A Vince Magazin évről évre díjazza a hazai borkultúra legjobbjait, idén először azonban a közönség is szavazhatott a kedvenceire, több kategóriában. A díjazható borok listáját a hazai gasztronómiai és italkultúra szakértői és támogatói állították össze. A díjátadóra és a sétáló kóstolót is magában foglaló két napos gálára november első hétvégéjén került sor a Marriott Hotel dísztermében. A rendezvényen természetesen a különféle díjkategóriák döntőseit és díjazottjait is meg lehetett kóstolni, de további kiállítók is megjelentek, valamint mesterkurzusok keretében a Bock, a Jammertal Borbirtok és a Patricius Borház különleges boraival is meg lehetett ismerkedni.

Két külön posztban írok a gálán kóstolt fehér- illetve vörösborokról, valamint érkezik majd egy rövid beszámoló a Jammertal Borbirtok mesterkurzusáról is. A fehérboros kategóriák versenyzőivel nyitom meg a sort, kategóriánként beosztva a tételeket. Nem kóstoltam meg minden bort (az Irsai Olivér, sauvignon blanc, sárgamuskotály, egyéb buborékos sor kimaradt, ahogy a legjobb borcímkés stand borai is), de a mezőny nagy részét azért igen. Rövidke jegyzetek, gyors benyomás alapján generált pontszámok következnek.

Tavaly többen felkaphatták a fejüket a magyar boros szcénában, amikor egy addig ismeretlen tokaji pince, a Chateau Mate borait a világ talán legismertebb borszakértője, Jancis Robinson igen magas pontszámokkal jutalmazta, majd ezek a tételek a magyar piacon is megjelentek, komoly burgundi borokhoz mérhető áron. A Chateau Mate mögött Szokolai Máté áll, aki több, mint 10 éve a hazai boros és gasztronómiai élet aktív szereplője, jelenleg a 2014 óta működő aborbolt.com online borkereskedés fűződik a nevéhez.

Máté tavaly egy borvacsora keretében mutatta be először a borokat a Salt-ban, idén októberben szűk körben néhány meghívott borszakértőnek, bloggernek és sommelier-nek tartott két kóstolót a Solid Borbárban, ahol elmesélte a pince rövid történetét és természetesen megmutatta a borokat is. Ezek egyikére kaptam meghívást én is.

Az utóbbi néhány évben sajnos kevesebbszer látogattam a Tokaji borvidékre, mint a korábbi időszakban, de a mostanában jellemző évi két bortúra közül az egyik alkalom stabilan továbbra is a Mindszenthavi Mulatsághoz köthető, amely lassan 10 éve kötelező program lett a baráti társaság számára. Bodrogkeresztúr és Bodrogkisfalud szüreti fesztiválja az egyik első ilyen jellegű rendezvény volt a borvidéken, idén már a tizenkettedik alkalommal rendezték meg a mulatságot. Az elmúlt két év esősebb fesztiváljai után most verőfényes napsütés és tiszta égbolt várta a fesztiválra érkezőket, lehetett nagyokat sétálni és gyönyörködni az őszi tájban, és persze borozni.

Azt gondolom, hogy a tokaji szárazak tekintetében kifejezetten jó dolgunk van az elmúlt években. A műfaj a kezdeti lépéseit szilárd alapok nélkül volt kénytelen megtenni, de az idő és a fogyasztói igények kitermelték azt, amivel már évtizedekkel korábban is érdemes lett volna elindítani a hegyaljai szárazforradalmat: a megfizethető, közérthető és mégis értékes hegyaljai alapbort.

A műfaj persze még közel sem kiforrott, és túlkínálat sincsen belőle, de az biztos, hogy Balassa István és Szilágyi László közel tökéletesre csiszolták azt a stílust, ami bázisként szolgál pincéik drágább szárazainak, kapudrogként az egységsugarú fogyasztónak és tananyagnak a borvidék többi borászának. A friss, kettőezer-húszas alapboraikat ezúttal egymás mellett kóstoltam meg otthonom kényelmes magányában, hogy aztán a szokásos elégedettségen túl levonjam az előre is megtippelhető konzekvenciát, amely szerint a két borász belépőszintű száraz borai még mindig az egyik legjobbnak számítanak, és nem csak borvidéki viszonylatban.

