Az őszi borpárbajos poszt ezúttal 8x2 bort foglal magába. Vörösben is, fehérben is lesznek magyar és külföldi borpárok, köztük két remek osztrák Gemischter Satz, két izgalmas hárslevelű, pinot noir-ok itthonról és az USA-ból, a végére pedig két gyönyörű szamorodni 1-1 mádi, illetve tállyai dűlőről.

Otthoni készletrendezgetés közben bukkantam rá egy kartonra nemrégiben, amely 2016-os Gizella borokat rejtett. 2016 érdekes évjárat volt Tokajban, a szüreti időszakot nagy esőzés vágta ketté. Aki korábban szüretelt, penge savú, feszes, karcsúbb borokat zárhatott palackba, de időbe telhetett, mire ezek a savak kicsit lekerekedtek a palackban. Mások kivártak, és a csapadékhullám elvonulását követően szedték le a szőlőt, ezek a borok lágyabbak, kerekebbek, de lazább szerkezetűek lettek. Szilágyi László az első táborhoz tartozott, ő is szikár, élénk savú száraz borokat készített ebből az évből, jogosan merülhetett fel, hogy igényelték ezek a borok a palackos érlelést.
Igazság szerint nem volt előre kitervelve, hogy 2021-ig őrizgetek egy dűlős sort, de ha már így alakult, Táncoló Medve társaságában megnéztük, hogy állnak a palackban szüret után 5 évvel Szilágyi László dűlős furmintjai és hárslevelűi.

Tavaly többen felkaphatták a fejüket a magyar boros szcénában, amikor egy addig ismeretlen tokaji pince, a Chateau Mate borait a világ talán legismertebb borszakértője, Jancis Robinson igen magas pontszámokkal jutalmazta, majd ezek a tételek a magyar piacon is megjelentek, komoly burgundi borokhoz mérhető áron. A Chateau Mate mögött Szokolai Máté áll, aki több, mint 10 éve a hazai boros és gasztronómiai élet aktív szereplője, jelenleg a 2014 óta működő aborbolt.com online borkereskedés fűződik a nevéhez.

Máté tavaly egy borvacsora keretében mutatta be először a borokat a Salt-ban, idén októberben szűk körben néhány meghívott borszakértőnek, bloggernek és sommelier-nek tartott két kóstolót a Solid Borbárban, ahol elmesélte a pince rövid történetét és természetesen megmutatta a borokat is. Ezek egyikére kaptam meghívást én is.

Az utóbbi néhány évben sajnos kevesebbszer látogattam a Tokaji borvidékre, mint a korábbi időszakban, de a mostanában jellemző évi két bortúra közül az egyik alkalom stabilan továbbra is a Mindszenthavi Mulatsághoz köthető, amely lassan 10 éve kötelező program lett a baráti társaság számára. Bodrogkeresztúr és Bodrogkisfalud szüreti fesztiválja az egyik első ilyen jellegű rendezvény volt a borvidéken, idén már a tizenkettedik alkalommal rendezték meg a mulatságot. Az elmúlt két év esősebb fesztiváljai után most verőfényes napsütés és tiszta égbolt várta a fesztiválra érkezőket, lehetett nagyokat sétálni és gyönyörködni az őszi tájban, és persze borozni.

