N+1-ik szekszárdi kóstoló, ezúttal elég találó névvel. Ami megfogott benne, hogy én pont ezt keresem és szeretem Szekszárdban: az aranyosságot. Privát kóstolókon gyakran találkozok olyan véleménnyel, hogy Szekszárd unalmas és/vagy kiszámítható. Én erre azt szoktam válaszolni, miért nem örülsz annak, hogy van legalább egy olyan hazai borvidék, ahonnan vannak évről évre megfizethető, szerethető ivóborok. A szerencsés névválasztással elég ambivalens volt, hogy a legtöbb helyen a csúcsborokat, az úgynevezett villányverő caberneteket és társaikat tartották méltónak piedesztálra emelésre. Nem azt mondom, hogy nem esett jól a Hemiann Franciscus vagy Taklerék Szenta-hegyi franc válogatása, de nagyjából ezeken kívül max. 2-3 úgynevezett csúcsbor volt amit szívesen fogyasztottam. A nagy kérdés az volt az este végére, tényleg az aranyos arca érdekesebb-e Szekszárdnak vagy inkább a blockbusterei? Én már rég letettem a voksom az első kategória mellett, de ezen az estén nagyjából döntetlen lett az eredmény. Mindkét kategóriából 3-3 bort tudnék kiemelni favoritként. Az aranyos borok halmaza nálam majdhogynem azonos a jól sikerült kadarkákkal. Heimannék, már rég túllépték a kadarka válogatásaikkal a cukimuki ivóbor kategóriát, viszont komoly fegyvertény, hogy az ihatóságuk és fajtajellegük egy szemernyit sem csorbult. A 2017-es Céh Kereszt Kadarkáról már egyszer leírtam a véleményem, nem is tartotta vele senki a lépést, sajnos borvidéken kívül is ez nagyjából mostanában csak Bott Frigyesnek sikerül. (6+)  A pince klasszikus sagrantino-cabernet franc házasítása a Franciscus szintén tizenhatos évjárata már sok éve az egyik legkedvesebb hazai csúcsvörösöm, ezen az estén sem volt másként. Energikus, feszes, jóízű és nagyon szép csersavakkal bír. Már most is jó, de szerintem jó pár év tartalék van még benne. (7-) Kadarkákra visszatéve, a Tüske Pince 2018-os Harmados Kadarkája nem meglepő módon egy igazi gyümölcsbombának bizonyult, szerény méreteit meghazudtolóan komoly intenzitással bírt, csak úgy dőlt belőle a temérdek szamóca és málna. Kétezer környékén hirtelen nem tudnék jobb ivóbort elképzelni. (5+) Számomra viszont igazi pozitív meglepetés volt a Toronyi Pince 2015-ös Kadarkája, egyrészt eddig nem ismertem a pincét, másrészt nem sok olyan négy éves kadarkát találni, ami ennyire fiatalos tud maradni. Kadarkához képest nagy test, hosszú utóíz és mérsékelt gyümölcsösség jellemezte. (6-)  Taklerék elhozták az egyik legfineszesebb bort, amit valaha kóstoltam tőlük. A Szenta-hegyi Cabernet Franc 2016-os évjáratában nyoma sem volt, nyomasztó hordódominanciának vagy lekvárosságnak, ellenben a savak egészen frissen tartották a kortyot az elejétől a végéig, sőt még utána is. Sokrétű kortyban cékla, fanyar étcsoki, és egy leheletnyi fűszerpaprika is szerephez jut. (6/7) A Vesztergombi Pince merlot-franc házasítása a Turul 2015-ös évjárata igazából a senki földjén lakik a kedves ivóborok és a blockbusterek között. Komolyabb test és jelentősebb tannin van benne, mégis jól működik ez a házasítás, hiába kisebb hányadát adja a merlot, érzetre mégis az ő karaktere érvényesül. (6 pont)

A rendezvényen meghívottként vettem rész, ezúton is köszönöm a lehetőséget.

