"Természetes Mátra" címmel ismét megrendezésre került a VinoPiano-ban a természetközeli szőlőművelést és borkészítést folytató mátrai borászok borbemutatója a Karner Borászat, a Levente Pince és a Losonci Pince részvételével. A pultok mögött természetesen (haha!) ismét Karner Fanni, Major Levente és Losonci Bálint töltötte a borokat és a pezsgőket, a Borrajongót tavaly Szabi képviselte, idén én kóstoltam végig a sort.

"Rozé délután" jeligével invitáltak a Nagygombos Birtok 2019-es borainak bemutatójára a My Wine Borbárba, de a rosék mellett más borok is előkerültek, köztük limitált tételek is. A pincészetet amolyan rosé-specialista borászatként szokás számon tartani és Barta Anna, a birtok borásza valóban régóta elkötelezett a rosék irányába. Bár a fogyasztók által megszokott, bevált portfólió nyilván nem lehet évente változtatni, a kísérletezést nem adják fel. A borász bevallása szerint a minden évben elkészített, limitált palackszámú kísérleti tételekben tud kiteljesedni, és az ezek alapján kapott fogyasztói visszajelzések mentén igyekeznek a borok finomhangolását elvégezni. Most kaptunk egy kis ízelítőt az állandó szortimentből és a kísérletek eredményeiből egyaránt.
 

Az idei nyári balatoni bortúra-sorozat Paloznakon folytatódott, a Csopakkal szomszédos községet a hazai bor- és gasztrótérképre felhelyező Homola Pincészet boraival. Paloznakra a baráti társasággal szinte minden évben ellátogatunk kicsit kiereszteni a gőzt, tavaly viszont valahogy nem jött össze a szokásos paloznaki hétvége és úgy egyáltalán a településre sem jutottam el. Idén egy fél napos kitérőt már sikerült beilleszteni a programba, és természetesen nem maradt el a borozás sem.

Bármennyire is varázslatos körbenézni szinte bárhonnan a Badacsony környékén, a nagy nyári hőségben néha jól esik kicsit félrevonulni, távol a tömegtől, a zsivajtól és a perzselő napsütéstől, nyugodt körülmények között elkortyolni néhány pohár bort, esetleg elmajszolni mellé valamilyen borkorcsolyát. A Németh Pince pontosan ilyen hűs menedéket kínál, alig 10 perc sétára a badacsonyi kikötőtől. A hűs pincehelyiségben le lehet lassulni, a kis űrtartalmú pohárból végig lehet kóstolni a borokat (aki viszont klasszikus fröccsözésre vágyik, vagy esetleg panorámateraszra, rossz helyen jár), közben lehet csipegetni sonkát, sajtot, házi kenyeret. A berendezési tárgyakon végignézve is van egy olyan érzése az embernek, hogy itt kicsit megállt az idő, amire egyik falon található visszafelé járó falióra csak rátesz egy lapáttal. A pincében Szalai Attila, felesége, Éva, lányuk Jázmin mindig szívesen fogadják a vendégeket és mesélnek a borokról.

Idei első badacsonyi túrám elején ismét volt egy szabad másfél órám, mielőtt a baráti társasággal találkoztam, így gondolkodnom sem kellett, hogy hol fogom kellemesen elütni ezt a kis időt. :) Tizenhárom bort kóstoltam végül, friss száraztól a 10 éves édes borig.

A Figula Pincészetet aligha kell bemutatni a borkedvelőknek, kétségkívül Balatonfüred és az egész Balatonfüred-Csopaki borvidék egyik legismertebb és egyik legelismertebb pincészetéről van szó. Figula Mihály tragikus korai halála után, fia, ifj. Figula Mihály lépett előre és már a pince arcaként, vezetőjeként viszi tovább a családdal a birtokot.
A tóparti sétányon található Figula Borbár ugyan bezárta kapuit, de a város felett található Figula Borkert állandó nyitvatartással várja a látogatókat. A Borkert és az ugyanitt található Tölgyfa Csárda kerthelyiségéből remek kilátás nyílik Balatonfüredre és a tóra, így egy rövidebb séta után ideális körülmények között lehet kortyolgatni a Figula borokat. A Borkertben a pince boraiból elég széles merítés kóstolható, így ha nem is teljes, de mindenképpen átfogó képet lehet kapni a pince aktuális szortimentjéről (a többi bor pedig beszerezhető a szomszédos vinotékában).