Tokaj a hazai boros körökben különböző témák számos vitát generál, ezek közül egy, kevésbé felszínen lévő diskurzus a fajtákról szól. A borvidéken hat engedélyezett fajtából készülhet tokaji eredetmegjelöléssel bor, ezek pedig a furmint, hárslevelű, kabar, kövérszőlő, sárgamuskotály, zéta. Vannak borászok, akik szerint felesleges összezavarni a képet nemzetközi fajtákkal, bőven elég a hat engedélyezett fajta, általában a furmint kiemelésével, míg mások inkább szabad teret adnának a kísérletező kedvnek.
Néhány hegyaljai borászat már hosszú évekkel ezelőtt elkezdett játszani nemzetközi fajtákkal is, részben azért, mert úgy találták, hogy az akkor nemzetközi fronton még kevésbé ismert furmint (és hárslevelű) helyett ezekkel a már jól ismert szőlőfajtákkal könnyebb lehet megszólítani és bevonzani a külföldi fogyasztókat. Leginkább a chardonnay, sauvignon blanc és pinot noir hármasból készült fajtaborokkal lehet találkozni egyes pincészetek választékában, de készült már a borvidéken syrah, kékfrankos, rosé, vagy régi magyar fajták felhasználásával házasított bor, sőt nemzetközi fajta és tokaji fajta házasítása is. Csepp a tengerben a véleményem, de szerintem egyrészt az a kevés nemzetközi, vagy más, nem tokaji fajtából készült bor mennyiségileg aligha zavarja a borvidék furmint és hárslevelű dominálta össztermelését, az édes boros mezőnyben amúgy sincs szerepük, cserébe viszont kifejezetten izgalmas és jól sikerült borokat is lehet kóstolni a nemzetközi fajták és a borvidék együttállásából.
Balassa István, a tokaji termőhelyek egyik feketeöves vallatója 2018-ban döntött úgy, hogy ideje más utakon is elindítania a kutatást és a tapasztalatszerzést arról, hogyan tudja még jobban kihasználni a Tokaji borvidék adottságait. De mi jöhet még a dűlő- és parcella-szelektált furmintok, hárslevelűk és szamorodnik után? Nos, valami egészen más.

A borász kedvenc fajtája a rajnai rizling, így 2018-ban osztrák riesling oltványokból is telepített egy keveset Mád ikonikus dűlőjére, a Szent Tamásra, amely elsősorban dűlőszelektált száraz furmintjairól vált nevezetessé az elmúlt években, de kiváló dűlős aszúk is készültek már innen. A viszontagságos 2020-as évjáratból érkezik az első bor a fiatal ültetvényről, mindössze 494 palack került letöltésre. Balassa István szerint elképesztő harc dúl a palackban a termőhely és a fajta között, érdekes látni és összehasonlítani a párhuzamokat, valamint az eltéréseket, valamint a bor érését is érdemes lesz ilyen szempontból figyelni. 2020, de valószínűleg 2021 sem szerepel majd a legjobb tokaji évjáratok emlékkönyvében, de a borász elvárásai szerint az ültetvény korának előrehaladtával jó évjáratokban egészen kivételes borok születhetnek majd itt. A kísérlet-sorozatnak lesz újabb elágazása is, hamarosan egy újabb szőlőfajta és termőhely találkozásával (is) folytatódik.

Sokáig kétséges volt, hogy 2020-ban is megrendezik-e a Budavári Palotában a Budapest Borfesztivált, de végül a körülményekhez igazítva egy minden szempontból kisebb volumenű rendezvényt végül sikerült tető alá hozni. Idén ősszel viszont visszatért minden a régi kerékvágásba, négy napra ismét elfoglalták a boros standok a Budavári Palota udvarait, beleértve több, felújított helyszínt is. Az időjárás is kegyes volt, végig kellemes idő volt a rendezvényen, és bár szervezési gyermekbetegségekről lehetett hallani - elsősorban ivóvíz és WC-fronton, ami azért ennyi év után meglehetősen furcsa -, valamint a kiállítók száma mintha ismét csökkent volna, a látogatók létszámára nem lehetett panasz.
A tavalyi rendezvényt kihagytam, most a napsütéses vasárnap délutánt kihasználva, néhány órát kint töltöttem a fesztiválon még az esti tömeg érkezése előtt. Nem kovácsoltam előzetesen komoly terveket, 1-2 standot és új nevet kinéztem magamnak fix pontnak, ezen túl kicsit csapongva kóstoltam még ezt-azt. Sajna kimaradt sok érdekes dolog, Somló, Mátra, sok vörösbor, de kora este már nem volt kedvem újabb körökbe kezdeni, így ebbe a pár órába most ennyi fért bele...

Azt gondolom, hogy a tokaji szárazak tekintetében kifejezetten jó dolgunk van az elmúlt években. A műfaj a kezdeti lépéseit szilárd alapok nélkül volt kénytelen megtenni, de az idő és a fogyasztói igények kitermelték azt, amivel már évtizedekkel korábban is érdemes lett volna elindítani a hegyaljai szárazforradalmat: a megfizethető, közérthető és mégis értékes hegyaljai alapbort.