A világ vezető borcsaládjait tömörítő elitklub ötlete egy közös sétán pattant ki Robert Drouhin és Miguel Torres fejéből 1991-ben, és ennek nyomán 1992-ben megalapították a Primum Familiae Vini-t. A vezető családi birtokok informális alapokon nyugvó csoportosulása legfeljebb 12 tagot számlálhat, csak meghívásos alapon lehet bekerülni. A tagok köztiszteletben álló, kiemelkedő nemzetközi elismertségnek örvendő, saját szőlőterületekkel  rendelkező családi szőlőbirtokok, ez mind a tagság feltétele. A tagok megosztják egymással szőlészeti, borászati és üzleti tapasztalataikat, igyekeznek megőrizni a helyi borkészítési hagyományokat, felhívják a figyelmet a borászatok társadalmi és ökológiai felelősségére, és tudásukat átadni a következő generációknak.
Jelenleg a klub tagságát 11 családi birtok alkotja: Marchesi Antinori, Baron Philippe de Rothschild, Joseph Drouhin, Egon Müller Scharzhof, Famille Hugel, Champagne Pol Roger, Famille Perrin, Symington Family Estates, Tenuta San Guido, Familia Torres, Vega Sicilia. Az egyesület évente megválasztja elnökét, közös kóstolókat, gálaebédeket szerveznek, és utóbbiak bevételét jótékonysági célokra fordítják.

A VinCE mesterkurzusán egy kis ízelítőt kaphattunk a 12 pincészet boraiból.

Ismét helyszíni beszámolóval összekötött cikk következik a sorozatban, méghozzá a szomszédos Ausztriából, annak is a fővárosából. Bécs ugyanis nem csupán Ausztria fővárosa, hanem egyben egyik borvidéke is, így egy bécsi hétvégébe a kulturális programok mellé egy kis borozgatás is könnyedén beiktatható. Ennek ellenére magyar szemmel a császárváros nem triviális borozós úticél, pedig lehetne az is. Ahhoz ugyan kicsit ki kell mozdulni a belvárosból, hogy a szőlősorok között kortyolgassuk a helyi borokat, de tömegközlekedéssel, majd némi séta árán ez is viszonylag egyszerűen és gyorsan megvalósítható.
A húsvéti hosszú hétvégémbe pont belefért egy ilyen nap, az időjárás ideális volt, ekkor nyitottak ki a Nussberg-en a pincészetek kitelepült borozói (ún. Buschenschank-ok, amelyekre külön szabályozás vonatkozik), minden adott volt tehát, hogy a szőlőhegyen kóstoljak meg néhány bécsi bort. Előzetes tervezés után egy délutánt szántam a projektre, ez pont az előre kinézett két borászatra volt elég, de mindenekelőtt tekintsük át, mit érdemes tudni a borvidékről.

Ismét egy négykezes jegyzet következik, ezúttal a Badacsony New Yorkban-ról. Én első bálozóként vettem rajta részt , de a nemrégiben a borrajongó csapat alfahím státuszba kerülő nem kicsit grafomán tagja, Furmintfan természetesen már évek óta szorgosan készíti a historikus jegyzeteit: 2014, 2015 és 2016. Én 3-3 fehér és vörös kedvencet emelnék ki, a dupla akkora májkapacitású szerzőtársam kétszeres szorzóval iszik és ír. Nekem 2 dolog miatt is hasonlít a Badacsonyi borvidék a Tokajira, egyfelől sajnos a megítélésében nem a szuper kis-középpincék a meghatározóak, hanem csakúgy mint amott a Kerház, emitt a Vargabor repíti szét az országban a hírét a vidéknek. Másfelől manapság már nem a borvidék névadója a referencia (Hegyaljával kapcsolatban is sokaknak lehet, hogy Mád, Tarcal, vagy Tállya jobban csengő hívószó már Tokajnál), az ikonikus borok leginkább a Szent György-hegyről vagy akár a Csobáncról jönnek.

