Tervben volt már egy ideje egy különkiadás a rejtőzködő borvidékek keretében belül, mert az utóbbi pár évben összegyűlt jó néhány palack bor kevésbé ismert spanyol borvidékekről. Mivel a szokásos borvidékenként egy pince, pincénként 2(-3) bor, lehetőleg 1 fehér-1 vörös felállásban nem tudtam volna bemutatni az érintett borvidékeket, így ezeket a tételeket összegyűjtöttem egy csokorba. Eredetileg egy terjedelmesebb sort akartam nagyobb társasággal közösen megkóstolni, de a járványhelyzet végül ezt keresztülhúzta. Így a sor felét félretettem, a másik felét pedig szépen lassan beosztva megkóstoltam, megittam. Folytatás biztosan lesz, de addig is itt van hat különböző spanyol borvidékről hat bor.

(A fenti térképet innen kölcsönöztem)

A nyár elején ismét bővült a finewines.hu új-zélandi borválasztéka, az új tételek bemutatására a Carpe Diem-ben került sor még június végén. Tar Feri elmondása szerint nem tartozott az új-zélandi borvilág nagy rajongói közé, a pár éve a Magyarországon elérhető kevés kiwi bor legalábbis nem győzte meg. Aztán jöttek az európai borstílust szem előtt tartó, ahhoz közelebb álló pincék, és kinyílt egy új világ. Így mára a finewines.hu az egyik legbővebb új-zélandi kínálattal rendelkező borkereskedés lett itthon, mi pedig alapos merítést kaptunk a szortimentből. Feri mind terjedelmét, mind minőségét tekintve extra brutális borsort varázsolt elénk, összesen 21 bort és pezsgőt kóstoltunk az este folyamán.

Bő két hónap bezártság után újra lehet jönni-menni, és a borospincék is nagyon várják a vendégeket, annál is inkább, mert a járvány komoly gondokat okozott a borászatoknak. Az éttermek bezárása és a helyi vendégforgalom hiánya duplán sújtotta a pincék bevételeit. Az élet persze közben nem állt meg, a szőlőben és a pincében továbbra is dolgozni kellett, volt aki emellett webshopot vagy honlapot fejlesztett, személyesen szállított ki bort, vagy idő hiányában régóta halogatott munkákat fejezett be az ültetvényeken vagy a feldolgozóban. Most a belföldi turizmus megélénkülésében lehet reménykedni, és persze abban, hogy az időjárás a továbbiakban kedvező lesz és sikeres szürettel zárul 2020.

Nagyon vártam már én is, hogy kimozduljak, és kézenfekvőnek tűnt, hogy az első borvidéki látogatás célpontja a Budapestről könnyen és gyorsan elérhető Etyek legyen. Sok pince hétvégenként állandó nyitvatartással várja a borkedvelőket, van olyan köztük, amelyik extra programokkal igyekszik csábítani a vendégeket, és júniustól egy külön a borkedvelőkre szabott borjárat is elindult a belvárosból, szóval lassan visszatér ide is az élet. Június elején egy kellemes szombat délutánt töltöttem el Etyeken, végül három pincét sikerült meglátogatni, rövidke jegyzetek is készültek a borokról, közepesen átgondolt, benyomás-szerű pontszámokkal. Több pince is van, ahova idő szűkében most nem jutottam el, de szeretnék, úgyhogy biztosan lesz még egy fordulóm Etyeken.

Az Erdély területén tevékenykedő román gigaborászat Recas neve talán ismerősen csenghet hazai fogyasztók számára is, hiszen több helyen lehet kapni a boraikat Magyarországon is. A vállalkozást még 1998-ban alapította a brit Philip Cox, és romániai felesége, Elvira. Akkor még csak egy kis butikborászatot terveztek, de az elmúlt bő 20 év alatt a Cramele Recas Románia egyik legnagyobb pincészetévé nőtte ki magát. A birtok ma már közel 1200 hektárra rugó területről készíti borait, több termék- és árkategóriában, nemzetközi és helyi fajták felhasználásával egyaránt.
Az utóbbi években indították el a Wildflower borcsaládot, amelyben nemzetközi fajtákból készült borok - két fehér és két vörös fajtabor, valamint egy magasabbra pozicionált fehér házasítás - kaptak helyet. A laza, gyümölcsös, könnyen fogyasztható Wildflower fajtaborok a pince szortimentjében az alacsonyabb árszintű tételek közé tartoznak és főleg a gasztronómiai szektort igyekeznek velük megcélozni.
Májusban kaptam 1-1 palackot a négy fajtaborból, hogy kóstoljam meg őket.