Mindehhez persze kellettek a tavalyi év szüreti nehézségei is a szőlőben, melyeknek köszönhetően az alapvetően dűlős boroknak szánt alapanyagok szinte kivétel nélkül a pincék alapházasításaiban landoltak, kiváló alapborokat eredményezve masszív palackmennyiség mellett. Nem feltétlenül szerencsés a borász veszteségét lakossági örömmé transzformálni, de ezúttal mégis valami hasonlóról van szó.

A Badacsonyi Nyár sorozat következő két részében a visszatérünk a Szent György-hegyre, ahol egy szigligeti nyaralás során két borászatnál sikerült vizitálni július végén. Eredetileg csak egy pincelátogatás volt betervezve, de úgy voltam vele, ha már Szent György-hegyi lúd, legyen kövér, így a társaság kisebb részével belezsúfoltunk a délutánba még egy gyors kóstolót a Nyári Pincénél is. Itt is nagyon rég jártam utoljára, és bár a borokkal szoktam hébe-hóba találkozni, jó volt végre egy átfogó képet kapni a szortimentről, még ha csak villámrandi szinten is.

A badacsonyi nyár sorozatot két fiatal tehetséggel folytatom, akik azon túl, hogy főállásban a borvidék egy-egy meghatározó borászatánál dolgoznak, saját kis birtokukról is palackoznak bort, de ha ez nem lenne elég, még egy közös vállalkozást is tető alá hoztak. Földi Bálintról és Palkó Zsoltról lesz szó, valamint a Lepold Antallal hármasban megalapított A Két Jóbarát meg az Anti névre keresztelt formációról, ami akár lehetne egy klasszikus rock vagy punk trió neve is, de nem az, hanem a három fiatal borász közös szerelemgyereke.

(Badacsonyörs - innen készül Földi Bálint borainak egy része)

Földi Bálint saját borai nem kóstoltuk meg, amikor május végén a Sabar Borháznál találkoztunk, de a borász megígérte, hogy legközelebb azokra is sort kerítünk. Amikor a Villa Sandahl meglátogatását terveztem, Bálint kötött össze Palkó Zsolttal, és gyors egyeztetést követően a Villa Sandahl kóstolótermében ültünk le hármasban egy napsütötte csütörtök délelőttön, hogy együtt végignézzük a saját boraikat és a közös projekt tételeit. Mivel Zsolttal rögtön ezután kóstoltuk le a Villa Sandahl-ról szóló írásban szereplő második sort is, valószínűleg egyéni rekordot döntöttem a délelőtti borkóstolás című versenyszámban. A lehetőségekhez mérten azért igyekeztem a lehető legjobban koncentrálni és jegyzetelni a hosszúra nyúlt, kora délutánba átcsúszó bormaraton során.

Idén is szokatlanul sokáig, egészen június közepéig kellett várni az első tokaji kirándulásomra, és ez sem sikerült túl hosszúra, de azért ebéd után két pince-vizit belefért a napba. A Hímesudvarnál Ripka Gergely alias Táncoló Medve és a tulajdonos-borász Várhelyi Péter tartott közös kóstolót, amely a borvidék egyik kevésbé kiegészítő fajtájára, a zétára fókuszált. Előtte az Erzsébet Pincénél kóstoltam meg a friss borokat Prácser Miklóssal, majd a még a hivatalos esemény előtt a Hímesudvar aktuális kínálatából is szemezgettem.

A "Badacsonyi nyár" sorozat következő két részében badacsonyörsi borászatok lesznek majd a fókuszban. Mindkét pincészet a 2010-es években tűnt fel a színtéren, azóta viszont mindkettő kedvelt célpont lett a badacsonyi panoráma és a badacsonyi borok kedvelői között. Mindkét pincészetnél 2017-ben jártam utoljára, akkor egy hétvége keretén belül. Most két külön kitérőt tettem Badacsonyörsre, ezek közül az első a Csendes Dűlő Szőlőbirtok borteraszára vezetett. A borterasz éppen 2017-ben nyílt meg, de én eddig még csak fotókon láttam, most ideje volt, hogy személyesen is meglátogassam.

