Újabb - számomra - eddig ismeretlen névvel és pincészettel ismerkedtem meg a 075 választékából, méghozzá egy remek bornak köszönhetően. A 7/7 azaz Hetedhét) Pince a Soproni borvidék kőszegi körzetében tevékenykedik, ahol generációk óta foglalkoznak szőlőműveléssel. Jelenleg egy közel 1 hektáros területen dolgoznak Lukácsháza és Pöse környékén kékfrankos, zweigelt, merlot és pinot noir fajtákkal, 2022-től minősített biogazdálkodást folytatnak. Tömő Szabolcs eredeti szakmája fogtechnikus, amelyet ma is maximális odaadással végez. A szőlőművelés - és a pici birtok egy része - családi örökség, majd a borosgazda egyre nagyobb elánnal vetette bele magát a borkészítésbe és a vendéglátás terén is vannak tervek. A pincészet 2021-es merlot-jával kezdtem az ismerkedést.

A Magyar Nemzeti Galéria népszerű programsorozata, a Borszerda még 2012-ben indult el emlékeim szerint, és tartok tőle, hogy én is csak akkor vettem részt rajta, azóta sok-sok év kimaradt. Nem is értem miért, hiszen egyetlen esemény keretében barangolhatunk a múzeum folyosóin, tematikus tárlatvezetések keretében merülhetünk mélyebbre a műkincsekhez kapcsolódó történetekben, hallgathatunk élő zenét, gyönyörködhetünk a kilátásban a teraszról vagy a Budavári Palota kupolájából és persze borozhatunk. Két hete - bár némi náthával küszködtem - egy hirtelen ötlettől vezérelve felzarándokoltam a Budai Várba és "borszerdáztam" egyet, nem is bántam meg.

Az idei nyár során alkalmanként két borászatot láttak vendégül az eseményeken, egyikük mindig egy natúr borászat volt. Két hete a Pannonhalmi Főapátság és az Unger Bormanufaktúra borait lehetett megkóstolni.
Mivel a Pannonhalmi Főapátság borai elég széles körben elérhetőek és néhány tételük nálam is visszatérő vendég, most inkább a kőszegi Unger Bormanufaktúra jelenléte csigázott fel. Meglehetősen ritkán lehet találkozni szervezett esemény keretében a tulajdonosokkal és boraikkal, ráadásul az utóbbi években mindig úgy alakult, hogy amikor éppen kóstolót tartottak a fővárosban, éppen nem értem rá. Eddig legfeljebb 1-1 borukhoz volt szerencsém, most végre szélesebb merítésben volt részem és még az egyik tulajdonos-borásszal, Kaibinger Tamással is tudtam egy kicsit beszélgetni.

Az idei első borvidéki látogatásra indokolatlanul későn került sor, rövidre, de cserébe annál tartalmasabbra sikerült. 2017-ben jártam utoljára Gyöngyöspatán, a második Vulkanikus Borok Fesztiválján, legfőbb ideje volt már egy újabb látogatásnak. Az azóta eltelt 7 év nem múlt el nyomtalanul, időközben Gyöngyöspatán ugyanis párját ritkító borászközösség jött létre, akik Pata Bor-Pata Winemakers néven közös facebook-oldalt is működtetnek és a már hagyománnyá érett Vulkanikus Borok Fesztiválja mellett sok más eseménnyel is igyekeznek a Mátrai borvidékre csábítani a borkedvelőket. A kis klub gyakorlatilag kivétel nélkül első generációs borászokból áll, akik az ország más részéről, sőt akár külföldről érkeztek ide, hogy megalapítsák a saját kis borbirodalmukat. Találunk köztük borvidéki veteránt, borbloggert, korábbi hobbiborászt - sokukat még én is "előző életéből" ismerem. Vannak közöttük, akik elkötelezettek a lehető legnaturálisabb borkészítés mellett, mások ennél megengedőbbek, de mindegyikükben közös a borvidék és a természetközeli módszerek melletti elköteleződés.
További metszéspont, hogy a legtöbben dolgoznak kékfrankossal, amely remekül érzi magát a Mátrában, mondhatjuk, hogy ez Gyöngyöspata legfontosabb szőlőfajtája. Sokan kezdtek el régi magyar fajtákat is telepíteni, Szentesi József felbecsülhetetlen értékű munkáját folytatva. Az első ültetvények az utóbbi években fordultak termőre és bizony, az első szárnypróbálgatások visszaigazolták a kezdeti lelkesedést.
Mostanra összegyűlt annyi termelő és kész bor, hogy érdemes volt egy egész napos borfesztivált is a kékfrankosra és a régi magyar fajtákra építeni. A gyöngyöspatai borászok mellett vendég borászatok is színesítették a felhozatalt, valamint mesterkurzusok keretében is lehetett ismerkedni a borokkal és a borászokkal.