(A fotót a borászat twitter-éről kaptam kölcsön.)

A paloznaki Homola Pincészet amellett, hogy elkötelezett Csopaki Kódex tagként természetesen a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektet a Balatonfüred-Csopaki borvidék zászlóshajójának számító olaszrizlingre, vörösboraival is azonnal megtalálta az utat a fogyasztók és kritikusok szíve felé. Mára talán eldőlt, hogy a borvidéken legtöbben a kékfrankosnak szavaztak bizalmat vezető kék szőlőfajtaként, de a sok pincészet azért más fajtákat is bevet vörösbor-fronton.
Homoláéknál is kitüntetett figyelmet kap a kékfrankos - talán nem túlzás, ha azt mondom, a premium kategóriás boraik közül ez aratta a legnagyobb sikert - de mellette syrah-ból és cabernet franc-ból is készítenek fajtabort. Ez a két bor is magán viseli a pince és a borász kézjegyét: karcsú test, alacsony alkohol, jó savak, visszafogottabb hordóhatás jellemzi őket. Én a magam részéről inkább syrah-párti vagyok, és a két Homola bor esetében is inkább ez utóbbit zártam inkább szívembe (drbarta esetében ez pont fordítva volt néhány évvel ezelőtt), főleg a 2013-os kiadás révén, amit sokszor kóstoltam, ittam. Most bontottam egyet a 2015-ösből, hogy kiderüljön hogy sikerült a folytatás.

Az a helyzet, hogy a begubozó életmóddal az jár együtt, hogy az általam fogyasztott borok 90 százalékát webshopokból rendelem. Valahogy úgy hozta a sors, hogy ezek erős zömmel külföldieket takarnak, most viszont úgy éreztem, hogy van egy sor hazai/kárpát-medencei termelő akinek rég ittam a borait. Így most a Mitiszolra esett a választás. Rendeltem tőlük egy hatos kartonnyi nem olcsó bort, íme a tapasztalatok, csak még egy kis kitérő. :)

Kicsit az értékeléseimről, ha már "visszatértem", mert lehet egyesek furcsának találják majd a mostani pontokat, vagy épp a hiányukat. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már úgyis képtelenség törekedni teljes objektivitásra, akkor törekedjünk teljes szubjektivitásra.:) Így ha egy bor jobban tetszik magasabb pontot kap, ha mérsékelten, akkor meg alacsonyabbat, ha nem ittam meg, akkor meg el is tekintek a pontozásától. Ilyen egyszerű.  Nem lesz szerkezetivás, nem lesz egyensúly mérlegelés meg utóízhossz-méricskélés. Csak szimplán, zsigerből, amilyen érzemet kivált.

Losonci Bálint vörösborai közül az alap pinot noir az állandó vendége a tegnap ittam rovatunknak, 2014-től 2017-ig minden évjáratáról született bejegyzés (a 2018-as beszerzése is megtörtént már), most viszont egy másik vörösbor került a mikroszkóp alá Bálint gyöngyöspatai pincéjéből.
A 2018-as Syrah szűztermés, a pince első bora a fajtából, de már annyi jót hallottam róla megbízható forrásokból, hogy muszáj volt beszereznem egy palackot. Nem is bántam meg, sőt!

