Ezerkilencszáznyolcvanhat nem ma volt, és főleg nem egy spanyol fehérbornak. Ha jól visszagondolok, amikor Riojában éppen a szürethez kezdtek, én talán a harmadikba léptem, árnyaltan csillogó kis kék nylon-köpenykéinkben már simán olvastunk, írogattunk meg környezetet tanultunk, ilyesmik. Szépen lassan haladtunk, tapasztaltunk, miközben igyekeztük elfelejteni az antivilágot, hogy aztán felépítsünk szépen lassan egy másikat. Szóval, hosszú idő volt ez, felnőttünk, kijózanodtunk, aztán öregedni kezdtünk. No de, amíg magunkon kamilláztunk, ez a bor megállás nélkül nyomta a hordót, összesen 21 évet. Amikor 2007-ben kinézett a 225-ös amerikai fából, mi már nem ismertünk magunkra. Hogy sokkot ne kapjon a világ zajától, gyorsan 5 évre betontartályba dugták, aztán, hogy a világ sokkot ne kapjon tőle még három évig aludt egyet a palackban. Ez így tankönyvileg elég rosszul hangzik, nem igaz? De az eredmény úgy tűnik, magáért beszél: megszületett Spanyolország első Robert Parker 100 pontos száraz fehérbora.

Sokáig rágódtam egy igazán méltó, ugyanakkor figyelemfelkeltő címen, de aztán arra jutottam, hogy néha egy szó többet mond, mint egy kacifántos körmondat, így maradt a Quintarelli. Szinte minden borvidéken vannak nevek amelyek fogalmakká vállnak, nálunk talán a legismertebb ilyen név Szepsy Istváné. Olaszországban szinte minden komolyabb borvidéknek van legalább egy doyenje, Toszkánában Biondi Santi, Piemontban Angelo Gaja, vagy mint a címszereplő Gisueppe Quintarelli Valpolicellában.

Van az a momentum, amikor az ember végre rájön, hogy Burgundiát nem lehet lekörözni. Sem fehérben, sem vörösben nincs olyan, ami befoghatná. Ehhez persze nagyon sok rossz burgundit kell meginni, mert van ám olyan is, igen csak bőven, és azt sem olcsón osztogatják. Amikor azonban az első komoly darab megfordul a poharunkban, tudjuk, hogy a fenti tétellel nem lehet vitatkozni. Egyszerűen ott és akkor leesik, le kell esnie, hogy nincs a burgundinak ellenszere. Na most, az a rossz hír, kedves barátaim, hogy ezek az úgynevezett „nagy burgundik” nemigen férhetők hozzá, igen kevés készül belőlük, az áruk pedig már tényleg az egekben van. Régen is azt hittük, hogy a felhők között járnak, de az utóbbi tíz évben vagy három-négyszeresére drágultak. A kereslet pedig egyre csak lüktet, minden elvisznek, és még ha van is pénzünk (sajnos amúgy nincs, ilyen szempontból a világ rosszabbik oldalán vagyunk), akkor sem tudunk vásárolni belőlük, hiszen minden azonnal „elfolyik” az olajozott csatornákon. Ami még négy éve mesésnek tűnt, ma már egyre távolibb és nemsokára majd csak a „Volt egyszer egy Burgundiát…” visszhangozzuk. Ez a poszt egy olyan kóstolóról szól, ahol egy rövid időre megint kinyitottuk a meséskönyvet, mielőtt még a nagy burgundik tényleg lekerülnek a bortérképről.

Az idei VinCE talán legérdekesebb programjának a Pontet-Canet vertikális ígérkezett. Példátlan, hogy egy ekkora bordeaux-i név ennyire kiadós kóstolót tart Budapesten. A jegyek menetrend szerint, hosszú hetekkel a rendezvény előtt már elfogytak, így a részvétel csak kevesek öröme lehetett. Szerencsére sikerült bejutnom, így most hosszan tudósíthatok az év minden bizonnyal egyik legjobb kóstolójáról. És még csak március van!