A svájci Philipp Oser által 2004-ben alapított Villa Tolnay életében 2019-ben komoly változások álltak be, több szempontból is. A fogyasztók számára legszembetűnőbb ezek közül az, hogy a pince arculata felfrissült, a borok innentől teljesen új külsővel kerülnek forgalomba. A szortiment is tisztult és újfajta hierarchia épült fel a borok között. Ami pedig csak helyben látható: elkészült az eddigi legkomolyabb bővítés a birtokon is.
Philipp Oser és Nagy László a Kóstolom Borbárban mesélt a újdonságokról és természetesen friss borokat is mutattak.

Ha bordói borokról van szó, még az alsó-közép szegmens megvizsgálásához is nagyot kell nyújtózkodni egy átlagos borbarátnak. Sajnos az a helyzet, ha legalább egy minimális klasszikus claret stílust szeretnénk a poharunkban tudni, akkor minimum 5-10.000 forintos átlagos palack árral számolhatunk. Nem véletlen, hogy nem szerepelnek bordóiak heti rendszerességgel a “tegnap ittam” sorozatban. Van-e közös halmaza a megfizethető, jó és klasszikus jelleget magában hordozó bordóiaknak? Erre a kérdésre valószínűleg mindenkinek más lenne a válasza, de mi most négy boron keresztül próbáltuk, felülvizsgálni perszonális nézeteinket, a legklasszikusabb borvidékről. Az univerzális vélekedés szerint lehetőség szerint kerülni kell a másodcímkés borokat, de ha ésszerű kereteken belül gondolkodunk, akkor ennek nem nagyon van más finanszírozható opciója, legalábbis is itthonról. A világ borkedvelőinek jelentős hányada felettébb ambivalens érzésekkel viseltetik Bordó irányába. Egyrészt megkerülhetetlen példa a borstílusok között, másrészt, ebből adódóan nagyon túlárazott körzet. A 2014-es évjárat erős közepesnek mondható a szakértők szerint, így bízhattunk benne, hogy a nyár végi napsugarak ezúttal nem lettek felturbózva némi répacukorral. A négy bor többszöri átkóstolása után elégedetten állhattunk fel az asztaltól, nagyjából azt kaptunk, amit vártunk. Más kérdés, hogy ennyiért otthoni fogyasztásra ki lenne hajlandó kipengetni érte a borvidéki felárat.

Elszánt boroscímke gyűjtőként (nincs olyan trükkös boroscímke amit egy vízforraló és egy hajszárító segítségével ne tudnék megkaparintani) dupla örömforrásnak számít, ha már egy önmagában is figyelemre méltó évjáratbemutatót egy egész kollekciónyi bűbájos címke premierje is  gyarapítja. Vida borászatot szép lassan az elmúlt években regisztráltam a legkedvesebb szekszárdi borászataim lajstromába. A Hidaspetre tizenhármas évjárata már két éve is feltűnt az év kedvencei listámban. Címkékkel együtt a szortiment is tisztult valamelyest, a koncepció rokonszenves és konzekvens. A borok a csúcsra szánt La Vida kivételével két, jól elhatárolt értékrendszer mentén lett csoportosítva. Az elsőbe került minden olyan bor ahol, a kellemes fogyaszthatóság és a jó ár/érték arány adja az előnyös tulajdonságok fő pilléreit. Ezek az alap, üzletekbe szánt, úgynevezett „tündér-borok”. A második csoport közös metszete, hogy a benne szereplő három bortípus a kiválasztott a szekszárdi arculat fő identitás képzőjének: kadarka, kékfrankos és a bikavér. Személy szerint nekem nagyon tetszik, amikor tudatosan leválasztja egy pince a cash-flow borait, az igazán fontosakról, a vevőnek ez egy fontos mankó lehet és előre predesztinálja, hogy mire számíthatunk a palack tartalmát illetően. A személyes kedvencem a Hidaspetre volt, a két évvel ezelőtti évjárat után megint elképesztő, koncentrációt, tisztaságot és komplexitást mutatott, szokatlanul magas minőségben a négyezer körüli hazai vörösborok között. Alapvetően és fundamentálisan kadarka rajongó vagyok, de a Hidaspetre minden aspektusában jobb volt az öreg tőkés kadarkánál. Testben, komplexitásában nem kunszt egy kadarka felé nőni, de ugyanakkor izgalomban és élvezhetőségben is fölé nőni, na az már igazi kuriózum.

