Kozmetikázhatatlan tény, hogy az Alföld a múlt zavaros huszonhat éve alatt sem tudott az újmagyar borrevolúció bizonytalan alapokra épült várának ékes bástyájává lenni. A szerteágazó indokrendszer visszafejtése helyett inkább tapasztalati alapokon osztom meg a tényt, miszerint műértő körökben az Alföld-hátrány nem fikció, sokkal inkább létező sztereotípia, amely rendszerint a homoki borok előzetes megmagyarázkodását, mentegetését eredményezi. Miképpen a legtöbb előítélet-rendszer, nyilván ez is alapul bizonyos valóság-tényeken, de számtalan termelő és sok, sőt, egyre több bor mutatja, hogy a homoki bortermelés sem fekete-fehér. Bár nem vagyok tudományos alapokon elhelyezkedő szakértője a borvidék-témának, az "Alföld"-fogalom kapcsán elsősorban a mennyiségi szemlélet, az oxigénmentes körülmények között, irányított módon érő-erjedő könnyű fehérborok és rozék kerülnek a mindenféle képzeletbeli tekintetek elé, melyek jobb esetben képesek ügyesen, hovatovább szórakoztatóan kiszolgálni az honi-magyar folyóigényeket. Egy-egy vörös kivétellel. Inkább kérdés, mintsem állítás, miszerint akad-e kiút a jelen homoki borainak korlátaiból, vagy a borvidéki adottságokból felhúzott üvegplafon átüthetetlen. Mi mindenesetre – mintegy összcsapatilag – arra vállalkoztunk, hogy egy hétig figyelemközéppontba tereljük az Alföld-témát, ezzel adva teret azoknak a boroknak és termelőknek, melyekről egyébként sokszor méltatlanul, hovatovább indokolatlanul hallgat a szak- és szakbarbár-sajtó.

Ha általános elvárásokat kompetencia és bátorság hiányában nem is tudok megfogalmazni, arról azért kristálytiszta képem van, hogy milyen Alföldet szeretnék. Az én Alföldem szélsebesen hagyja maga mögött a múlt előítéleteit, és adottságai, korlátai mentén építi fel tradíciótisztelő, de modern jövőjét. Nem törekszik olyan csúcsminőség foggal-körömmel történő előállítására, melyre adottságok hiányában racionális lehetőség nincsen. Az én Alföldem tiszta, egyenes, ropogós borokat állít elő viszonylagosan nagy mennyiségben, technológiai bakiktól és pincetrükköktől mentesen. És nem, a fajélesztő nem tartozik ilyesfajta trükkök közé. Az én Alföldem nem kisebb küldetést teljesít, minthogy elérhető áron olyan borokat pakoljon le a hétköznap-asztalokra, melyek végre mentesek az alsópolc-kompromisszumoktól. Olyan borvidékeket szeretnék, ahol a termelők együtt, összefogva próbálják meg felépíteni a lokálarculatot, ahol alapvető kérdésekben tud működni a mindenki érdekét szolgáló együttkommunikálás. Tájékozottság és vérmérséklet függvényében eldönthető, hogy az ideálparaméterek közül melyik és hogyan áll a homoki borvidékek viszonylatában. Ezúttal semelyik oldal hangadószerepét sem kívánom magamnak, éppen elég, ha előszóként, némi irodalomkutatáson [1] alapozva felvázolom a Kunsági és Hajós-Bajai borvidékünk jellemzőit (Csongrádtól ezúton is elnézést kérünk a nélkülözésért). A többiről pedig – szubjektív szemüvegeinken keresztül – úgyis beszélnek a hét borai.

Kunsági Borvidék

A Kunsági borvidék [1]

A borvidék tulajdonképpen a Duna-Tisza közének sokszínű területét integrálja összesen mintegy 11 000 hektáron. A terület közös múltja a szőlővel egészen az Árpád-korig nyúlik vissza, melyre bizonyíték egy 1075-ös apátsági alapítólevél, melyben I. Géza egy Alpáron elhelyezkedő (szőlő)területet ajándékozott a Garamszentbenedeki apátság számára. Meglepő, de kezdetben a Csepel-sziget játszott kiemelkedő szerepet a szőlőtermelés tekintetében, mely a háborúk miatti elnéptelenedés miatt egészen a török kiűzéséig (1699) elvesztette szőlő- és bor-viszonylatban betöltött pozícióját. A vidék szerepét később jelentősen erősítette a világméretű szőlőgyökértetű-invázió, mivel az közismerten nem kedvelte a Kunság magas kvarctartalmú homokos talaját. A telepítési láz okán 1883-ban állami támogatással létrejött az alföldi szőlőkultúra központjának számító, Kecskemét mellett elhelyezkedő Miklóstelep, amely borvidék-központi szerepén túl kiemelkedő szerepet játszott a filoxéra elleni küzdelemben is.