A Vino Piano nyári borkóstolói júliusban is töretlenül folytatódnak, minden csütörtökön érkezik egy vagy több borász a teraszra. Az eseménysorozat legutóbbi vendége a mátrai Páger Pince volt, akikről nem is olyan rég írtam egy "tegnap ittam" keretében, de röviden felelevenítem a legfontosabb tudnivalókat.
Páger Mátyás a budapesti élet mellett 2014-től dolgozik aktívan a gyöngyöspatai pincesoron, az első forgalmi tételek tavaly jelentek meg a 2017-es és 2018-as évjáratból, és egyre több étteremben és borbárban lehet találkozni velük. A portfólió még formálódóban van, részben azért is, mert a saját termés mellett valamennyi vásárolt szőlő is feldolgozásra kerül, a fajtákkal még folyik a kísérletezés és a tapasztalatgyűjtés. A két hektárnyi saját ültetvényen organikus művelés folyik és optimális esetben a vásárolt alapanyag is hasonló módszerekkel gondozott területről érkezik. A pincében is cél a természetesség, csak annyi beavatkozás történik, amennyire feltétlenül szükség van, a borok spontán erjednek, jellemzően kevés ként kapnak.
A tulajdonos-borász - természetesen - személyesen mutatta be borait, és - természetesen - legjobb barátja, a pince hű krónikása, Németh Richard is elkísérte. Öt borból állt a hivatalos kóstolósor, de számos "dugitétel" is előkerült az este folyamán, letöltésre váró hordóminták és kész borok vegyesen. Sok ismerős arc fordult meg a Vino Piano-ban az este folyamán, de amennyire sikerült, a társasági élet mellett 1-2 sort (és nem túl átgondolt pontszámot a már kész forgalmi tételek esetében) papírra vetettem azért a borokról.

Megérkezett Homonna Attila saját név alatt palackozott balatoni kékfrankosának második évjárata, a figyelemfelkeltő "Secret Garden" fantázianévvel. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a bor nem egyenes folytatása a 2017-es évjáratú első fecskének, ugyanis már két kékfrankos is készült Homonna Attila balatoni szőlőiből, az egyikük azonban magnum-palackos kiszerelésben teljes egészében külföldi piacokon landolt. Nekünk maradt a titkos kert termése, amelyről annyit lehet tudni, hogy bazalttufás talajon növekvő, organikusan művelt idős tőkék termése, spontán erjedt nyitott kádakban, majd két öt hektós használt hordóban érlelődött.

A júniusi etyeki túra kapcsán potenciális folytatást emlegettem és július első hétvégéje ennek megfelelően ismét Etyel felé vezetett utam. Ez alkalommal két öreghegyi borászat meglátogatása fért bele a hosszúra nyújtott délutánba: az Anonym Pince és a Hernyák Birtok.

A Centurio Szőlőbirtok 2019-es Birtokborával nyitottam a júniusi mátrai boros kitekintést, és most a Centurio Szőlőbirtok kóstolójának jegyzeteivel zárom a sorozatot. A járvány miatt Ludányi Balázs és Kézdy Dániel által régóta tervezett Centurio-kóstoló a budakalászi Kálvária-pincében tavasszal nem kerülhetett megrendezésre, de június elején végre pótoltuk.

A szőlőművelés és borkészítés főállásban is számtalan kihívást és nehézséget tartogat, meglepő tehát, hogy mindezt gyakorlatilag hobbitevékenységként végezve is születnek sikersztorik és értékelhető, sőt, minőségi borvégeredmények is. Az Etyek-Budán és Mátrán is egyaránt tevékenykedő, aktuálisan három és fél hektárnyi területtel rendelkező elsőgenerációs ViMaVin Pincészet egyike az ígéretesnek tűnő hobbipróbálkozásoknak, legalábbis az elmúlt hetekben lépésről-lépésre megkóstolt hatboros minta alapján biztosan. 