Ezzel a poszttal egy régóta tervezett kóstoló kálváriájára sikerült pontot tenni az év végén. Eleinte csak véletlenül tettem félre néhány palack priorat-i bort a gyűjteménybe, amikor viszont egy idő után rájöttem, hogy ezek mind egy évjáratból is származnak, adta magát az "évjárat-kóstoló" ötlete. Hét bort vettünk górcső alá, és bár Priorat egyértelműen vörös borairól híres, az érdekesség kedvéért egy fehéret is becsempésztem a sorba. Mivel prémium priorat-i palackokat iszogatni nem olcsó mulatság és a sor is többnyire random módon gyűlt össze, így itt most egy kivétellel nem csúcsborok mérkőztek meg egymással, inkább az közép-alsó árkategóriában nézelődtünk, ami itt ezzel együtt nagyrészt még mindig 20-25 eurós palackonként leszurkolandó summát jelent.

A nemrég megénekelt soproni túra által kínálkozó alkalmat kihasználva a társaságból néhányan meghosszabbítottuk ausztriai kiruccanásunkat, és az LVMH-kóstoló, valamint a Selektion Vinothek kínálatának alapos megszondázása után másnap Ruszt felé vettük az irányt. A Fertő-tó partján található festői kisváros ad otthont az osztrák Borakadémiának és számtalan neves borászatnak is, borkedvelőknek tehát ideális kirándulócél. A főutcán és környékén egymást érik a pincészetek, a településen a 16-19. században épült, szinte kivétel nélkül műemléki védelem alatt álló házak kapualjai mögött hosszan benyúló udvarok bújnak meg, ahol nem ritkán borospincét is találunk. A Weingut Feiler-Artinger a városka talán legdíszesebb homlokzata mögött rejtőzik, ez volt ruszti kirándulásunk első úti célja.

Valószínűleg ismert tény szakavatottabb borissza körökben, hogy az Etyeki Kúria egy ideje már több lábon áll borvidékileg, ugyanis Sopronban is komolyabb területű ültetvényekkel rendelkeznek. Az első fecske a pincészettől, amely már soproni alapanyagot is tartalmazott, még "Magyar Vándor" fantázianéven került forgalomba, ennek utódja ma "Red" néven fut. A Red-et követte a Kékfrankos, a Zweigelt és a Merlot, és ezek a borok egyre komolyabb sikereket aratnak és egyre nagyobb palackszámban kerülnek forgalomba.
A borok egyelőre Etyeken kerülnek feldolgozásra, ebből az okból kifolyólag a soproni eredetmegjelölést sem viselhetik, és a dűlők nevét sem használhatják (helyettük számozott "Block" megjelölést kaptak). A pince részéről folytatott kommunikációt az sem könnyíti meg, hogy ezek a soproni alapanyagból készült borok eddig végig Etyeki Kúria név alatt kerültek forgalomba, az átlag-fogyasztónak pedig ez zavaró lehet, legalábbis némi magyarázatot igényel. A Kúria csapata mindkét "anomáliára" megoldást talált: egyrészt az alapanyag első körös feldolgozása, erjesztése a borvidéken belül történik meg, másrészt a borok a következő évjárattól Kúria Sopron név alatt kerülnek forgalomba, ezzel elválasztva az etyeki és a soproni termékcsaládot.

November elején egy sajtótúra keretében ismerkedtem meg a Kúria soproni területeivel és az onnan készült borokkal.

Az elmúlt hétvége egy részét Burgenlandban töltöttem egy sajtóút és egy rövidke ruszti bortúra keretében. A kirándulás egyes államosairól egyenként érkeznek majd a beszámolók, most ráhangolódásképpen egy kis egyveleg következik burgenlandi borokból, amelyeket Eisenstadt-ban/Kismartonban, az Esterházy-kastéllyal szemben található Selektion Vinothek-ben kóstoltunk meg a péntek este lezárásaként.