Az ugrásszerű, de folyamatos fejlődésnek köszönhetően a borvidék a huszadik század Magyarországának kiemelkedő területe lett, és ez a központi szerep magával hozta a vidék infrastrukturális, oktatási és ipari fejlődését is. Talán kevesen tudják, de a homoki szőlő-úttörő egy bizonyos B. Tóth Ferenc volt, amely egyszerű-nagyszerű parasztember létére ilyen minőségében hazánkban elsőként kapott szobrot 1937-ben. Ekkor a dűlőszemlélet még Alföldön is kiemelt szereppel bírt. Csak egy példa: Kecskeméten a korabeli feljegyzések kiváló adottságú dűlőként tartották számon az Öreg högy, Kőrösi-hegy, Vacsi-hegy, Mária-hegy, Budai-hegy és Szarkás megnevezésű területeket.

A borvidék fejlődési bioritmusát a második világháborút követő időszak rombolta porig. A kényszerített államosítás, a szövetkezeti rendszer, a termelési elvárások és a mezőgazdaság iparosítása jelentősen megváltoztatta a borvidék fajtaszerkezetét, amely foggal-körömmel igyekezett kiszolgálni az ipari szőlőtermelés gigászi, minőségi helyett mennyiségi igényeit. A rendszerváltás nem hozott érdemi javulást: az állami területek szegmentálódtak, a borvidék pedig többnyire hamisítási botrányaival került be a sajtóba. És bár az Európai Unióhoz történt csatlakozás után jelentős területcsökkenés vette kezdetét, az Unió forrásai érdemi modernizációra, fejlődésre adtak lehetőséget a pincetechnológia vonatkozásában, mely fejlődés mind a mai napig tart. A régió versenyképessége jelenleg két lábon áll: egyrészt nagyobb volumenben kísérleteznek klasszikus helyi fajtákból szűrt (többnyire fehér)borok előállításával, valamint elindult a kistermelők felkarolása is a tradicionális szőlőfajták előtérbe kerülésével.

A talajszerkezet – a borvidék méreteiből adódóan – sokszínű, változatos. A tengerszint feletti magasság 150 méter alatti, a legjellemzőbb a lösz, a homok, az agyag és kavics. A homoktalaj legfontosabb tulajdonsága, hogy gyorsan melegszik, sugárzás-visszaverő képessége jó, ásványianyag-tartalma alacsonyabb és víztartóképesség tekintetében is gyengébb más talajokhoz képest. A terület kontinentális éghajlatú, a csapadék eloszlása nem egyenletes, így borvidéki viszonylatban nem ritka az aszály sem. A napi és az éves hőingás jelentős, az éves napsugárzás pedig az országos átlag feletti.

A borvidék eredetvédelmi alappillére a Duna-Tisza közi oltalom alatt álló földrajzi jelzés, melynek szűkebb, ún. hozamkorlátozott változata az úgynevezett Dunai jelzés. Ezen túl természetesen használatban vannak borvidéki megjelölések valamint településnevek is a címkék tekintetében. Érdekesség, hogy a Kunság lehetővé teszi a ceglédberceli Arany-hegy, valamint a Ceglédet és Ceglédbercelt határoló Fischer-part önálló dűlőként történő megjelenését is.

A Kunság viharos múltja és botrányoktól sem mentes rendszerváltás-korától mára sikerült eljutni odáig, hogy a vidék inkább a sikereiről, eredményeiről és befektetéseiről, mintsem régi problémáitól hangos. A borvidék megújulása ugyanakkor nem lezárult folyamat, hanem egy permanens átalakulás, melynek napról-napra mi is szem-, fül- orr- és szájtanúi vagyunk.

Hajós-Bajai Borvidék

A Hajós-Bajai borvidék [1]

Térképtekintetben is egyértelmű: Kunság méreteihez képest a Hajós-Bajai szomszéd-borvidék emberi léptékkel is átlátható, felfogható. Teljes területe 15 000 hektár, melyből – 2011-es adat alapján – mintegy 1960 hektáron található szőlő. A borvidék tizenhat települése név szerint: Baja, Bátmonostor, Borota, Császártöltés, Csátalja, Csávoly, Dávod, Dusnok, Érsekcsanád, Érsekhalma, Hajós, Nagybaracska, Nemesnádudvar, Rém, Sükösd és Vaskút. Köztudott, bár számomra némileg újszerű információ volt, hogy a borvidék jelentős német gyökerekkel rendelkezik. A villányi és tolnai sztorik mellett ugyanis a déli sarokban is jöttek, láttak majd győztek a svábok.