A műfaj persze még közel sem kiforrott, és túlkínálat sincsen belőle, de az biztos, hogy Balassa István és Szilágyi László közel tökéletesre csiszolták azt a stílust, ami bázisként szolgál pincéik drágább szárazainak, kapudrogként az egységsugarú fogyasztónak és tananyagnak a borvidék többi borászának. A friss, kettőezer-húszas alapboraikat ezúttal egymás mellett kóstoltam meg otthonom kényelmes magányában, hogy aztán a szokásos elégedettségen túl levonjam az előre is megtippelhető konzekvenciát, amely szerint a két borász belépőszintű száraz borai még mindig az egyik legjobbnak számítanak, és nem csak borvidéki viszonylatban.

Mindehhez persze kellettek a tavalyi év szüreti nehézségei is a szőlőben, melyeknek köszönhetően az alapvetően dűlős boroknak szánt alapanyagok szinte kivétel nélkül a pincék alapházasításaiban landoltak, kiváló alapborokat eredményezve masszív palackmennyiség mellett. Nem feltétlenül szerencsés a borász veszteségét lakossági örömmé transzformálni, de ezúttal mégis valami hasonlóról van szó.

Ismét meghoztam a szokásos borpárbajos posztot. A nyári adagot alaposan kibővítettem, így a szokásos 7 helyett most 12 borpárt pakoltam egymás mellé. Nyár lévén a most több lesz a fehérbor, mint a vörös, dupláznak a rosé-k is, de jutott a végére egy aszú-páros, az elejére pedig egy pét-nat duó is. Lássuk!

Bár szükségszerűen törekszem arra, hogy a lehető legszélesebb spektrumot fedjem le a hegyaljai borászatok ismeretének tekintetében, megkockáztatom, hogy ez az első Hímesudvar-bor, amellyel az elmúlt tíz évben bármilyen kontextusban is dolgom akadt. Miközben furmintfan, blogunk termékeny társszerzője júniusban helyi látogatást is eszközölt, nekem csupán egy palack ajándékédesre futotta, amellyel módfelett elégedett is voltam a közelmúltban, amikor hosszas várakozás után végre eltávolítottam a palack nyakából a dugót. Csalódás- és bonyolításmentes édes élményt vártam, és ezúttal szerencsére kaptam is.

A sárgamuskotály Tokajban általában a borászatok szortimentjének bevezető tételeként jelenik meg száraz vagy félszáraz borként, vagy készül belőle egy késői szüretelésű bor, de mindenképpen ritkán találkozni vele a hárslevelű vagy a furmint fajtaborok rangjára emelve, prémium kategóriás dűlőszelektált tételként (Demeter Zoltán Őszhegye az egyetlen kivétel, ami hirtelen beugrik). Az örökké kísérletező Holdvölgy Borászat egyik idei újdonsága egy félszáraz dűlőszelektált sárgamuskotály éppen egy ilyen kivétel. A mádi pincészet eddig az Exaltation névre keresztelt késői szüretelésű borán keresztül mutatta be önállóan a Nyulászó dűlőből szüretelt sárgamuskotályt juk be általában. 2019-ben azonban a szőlőfajtát egyedülálló félszáraz borhoz válogatták le és a kész tételt a többi dűlős száraz boruk árához igazították. A borászat  kísérletező kedvének eredményeit bemutató Intuition borcsaládban a 2-es számot kapta az új jövevény.

A két borvidéken tevékenykedő Németh Attila Gábor megnyerő személyisége, valamint stílusprekoncepciókat feszegető borkészítési stílusa miatt még mindig azon hazai borászok közé igyekszik tartozni, akikre látókörtágítási szempontjaink miatt is érdemes odafigyelni.

Nem szeretném elhallgatni ugyanakkor parciális csalódottságomat sem, melyet a korábban klasszisszerűen teljesítő mátrai vörösborok helyére lépett "Föld és Ég" utódok tisztes, de nem kiugró helytállása okozott a számomra az elmúlt években. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi átlagosan jó bor után éppen Tokaj irányából jön egy olyan fehér, amely képes megmutatni azt elemi erőt és karakteres stílust, amiért érdemes a termelő borait fogyasztani.