A borbárként és szaküzletként egyaránt funkcionáló Selektion kifejezetten Burgenlandra specializálódott, aki számít a borvidéken, annak legalább néhány borát itt szinte biztosan megtaláljuk. A borlapon tematikus 3 boros sorok is szerepelnek kedvezményes áron, a táblán mindig szerepel néhány bónusz tétel, valamint a havi akcióban szereplő borokat gratis meg lehet kóstolni.

Az egymásra torlódott hosszabb hétvégék lehetőséget biztosítanak arra is, hogy olyan palackbontogatásba fogjuk, amely mögé nem építünk fel semmiféle koncepciót sem. Az előző négynapos blokkot ezért komolyabb megfejtéseket nem tartogató módon, előzetes egyeztetés nélküli "Hozz egy üveg bort!"-estével zártuk. És ha már jegyzeteltem, ráadásul a borok is kellemesek voltak, úgy döntöttem, nem hagyom bejegyzésnyom nélkül a dolgot.

A Szentesi József, Barta Károly, Farkas Krisztián és Takács Alexandrosz által alapított Artizan bor- és sörkereskedés a közelmúltban megnyitotta üzletét és egyben borbárját is az Arany János utcában MyWine Bar & Shop néven (itt egy érdekes cikk a kereskedésről). Az üzletben a kereskedés teljes kínálata elérhető, valamint sonka, sajt és szalámi is kapható a borok és sörök mellé.

A borbár természetesen kóstolóknak is helyet ad majd, szeptemberben az első kóstolóesten 7+1 pince (2HA, Attila Pince, Barta Pince, Bodrog Borműhely, Centurio Szőlőbirtok, Cseri Pincészet, Nagygombos Borászat-Gróf Grassalkovich, Szentesi Pince) borait lehetett végigkóstolni. Távirati stílusban, egy-egy zárójeles pontszámmal emlékeznék meg az estéről és a borokról.

Úgy tűnik, hogy eredeti terveimhez képest elkésni kényszerültem. Történt ugyanis, hogy hónapokkal ezelőtt kosárba emeltem a Balfon tevékenykedő Franz Weninger akkor még aktuális merlot-ját abból a célból, hogy folytatom a tavaly decemberben megkezdett, eképpen az aktuálisan érdekesnek tűnő kettőezer-tizenötös pinceévjárat szondázását. A palack aztán hánykolódott erre-arra, a lényeg, hogy többszöri megutaztatása és odébbhelyezése ellenére sem távolodott el belőle a dugó. Most, hogy egy tizenhárom munkaórás, finoman szólva is széthajtott nap után – ténylegesen tegnap fogyasztva – szembejött, észrevettem, hogy évjáratváltás történt. Ez bár csökkenti bejegyzésem közszolgálat-jellegét, mit sem változtat azon a tényen, hogy továbbra is kíváncsi vagyok a tizenötös pinceteljesítményre. Így hát ennek igyekeztem utánajárni egy személyesen beragadt merlot szűkebb keretei között. És hát az van, hogy most sem csalódtam különösebben.

A Villa Tolnay borairól viszonylagos rendszerességgel írogatunk a blog hasábjain, de személyesen sosem jártam még a birtokon. Szerény véleményem szerint a Badacsonyi borvidék egyik legjelentősebb borműhelyét tisztelhetjük Philipp Oser tulajdonos-főborász és Nagy László társtulajdonos-birtokigazgató vállalkozásában. Szokták mondani, hogy a spontán dolgok szoktak a legjobban sikerülni, és ebben az esetben is valami ilyesmiről van szó: amikor a borászat marketingjéért felelős Nádasi András írt egy üzenetet, hogy másnap megy a Csobáncra, és ha gondolom, elkísérhetem és megnézhetem a birtokot meg a borokat, nagyon rövid gondolkodás után rábólintottam az ajánlatra.