A Páger Pince új szereplő a mátrai színtéren, bár Páger Mátyás néhány éve készült már arra, hogy a szélesebb közönség elé is kilépjen boraival (írtunk egyébként a még nem forgalmi tételekről, megkockáztatom, hogy a magyar borasajtóban először talán). A főműsoridőben Budapesten élő tulajdonos-borász néhány éve elvégezte a Soós István Borászati Szakközépiskolát és 2014-ben kezébe vette a gyöngyöspatai pincesoron található pincekulcsot, majd lassan elkészültek az első borok. Matyi munkáját legjobb barátja, Németh Richard - akit a borkedvelők minimum írásai révén jó eséllyel ismerhetnek, hiszen régóta kötődik a hazai boros színtérhez - támogatja, együtt gondolkodnak és alakítják a borok stílusát.
A portfólió még formálódóban van, részben azért is, mert a saját termés mellett valamennyi vásárolt szőlő is feldolgozásra kerül, a fajtákkal még megy a kísérletezés és a tapasztalatgyűjtés. A két hektárnyi saját ültetvényen organikus művelés folyik és optimális esetben a vásárolt alapanyag is hasonló módszerekkel gondozott területről érkezik. A pincében is cél a természetesség, csak annyi beavatkozás történik, amennyire feltétlenül szükség van, a borok spontán erjednek, jellemzően kevés ként kapnak.
Az első kereskedelmi forgalomba hozott borok egy 2017-es feketeleányka kivételével a 2018-as évjáratból származnak. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a Gereg dűlőben található, 2017-ben termőre fordult, saját telepítésű ültetvényről származó 2018-as Kékfrankos aratta a legnagyobb sikert. Ez a bor már több neves budapesti étterem borlapján is szerepel, és most én is ezt kóstoltam meg.

Az ITT és MOST Pincéről és első boraikról kicsit több, mint egy éve számoltam be. Itt nagyobb terjedelemben lehet olvasni a pincéről, de a rend kedvéért röviden összefoglalom a lényeget. Gyurasits Emőke és Hofmann Tibor kis családi pincészete 4 hektárnyi területtel rendelkezik Gyöngyöspata és Gyöngyöstarján környékén, több dűlőben. A négy hektárból jelenleg 1,8 ha terem, 1,6 ha újratelepítés alatt áll, a maradék 0,6 ha parlagon van.
2017-es első évjáratukból kékfrankosból és olaszrizlingből, 2018-ban olaszrizlingből, zöldvelteliniből és kékfrankosból készítettek bort. Azóta telepítettek már csókaszőlőt, tihanyi kéket, laskát, hajnos kéket, kadarkát és még több kékfrankost. A szőlőművelésben a természetesség, a pincemunkák során a minimális beavatkozás a kulcsszavak, ahogy az "Egy hónap Mátra" sorozatban megjelenő többi pincénél is.
Hofmann Tibor június elején hozott 1-1 palackot a 2018-as borokból, amelyek közül az "Ideje van" Kékfrankos-t választottam ki a sorozathoz. A pince 2017-es kékfrankosához (nemrég kóstoltam újra, most is tetszett) képest annyi a változás, hogy külön került palackba a francia és külön a magyar hordókban készült bor, előbbi kapta az "Ideje van" fantázianevet. A 2017-es előd stílusának megtartása mellett ez a bor már megcélozza a magyar kékfrankosok élmezőnyét.

Ruppert Ákos egyike azon kevés villányi borászoknak, akik nem csak vörösborban képesek tehetségesen megmutatni a borvidéki adottságokat. A teljes színpaletta lefedésére irányuló törekvéseknek pedig egyik fontos következménye, hogy készül siller is, amelynek aktuális évjárata úgy tűnik, hogy megtalálta a maga helyét a portfólióban, túlmutat ugyanis a rozén, de mentes a vörösboros allűröktől is.

Mindezt saját tapasztalatok alapján állítom. Pontosabban állítjuk, ugyanis május utolsó napjaiban furmintfannal párhuzamosan elfogyasztottunk belőle egy-egy palackot, elsősorban a magunk, illetve a közelgő nyár örömére.

Itt a hét darab tavaszi borpárom, a magyar résztvevők mellett német riesling-eket, spanyol monastrell-eket, olasz szupertoszkán házasításokat hoztam, és egy magyar-osztrák chardonnay-párbaj is belefért, Homonna Attila bora pedig egy szintén Homonna Attila által készített borral találja magát szemben.
 