Aki a közösségi médiában követi Balassa István posztjait, az már megszokhatta, hogy a mádi borász különféle találós - többnyire természetesen a borvidékkel vagy a borokkal kapcsolatos -  kérdésekkel szórakoztatja a közönséget, ezekhez olykor nyereményjáték és kapcsolódik. Még a tavalyi év során a Nyulászó dűlőhöz kapcsolódó feladvány helyes megfejtéséért három palack különböző évjáratú Nyulászó Furmint ütötte a markomat. A triót kiegészítettem a bor aktuális kiadásával, valamint egy édes szamorodnival, így állt össze az alábbi vertikális sor.

2021-ben a borászok Bodó Juditot választották a Borászok Borászának. Szeretettel gratulálunk!

(Fotó: Dancsecs Ferenc, Furmint Photo)

A Borászok Barátja díjat Bányai Gábor Botond kapta, neki is gratulálunk.

Meghoztam a tavaszi borpárbajos posztot, ezúttal kizárólag magyar borokkal. A szokásos 7 borpár helyett ezúttal 9 vonul fel, a pezsgőtől az édes borig, több műfajt, borvidéket és szőlőfajtát érintve.

Az aszú mellett az édes szamorodni a Tokaji borvidék másik fontos borkülönlegessége (a száraz szamorodni, a fordítás, a máslás mennyiség és jelentőség szempontjából is inkább  kuriózum-számba megy). A világpiacon azonban az aszú és a késői szüretelésű (late harvest) borok bizonyosan előnyt élveznek, a szamorodni inkább számít rétegműfajnak. A klasszikus aszús évjáratok ritkulásával azonban nem kizárt, hogy az édes szamorodni, mint a borvidéket képviselő botrytises édes bor szerepe a jövőben felértékelődhet. 
A szamorodni a jelenlegi szabályozás keretében különböző stílusokban és arányokkal készíthető el, megidézheti egy késői szüretelésű bor könnyedségét vagy egy aszú komolyságát, így maradékcukor-tartalom, koncentráció és a borok ára is igen széles spektrumon mozog. Hogy ez mennyire jó, vagy mennyire rossz, szükséges lenne-e változtatni a szabályozáson, hogy egységesebb képet mutasson ez a bortípus, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek a szamorodnit és a késői szüretelésű borokat kvázi egy kalap alá vennék, míg mások szerint a szamorodninak kellene betöltenie a korábbi rendtartás szerint készített (tehát 120 g/l alatti maradékcukor-tartalommal rendelkező) 3 és 4 puttonyos aszúk helyét, egyúttal nem kellene feltétlenül belső konkurenciát kreálni az aszúknak 200+ g/l maradékcukor-tartalmú szamorodni-szörnyekkel. Van, aki pedig azt mondja, hogy a változatosság gyönyörködtet és mindenki olyan bel- és cukortartalommal készíti a szamorodniját, ahogy szeretné. Személy szerint én sajnálnám, ha a szamorodni és a késői szüret kategóriája összeolvadna, így a második megoldást logikusnak tartom, ezzel ugyanakkor saját magam ellen is beszélnék, hiszen az utóbbi években kevés bor okozott annyi örömet, mint ezek az aszú-beltartalommal rendelkező hedonista szamorodni-óriások.

A múlt hétvégi - a fotók alapján - valóságos utcabáli jeleneteket produkáló terasznyitás estéje szerencsére nem a budapesti belvárosban ért, mi egy szűk körű grillezéssel nyitottuk meg a szezont egy kedves barátomék kis teraszán, Szentendrén. Az ünnepi alkalomra persze az ételek mellé előkerült több üveg bor, a házigazda két régóta őrizgetett kincset is elővarázsolt a gyűjteményből. A 10 évesnél is idősebb palackok tartalma szerencsére a nem teljesen ideális tárolási körülmények ellenére is szépen dacolt az idő vasfogával és duplán kellemes meglepetésként koronázták meg az estét. Én pedig úgy gondoltam, hogy egy külön posztot csak megérdemel ez a két remek bor.