Az észak-balatoni túra következő állomása Balatonfüred, ahol szintén két borászat szortimentjébe nyertem betekintést. Egyikük a legismertebb balatoni családi pincészetek közé tartozik és régi motorosnak számít a szakmában, a másikat alig néhány éve hívták életre és még csak bontogatja szárnyait. Utóbbinál kezdtem a kóstolgatást.

A nyári időszak ideális esetben egy évente visszatérő kéthónapos lehetőség arra, hogy a vizsgák végén, a tömeges szabadságolások alatt időt szakítsunk olyan dolgokra, amelyekkel a tavaszi-őszi egyetemi és munkahelyi kötelességek miatt egyébként kevesebbet foglalkozunk. Ehhez képest mindjárt augusztus van, én pedig a terveimmel ellentétben sokkal ritkábban ragadok borospoharat, a bloghasábjaink töltögetéséről meg inkább ne is beszéljünk.

Adósságok és tervformátumban ragadt tervek tehát vannak, a hátralevő időszakban pedig a telített naptár ellenére is törekedni fogok arra, hogy megvalósítsak belőlük egyet-többet. Ilyen tervmegvalósítás volt a közelmúltban szervezett kötetlen közös borozás is a blog fáradhatatlan éldolgozójával, furmintfannal, amelyet a nyári időjárási viszonyok miatt a négy fal közül a Kopaszi-gát lépcsőire delegáltunk ki.

Értekezni persze arról is lehetne, hogy a helyi (fogyasztó)közönség számára szemmel látható módon szokatlan volt az ötpalackos betevővel, borospoharakkal ücsörgő társaság, de egyrészt már beleszoktunk ebbe a szerepbe, másrészt pedig úgyis az a lényeges, hogy milyen benyomásokat gyűjtöttünk a koncepciómentes borsor palackjainak tartalmát töltögetve. Erről szólna négykezes beszámolónk, alább.

Ornellaia, Tignanello, Sassicaia, Il Blu... ismerősen csengő nevek az olasz csúcsborok kedvelőinek. Ezek az Tenuta dell'Ornellaia, a Marchese Antinori, a Tenuta San Guido és a Casa Brancaia ikonikus szupertoszkán borai, amelyeknek egy-egy palackjáért már mélyebben kell a zsebébe nyúlnia az egyszeri borisszának. Most azonban nem róluk lesz szó. Vannak ugyanis ezeknek az állócsillagoknak "kistestvérei" is, amelyektől lényegesen kevesebb pénzért (15-20 EUR) lehet potenciálisan kellemes borélményeket remélni, ezt próbálta igazolni az alábbi kísérlet.
A "kistesók" közül négyet pakoltunk egymás mellé egy június végi borozgatás alkalmával, az Antinori-birodalomhoz tartozó Santa Cristina egy hasonló összetételű borával ötösfogattá bővítve. A borkészítés "receptje" hasonló: legalább fele arányú sangiovese mellett jellemzően merlot, cabernet sauvignon és syrah kerül a házasításba, majd a bor nagy része használt hordókban, másik része valamilyen famentes tárolóedényben érlelődik közel egy évig.

A Tar Ferenc a finewines.hu "atyja" folyamatosan alakítja, bővíti a kereskedés borkínálatát, időről-időre felbukkannak a szortimentben új borok, pincészetek, borvidékek. A mostanihoz hasonló bővülésre azonban rég nem volt példa. Új-zélandi borok ugyan eddig is előfordultak a finewines kóstolókon, de a saját portfólióba csak most kerültek be, cserébe rögtön igen széles merítésben, mind szőlőfajták, mind borvidékek szempontjából. Új-Zéland legismertebb borvidéke, Marlborough ezúttal csak egy gewürztraminer-rel képviselteti magát - érthetően, Marlborough-ból van elég sauvignon blanc és pinot noir a magyar piacon -, cserébe viszont olyan kevésbé ismert gyöngyszemekkel is lehet barátkozni, mint Nelson vagy Waiheke Island. 

A beharangozó kóstoló pillanatok alatt betelt, és a ráadásra is villámgyorsan elfogytak a helyek. Aki viszont időben kapcsolt, nem bánta, meg 8 pincészet 18 bora adott átfogó képet Új-Zéland borországról.