Időnként előfordul, hogy megkeresést kapunk aktuálisan piacra lépő borászoktól és kereskedőktől egy-egy tételük megkóstolásával kapcsolatban. Ez a bejegyzés is hasonló indokok mentén született meg: Ivády Dávid, a LiberPack nevű borwebshop tulajdonosa ajánlott fel a számunkra két palackot kóstolásra. Mi pedig éltünk a lehetőséggel, és az elmúlt hétnek a végén érzékszervi vizsgálat alá vetettük őket. A borok ezúttal kiválóan vizsgáztak.

Tekintettel arra, hogy a bezártság keretei között jelentősen nagyobb időkapacitás allokálható ivásra és írásra egyaránt, igyekszem folytatni a hét elején megkezdett koncepciót, elsősorban a könnyű, kétezer-körüli vörösek mentén haladva. A következő tétel egy diszkontbor, hiszen aktuálisan az Aldi kínálatát képezi. Ha azt nézem, hogy az árképzést tekintve ezúttal közelebb járunk az ezreshez, akkor jogosan lehetnek kétségeink, hogy érdemes-e ebben a szegmenesben villányi vörösborral próbálkozni. Különösen úgy, hogy zweigelt és syrah házasításáról van szó. Én mindenesetre bevállaltam, és ezúttal nem kellett csalódnom.

Bock-borokat valószínűleg sűrűbben kóstolunk, mint vásárolunk, aminek megvan a maga oka. A pince két-háromezres alapszériás borai legtöbbször érdektelenek, néhányszor pedig vállalhatatlanul rosszak is. A nyolcezer környékén kínált középkategóriás anyagok már többnyire érdekesek, néha pedig egészen finomak is, az itteni kutakodást ezért többnyire az árcímke, ritkább esetben pedig a rosszabb tapasztalatok korlátozzák. A húsz-harmincezres mazsolaborokat pedig értelemszerűen csak rendezvényeken kóstoljuk, hogy újra és újra megállapítsuk a tőlük vett stílusbeli távolságunkat.

Jubilált a Badacsony New Yorkban: az idei volt a tizedi alkalom, hogy a badacsonyi borászok, turisztikai és gasztronómiai kiállítók eljöttek a budapesti New York Palotába, hogy a fővárosban találkozzanak a nagyközönséggel.

Egy évvel ezelőtt egészen lelkesen írtunk a tavalyi eseményről, idén viszont valahogy úgy éreztem, hogy kevesebb bor tudott kiemelkedni a stabil középmezőnyből és igazán emlékezetes kóstolási élményt okozni. Talán az évjárat oka, legalábbis tavaly a sok 2017-es bor összességében véve kellemesebb benyomást tett rám, mint idén a sok 2018-as (a Furmint Február után ugyanezt a mérleget vontam meg).

Akadtak azért persze szép borok és biztos volt még sok, amit nem kóstoltam. Az már közhelyszerű, hogy vörösbor-fronton a Török Csaba által fémjelzett 2HA vitte a prímet, a Villa Tolnay fehér és vörös színekben is kiegyensúlyozottan jól teljesít. Fehérborok terén még Bakó Ambrust kell kiemelnem, aki már 2019-es tartálymintákat hozott magával és ha a borok ilyen szépen muzsikálnak majd a palackba zárva is, akkor ez lehet Ambrus eddigi talán legszebb évjárata.

Számos borvidékünkön megvannak már azok a szőlőfajták, amelyek az adott földrajzi viszonyok keretében többnyire megbízhatóan teremnek, jó bor készül belőlük, így mondhatni, kialakult a termőhely és fajta egymásra találása. Néha azonban előfordul egy-egy a hiba mátrixban: jön egy makacs termelő (korát megelőző látnok vagy szerencsétlen bolond, ezt az idő eldönti), aki fittyet hány a borvidéki hagyományokra és megpróbálkozik valamilyen - papíron - egészen oda nem illő szőlőfajtával. Rosszabb esetben a kísérlet gyorsan kudarcba fullad és feledésbe merül, jobb esetben születhet egy borvidéki csodagyerek, vagy akár valamilyen egészen új folyamat kezdetének is tanúi lehetünk, bár ezt megint csak az idő dönti majd el.
Ilyen érdekes fordulat a leginkább fehérboros borvidékként ismert Somló és Badacsony újkori bor-történelmében, hogy az utóbbi években 1-1 (duplán) tájidegen, kék szőlőből, ráadásul még csak messze nem is Kárpát-medencei fajtából készült vörösbor keltette a legnagyobb a visszhangot boros körökben. Mindkét "eretnek" esetében a borvidéki szereplők részéről tanúsított kezdeti kétkedésre a fogyasztói és szakmai berkekből érkező elismerés gyorsan csattanós választ adott.
Az idei évben (valószínűleg) a két utolsó "tegnap ittam" sorozatban megjelenő bejegyzésemet ennek a két bornak fogom szentelni. A második rész a Kreinbacher Syrah-é.