A Gilberries and Wine név egy kis családi borászatot takar a Tokaji Borvidéken. Gilbert Balázs és felesége, Lili 2018-ban kezdtek el borászkodni a Tokaji borvidéken. Balázs kertészmérnöki, Lili marketinges végzettséggel rendelkezik, az egyetem után egyszerre kaptak munkalehetőséget egy mádi pincészetnél, Lili marketingesként, Balázs szőlészként. A fiatalok azonnal beleszerettek a tájba és rengeteg lehetőséget láttak meg benne, így belevágtak saját birtok felépítésébe.
1,2 hektár szőlővel rendelkeznek Mádon a Juharosban és Rátkán az Istenhegyen, de a tervek szerint a területek bővítésével és szőlőfelvásárlással szeretnék növelni a lepalackozott borok mennyiségét. Minden munkát maguk végeznek, a szőlőtermesztéstől a címkék ragasztásán keresztül a marketing kommunikációig. A reduktív borok a közösségi feldolgozóban, a hordós tételek Gilberték rátkai parasztházának pincéjében készülnek.

Két 2019-es évjáratú bort kaptam a pincétől kóstolásra, és azt kell mondanom, erős kezdés ez a kis rátkai birtoktól, érdemes lesz követni őket a jövőben.

A Szélkiáltó Pince az új Tokaj Guide üstökössel megjelölt "Év felfedezettje" képzeletbeli díját kapta, és néhányszor már a Borrajongón is írtunk a pince borairól. A tulajdonos-borász Gubicskó László karcagi származású, az agrárszektorban dolgozik, a hegyaljai borászkodás abszolút szerelemként indult nála néhány éve, jelenleg is főállása és a családja mellett viszi a kisbirtokot. A madárkedvelő tulajdonos borász a nagy póling, egy szalonkaféle népies nevét adta a borászatnak.
Az ültetvények a mádi Szilvás és Őszhegy, valamint a tállyai Hasznos, Sipos, Hetény, Csatorna és Kerekdomb dűlőkben találhatóak. A szőlőben és a pincében egyaránt természetközeli megoldások, minimális beavatkozás jellemzi a filozófiát. A borász saját bevallása szerint szerketi kicsit feszegetni a határokat, kedveli a héjon áztatást a boroknál, ennek jegyében készült az első nagyobb visszhangot kiváltó bor a Fekete Bárány is. Hasonló karakterű borok készültek és továbbra is várhatóak tehát a kis családi pincétől, ha a természet is úgy akarja.

Gubicskó László nemrég megkeresett, hogy küldene pár kész bort és mintát, hogy kóstoljuk meg és mondjuk el/írjuk le a véleményünket, most így teszünk.

Az első Tokaj Magic kóstoló alkalmával már említettük, hogy Ripka Gergely, alias Táncoló Medve barátunk régi álmát megvalósítva szabadúszóként önálló vállalkozásba fogott. Ennek keretében a Tokaj Magic égisze alatt kóstolókat, bortúrákat szervez, valamint szaktanácsadással foglalkozik, de természetesen a nevéhez fűződő borvidéki kalauzt, a Tokaj Guide-ot is gondozza. A Tokaj Guide negyedik, legfrissebb kiadása a múlt héten jelent meg, ennek örömére Gergő egy online kóstolót is szervezett, ahol bemutatkozott az új kiadvány, megkóstolhattunk hat bort és néhány borász is feltűnt a képernyőn. Szabival mi is részt vettünk a bemutatón.

Ismét hoztam egy magyar pinot noir-sort, ezúttal 2017-es borokkal, több hazai borvidékről válogatva. Bennem sem feltétlenül tudatosult, de 2016 óta minden évben volt szerepelt a blogon valamilyen évjáratos pinot noir-kóstoló (2016, 2015, 2013, 2012, 2011), eleinte nemzetközi kitekintéssel vegyes sorban, az utóbbi években csak magyar mezőnnyel. 2021 sem kivétel.
Jó ideje elkezdtem gyűjtögetni a borokat, hogy majd egy nagyobb társasággal jól megvitassuk a magyar pinot noir-helyzetet, de sajnos közbeszólt a vírushelyzet. A várakozást végül megunva, február végén magam kezdtem el szépen felbontogatni a sor tagjait, és - többnyire borvidék szerint csoportosítva - több részletben végig is kóstoltam mindet. Néhány hétig tologattam magam előtt a jegyzetek begépelésének és a poszt megírásának feladatát, de a húsvéti hétvégén végre jutott idő mindenre, úgyhogy nagy nehezen elkészültem.