A márciusi tél után lassan, de biztosan emelkedik a hőmérséklet, és bár ragyogó napsütésben még mindig nem sok részünk volt, most már talán tényleg bízhatunk benne, hogy ránk köszönt az igazi tavasz. Időközben a pincészetektől megérkeztek a 2017-es rosék, amelyek bizonyosan a hamarosan kezdődő terasz- és kerti parti-szezon állandó szereplői lesznek. A tegnapi poszt után megint rosé lesz a téma nálunk is.
Azt mindenekelőtt be kell látni, hogy a magyar törzsközönség a rosé-ban többnyire szomjoltó fröccs-alapanyagot vagy bulibort látja, és nincs kiéhezve a kifinomult eleganciára vagy a felszín alatt megbúvó részletekre. A másik oldalról a borászatok is a cash flow-bort látják leginkább a rosé-ban, kevés a kísérletező kedvű pince, aki ki mer lépni a mátrixból és a bevált recepttől eltérő irányba indul el, neadjisten spontán erjesztéssel vagy fahordó bevetésével. Provence, Tavel és társai a legtöbb borivó szemében úri huncutságok, ebben persze az ár is szerepet játszik, de a stílus is merőben más, mint, amihez az egységsugarú fogyasztó a standard honi vendéglátóhelyen poharazott rosétól megszokott. Ettől persze még lehet jó rosét készíteni itthon is, bár kevés olyan van, amire az érdekességekre kiéhezett borissza felkapja a fejét. Igaz, nem is kell mindig fejet kapkodni, néha elég jóízűen inni. 
Ennyi csapongás után lassan igyekszem a mai poszt konkrét tárgya felé kanyarodni. :)
Egy korábbi felvetésre válaszolva: a magam részéről szinte biztos vagyok benne, hogy közszolgálati rosé-tesztet nem szervezek, ugyanakkor annak semmi akadályát nem látom, hogy egy-két megvételre ajánlható tételre felhívjuk/felhívjam a figyelmet. Ennek szellemében született a mai szösszenet is, amely a széles magyar rosé-mezőny egyik stabilan jól teljesítő versenyzőjéről, a Pannonhalmi Apátsági Pincészet boráról szól, bizonyítva, hogy lehet azért ezt a műfajt itthon is úgy művelni, hogy a széleskörű rosé-fan club is megtalálja számítását, de az se fanyalogjon, aki többre vágyik a medián szintjénél.

Ez a hét most kevésbé a magyar borok szerelmeseinek kedvezett itt a blogon, elnézést, de a magam részéről megint külföldi kitekintéssel folytatom. Egy rövidke spanyolországi "telelés" alkalmával ugyanis összegyűlt egy csokorra való spanyol borról szóló jegyzet. Annak ellenére, hogy Andalúziának is megvannak a maga borvidékei, a  borbárokban, éttermekben a saját borok mellett is Ribera del Duero és Rioja a két legerősebben reprezentált borvidék, gyakran még a "ház bora" szintjén is. Én konkrétan Málaga környékén jártam, amely a város nevét viselő Málaga DO és Sierras de Málaga DO területének része. Igyekeztem a helyi borokkal ismerkedni, de több más spanyol borvidék borai is előfordultak a poharamban, szóval ezeket az emlékeket adnám közre egy nyúlfarknyi ismertetővel Málaga DO-ról és Sierras de Málaga DO-ról, hátha érdekel valakit. :)

