/érték arány adja az előnyös tulajdonságok fő pilléreit. Ezek az alap, üzletekbe szánt, úgynevezett „tündér-borok”. A második csoport közös metszete, hogy a benne szereplő három bortípus a kiválasztott a szekszárdi arculat fő identitás képzőjének: kadarka, kékfrankos és a bikavér. Személy szerint nekem nagyon tetszik, amikor tudatosan leválasztja egy pince a cash-flow borait, az igazán fontosakról, a vevőnek ez egy fontos mankó lehet és előre predesztinálja, hogy mire számíthatunk a palack tartalmát illetően. A személyes kedvencem a Hidaspetre volt, a két évvel ezelőtti évjárat után megint elképesztő, koncentrációt, tisztaságot és komplexitást mutatott, szokatlanul magas minőségben a négyezer körüli hazai vörösborok között. Alapvetően és fundamentálisan kadarka rajongó vagyok, de a Hidaspetre minden aspektusában jobb volt az öreg tőkés kadarkánál. Testben, komplexitásában nem kunszt egy kadarka felé nőni, de ugyanakkor izgalomban és élvezhetőségben is fölé nőni, na az már igazi kuriózum.

Tavaly a rejtőzködő borvidékekkel kevésbé tervszerűen, úgyszólván opportunista módon foglalkoztam, ha véletlenszerűen szembe jött valami odaillő borsor. Erre az évre kicsit tudatosabban készülök: jó előre kiválasztásra kerültek a borvidékek, többnyire megvannak hozzájuk a borok is. Meglehetősen sok spanyol régió kerül majd terítékre, az első közülük Somontano, ahonnan kivételesen nem is kettő, hanem három bort választottam kóstolásra az El Grillo y la Luna névre hallgató pincészettől.

Volt már rá példa, hogy több párban kóstolt tételt összegyűjtöttem, drbarta is rendszeresen "párbajoztatott" borokat régebben. Lehet, hogy lesz ebből valamiféle sorozat is részemről, mindenesetre legalább egy folytatás már biztosan. Szóval itt most annyi a lényeg, hogy még az ünnepek előtt és közben is előfordult, hogy valamilyen szempont alapján szembeállítható borokat kóstoltam párban egymással, most itt van ezekből egy csokorba rendezve.

Valószínűleg ismert tény szakavatottabb borissza körökben, hogy az Etyeki Kúria egy ideje már több lábon áll borvidékileg, ugyanis Sopronban is komolyabb területű ültetvényekkel rendelkeznek. Az első fecske a pincészettől, amely már soproni alapanyagot is tartalmazott, még "Magyar Vándor" fantázianéven került forgalomba, ennek utódja ma "Red" néven fut. A Red-et követte a Kékfrankos, a Zweigelt és a Merlot, és ezek a borok egyre komolyabb sikereket aratnak és egyre nagyobb palackszámban kerülnek forgalomba.
A borok egyelőre Etyeken kerülnek feldolgozásra, ebből az okból kifolyólag a soproni eredetmegjelölést sem viselhetik, és a dűlők nevét sem használhatják (helyettük számozott "Block" megjelölést kaptak). A pince részéről folytatott kommunikációt az sem könnyíti meg, hogy ezek a soproni alapanyagból készült borok eddig végig Etyeki Kúria név alatt kerültek forgalomba, az átlag-fogyasztónak pedig ez zavaró lehet, legalábbis némi magyarázatot igényel. A Kúria csapata mindkét "anomáliára" megoldást talált: egyrészt az alapanyag első körös feldolgozása, erjesztése a borvidéken belül történik meg, másrészt a borok a következő évjárattól Kúria Sopron név alatt kerülnek forgalomba, ezzel elválasztva az etyeki és a soproni termékcsaládot.

November elején egy sajtótúra keretében ismerkedtem meg a Kúria soproni területeivel és az onnan készült borokkal.