Íme, a borpár(baj)ok sorozat őszi kiadása, magyar és külföldi tételek vegyesen, jellemzően fajta és évjárat alapján hét párba állítva.

Nem véletlen, hogy az inkább népszerűségi, mintsem kínálatminőségi szempontból élenjáró hazai diszkontlánc boraival ritkán foglalkozunk: a Penny Market borkínálata megúszósan pénztárcakímélő, ami inkább azon fogyasztóknak ígér örömöket, akik olcsón szeretnének sokat inni.

Mi viszont úgy szeretnénk sokat inni, hogy eközben a prioritási faktorok között előrébb soroljuk a minőséget a költségvonzatoknál, erre pedig szinte csak jobb vadászmezőket lehet találni a hazai élelmiszerboltok között. Ettől függetlenül aki ismer, az tudja, hogy a lehetetlen dolgoknak is szeretek újra meg újra nekifutni, így hát azt is bizonyítottam már, hogy tulajdonképpen nincs is lehetetlen.

Arra viszont még én sem számítottam, hogy a lélektani ezerforintos alsó korlát környékén találni fogok értékelhető vörösbort a Penny-szortimentben. Ami ráadásul spanyol, és az ár/értéket tekintve közelebb van a legális lopáshoz, mint ahhoz, amit általában jó vételnek szoktunk nevezni.

Október-november fordulóján két komoly kóstoló is megrendezésre került a Carpe Diem-ben. Az első a Rhone-vidék egyik meghatározó birtokának a Chateau de Saint Cosme-nak egyik csúcsborát állította fókuszpontba egy vertikális sor formájában, néhány felvezető borral kiegészítve.
A Chateau de Saint Cosme egy 1590 óta működő családi birtok, amelynek tulajdonosa és borásza Louis Barruol. A biodinamikusan művelt, 15 hektárnyi saját terület nagy része Gigondasban, közvetlenül a birtok közelében terül el, a vásárolt szőlőből készülő borok pedig a Rhone különböző appellációiból származnak. Előbbiek Chateau de Saint Cosme, utóbbiak pedig Saint Cosme név alatt kerülnek piacra. Gigondas-ból dűlőszelektált borokat is készít a borász, ezek egyike a Le Claux, amelynek 8 évjáratát gyűjtötte össze Tar Feri, hogy együtt megkóstolhassuk.
Akov személyesen is elzarándokolt néhány éve a pincéhez, a látogatásról írt beszámoló a birtok részletes ismertetésével itt megtalálható, én most igyekszem a lényegre szorítkozni.

Közel két éve írtam a több spanyolországi borvidéken is tevékenykedő, feltűnő, harsány címkékkel és ötletes fantázianevekkel dolgozó Casa Rojo hat boráról. Azóta a borászat itthon elérhető kínálata - az évjáratok frissítése mellett - tovább bővült, ideje volt egy újabb kóstolónak. Itt van tehát öt újabb bor a Casa Rojo kollektívától.