A két borvidéken tevékenykedő Németh Attila Gábor megnyerő személyisége, valamint stílusprekoncepciókat feszegető borkészítési stílusa miatt még mindig azon hazai borászok közé igyekszik tartozni, akikre látókörtágítási szempontjaink miatt is érdemes odafigyelni.

Nem szeretném elhallgatni ugyanakkor parciális csalódottságomat sem, melyet a korábban klasszisszerűen teljesítő mátrai vörösborok helyére lépett "Föld és Ég" utódok tisztes, de nem kiugró helytállása okozott a számomra az elmúlt években. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi átlagosan jó bor után éppen Tokaj irányából jön egy olyan fehér, amely képes megmutatni azt elemi erőt és karakteres stílust, amiért érdemes a termelő borait fogyasztani.

A 2021-es esztendő eddigi egyetlen szervezett beltéri kóstolója után majdnem fél évet kellett várnom a kötelezőre, történetesen mindkét eseményre a Tokaj Magic szervezésében került sor. A januári aszús évkezdés után ismét egy száraz boros vertikális sort néztünk meg, ezúttal Tarcalról, visszatérve a Tokaj Magic kóstolók megszokott helyszínére, a Borganikába. A Kikelet Pince tulajdonos-borásza, Berecz Stéphanie volt az este vendége, aki boraival egyrészt a löszös termőhelyeket, másrészt a száraz hárslevelűt emelte új magasságokba, amióta Berecz Zsolttal 2002-ben megalapították kis családi pincéjüket.

A tarcali Váti és Lónyai száraz borai évek óta a Tokaji borvidék löszös termőhelyeinek legszebb megfogalmazásai közé tartoznak, fiatalon igazi örömborok. De vajon hogyan érnek ezek a borok a palackban és egyáltalán hogyan lehet megfogalmazni a löszös termőterületekről származó száraz tokaji borok lényegét? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat a Tokaj Magic múlt heti kóstolóján Berecz Stéphanie és egy sor Lónyai Hárslevelű segítségével.

Az aszú mellett az édes szamorodni a Tokaji borvidék másik fontos borkülönlegessége (a száraz szamorodni, a fordítás, a máslás mennyiség és jelentőség szempontjából is inkább  kuriózum-számba megy). A világpiacon azonban az aszú és a késői szüretelésű (late harvest) borok bizonyosan előnyt élveznek, a szamorodni inkább számít rétegműfajnak. A klasszikus aszús évjáratok ritkulásával azonban nem kizárt, hogy az édes szamorodni, mint a borvidéket képviselő botrytises édes bor szerepe a jövőben felértékelődhet. 
A szamorodni a jelenlegi szabályozás keretében különböző stílusokban és arányokkal készíthető el, megidézheti egy késői szüretelésű bor könnyedségét vagy egy aszú komolyságát, így maradékcukor-tartalom, koncentráció és a borok ára is igen széles spektrumon mozog. Hogy ez mennyire jó, vagy mennyire rossz, szükséges lenne-e változtatni a szabályozáson, hogy egységesebb képet mutasson ez a bortípus, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek a szamorodnit és a késői szüretelésű borokat kvázi egy kalap alá vennék, míg mások szerint a szamorodninak kellene betöltenie a korábbi rendtartás szerint készített (tehát 120 g/l alatti maradékcukor-tartalommal rendelkező) 3 és 4 puttonyos aszúk helyét, egyúttal nem kellene feltétlenül belső konkurenciát kreálni az aszúknak 200+ g/l maradékcukor-tartalmú szamorodni-szörnyekkel. Van, aki pedig azt mondja, hogy a változatosság gyönyörködtet és mindenki olyan bel- és cukortartalommal készíti a szamorodniját, ahogy szeretné. Személy szerint én sajnálnám, ha a szamorodni és a késői szüret kategóriája összeolvadna, így a második megoldást logikusnak tartom, ezzel ugyanakkor saját magam ellen is beszélnék, hiszen az utóbbi években kevés bor okozott annyi örömet, mint ezek az aszú-beltartalommal rendelkező hedonista szamorodni-óriások.