A Bortársaság Borsuli állandó teltházzal üzemelő "Borász a házban" sorozata 2024-ben is folytatódik, hazai és külföldi borászatok részvételével, tavaly óta már nem csak budapesti, hanem vidéki helyszíneken is. Az idei első budapesti esemény vendége Sopron kis butikborászatának tulajdonosa, Luka Enikő volt.
Luka Enikővel kóstolókon futólag többször is, de legfeljebb a kóstoltatott borokról váltottunk néhány szót. Most, hogy volt lehetőségem valamivel jobban megismerni, egy érzékeny, pozitív szemléletű és jó humorral megáldott ember benyomást keltette, aki sok nehézség ellenére jutott el oda a boraival, ahol most tart.

Az Etyeki Kúria borai szépen elmentek mellettem az utóbbi időszakban. Ez bizonyára az én hibám, hiszen az alapok minőségét folyamatosan magasan tartó pince szépen tette a dolgát, miközben én másfelé jártam saját útjaimat. Mindeközben névszeparáció is történt: ez a borhűtő mélyéről előbányászott merlot ugyanis már csak kinézetében illeszkedik etyeki társaihoz, a címkén már Kúria Sopron szerepel. Elsőre fel sem tűnt, ami nem baj, hiszen a lényeg úgysem ez. Sokkal inkább az, hogy ezt a véletlenül elpakolt merlot-t még éppen szép állapotában sikerült elcsípnem. Ez pedig öröm, boldogság.

A FineWines.hu borest-sorozata ráfordult az ünnepekre, Tar Ferenc jó szokása szerint különlegesen izgalmas rendezvényeket tartogatott az év végére. Az első decemberi esemény egy örökzöld témára lett felfűzve: burgundi pinot noir-ok a trónkövetelők ellen, de ezúttal plusz csavarral, egy harmadik csapattal megtoldva. A második kihívó csapatot a pinot noir-hoz hasonló stílusú bort adó szőlőfajták borai adták. Háromszor négy, azaz összesen 12 bor gyűlt össze, a névsorban igazi nagyágyúkkal.

Az elmúlt évek örömteli fejleménye, hogy egyre több borvidékünkön látnak komoly potenciált a kékfrankosban és egyre több borászatnál szánnak neki kiemelt szerepet. Szerintem a fajta kiválóan alkalmas arra, hogy megmutassa az egyes termőhelyek különböző karakterét, kis hazánkban is képes különböző a és ez volt a vezérfonal is, amire felfűztem ennek a kóstolónak a tematikáját. Hat borvidékről válogattam hat komolyabb kékfrankost, kivétel nélkül a 2018-as évjáratból. Ha minden igaz, egyben mindegyik dűlőszelektált tétel ráadásul, még ha nem is mindegyiken szerepel a szűkebb termőhely megjelölése.

Két és fél éve szerepelt utoljára magyar pinot noir-okat felvonultató kóstolósor a blogon, most kicsiben érkezik a folytatás. Véletlenszerűen összegyűlt itthon három magyar pinot noir a 2019-es évjáratból, három különböző borvidékről - történetesen mindegyikük szerepelt a 2017-es sorban is.

Az Etyeki Kúria letisztult és következetes portfóliója mellett új leágazásként jelentek meg pár éve a kis palackszámban készülő Mérész Sándor Projekt borok. Ez Mérész Sándor "játszótere", ahol a Kúria főborásza kiélheti kísérletező kedvét, akár szőlőfajták, akár borkészítési praktikák terén.

Az MSP sorozat két jelenleg is futó tagja egy zenitből készült fehérbor és egy nem szokványos módon érlelt rosé, mindkettő a 2021-es évjáratból. A Kúria "alapszériás" fehérbora, a White 2022-es kiadása történetesen szintén zenitből készült, így adta magát, hogy a pince White és Rosé borait együtt kóstoljam meg a két MSP tétellel.

Ritkán vásárolok magnumpalackokat, de ezt a négy üveget történetesen már őrizgetem egy ideje, arra várva, hogy valamilyen kedvező alkalomra, nagy társaságban előkerüljenek. Szilveszter előtt egy nappal, egy baráti borozgatás során végre felbontottuk őket, de nem fogytak el a borok, úgyhogy volt lehetőségem még rájuk járni a következő két napban. Így  mondhatjuk, hogy ezzel a négy borral zártam le 2022-t, majd köszöntöttem az új esztendőt.