Tavaly az első bükki alapanyagból készült Gallay Kékfrankos kapcsán már említettem, hogy a pince tulajdonos-borásza, Borbély Roland a családi birtok elindítása előtt dolgozott más borvidékeken is, ahonnan egy-egy jellemző szőlőfajta szeretetét is hazavitte a Bükki borvidékre. A saját telepítések termőre fordulásáig  ezekből a fajtákból eleinte csak szőlő felvásárlása útján készülhetett bor. Kékfrankosból már rendelkezésre áll a saját ültetvény, és abból már palackban van az első évjárat.  A bükki kabarra viszont kicsit még várni kell, de érdekes lesz majd látni, hogy a tokaji fajta hogy muzsikál majd szülőföldjén kívül (Somlón a Somlói Vándornál biztatóak az első jelek). Addig is idegenlégiósként a Tokaji borvidékről vásárolt szőlőből készült el a 2019-es Kabar.

Újabb tokaji borsor került górcső alá nappaliban, ezúttal Demeter Zoltán dűlős boraival ismerkedtem. A járványhelyzet miatt idén csak egészen elvétve fordult elő, hogy a hagyományos módon többen összeüljünk valakinél és egymás személyes társaságát is élvezve kóstoljunk és/vagy igyunk borokat. A kényszer így aztán különböző kreatív megoldásokat szült a boros élmények valamilyen formában történő megosztására. A kézenfekvő és jól bevált online-borozás mellett a borok megosztásának másik módja a félig kiürített palackok továbbpasszolása, így legalább ha nem is egy időben, de egymást követően meg tudjuk kóstolni ugyanazokat a borokat. Az alábbi hat palack is ilyen úton került hozzám, Táncoló Medve barátunk nagylelkű felajánlásával, ezúton is köszönjük.

Folytatódik a február végén megkezdett sauvignon blanc-körképet, több részes külföldi kitekintés előtt ismét hazai borokkal, ismét 2019-es tételekkel. A múltkori etyeki kvartett után most négy különböző borvidékről válogattam négy különböző tételt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy éppen mostanában zajlik az évjáratváltás, az egyes pincék kiemelt kereskedői már a 2020-as tételeket árulják. Ha a jelen poszt nem is a leginkább aktuálisnak tekinthető évjárat borairól szól, azért stílust tekintve talán iránytűként még szolgálhat.

A Sauska Tokaj száraz boraihoz érdekes viszony fűz. Korábbi emlékeim alapján egyrészt a világfajtákból készült boraikat - idesorolhatom a sárgamuskotályt is - magyar viszonylatban jobbnak találtam, mint a kifejezetten a Tokajra jellemző fajtákból palackozottakat, másrészt az olcsóbb tételeiket mindig jobban szerettem, mint a drágábbakat (bár ez alól a Birs Chardonnay - korábban Chardonnay+ - kivételt képez).

A jelen poszt legfeljebb részben lehet képes megcáfolni a fenti megfigyeléseket, mivel csak a 2019-es alap tételekből válogattam, amely négy fajtabort és egy - helyi szőlőfajtákat és világfajtákat egyesítő - házasítást jelent. Az utóbbi években az egész borvidékre jellemző törekvések és hangsúlyváltások ezeken a Sauska borokon is megfigyelhetőek: több gyümölcs, kevesebb vagy akár zéró hordó, törekvés a könnyedségre, eleganciára. A 2019-es évjáratban a hordó használatát ezeknél a tételeknél már szinte teljesen mellőzték Rakaczki Gáborék - egyedül a 113 Cuvée kisebb hányada kapott rövidke hordós érlelést -, a borok erjedés után néhány hónapot töltöttek finomseprőn.