A borvidéken már a középkorban is voltak szőlőültetvények, éppen ezért a birtokos kalocsai érsek úgy döntött, hogy feltámasztja a lokál-hagyományokat és kiváló, szakmunkás németeket telepített be a környékre Bussen és Tittelhoff községekből 1722-ben. A klasszikus német precizitás és szorgalom következtében pedig 1728-ban már állt is a helyi templom, 1732-re pedig szimplán megötszörözték önmagukat, lakosságilag. Ekkor persze még szó sem volt pincefaluról és rendezett vendéglátásról, a szőlőterületek is máshol helyezkedtek el a jelenlegi állapothoz képest. 

A ma ismert pincefalut a 19. század elején kezdték el építeni, a pincék száma 1851-ben már elérte a 363-at. A török hódoltság idején a Baja kiemelkedő szerepet játszott kikötő- és erődítményszempontból, hogy aztán az ideiglenesen hazánkban állomásozó török csapatok eltávozása után a tőlük menekülő bosnyákok telepedjenek meg itt. Később szerbek és németek színesítették tovább a környéket. Ismert, hogy Császártöltést a németek alapították, de Vaskút is jelentős szerepet játszott, ahová először 1756-ban kerültek német családok. Itt kapott újult erőt a borászat és szerzett belföldi hírnevezet a vaskúti kadarka az 1954-1957 között épített Vaskúti Borkombinátnak köszönhetően, mely az országos ágazat egyik legfontosabb üzeme volt a maga idejében.

A svábokon túl fontos megemlíteni, hogy Dusnok például egyike a két dalmát falunak, emelett pedig Rém kezdetben tisztán szerb lakossággal rendelkezett. A borvidéki lendületet természetesen ezúttal is a második világháború és annak következményei fékezték az akkori kitelepítéseknek, deportálásoknak köszönhetően. A hajósi pincesort csak sokkal később, a nyolcvanas években kezdték felújítani és megfelelő módon turizmusra optimalizálni, hogy aztán 1982-től már Orbán Napi Borünnepet is tartsanak emitt.

A borvidék szoros kapcsolatban áll a Kunsággal, az ugyanis több irányból is határolja. A legélesebb földrajzi határvonal minden bizonnyal a bajai Duna-folyás lehet, ugyanakkor több ízben fordult elő, hogy a két borvidék határán elhelyezkedő települések hol az egyik, hol a másik adminisztratív lokálközösséget erősítették. A szomszédi viszonyból következik, hogy Hajós-Baja mind klíma, mind talajszerkezet, mind  a borok tekintetében jelentős rokonságot mutat a Kunsággal kapcsolatban ismertetett jellemzőkkel. A talaj löszös-agyagos homokos, mérsékelten csapadékos vidék kiváló napfényellátottsággal és tizenhatos középhőmérséklettel.

A borvidéki szőlők jórészt a német falvak környékén, Hajóson, Nemesnádudvaron és Császártöltésen helyezkednek el. A tőkék kitettsége kevésbé, a talajszerkezet és a vízellátottság annál inkább játszik szerepet a szőlő életében és az abból készülő bor karakterében. Hajós-Baja borvidékileg és napjainkban nem ismer és nem határoz meg klasszikus dűlőket, ugyanakkor a palackcímkéken lehetőség van a településmegnevezések használatára.

Tény, hogy Kunság szomszédságában nehéz önálló arculatot találni a borvidéknek és egyedi karakterré formálni annak minden előnyével és hátrányával együtt. A nemzetközi gyökerek, a turizmus szempontjából kiemelkedő fontosságú pincefalu és a bor-gasztronómia ugyanakkor megfelelő, hovatovább izgalmas kitörési pont lehet a helyieknek. Arról nem is beszélve, hogy a homoki vörösborok struktúrája kiváló lehetőséget biztosít a helyi klasszikus fűszeres-magyaros ételek, főként a sokszor emlegetett halászlé kísérésére is.

Irodalom:

[1] Bányai G. B., Ercsey D., Mészáros G., Tompa I. Nagy Magyar Boratlasz. BORIGO kiadvány, Mounter&Pitman Kft., 2012.

Az első fotót innen, a másodikat innen, a harmadikat pedig eminnen vettem kölcsön. A borvidéki térképeket az irodalomjegyzékben feltüntetett kiadványból metszettem.

Délben jelentkezünk koncepcióhetünk első alkoholban gazdag bejegyzésével.