Az öteurós borok széles mezőnyében többnyire egyedi karakter nélküli, tisztességes iparosmunkát szokás elvárni. Az már egyik másik kérdés, hogy a kategória szélesebb részhalmazát olyan borok alkotják, amelyek az alapelvárások nem túl magasra helyezett lécét sem képesek átugrani.

Nem meglepetés, de attól még ténykérdés, hogy Ludányi Balázs birtokfehérbora a szűkebb részhalmazba tartozik. A kétezres szegmensben ritka az ilyen hazai, jó arányérzékkel elkészített és termőhelyazonos fehér házasítás, amely nemcsak kiváló ár/érték-arányú asztali bor, hanem még a termőhelyről és a pinceidentitásról is akad mondanivalója.

A Gilberries and Wine név egy kis családi borászatot takar a Tokaji Borvidéken. Gilbert Balázs és felesége, Lili 2018-ban kezdtek el borászkodni a Tokaji borvidéken. Balázs kertészmérnöki, Lili marketinges végzettséggel rendelkezik, az egyetem után egyszerre kaptak munkalehetőséget egy mádi pincészetnél, Lili marketingesként, Balázs szőlészként. A fiatalok azonnal beleszerettek a tájba és rengeteg lehetőséget láttak meg benne, így belevágtak saját birtok felépítésébe.
1,2 hektár szőlővel rendelkeznek Mádon a Juharosban és Rátkán az Istenhegyen, de a tervek szerint a területek bővítésével és szőlőfelvásárlással szeretnék növelni a lepalackozott borok mennyiségét. Minden munkát maguk végeznek, a szőlőtermesztéstől a címkék ragasztásán keresztül a marketing kommunikációig. A reduktív borok a közösségi feldolgozóban, a hordós tételek Gilberték rátkai parasztházának pincéjében készülnek.

Két 2019-es évjáratú bort kaptam a pincétől kóstolásra, és azt kell mondanom, erős kezdés ez a kis rátkai birtoktól, érdemes lesz követni őket a jövőben.

Az első Tokaj Magic kóstoló alkalmával már említettük, hogy Ripka Gergely, alias Táncoló Medve barátunk régi álmát megvalósítva szabadúszóként önálló vállalkozásba fogott. Ennek keretében a Tokaj Magic égisze alatt kóstolókat, bortúrákat szervez, valamint szaktanácsadással foglalkozik, de természetesen a nevéhez fűződő borvidéki kalauzt, a Tokaj Guide-ot is gondozza. A Tokaj Guide negyedik, legfrissebb kiadása a múlt héten jelent meg, ennek örömére Gergő egy online kóstolót is szervezett, ahol bemutatkozott az új kiadvány, megkóstolhattunk hat bort és néhány borász is feltűnt a képernyőn. Szabival mi is részt vettünk a bemutatón.

Újabb tokaji borsor került górcső alá nappaliban, ezúttal Demeter Zoltán dűlős boraival ismerkedtem. A járványhelyzet miatt idén csak egészen elvétve fordult elő, hogy a hagyományos módon többen összeüljünk valakinél és egymás személyes társaságát is élvezve kóstoljunk és/vagy igyunk borokat. A kényszer így aztán különböző kreatív megoldásokat szült a boros élmények valamilyen formában történő megosztására. A kézenfekvő és jól bevált online-borozás mellett a borok megosztásának másik módja a félig kiürített palackok továbbpasszolása, így legalább ha nem is egy időben, de egymást követően meg tudjuk kóstolni ugyanazokat a borokat. Az alábbi hat palack is ilyen úton került hozzám, Táncoló Medve barátunk nagylelkű felajánlásával, ezúton is köszönjük.

A Sauska Tokaj száraz boraihoz érdekes viszony fűz. Korábbi emlékeim alapján egyrészt a világfajtákból készült boraikat - idesorolhatom a sárgamuskotályt is - magyar viszonylatban jobbnak találtam, mint a kifejezetten a Tokajra jellemző fajtákból palackozottakat, másrészt az olcsóbb tételeiket mindig jobban szerettem, mint a drágábbakat (bár ez alól a Birs Chardonnay - korábban Chardonnay+ - kivételt képez).

A jelen poszt legfeljebb részben lehet képes megcáfolni a fenti megfigyeléseket, mivel csak a 2019-es alap tételekből válogattam, amely négy fajtabort és egy - helyi szőlőfajtákat és világfajtákat egyesítő - házasítást jelent. Az utóbbi években az egész borvidékre jellemző törekvések és hangsúlyváltások ezeken a Sauska borokon is megfigyelhetőek: több gyümölcs, kevesebb vagy akár zéró hordó, törekvés a könnyedségre, eleganciára. A 2019-es évjáratban a hordó használatát ezeknél a tételeknél már szinte teljesen mellőzték Rakaczki Gáborék - egyedül a 113 Cuvée kisebb hányada kapott rövidke hordós érlelést -, a borok erjedés után néhány hónapot töltöttek finomseprőn.

Amikor kerek egy évvel ezelőtt végigittuk a Péter Pince gyakorlatilag teljes aktuálszortimentjét, már abban bíztunk a borásszal együtt, hogy a következő találkozás személyes formában fog történni. Aztán 2021 talán még nagyobb sebességgel, szinte egy negyedév alatt közlekedett el, eljátszva minden optimista várakozást és reményt. A 2019-es száraz borok közben palackba, majd pedig forgalomba is kerültek, így egy tokaji túra helyett a nappalimba invitáltam furmintfant, hogy együtt szondázhassuk meg őket. Négykezes beszámoló következik.

Villányba nem fehér bort inni jár az ember, és ha csak úgy általában fehér borra szomjazik, a boltban jellemzően akkor sem a "Villány" feliratot keresi a palackokon. Az ország legmelegebb borvidéke a vörösborokról vált híressé és máig erre fektetik a hangsúlyt a helyi borosgazdák, így a termőterület nagyobb részén is kék szőlőfajtákat találunk. Persze készülnek azért fehérborok is a régióban, elsősorban a siklósi körzetben, de a legtöbb pincészetnél találunk legalább 1-2 fehérbort a szortimentben. Elvégre a nyári melegben nem mindenki vágyik testes vörösekre, jól esik egy üde fehérbor vagy egy fröccs. Meg egyébként is, minden társaságban előfordulhat valaki, aki árral szemben úszva valami mást szeretne, mint amiért a többiek érkeztek. :)
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a történetet, akkor azt mondhatnám, hogy a villányi borászatok választékában többnyire könnyedebb, reduktív fehérborokat találunk, általában olaszrizlingből, esetleg chardonnay-ból, sauvignon blanc-ból, rajnai rizlingből, valamilyen illatos fajtából, vagy ezek házasításából. A komolyabb, fahordós tételek jellemzően chardonnay-ból, illetve egyes pincéknél hárslevelűből készülnek, alkalmanként pedig késői szüretelésű borokkal is össze lehet akadni, bár ezek már tényleg kuriózum-számba mennek.

A tegnap megénekelt édes hárslevelű után most a villányi fehérboros skála másik oldalán, a reduktív fehérborok térfelén néztem szét, mit várhat a fogyasztó, ha vörösboros vidéken könnyed fehérborra (a jelen sor tükrében fehér házasításra) vágyik.

Tokajból rendszeresen kóstolunk édes borokat, eza borvidék adottságaiból adódóan teljesen természetes és kézenfekvő dolog. A többi borvidékünkön a magasabb maradékcukor-tartalommal rendelkező borok inkább csak erősen limitált palackszámú különlegességnek számítanak és teljesen más karaktert hoznak, mint a tokaji társaik, de ez persze nem jelenti azt, hogy egy kézlegyintéssel el lehetne intézni őket. Villányban végképp ritkán találkozik az ember édes borokkal, az pedig pláne érdekes - legalábbis engem meglepetésként ért -, hogy a Bock Pincénél is előfordul ilyesmi, úgyhogy amikor megláttam ezt az édes hárslevelűt egy akció keretében, a kíváncsiságtól fűtve azonnal lecsaptam egy palackra.

Közel egy éve írtam Bukolyi Marcell Pinot Noir-járól és a Bukolyi Családi Birtok újjászületéséről. Röviddel a cikk megjelenése után online csevegtünk is egy kicsit Bukolyi Marcival, a legközelebbi budapesti útja során pedig vásároltam is tőle 1-1 palackot az akkor már forgalomban lévő borokból. Természetesen elhangzott az, ami a frissen piacra kerülő tételek esetében gyakran elhangzik a borász szájából, nevezetesen, hogy még fiatalok a borok, úgyhogy a palackjaimat szépen eltettem későbbre. Időközben megjelent a 2018-as évjáratból még két bor, ezekből is beszereztem 1-1 üveggel és lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy - ha már személyesen még nem is láthattam a birtokot - a nappali melegében az öt palack tartalmából próbáljak meg átfogó képet kapni a családi pincészet jelenéről.

Koronavírus ide, vagy oda, vannak dolgok, amiken a járvány sem tud változtatni. Így Berecz Stéphanie ebben az évben is megörvendeztetett azzal a kedves gesztussal, hogy küldött jó pár palack bort, hogy kóstoljuk meg és írjuk meg a véleményünket. Nem csak a lassan szállingozó 2019-es száraz borok és az aktuális édesek voltak a csomagban, hanem amolyan visszatekintő jelleggel két 2018-as száraz tétel is a kartonba került.
A borrajongós csapatból most nem volt tettestársam, viszont Táncoló Medve is megkóstolta velem a borokat, az ő beszámolóját a saját oldalán olvashatjátok.

A tolcsvai Pannon Tokaj ismeretlen terep a számomra. A pincekínálat alsó szegmensében található borok alapból érdektelenek, de a Dominium névű márka a márkában talán ismerős lehet azok számára, akik alaposabban szondázzák a borvidéket. Tekintettel arra, hogy az elmúlt években inkább a bevált nevekre és borokra koncentráltam, és így egyre kevésbé igyekeztem kóstolási tapasztalataimmal a teljes hazai palettát lefedni, nem túl meglepő, hogy ezek a száraz tokajiak is úgy mentek el mellettem, mint lézerblokkolós Audi a traffipax mellett.

Ezt a száraz, dűlős hárslevelűt is ajándékba kaptam, de nem csak ezért lepett meg az egyébként kiugróan jó teljesítményével, hanem azért is, mert ittunk már ennél sokkal érdektelenebb szárazat a borvidékről jelentősen magasabb árfekvésben is.

2015 óta veszünk részt a Koccints aszúval! kampányban, amely az adventi időszakban kis hazánk egyik legnagyobb kincsére igyekszik felhívni a figyelmet és arra buzdítani a borfogyasztókat, hogy - ha máskor nem is nagyon - legalább karácsonykor aszúval koccintsanak az ünnepi asztalnál. Ma pedig éppen nemzetközi tokaji aszú nap van (mint tudjuk, már számos szőlőfajtának, illetve bornak van nemzetközi világnapja, 2017 óta az aszúnak is), remek alkalom, hogy megemlékezzek a kampány keretében kóstolt idei borról.
Ebben az évben a Grand Tokajtól kaptam egy aszút, a száraz és édes borok terén egyaránt remek 2013-as évjáratból, amikor is kiváló minőségű, botritisz által teljesen átszőtt aszúszemeket szüreteltek a borvidéken és gazdag, komoly potenciállal rendelkező aszúkat zártak végül palackba.

Volt már egy hasonló visszatekintő poszt az ősz folyamán tokaji borokról, akkor a Mad Wine, illetve még leánykori nevén Szent Tamás Pincészet 2015-ös horizontális dűlős sorát kóstoltam meg, visszanézve, hogy 5 éves korukban mit tudnak a borok. Most a Bott Pince 2015-ös borai kerültek terítékre, 4 dűlő 5 bora (a sor egyetlen hiányzó tagja a Palánkos furmintja, abból nem tettem félre) szerepelt a sorban.