Ismét egy kékfrankos, ezúttal egy etyeki székhelyű pincészettől, Sopronból. Az Etyeki Kúria soproni terjeszkedéséről még annak idején itt írtam, azóta több bort is kóstoltam az új soproni, egy ideje Kúria Sopron név alatt futó borcsaládból, és eddig nem okoztak csalódást. Ahogy az etyeki, úgy a soproni vörösborok piacra dobásával sem feltétlenül kapkodnak a Kúriánál, így némi palackérlelésen is átesik már a bor, mire a fogyasztóhoz jut. Ez a palack a hétfői főszereplő Homolával együtt nyílt ki (és fogyott el ugyanúgy 3 nap alatt), de úgy éreztem, hogy megér mindkét bor egy-egy külön írást.

Az egy héttel ezelőtti írásban megörökített Finewines fieszta után rögtön másnap egy másik nagyobb lélegzetű boros eseményen is részt vettem, ezen viszont a magyar boroké volt a főszerep.
A Szabadság tér jól bevált szabadtéri rendezvényhelyszín Budapest szívében, elég csak a Belvárosi Fesztiválra, a Belvárosi Sörfesztiválokra gondolni. Utóbbi szervezői idén összefogtak a Junibor Egyesülettel és közösen hívták életre a Belvárosi Bor és Pezsgő Fesztivált, amely tekinthető akár a Junibor Ünnep folytatásának is. A pünkösdi hosszú hétvégére szervezett, idén debütáló, és a szervezők reményei szerint minden évben visszatérő fesztiválon a Junibor tagjai adták a kiállítók zömét, melléjük csatlakozott néhány borkereskedés pezsgőkínálata, 1-2 sörös stand és street food kocsik.

Az idei év első borpárbajos posztjában ezúttal hat borpár szerepel, szokás szerint magyar borok és külföldiek vegyesen. Rosé pezsgők, villányi fehérek, újvilági pinot gris-k, balatoni kékfrankosok, soproni merlot-k és priorat-i borok feszülnek egymásnak.

Elhunyt Jandl Kálmán, soproni borász, a fertőrákosi Jandl Pince tulajdonosa és korábbi borásza. Nyugodjék békében!

(Jandl Kálmán fényképét a pincészet honlapjáról vettem kölcsön és szerkesztettem át)

A Jandl Borászat nem tett szert akkora hírnévre, mint a Soproni Borvidék sok más pincészete, pedig többször bizonyították már, hogy érdemes rájuk odafigyelni. A Jandl Kálmán által alapított pince jelenlegi formájában 1988 óta működik, és azóta már a következő generáció vette át a családi pince irányítását Jandl Arnold személyében. A Jandl-família klasszikus fertőrákosi poncichter család, generációk óta szőlőtermesztéssel és borkészítéssel foglalkoznak, a családi bushenschank (borkimérés) mindig is fontos bevételi forrást biztosított. Jandl Kálmán dolgozott a Balfi Termelőszövetkezetnél, majd Provence-ban, Németországban és Burgenlandban is. Közben lassan fejlődött a családi pince is, amihez a rendszerváltás, majd az igényesebb fogyasztók megjelenése új lendületet adott. A kilenc és fél hektáros birtok Sopron és Fertőrákos határában rendelkezik területekkel, a pincében kékfrankos, syrah, merlot, cabernet franc és pinot blanc került a palackokba. A múlt héten a pince Missio névre keresztelt dűlős kékfrankosát kóstoltam, amelynek alapanyagát a fertőrákosi Újhegy-dűlő öreg tőkés ültetvénye adja.

Ismét egy soproni vörösbor kerül elő a "tegnap ittam" sorozatban, ezúttal azonban nem a borvidék fő fajtájaként ismert kékfrankos, hanem egy meglehetősen egyedi és érdekes házasítás szolgáltatja a témát. A Pfneiszl Pincészet Távoli Világ névre keresztelt bora öt kékszőlő fajta házasítása, ahogy a hátcímke írja, ez Birgit Pfneisl önéletrajza palackba töltve.

Néhány héttel ezelőtt érkezett a lehetőség, hogy a BorBázis Borkereskedés zöldkampányának jóvoltából megkóstolhassunk egymás mellett három zöldveltelinit, ezzel támogatva a kereskedő és az Ihatóbb Magyarország közös kampányát a környezettudatos szeszhulladék-kezeléssel kapcsolatban. A sor kétharmados sikert mutatott, erről számolunk be most, alább.