A Gyöngyöspatán tevékenykedő, jelenleg már kétszemélyes projektnek tekinthető Hoop Wines viszonylag új névnek számít még a műértő fogyasztók körében is. A kisvállalkozás jelenleg két fő pillérre építkezik: a kékfrankosra, mint fajtára, valamint a pét-natra, mint borkészítési módra. Előbbire azért, mert képes tartalmas, de legalább annyira életteli bort is adni, melyhez a Mátra ideális helyszínt biztosít a klímájával, utóbbi pedig régi szenvedély, amely rozékísérletekből nőtte ki magát. Bár az első palackok már 2014-ben elkészültek, az első kereskedelmi tételek csak öt évvel később, '19-ben kerültek lepalackozásra.

A pince jelenleg 0,85 hektárnyi területtel rendelkezik a Borsos (Gereg) dűlőben, amely egyelőre telepítés alatt áll többféle kékfrankos-klónnal, a pincefilozófiával összhangban. Ebből következik, hogy a borok jelenleg nem saját szőlőből készülnek, az alapanyagot a pince partnerei termelik hozamkorlátozás mellett. Az aktuális mennyiségi cél évi 5-10 ezer palack elkészítése a szűkebb fajtakínálat mellett: a kékfrankos mellé legfeljebb egy világfajta kékszőlő, valamint egy kárpát-medencei fehér várható, organikus művelés mellett.

A technológiai filozófiát tekintve „a minőség az első; a kevés beavatkozás híve vagyok, de a tisztaságból nem engedek; a hagyományos módszerek mellett – mint a kézzel csömöszölés – használok innovatív technológiát is, pl. egy 10hl-es PLC vezérlésű hőmérsékletkontrollos zárt vörösborerjesztő tartályt, és a csavarzár használata sem volt kérdés a csúcsbor esetében sem; nem követek semmilyen stílust, de a jó példákat igyekszem átvenni szerte a világból” – írja Kerekes Zoltán, akinek elképzeléseit és munkáját Németi Zoltán segíti.

Mindezekről még fogalmunk sem volt, amikor kóstolásra kaptunk két pét-natot és két csendes bort néhány héttel ezelőtt. A logisztikai nehézségekre tekintettel a pét-natokat csak én kóstoltam, a rozét és a kékfrankost viszont a már-már megszokott karanténtechnológia segítségével kicseréltük egymás között furmintfannal. Ennek lett az eredménye a következő, félig négykezes beszámoló.

Április elején új borcsaláddal lépett ki a nagyközönség elé a Heimann Családi Birtok, Heimann & Fiai néven. Az új borok a 2018-as évjárattól különálló márkanév és arculat alatt jelennek meg, egyrészt elválasztva a családi birtok már hagyományosnak mondható portfóliójától, másrészt mégis tovább képviselve a családot és a folytonosságot. A Heimann & Fiai borok már ifj. Heimann Zoltán elképzelései alapján születnek, ötvözve a szekszárdi és a családi hagyományokat a külföldi tapasztalatokkal.
Az új sorozat a két legfontosabb helyi szőlőfajtára, a kadarkára és a kékfrankosra fókuszál. A borok közös jellemzője a spontán erjesztés, a nagyméretű hordók használata, a moderált alkoholtartalom, az egész fürtös erjesztés, a minimális beavatkozás, a derítés elhagyása, a szűrés elhagyása vagy legfeljebb egy durva szűrés alkalmazása, valamint az alacsony kénszint. Ifj. Heimann Zoltán tapasztalatai szerint a kadarkának és a kékfrankosnak egy plusz réteget és hosszúságot ad az egész fürtös feldolgozás (szüretkor a termés kisebb-nagyobb részét nem bogyózzák le, hanem egyszerűen beleöntik az erjesztőbe, a zúzott-bogyózott szőlő közé, alá vagy fölé), így az új borcsalád minden borának elkészítése során ezt a módszert alkalmazták valamilyen mértékben.

Úgy alakult, hogy a sorozat Szekszárd néven futó két borából vettünk egy-egy palackot - ungert a kadarkából, én a kékfrankosból -, így - remélhetőleg utoljára - a koronakarantén idejére kitalált módszerrel szombat délután mindketten kibontottuk a saját palackunkat, majd még aznap cseréltünk, így jött össze az alábbi kétszer két kóstolójegyzet.