A Perrin család érdekeltségébe tartozó Chateau de Beaucastel Chateauneuf-du-Pape-ja hosszú idők óta francia ikonbor-státuszt élvez, eleganciája, egyensúlya és érlelési potenciálja okán. A 2012-es évjárat egy palackjára a Bortársaság "Kincsvadászat" nevű augusztusi akciójának keretében bukkantam rá. Ritkán adódik az alkalom, hogy egy ilyen klasszis a szokásosnál olcsóbban, ráadásul már érlelten, fogyasztásra nagyjából készen álljon a polcokon, úgyhogy meg is osztottuk az örömöt (és a költségeket), a borhoz hozzácsaptuk a kistestvérét és négyen (a borrajongó részéről hárman) gyűltünk össze, hogy felemésszük a két palack tartalmát. Mondanom sem kell, könnyen ment, szerettük mindkét bort.

Bő három évvel ezelőtt jártam egy sajtóút keretében Gere Attila Pincészeténél, azóta pedig történt egy s más a pincénél, legfőbb ideje volt egy újabb szervezett látogatásnak. Amivel már mindenki szembesülhetett: a pincészet arculata felfrissült, egységesebbé vált, az új címkéken szereplő "A. Gere" név Gere Attila mellett már a következő generációra, Andreára és ifjabb Attilára is utal. Az egyszerűsítés jegyében a korábbi Weninger & Gere márkanév is beolvadt, bár ez a két család közötti együttműködést nem érinti.
Ami a villányi birtokközpontot illeti, megújult a pincészet terasza és kóstolótere, Varró Zoltán belsőépítész tervei alapján. A kóstolóhelyiségben egy szalon, egy étkező, egy borbár és a légkondicionált "borkönyvtár" is kialakításra került. Az új télikert elhúzható üvegfalakat és tetőt kapott, így nyitott terasszá is alakítható, ahol a szabad ég alatt kóstolhatóak a borok. Augusztus végén alaposan körbejártuk a birtokot a szőlőtől a pincéig, Gere Andrea és Csizmadia Kristóf volt az útikalauzunk.

Ismét egy spanyol borvidék következik a sorozatban - az ország ilyen szempontból is aranybánya -, az apropót pedig egy Magyarországon mostanában feltűnt új pincészet adta. (Hiába, eddig a nyáron valahogy egymás után jöttek szembe a sorozatba passzoló borok...) Az Ego Bodegas itthon elérhető választéka - mellesleg a pince komplett szortimentjének töredéke - jó ár-érték arányú borokkal kecsegtetett, és a két kipróbált palack tartalma alapján biztosan nem fogom velük megszakítani a kapcsolatot.

Portugália a rejtőzködő borvidékek aktuális fejezetének új állomása. Portugáliáról először a portói, majd valószínűleg Douro és Vinho Verde borai, vagy a Madeira juthat a borkedvelők eszébe, az ország azonban tartogat még néhány borvidéket, számos őshonos, helyi fajtával és az ezekből készült borokkal. Én most ezek közül is egy kevésbé ismert borvidéket választottam, a fővárost körülölelő, hasonnevű Lisboa-t.

A világ vezető borcsaládjait tömörítő elitklub ötlete egy közös sétán pattant ki Robert Drouhin és Miguel Torres fejéből 1991-ben, és ennek nyomán 1992-ben megalapították a Primum Familiae Vini-t. A vezető családi birtokok informális alapokon nyugvó csoportosulása legfeljebb 12 tagot számlálhat, csak meghívásos alapon lehet bekerülni. A tagok köztiszteletben álló, kiemelkedő nemzetközi elismertségnek örvendő, saját szőlőterületekkel  rendelkező családi szőlőbirtokok, ez mind a tagság feltétele. A tagok megosztják egymással szőlészeti, borászati és üzleti tapasztalataikat, igyekeznek megőrizni a helyi borkészítési hagyományokat, felhívják a figyelmet a borászatok társadalmi és ökológiai felelősségére, és tudásukat átadni a következő generációknak.
Jelenleg a klub tagságát 11 családi birtok alkotja: Marchesi Antinori, Baron Philippe de Rothschild, Joseph Drouhin, Egon Müller Scharzhof, Famille Hugel, Champagne Pol Roger, Famille Perrin, Symington Family Estates, Tenuta San Guido, Familia Torres, Vega Sicilia. Az egyesület évente megválasztja elnökét, közös kóstolókat, gálaebédeket szerveznek, és utóbbiak bevételét jótékonysági célokra fordítják.