Minden borvidékre ráfér időnként egy kis vérfrissítés, szükség van a jól bejáratott nevek mellett ifjú titánokra, feltörekvő pincékre, hogy idővel - jó esetben - belőlük is borvidéki veteránok váljanak, akik mellé majd újabb csillagok csatlakozhatnak.
A Soproni borvidék egy ideje nem nagyon hallat magáról, a többi magyar borrégióhoz képest  nincsenek borvidéki határokat átlépő történések, a legismertebb nevek már inkább megosztják a közönséget, utánpótlás pedig nem nagyon érkezett az utóbbi években.
Most végre itt van két soproni pincészet, akikre érdemes lesz odafigyelni, a borok legalábbis ígéretesek. Mi mást is kóstolhattam volna tőlük, mint kékfrankost?

Ismét hoztam egy magyar pinot noir-sort, ezúttal 2017-es borokkal, több hazai borvidékről válogatva. Bennem sem feltétlenül tudatosult, de 2016 óta minden évben volt szerepelt a blogon valamilyen évjáratos pinot noir-kóstoló (2016, 2015, 2013, 2012, 2011), eleinte nemzetközi kitekintéssel vegyes sorban, az utóbbi években csak magyar mezőnnyel. 2021 sem kivétel.
Jó ideje elkezdtem gyűjtögetni a borokat, hogy majd egy nagyobb társasággal jól megvitassuk a magyar pinot noir-helyzetet, de sajnos közbeszólt a vírushelyzet. A várakozást végül megunva, február végén magam kezdtem el szépen felbontogatni a sor tagjait, és - többnyire borvidék szerint csoportosítva - több részletben végig is kóstoltam mindet. Néhány hétig tologattam magam előtt a jegyzetek begépelésének és a poszt megírásának feladatát, de a húsvéti hétvégén végre jutott idő mindenre, úgyhogy nagy nehezen elkészültem.

Ritka, de szerencsés helyzet, ha egymáshoz közel árazott borok párban kóstolva úgy mutatnak teljesen eltérő arcot, hogy csalódás helyett inkább örömre van ok mindkét palack esetén. Valami hasonló volt a helyzet a következő soproni, valamint kvázi-soproni zweigelt esetében is. Ismét egy bizonyíték, hogy az árcímke ugyan hasznos, de közel sem tévedhetetlen orientációs pont.

Az Etyeki Kúria Red névre hallgató házasításának akkor aktuális évjáratáról még tavaly akartam írni, de végül idő hiányában nem nyílt ki a palack. Időközben aztán azzal is szembesültem, hogy az aktuális évjárat kérdésére nem is olyan egyszerű egyértelmű választ adni. A helyzet ugyanis az, hogy a pincénél és a legnagyobb borkereskedésben még a 2017-es évjárat fut, miközben egyes hiperekben már a 2018-as is elérhető. A gordiuszi csomót végül azzal vágtam át, hogy mindkét bort megkóstoltam egymás mellett.

Régen ittam már Pfneiszl bort, pedig a korábbi években gyakrabban találkoztam velük a pohárban. A pince kicsit talán a Luka Enikő, Ráspi, Weninger trió árnyékába került, pedig általában kellemes emlékek fűznek a boraikhoz. Egy cabernet sauvignon-nal igyekeztem pótolni az elmaradást.

A Pfneiszl nővérek - Birgit és Katrin - szeretnek mintegy "alcímként" olyan fantázianeveket adni a boraiknak, amelyek az adott év, évjárat valamilyen emlékezetes eseményére, jellegzetességére utalnak. A cabernet sauvignon-ból készült boruk 2017-es évjárata a "Fehér Április" becenevet kapta, ugyanis 2017. április 20-án reggel a Pfneiszl lányok havazásra ébredtek. Természetesen azonnal elfogta őket az aggodalom, hogy lefagynak a friss hajtások és rügyek, de szerencsére minimális volt a veszteség és szép évjáratnak örülhettek az év végén, én pedig most ennek a gyümölcsét, illetve a gyümölcsből készült bort kóstoltam meg.

Tekintettel arra, hogy elmúlt két hét döntően munkával, rohanással, valamint jelentősebb magánéleti változásokkal telt el, a hétvégére igyekeztem olyan bort keresni, amely mellé jó leülni csak úgy, anélkül, hogy komolyabb figyelmet követelne meg a gyakran csak fogyasztásnak nevezett szabadidős tevékenység. És bár az van, hogy Horváth József borai legalább kétfelé osztják a hazai minőségivók nem túl széles táborát, én a ráspizmus kedvelői közé igyekszem tartozni, ezért a termelő aktuálisan polcon található kékfrankosa viszonylag kis rizikóval kecsegtetett. Ha rövidre akarnám zárni, akkor azt is írhatnám, hogy visszakézből hozza a pincétől elvárt karakterességet és minőséget. És ez jó. De lehet erről hosszabban is mesélni.