Az a helyzet, hogy a begubozó életmóddal az jár együtt, hogy az általam fogyasztott borok 90 százalékát webshopokból rendelem. Valahogy úgy hozta a sors, hogy ezek erős zömmel külföldieket takarnak, most viszont úgy éreztem, hogy van egy sor hazai/kárpát-medencei termelő akinek rég ittam a borait. Így most a Mitiszolra esett a választás. Rendeltem tőlük egy hatos kartonnyi nem olcsó bort, íme a tapasztalatok, csak még egy kis kitérő. :)

Kicsit az értékeléseimről, ha már "visszatértem", mert lehet egyesek furcsának találják majd a mostani pontokat, vagy épp a hiányukat. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már úgyis képtelenség törekedni teljes objektivitásra, akkor törekedjünk teljes szubjektivitásra.:) Így ha egy bor jobban tetszik magasabb pontot kap, ha mérsékelten, akkor meg alacsonyabbat, ha nem ittam meg, akkor meg el is tekintek a pontozásától. Ilyen egyszerű.  Nem lesz szerkezetivás, nem lesz egyensúly mérlegelés meg utóízhossz-méricskélés. Csak szimplán, zsigerből, amilyen érzemet kivált.

Ha kapacitáshiány miatt mélyebbre nem is ások a pincekínálatban, az biztos, hogy Losonci Bálint kékfrankosból szűrt alapborát az elkészítésének összes évjáratában kötelezően el szoktam fogyasztani. Van az úgy, hogy többször is. Azért, mert szeretem. És azért is, mert ritkán találni itthon hasonló filozófia mentén elkészülő vörösbort. Ez a sztori ugyanis nincs túlgondolva: egy egyszerű, gyümölcscentrikus örömbor képét mutatja évről-évre, amely elsősorban a direkt élményekről, mintsem a komoly elmélyülésekről szól. Mindezt ráadásul szokatalnul professzionálisan kivitelezve. Az aktuális évjárat pedig ezt a zászlót viszi most tovább, ügyesen.

Csopak a hazai olaszrizling-termelők és abból bort készítő borászok talán legfontosabb műhelyévé nőtte ki magát az utóbbi évek során, köszönhetően néhány helyi pincészet szoros összefogásának és a Csopaki Kódex névre keresztelt szigorú eredetvédelmi rendszer életre hívásának. A csopaki Szitahegyen található Szent Donát Birtok a Csopaki Kódex mozgalom egyik oszlopos tagja, és tágabb körben úgy általában a balatoni borászélet egyik megkerülhetetlen tényezője is. Kiemelten olaszrizlinggel, furminttal, kékfrankossal dolgoznak Csopak és Paloznak, Tihany és a köveskáli Fekete-hegy dűlőin. A három lépcsőből álló szortiment - Talajsztori borok (Rizling, Blanc, Rosé), Hegyborok (Csopak, Márga, Magma, Magma Rosé Méthode Traitionelle), Dűlőborok - csúcsán az egyes dűlők alapanyagából készített olaszrizlingek állnak (illetve 2018-ból készültek dűlős kékfrankosok is), de a Szitahegy egy kisebb, Szent Donát nevét viselő parcellájának termését külön is lepalackozzák. 2017-ből egy olaszrizling és egy kékfrankos is palackba került innen, ezek tették elviselhetőbbé számomra a legutóbbi karantén-hétvégét.

Miközben megszokott életünk tartópillérei éppen napról-napra rogynak meg, és próbálunk alkalmazkodni a bezártsághoz az ehhez kapcsoló hétköznapi nehézségekkel és kihívásokkal együtt, van néhány dolog, ami változatlannak látszik. Továbbra is kitartóan keressük például azokat a belépőszintű hazai vöröseket, amelyek nem nagyságukkal, sokkal inkább közérthető gyümölcsösségükkel követelnek helyet maguknak egyre szürkébb hétköznapjaink asztalán. 

Konyáriék emlékezetem szerint kifejezetten ügyesen űzik ezt a műfajt, a Szerecsen nevű alapházasításukról én legalábbis kellemes emlékeket őrzök. Most pedig itt ez a Fecske, ami az árazása alapján hasonló babérokra igyekszik törni. Az elsőkörös tapasztalataink alapján ráadásul úgy tűnik, hogy mindezt sikeresen teszi.

A tavaly májusi nagy 2015-ös mustra után ismét magyar kékfrankosokat kóstoltunk, ezúttal megduplázva a sort, ugyanis 2016-os és 2015-ös évjáratú borból is összejött nagyjából egy-egy tucat. A borokat évjárat szerint külön-külön csokorba szedve kóstoltuk meg vakon (a sort előzetesen ismertük), a sok tétel miatt meglehetősen gyors tempóban, félidőben egy rövidke szünet közbeiktatásával.

A Wenzel család ruszti borászatánál még 2018 végén jártunk, az emlékezetes látogatásról szóló beszámoló itt olvasható. Rusztra és Wenzel-ékhez visszatérni azóta még nem sikerült, de bízom benne, hogy nem maradok ezzel sokáig adós. Természetesen nem távoztunk üres kézzel a pincétől, elméletileg egy komplett kóstolóra való bor várakozik még, így remélhetőleg hamarosan meg tudom osztani a friss tapasztalatokat is. Addig viszont az itthoni privát készletet szondázgatom, most ez a kékfrankos került sorra.

A Kóstolom Borbár két pincészet látott vendégül a kékfrankos fajtának szánt, párbajként meghirdetett januári kóstolóestjén. Csopakról a Szent Donát Birtok, míg a szélesebb körben kevésbé ismert Vaskeresztesről a Nador képviselői hoztak magukkal kékfrankosokat. Két izgalmas termőhely, két izgalmas birtok, sok-sok kékfrankos, különböző méretű palackokba zárt és/vagy dűlőszelektált tételek várakoztak tehát a bemutatkozásra. A borászatok által reprezentált termőterületek mellett a borok kora is eltérő volt, a Nador borászai főleg régebbi évjáratú tételeket töltöttek a poharakba.
Az esti nyitott kóstoló előtt egy zártkörű szakmai kóstolóra is sor került a délutáni órákban, ennek a végére sikerült nekem is beesnem a borbárba, hogy megkóstoljam a borokat.

Mit tudhat vajon most egy 10 éves egri kékfrankos, amelyről ráadásul sosem hallottam és nincs nyoma a világhálón? Némi félelemmel vegyes tisztelettel forgattam az előző nap a születésnapom alkalmából kapott palackot, majd úgy tettem el, hogy ennek minél hamarabb a végére kell járni. Január elején ennek megfelelően elő is került a dugóhúzó és a borospohár, én pedig meglepődtem, méghozzá kellemesen.

Állítólag Kiss Gábor már régóta nem szeretne rosé-t készíteni, de a vásárlók nyomásának engedve mégis évről évre lepalackozza ezt a bort, amit aztán a hálás közönség gyorsan el is kapkod. Nos, nekem ez a bor eddig (azt hiszem) kimaradt az életemből, tavaly történetesen pont vettem volna egyet a 2018-asból a pozitív visszajelzések hatására, de addigra elfogyott. A népszerűség átka... Most résen voltam, és gyorsan lecsaptam a megjelenés után egy palackra a 2019-es évjáratból.
Persze jogosan merül fel a kérdés, hogy mit keres januárban egy rosé-poszt egy borblogon, de az a helyzet, hogy amikor a múlt héten egy paradicsomos-tonhalas tésztához kutattam megfelelő kísérő után, akkor ez akadt a kezembe potenciális jelöltként. Amíg főtt a tészta és a mártás, kitöltöttem egy kóstolóadagot a borból, és mielőtt a vacsora elkészült, ezt még kétszer megismételtem.
Két dolog vált nyilvánvalóvá közben: 1. a bor nem fog passzolni az ételhez, 2. ezt a bort én bizony kedvelem. Szóval, a tonhalas tészta elfogyott, a borból pedig utána ittam még egy fél pohárral. A tanulság? A paradicsomos-tonhalas tésztához most nem találtam meg az ideális kísérőt, de a nyári kerti partikat szem előtt tartva erre a borra még érdemes lehet visszatérni. Kiss Gábor pedig akarva-akaratlanul megnyert még egy embert a 364 Rosé ügyének. :)