A VinCE mesterkurzusán egy kis ízelítőt kaphattunk a 12 pincészet boraiból.

A Famille Perrin több generáció óta tevékenykedő borászcsalád, akiknek a Rhone-vidék északi és déli vidékén egyaránt vannak érdekeltségeik. Ők a neves Chateau de Beaucastel tulajdonosai, övék a Domaine du Clos de Tourelles, a Maison & Domaines les Alexandrins, és ők készítik az Angelina Jolie és Brad Pitt tulajdonában álló Miraval borait Provence-ban. Ez itt egy alapszériás tétel a Perrin néven futó borok közül, inkább a mindennapok borának szánták és ezt a szerepet kiválóan be is tölti. Nem is tudom hirtelen, melyik évjárat volt az első, amivel találkoztam, de az biztos, hogy évek óta megbízható vételnek bizonyul.

Régen jártam már Etyeken, olyannyira, hogy tavaly például el addig halogattam a tervezett etyeki kirándulást, hogy el is maradt. Március utolsó napjai igazi kirándulóidőt hoztak, egyértelmű volt, hogy nem a négy fal között fogom tölteni a hétvégét, így szombaton késő délelőtt fel is kerekedtem, hogy behozzam valamelyest a lemaradást.
A realitás talaján maradva végül két pince meglátogatását terveztem, ezzel kellemesen el is telt a délután. Két régi ismerőst kerestem fel, Nádas Szilárdot a Nádas Borműhelynél és Szövényi Áront az Anonym Pincénél.
 

Adásunkat megszakítjuk, írhatnám, ugyanis eredetileg nem erről a borról terveztem írni, de az a helyzet, hogy éppen ibériai tematikus hét van a Lidl-ben, a chorizo-k, sonkák, olívabogyók, churros-ok mellett ilyenkor jóárasított spanyol borokba is könnyű belefutni az üzletlánc polcain, tehát most ennek a posztnak van aktualitása. Én is leemeltem két üveget, az egyik egy monastrell (Bodegas Volver Eje 2017), azt még inkább félretettem, a másik pedig a képen látható palack, amely viszont nem úszta meg a vásárlást követő hirtelen halált.

A spanyol borok legszélesebb hazai választékával rendelkező Vino Castillo háza táján több érdekes dolog is történt az elmúlt hónapokban, ami a spanyol borok rajongótáborát biztosan felkapja a fejét, és ezekhez kapcsolódik a mai borsor is.
Az egyik örömteli hír, hogy Fiesta de Vino néven idén májusban nagyszabású spanyol borkóstolót szerveznek. A Duna Palotában megrendezésre kerülő fél napos borünnepen a spanyol borok és cavák mellett tapasok és tematikus előadások is szórakoztatják a közönséget. A szervezők 70 spanyol pincészetet és 300 bort ígérnek, ami itthon eddig minden bizonnyal példátlanul széles merítést kínál a spanyol Spanyolország boraiból.
A másik újdonság, hogy a sokáig csak webshopként működő kereskedés idén januárban Budapesten, a Dob utcában megnyitotta borboltját, ahol amellett, hogy a kínálatban szereplő palackok azonnal megvásárolhatóak, a tervek szerint hamarosan egy kis kóstoló helyiség is kialakításra kerül, ahol poharazni is lehet a borokat és amely tematikus esteknek is otthont adhat.
Sajnos a Fiesta de Vino-t beharangozó decemberi sajtókóstolóra egyikünk sem tudott elmenni, cserébe nyitás után meglátogattam a borboltot és - mintegy ráhangolódásképpen a fiesztára - hazavittem néhány bort a kínálatból. A borászatok mindegyike szerepel a Fiesta de Vino felsorolt kiállítói között, én most az érdekesség kedvéért inkább a kevésbé közismert borvidékekre koncentrálva válogattam úgy, hogy minden palack beférjen 5000 Ft alá és akadjon 1-2 best buy gyanús tétel is. Íme: