November elején Peter Saturno, az ausztrál Adelaide Hills-ben tevékenykedő Longview borásza volt a Drop Shop vendége. Az ausztrál skálán is fiatal, első évjáratát 2001-ben piacra dobó Longview igazi családi vállalkozás, a céget a két testvér, Peter és Mark viszi. Az Ausztráliában hűvös klímás borvidéknek számító Adelaide Hills bár nem könnyű terep, de a már szinte klisé-szerű shiraz mellett tud sok mást is. Longview beszámoló a Drop Shopból.

Etyek király hely. Az okok szerencsére sokfélék, de az egyik kétségkívül az a fajta fiatalos, lendületes bormozgolódás, amely az elmúlt években elindulva sokat adott hozzá a főfalu-melletti szőlőskert sokszínűségéhez és minőségéhez. Tény, hogy ebben a Hofmann Tibor és Imre Ádám által pályára állított, majd később Ádám-féle szólóprojektté vált szépvölgyi pincének is óriási szerepe van. A talajvízszerűen feltört etyeki borbevállalkozás akarat és koncepció alapján természetesen nem versenyez a lokális nagyokkal a mennyiséget illetően, ellenben lassan-biztosan képes izgalmas, érdekes és finom tételek előállítására. Az október végén a Printa nevű belvárosi egységben megtartott szűkebb körű, de annál érdekesebb, az aktuális évjáratot (olyasféle extrákkal, mint például egy ad-hoc ZöldSárga- és sauvignon blanc-vertikális) bemutatni hivatott rendezvény, valamint a tavasszal egy villámlátogatás által megmutatott, akkor még érő-erjedő borok alapján kettőezer-tizenöt ügyesen gurítja tovább a pince történetét. A lehető legjobb irányba. A pincében gyorsbekóstolásról jegyzet és kötetlenség híján már nem tudok, nem tudunk beszámolni, alább viszont – megkésve bár, de törve nem – furmintfannal kiegészülve összepakolunk négykéznyi borbenyomást.

Közeledik a karácsony, a szilveszter, közeledik az ünnepi italok szezonja, köztük a legfontosabb édes borunké, az aszúé is. Az aszút úgy szokás emlegetni, mint a középkori királyok és ünnepi asztalok italát, de hogy valójában hány magyar család bont valójában tokaji aszút az ünnepek alatt, arról fogalmam sincs, de biztosan kevesebb, mint a tokaji borászok szeretnék. Az édes bor nem feltétlenül trendi termék manapság, nehéz eladni és ha erre terelődik a szó, számos alkalommal hallom, hogy valaki egyáltalán nem szereti az édes fehérbort (bár meggyőződésem, hogy ezeknek az embereknek a felében valamilyen rossz minőségű vagy rosszul tárolt, elöregedett édes tokaji miatt alakult ki ez a képzet, egy jó édes bor pedig fordíthatna ezen, ha megpróbálkoznának vele). A baj nem magával az aszúval van, hiszen kiváló minőségű aszúból szerencsére nagy a választék. Mégis hosszú út vezet még odáig, hogy az aszú ténylegesen az ünnepi alkalmak tartozéka legyen, addig pláne, hogy a dolog megforduljon: pusztán maga az aszú varázsolja ünneppé a napot. Addig is én azért arra biztatnék mindenkit, hogy ha teheti, legalább egyszer még koccintson aszúval az év végéig.

A Koccints Aszúval (vagy hashtag formátumban #KoccintsAszuval) facebook-oldal az adventi időszakban promotálja az aszú-fogyasztást és különböző információkat oszt meg a legkülönlegesebb édes borról. A kampány keretében idén is felkértek (tavaly Degenfeld-aszúkat kaptam), hogy kóstoljak meg néhány aszút, idén a Barta Pincétől.

Pár éve voltam néhányszor Orsolyák Attilánál, így betekintést nyerhettem akkori munkásságába. Pl itt és itt. Utána családi okok végett egy darabig nem jutottam el Tokajba és mivel a borok csak helyszínen elérhetőek, így megszakadt a követés is. 

Októberben hosszú idő óta ismét eltöltöttem pár napot Tokaj-Hegyalján.  Ellátogattunk Orsolyák Attilához is. Technikai és időbeli okok miatt nem tudtunk kóstolni, de egy komplett sort hazahoztunk és a Klubban vettük őket szemügyre.

Furmintfan nemrégiben írt már egy remek cikket a termelőről és nagyjából ezen borairól, így háttérinfók tekintetében inkább katt oda. :)  A képet is tőle loptam. :) Én maradnék csak szigorúan kóstolójegyzetek mellett. 

Két borról következik most egy poszt. Mind a kettő top kategóriás bikavér Egerből, mind a kettő 2006-os, azaz mára épp szép kereken 10 évesek. További pikantéria, hogy szubjektíve ezeket tartom a két valaha volt legjobb egri vörösnek az eddigi karrieremben. Üvöltött tehát a szituáció az összehasonlításért. :)

Sokáig rágódtam egy igazán méltó, ugyanakkor figyelemfelkeltő címen, de aztán arra jutottam, hogy néha egy szó többet mond, mint egy kacifántos körmondat, így maradt a Quintarelli. Szinte minden borvidéken vannak nevek amelyek fogalmakká vállnak, nálunk talán a legismertebb ilyen név Szepsy Istváné. Olaszországban szinte minden komolyabb borvidéknek van legalább egy doyenje, Toszkánában Biondi Santi, Piemontban Angelo Gaja, vagy mint a címszereplő Gisueppe Quintarelli Valpolicellában.

Az elmúlt hónapokban komolyabb, tapasztalati alapokon nyugvó általánosításba bonyolódtam kettőezer-tizenöt Tokaját illetően. A szűkebb-szubjektív bekóstolásaim ugyanis azt mutatták, hogy az év – dacára a közismert és sokszor felesleges konzekvencialevonásokon alapuló elvárásoknak – furmintban szebbet, izgalmasabbat, hovatovább szórakoztatóbbat villant a hárslevelűnél. Mintha szerepcsere történt volna a neutrális, szikár termőhely-megmutogatás és a néha oktalanul kevesebbre tartott, de kétségkívül egyenesebb, szórakoztatóbb bort adó hárslevelű között. Aztán az imént megkóstoltam a következetes munkával, önerőből a borvidéki elit legjobbjai közé fejlődött Szilágyi László hárslevelűjét, amely háromnegyed liter erejéig mindenképpen visszabillentett a klasszikus koordináták rendszerébe. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy felesleges értelmetlen általánosításokba bonyolódni. És hogy a hárslevelű köszöni szépen, jól érzi magát. Főleg efféle kiváló kezekben, mint amilyenekben a Gizella Pince ajtajai mögött van már évek óta.

Időről időre előkerül az igény a Klubban egy kékfrankos-kóstolóra. Már egy pár éve nem volt, nekem meg szép lassan már eléggé be is szűkűlt a látóterem, így örömmel vettem, hogy régi motoros állandó társunk Szegediszomelijé bevállalta a szervezést.

A borokat full vakon kaptuk, 3 és 5 ezer Ft. közti kategóriában, zömmel 2013-asok néhány kivétellel.

A címben szereplő spontaneitás itt most nem erjedésre utal, hanem arra, hogy október végére eredetileg egy nagy chardonnay-kóstolót terveztünk, de a vártnál végül kevesebben gyűltünk össze a társaságból, így az utolsó előtti pillanatban a chardonnay-kat francia vörösborokra cseréltük, leginkább a Rhone-völgyre illetve a 2013-as évjáratra felfűzve. A kóstolósor magját alkotó 5 palack 2013-as Cotes du Rhone elé érkezett két évjárat-azonos felvezető bor majd a végére egy régebbi évjáratú Chateauneuf-du-Pape. Egy ilyen ad hoc jelleggel összepakolt borcsokor nem is nagyon érdemel hosszabb bevezetést, következzenek inkább az est főszereplői.

Rendkívüli bátorság kell ma ahhoz, hogy valaki egy új borkereskedést indítson el a hazai piacon. Ennek több oka is van. Egyrészt a magas hozzáadott értékű, drága/drágább boroknak szűk itthon a kereslete, másrészt minden vertikum, kezdve a barátságosabban árazott magyar boroktól, folytatva a kézműves, majd természethű termékekkel és befejezve a külföldi fine wine csúcsszegmenssel, szinte minden többszörösen lefedett. Aki ebbe az arénába be akar lépni, annak fel kell kötnie a gatyóját és mivel szinte már nem lehet újat mondani, valami plusszal érdemes csak próbálkozni. Ezt célozza három barát, akik nemrég indították el a beszerzési közösségszervezést megcélzó, külföldi borok kereskedelmével foglalkozó „Fill the Winebox” c. vállalkozást, amelynek bemutató kóstolójára hívtak el bennünket.

Indult nekünk egy teljesen véletlenül és spontán megszületett minisorozatunk, amelyben ungert és jómagam valamilyen koncepció vagy éppen totális véletlen folytán egymás mellé került Kreinbacher-borpárokat boncolgattunk (1., 2., 3.). Az ad hoc sorozat tavaly nyáron félbeszakadt, de most itt a folytatás.
Eredetileg úgy indult, hogy egy 2006-os Öreg Tőkék Bora néz majd farkasszemet a 2013-as kiadással, de amíg előbbi szépen elfogyott, addig utóbbi a TCA áldozatául esett. Az addigra kifutott 2013-as évjáratból már nem tudtak cserepalackot adni a borkereskedésben, így az aktuális 2015-ös évjárat egy palackjával vigasztalódhattam. A 2015-ös Öreg Tőkéknek még adnék egy kis időt (talán kap majd egy játszótársat valamikor a sorozat újabb részében :)), Somlón viszont időközben újra leástak a pince mélyére és ezúttal 2006-os Taposó-kút került ki a kereskedések polcaira. Így - bár nem ugyanakkor nyíltak ki a palackok - a két 10 éves bor lesz a mai poszt témája.
 

(A fotóhoz Nagy Gábor (gaborfoto.com) Somló-naptárának novemberi képe szolgáltatta a hátteret)

A villányi nagyok alapszériás borai már hosszabb évek óta nem tartoznak a hazai must-taste-vöröseink közé. Észszerűen hálátlan fogyasztóként ugyanis gyakrabban vagyunk kénytelenek elfeledni a tényt, miszerint a vékonypénztárcás Bockok, Gerék és Vylyanok annak idején megbízható kiutat jelentettek az őket megelőző bizonytalan alkoholizmusból. Az okok viszonylag egyértelműek, ugyanakkor nem ezen alapszériák minőségi romlásában keresendők. A háromezer forintos pincebelépők az ízléskinevelő szerepeken túl nem, vagy csak elvétve képesek betölteni szerepüket. Sokan és egyre többen vagyunk ugyanis azon állásponton, miszerint a megbízhatóság háromezer forintos beárazósása helyett érdekesebb, sokszínűbb és korlátfeszegetőbb borokat szeretnénk inni. A nagyok alapborai pedig inkább megbízható ajándékborokat hivatottak szolgálni a névivóknak, akiknek megér ennyit a megbízhatóság, mindamellett kockáztatni se idő, se lehetőség nincsen. A borvidéki és szeszgondolkodási átrendeződés következményeinek két Gere-alap segítségével jártam utána, és nem árulok el különösebb titkot, ha előre ideszögezem: nem lepődtem meg. A nemmeglepődésnek pedig ezúttal két oldala van. Egyrészről öröm, hogy a minőségstabilitás változatlan, másrészt pedig – jellemfejlődésem jelen állapotában – továbbra is nehezen tudom megérteni a Basics of Villány árazását.

Mi jutott eszembe az Alföldről, még nem oly régen? Kb. ugyanaz, mint neked, ó nyájas olvasó. Homoki lőrék, tablettás borok, zörgős műanyagkannák, jövedéki csalás és társai. A hatalmas területen, a pest megyei Csepeltől le délre a szerb határig, keleten pedig a Tiszáig terpeszkedő Kunsági borvidék még ezen belül is műfajteremtő. Csengőd falu határában járunk, amely éppen csak kívül esik az aranyháromszögként elhíresült Soltvadkert, Kiskőrös és Kecel által határolt vidéken. Egyesek bizton állítják, a kis régió jómódúsága az elnevezés oka, mások szerint a Bermuda-háromszög sem tudna annyi szőkítésre váró fűtőolajat és jótékony kristálycukrot elnyelni, amennyi a kilencvenes években ide beáramlott. Nehéz helyzetben van az alföldi bor, ez nem is kérdés és az elmúlt húsz évben vajmi kevés történt, hogy reálisan értékelt helyét a fejekben újra elfoglalja. Hiába tömték ki a soltvadkerti Frittmann Jánost (2007), majd a csepeli Gálné Dignisz Évát (2013) a naftalinszagú „Év Bortermelője” díjjal, ez maximum csak rajtuk segített, az alföldi bor kereke tovább pörög a homokban. Pedig nagy tévúton jár az, aki szerint az Alföldön csak az alapszükségletet lehet kielégíteni. De a megoldás létezik, egyúttal kézenfekvő is: nem a homoktenger, hanem tán a gazda akarata és képessége a nyitja. Csengődnél messzebbre sem kell menni, ahol Köpcös félreeső tanyája az alföldi bortenger váratlan szingularitása. Nem élvez ez semmiben sem kiváltságos előnyöket, mert a puszta ugyanúgy kegyetlen itt is, mint máshol. De míg sokan egyhelyben állnak, itt az alkotó energia kitörni látszik és egyszerre számlálatlan dimenzióban mozog…

Az elején egy vallomás. Már legalább két éve nem iszom alföldi (vörös)bort. Kóstolókon, vendégségben rendre beléjük botlok, de a boltok polcairól már nem veszem le őket. Ez nem valami borvidéki fóbia, vagy eltartott kisujjú sznobizmus következménye, csupán annak, hogy már szinte soha nem veszek 2000 ft alatti vörösbort. (Ha igen, akkor csak biztos ajánlás után.) Az vesse rám az első követ, aki megannyi rossz kísérlet után nem adta volna fel ennek a kategóriának a feltérképezését. Mondanom sem kell, hogy ha nagyon nekiállnék, biztosan találnák ellenpéldát, de bevallom már nem érzek rá nagy késztetést. Ilyen előzmények után, egy ajándékba kapott bor nyitásával csatlakozom a borrajongó “Egy Hét Alföld” sorozatához. Az illat nyitás után közvetlenül még egész vonzó, de amint kap egy kis szellőztetést, a fanyarságból kesernyébe fordul, a tisztaság meg finoman szólva is bizonytalanságba csap át. Nem mondanám dohosnak, mert a nedves krumplin még innen, de az állott pinceszagon már túl van. Kár érte, mert mögötte egy egész szép gyümölcsösség is ott lebeg. Szájban sem rózsásabb a helyzet.  A gyümölcsöket lehúzza a savanya, a korty vége fáradt, kesernyés, fásságba torkollik. Ez a bor tipikus példája, hogy miért szoktam le az ezer körüli vörösök próbálgatásáról. Az utóbbi években summában többet buktam a sok ezerforintos vörössel összesen, mint a sokszor annyikba kerülőkkel. 3 pont, ha van valami masszív étel, amit lecsúsztat, de magában nem több kettőnél.

Amikor majd két hónapja stábunk részéről komolyra fordult az Egy Hét Alföld sorozat szándéka, az a gondolatom támadt, hogy nem egy palack alföldi borral fogok itthon eltölteni egy estét, hanem az akkor aktuálisan zajló Szegedi Bortérre fogok kilátogatni és úgy rendesen megszondázom az alföldi kínálatot. Rám is fért már, alföldi ember létemre szégyenteljes módon nem vagyok túlzottan képben az alföldi borokkal, volt hát mit bepótolni.

Szegedi Bortér. Forrás: www.delmagyar.hu 

Szóval, egyik este fogtam a lassan már porosodó jegyzetfüzet + mobil köpőalkalmatosság (+ pókerarc) kombinációt, melyek birtokában mindjárt komoly szakértőnek néz ki az ember és végigjártam az összes általam nem ismert alföldi bort mérő standot. A szortimentekből szúrópróbaszerűen kóstoltam, lehetőség szerint törekedtem rá, hogy mindenféle színű, stílusú bor kerüljön a merítésbe. Azokat a borokat, melyekből első blikkre szívesen innék máskor is aláhúzással jelöltem. Fogadjátok szeretettel:

A Frittmann Borászatot aligha kell bemutatni, nyugodtan mondhatjuk, hogy egyrészt a borfogyasztó közönség szélesebb rétegeiben is ismert pincéről van szó, másrészt pedig a Kunság, de nagyobb területre kitekintve, az egész Alföld talán legnevesebb borászatáról, nem véletlenül, hiszen róluk még a Bëlga is megemlékezett a "Boros" című számban. A Frittmann János és Frittmann István testvérpár által fémjelzett pincészet székhelye Soltvadkerten található, 45 hektár saját területtel rendelkeznek és további 70 hektárról vásárolnak fel szőlőt. Számos fehér és kék szőlőfajtával foglalkoznak, a szortiment is nagyon széles: a gyöngyözőbortól a palackos erjesztésű pezsgőig, a könnyed fehérektől és rosén át a testesebb vörösborokig terjed.

A generosa egy magyar nemesítésű szőlőfajta, Bíró Károly (bár Hajdú Edit nevét is olvastam, hol nemesítőként, hol a fajta felszaporítójaként) az ezerjó és a piros tramini keresztezésével hozta létre 1951-ben. A nemesítés célja egy illatosabb, könnyebben termeszthető ezerjó-alternatíva létrehozása volt. A generosa viszonylag ellenálló fajta, kevés zöldmunkát igényel, bőtermő, cudarabb években is kiegyenlített borminőséget képes adni. Frittmannék 2004-ben telepítettek két hektárt a fajtából, először a 2011-es évjárat borát hozták kereskedelmi forgalomba, egyedi, feltűnő címkével. Az Alföld-hét jegyében én a 2015-ös kiadást kóstoltam meg.

A hajósi pincefaluból indult Csanádi-sztori akár újként is elkönyvelhető a maga hazai kontextusában, ugyanis '13-ban léptek ki először az öncélú borásztevékenységből a szélesebb publikum elé. Nem ismerem a történetet a maga teljességében, de úgy tűnik, hogy klasszikus, könnyű, letisztult és bonyodalmaktól mentes borok készítése a cél olyan minőségben és mennyiségben, amennyit és ahogy a Hajós-Bajai borvidék adottságai és a birtok lehetőségei megengednek. Különösebb koncepció nélkül ezúttal úgy döntöttem, hogy nem a nagyobb eséllyel rizikómentes fehérkínálatból szondázok, hanem bepróbálkozom egy könnyebb, klasszikus homoki vörössel. Tapasztalataim szerint a kékfrankos és a kadarka vígan működik ilyen körülmények között is, még ha értelemszerűen nem is adnak testes, súlyos, hovatovább komplex borokat. Ezzel párhuzamosan nyilvánvaló, hogy a klasszikus Bordeaux-fajták többnyire nem találják otthonukat az Alföldön, legfeljebb savra és rozéba szedve, tehetségesen kevert fajélesztővel. A kétszáztíz hektárnyi Csanádiék egyébként szabályszerűen ügyes kadarkát dobtak össze 2015-ből a császártöltési határban fekvő ültetvényükből.

Ez a bor ugyanis ékesen demonstrálja, miképpen lenne szükséges belőni az olcsó, közérthető de mégis szerethető homoki vörösbort. Szinte silleresen halvány színű és híg, de a szó kevésbé pejoratív értelmében. Hordót minden bizonnyal nem látott, az illat direkten gyümölcsös, epres-málnás, kifejezetten frissítő. A korty egyszerű vonalvezetésű, gyakorlatilag tannintalan, savai viszont igényelnek némi toleranciát. Hosszú, határozottan fanyar véggel búcsúzik. Sokoldalú bor, ami a felhasználhatóságát illeti. Magában is könnyen elfogy, de egy halászlevet is ügyesen lekísérne, arról nem is beszélve, hogy ilyen savakkal simán működne egy jobbféle viceházmesterben is. A végeredmény persze kompromisszumos, kevesebbet mutat ugyanis a fajtából, cserébe többet a helyi stílusból. Veszedelmesen csúszik, jutalma stabil 4 pont. (1450 Ft, Bortársaság)

Kozmetikázhatatlan tény, hogy az Alföld a múlt zavaros huszonhat éve alatt sem tudott az újmagyar borrevolúció bizonytalan alapokra épült várának ékes bástyájává lenni. A szerteágazó indokrendszer visszafejtése helyett inkább tapasztalati alapokon osztom meg a tényt, miszerint műértő körökben az Alföld-hátrány nem fikció, sokkal inkább létező sztereotípia, amely rendszerint a homoki borok előzetes megmagyarázkodását, mentegetését eredményezi. Miképpen a legtöbb előítélet-rendszer, nyilván ez is alapul bizonyos valóság-tényeken, de számtalan termelő és sok, sőt, egyre több bor mutatja, hogy a homoki bortermelés sem fekete-fehér. Bár nem vagyok tudományos alapokon elhelyezkedő szakértője a borvidék-témának, az "Alföld"-fogalom kapcsán elsősorban a mennyiségi szemlélet, az oxigénmentes körülmények között, irányított módon érő-erjedő könnyű fehérborok és rozék kerülnek a mindenféle képzeletbeli tekintetek elé, melyek jobb esetben képesek ügyesen, hovatovább szórakoztatóan kiszolgálni az honi-magyar folyóigényeket. Egy-egy vörös kivétellel. Inkább kérdés, mintsem állítás, miszerint akad-e kiút a jelen homoki borainak korlátaiból, vagy a borvidéki adottságokból felhúzott üvegplafon átüthetetlen. Mi mindenesetre – mintegy összcsapatilag – arra vállalkoztunk, hogy egy hétig figyelemközéppontba tereljük az Alföld-témát, ezzel adva teret azoknak a boroknak és termelőknek, melyekről egyébként sokszor méltatlanul, hovatovább indokolatlanul hallgat a szak- és szakbarbár-sajtó.

Bai Edit és Bai István családi pincészetéről, a Carpinus Borászatról majd' két éve írtam egy rövidebb ismertetőt, három bor kóstolójegyzetével. A 2013-ban induló pince 2015-ből már komolyabb szortimenttel lépett a nagyközönség elé, ebből az évből már dűlőszelektált furmintokat és egy komolyabb hordóválogatást is palackba zártak. Tavasszal a VinCÉ-n tartály-/hordóminta formájában megszondáztam néhány bort, de most - a borász testvérpártól kóstolásra kapott boroknak köszönhetően - már a lepalackozott végeredményről számolhatok be.

Angelo Gaja munkásságát azt hiszem, nem kell senkinek sem bemutatni, nem is fecsérelném rá a szót. Aki hajlandó magyar boron kívül mást is vásárolni-fogyasztani, előbb utóbb belebotlik a névbe. Nincs még egy olasz, aki nyomába érne, nincs még egy talján pince, amelynek borai ennyire keresettek lennének, és nincs más, aki ennyire magas átlagáron tudna értékesíteni. És mindez nem az olasz borvilágot hosszú ideje drive-oló Toszkána színpadias világából, hanem egyenesen Piemont ködéből teremtetett. A lassan nyolcvanhoz közelítő Angelo Gaja már életében legendává lett, haja még őszbe sem fordult, de már az olasz borászat nagy megújítójának tartották. Sajnos borait itthon megkapni sem nagyon lehet, kóstolósorokba, főként régebbi tételekből pedig nem szokás csak úgy a sarki borbárban belefutni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az idei Proweinon Gaia Gaja (Angelo Gaja lánya - a szerk.) jóvoltából végig tudtam kóstolni a teljes szortimentet, no de érett boraikkal sosem találkoztam. A borárverésről, a korábbi Wine Porn kóstolókról, illetve a aborbolt.com kereskedésről ismert Szokolai Máté most egy rendhagyó est keretében érett Gaja borokat bontogatott. Aki ott volt, szerencsés volt.

A múlt heti Tokaj évjárat-körkép kapcsán ígértem, hogy Balassa István borairól még lesz szó bővebben a blogon. Az ősz folyamán futólag találkoztam már néhány 2015-ös Balassa borral, de leginkább csak "fesztivál-körülmények" között, a nyár végére tervezett közös tokaji kóstolót sajnos nem sikerült összehozni. Cserébe - a borász nagylelkű ajánlatának köszönhetően - kaptam egy kartonra való 2015-ös bort, egy 2013-as aszúval megfejelve. A kóstolásra kapott borokhoz hozzácsaptam gyorsan egy Andezit Hárslevelűt, összetrombitáltam néhány borfirkász cimborát (sajnos végül pont a borrajongós szerzőtársaknak nem volt alkalmas az időpont), majd 2 napra rá egy Bomboly Furmint is csőrvégre került, így alakult ki a következő sor.

A Bortársaság kínálatában évek óta különleges szerepet játszik Tokaj, a választék folyamatosan bővül, és egy ideje az egyes évjáratok ismertetésére is nagy hangsúlyt fektetnek. A 2012-es évjárat óta külön kiadvány készül a cégnél a tokaji borokról, amelyek bemutatására speciális kóstolókat is szerveznek, ahol maguk a borászok töltögetik a vendégeknek az aktuális évjáratból származó boraikat. A 2012-es évjárattal indult tehát a kezdeményezés, a sokak által kiemelkedőnek titulált 2013 folytatta a sort, a 2014-es borokról kiadvány ugyan készült, de a borbemutatók elmaradtak, 2015-ből viszont ismét bőven van mivel büszkélkedni. Idén ráadásul több új pincészet - Budaházy-Fekete Kúria, Kaláka Pince, Montium, TR Művek - is bekerült a választékba, ők is bemutatkozhattak a kóstolókon.

2016. április

Ludányi Balázsnak ugyan kóstoltam már pár borát, de túlzás lett volna azt mondani, hogy mélyebben ismerem a gyöngyöstarjáni kis pincét és annak filozófiáját. Április végén, egy vasárnap reggel, alakuló kánikulában érkezünk a tarjáni családi házhoz, amelynek eredetileg garázsként funkcionáló apró feldolgozójában Ludányi Balázs fogad bennünket. Balázs hulla fáradt a sok munkától, a sokszor éjszakába nyúló kóstoltatásoktól és az egyre gyakoribb borvacsoráktól, de nem bánja, hiszen a Mátra híre – ennek is köszönhetően – egyre több helyre jut el és egyre több borkedvelőt von bűvkörébe. Fáradtság ide vagy oda, Balázs határozott ember, tudja mit akar, a minőség és természetesség gyümölcse, amely mellett vagy tíz éve döntöttek pedig beérni látszik.

A balatoni borok (és úgy általában a balatoni gasztronómiai szcéna) háza táján az utóbbi években több ígéretes kezdeményezés is szárba szökkent, elég csupán a BalatonBorra gondolni. Ennél kisebb területre és csak egy fajtára vonatkozik a rendkívül ambiciózus Csopaki Kódex, amely a Csopak és néhány környező település dűlőiről készült legmagasabb minőségű borok szigorú minősítési rendszeren alapuló besorolását és védjeggyel ellátását célozza.
Idén sem a BalatonBor bírálatra, sem a Csopaki Kódex bírálatra nem sikerült eljutnom (előbbiről akov itt számolt be), de a Kódex-borok esetében valamelyest sikerült pótolnom a lemaradást. Az ETAP Borbár október elején külön Csopaki Kódex-estet szervezett, amelynek a szakmai kóstolóján én is részt vehettem. Hét csopaki-paloznaki pincészet hozta el olaszrizlingjeit és ráadásként esetleg 1-2 bónuszbort is.