Úgy tűnik, hogy eredeti terveimhez képest elkésni kényszerültem. Történt ugyanis, hogy hónapokkal ezelőtt kosárba emeltem a Balfon tevékenykedő Franz Weninger akkor még aktuális merlot-ját abból a célból, hogy folytatom a tavaly decemberben megkezdett, eképpen az aktuálisan érdekesnek tűnő kettőezer-tizenötös pinceévjárat szondázását. A palack aztán hánykolódott erre-arra, a lényeg, hogy többszöri megutaztatása és odébbhelyezése ellenére sem távolodott el belőle a dugó. Most, hogy egy tizenhárom munkaórás, finoman szólva is széthajtott nap után – ténylegesen tegnap fogyasztva – szembejött, észrevettem, hogy évjáratváltás történt. Ez bár csökkenti bejegyzésem közszolgálat-jellegét, mit sem változtat azon a tényen, hogy továbbra is kíváncsi vagyok a tizenötös pinceteljesítményre. Így hát ennek igyekeztem utánajárni egy személyesen beragadt merlot szűkebb keretei között. És hát az van, hogy most sem csalódtam különösebben.

Még akkor sem, ha észszerű keretek között nem ezt a bort illene kinyitni a munka- és tanulás utáni koncentrálóképtelenség keretei között. Egyrészt ugyanis nyitottságot, másrészt pedig odafigyelést igényel. Színe sötét, már-már hajlik a fekete felé, ráadásul kaliberéhez mérten sűrű és nehéz is. Orrban kétségkívül megjelenik egy intenzívebb, de szubjektív módon még elfogadható animalitás, mögötte pedig ott vannak a zöldfűszerek, ráadásul egy, inkább a syrah-ra emlékeztető borsosság is. Közízlés- és merlot-szereotípia-szerűen nem fajtaazonos, ellenben kellően színes és eképpen érdekes is.

A korty nagyjából analóg a fenti benyomásokkal, eképpen jelentősen extrémebb, vadabb és tájidegenebb, mint a műfaj hazai, az úgynevezett átlagfogyasztót kiszolgáló alapvetései. A tizennégyes szesz kissé kilóg ugyan, de vitán felül van mellette erdei gyümölcs, szilva, fahéj és sok-sok egyéb fűszer is. Hosszú, gazdag és sokszínű, lecsengése tiszta és hosszú, tanninja intenzívebb, de összességében mégsem nélkülözi azokat a szélsőségeket, amelyekhez szükség van nem kevés toleranciára, túl az alapokon.

Egy kevés levegőztetés és némi manuális pohárcentrifuga után átmegy némi illatot érintő öntisztuláson, de az úgynevezett átlagos hazai merlot-képtől távol marad. A fentiek alapján úgy vélem, hogy az öt pont nem túlzás, de a magasabb pontszámhoz nagyobb egyensúlyra és kevesebb bizonytalanságra lenne szükség. Ennek ellenére is érdekes és rendhagyó élmény volt. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy megvásárolnám-e újra. (kifutott évjárat, a friss – kettőezer-tizenhatos – széria palackja 2950 Ft, Bortársaság)