A nagy furmint-özön után és az igazi tél február végi-március eleji beköszöntése alkalmából ideje volt már egy jó vörösbort is bontani. A választásom most egy bordeaux-i borra esett, lassacskán szállingóznak már a szakértők által kiválónak minősített 2015-ös évjárat borai. Bordeaux csak kicsit kevésbé ingoványos talaj, mint Burgundia, az évjáratok és a területek vagy pincék behatóbb ismerete nélkül itt is elég könnyű bakot lőni, bár olcsóbban is lehet jó borhoz jutni. Nem állítom, hogy komolyabb tapasztalattal rendelkezem ezen a téren, így ha bordeaux-ira ácsingózom, első szűrőként csak jobbnak mondott évjáratokkal próbálkozom és igyekszem a kiszemelt birtoknak/bornak is alaposabban utánajárni. A pénztárca meg gyorsan behatárolja a lehetőségeimet. :) A fenti megfontolások alapján a jelenleg 500 hektáron 9 birtokot tömörítő, közel 180 éves múltra visszatekintő Dourthe egyik birtokbora relatíve kockázatmentes megoldásnak tűnt: borvidéki szinten nem drága, és eddig még egyik megvásárolt palack sem okozott csalódást, 2015 pedig ugye, mint említettem jó évjáratnak minősül. A Chateau Pey La Tour 1990-ben került a vállalkozás tulajdonába, jellemzően 1 fehér, 1 rosé és 3 vörös kerül tőlük forgalomba, ez a három vörös közül a középre pozicionált tétel. 
 

Badacsony és környéke közértelmezésileg a fehérborok vidéke méltóztatik lenni, és ezt a borvidék egyik legmegbízhatóbb és a szó jobb értelmében egyik legközkedveltebb kétszemélyes borászata, név szerint a Villa Tolnay kínálata is alátámasztja. Konkrétabban pedig az van, hogy az aktuálisan polcon támaszkodó tizenkét boruk közül jelen pillanatban tíz igazolja is ezt a tényt.

Ezúttal viszont mégis a kínálati kisebbségre vetődtem rá, ugyanis azok az általános benyomásaim, hogy Nagy Lászlóék bár nem készítenek sok vörösbort, de amit készítenek, azt mindig stabil, megbízható minőség mellett teszik, ezzel bizonyítva, hogy némi odafigyeléssel a borvidék képes felülemelkedni önmaga köznyelvi korlátain. Nagyjából ezek a dolgok motiváltak akkor, amikor a hét első felében eldöntöttem, hogy félpénzemet a friss "C"-házasításukra fogom váltani, ráadásul olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Azt hiszem, hogy jól tettem.

Egyre inkább vagyok úgy, hogy ha már mindenképpen bikavér, akkor ízléseim-kezeim inkább Szekszárd, mintsem Eger felé igyekeznek ösztönszerűen hajlani. Bár a kategória még mindig inkább csak egyfajta beváltásra váró kétborvidéki ígéret, néha pedig sajnos csak káosz és bizonytalanság, akad azért közöttük néhány érdek nélkül szerethető, és ezeket egyelőre többnyire délen érdemes keresni. Ha az ár szempont, akkor ezúttal egy alapszintű bika csapott össze a középkategóriával. Ha a pénzügyi kérdéseket figyelmen kívül hagyjuk és csak az érzékszerveinkre hagyatkozunk, akkor a két bor nagyjából egy kategóriát képvisel, ezt pedig többnyire a tisztességes hétköznapi semmiextra-vöröseknek szoktuk hívni. Borként tulajdonképpen szerethetők, de nem visznek közelebb a bikavér-megfejtéshez. Már ha egyáltalán létezik ilyen fogalom.

Gondolkodás nélkül iható, jó minőségű alap vörösborokkal még ma sem lehet Dunát rekeszteni Magyarországon, pedig nagy szüksége lenne ilyenre a híresen ár-érzékeny magyar fogyasztóknak. A külföldi nyomás nagy, se szeri, se száma azoknak az újvilági, spanyol vagy portugál boroknak, amelyek már bármelyik hipermarket polcáról bátran leemelhetőek, és stabil minőséget hoznak. Sokan afféle kármentő, "mindent bele" borként tekintenek az olcsó házasításokra (rosszabb esetben a borász is), pedig nem törvényszerű, hogy így legyen, lehet ezt a műfajt jól csinálni. Mi most szerencsére találtunk egy olyan alap vöröset, amit bármikor újra leemelnénk a polcról és a következő évjáratokban is figyelni fogunk rá.