Az idei Furmint Február még mindig nem lesz olyan, mint régen, a szokásos budapesti nagy kóstoló legalábbis biztosan elmarad, pontosabban májusra tolódik. Vidéken ellenben több furmintos rendezvényt tartanak ebben a hónapban, a Tokaji borvidék több településén és Köveskálon is. A furmintos hónap alkalmából én is bontok majd néhány furmintot, de idén az egyboros posztok inkább olyan borvidékekre kalauzolnak el, amelyeket nem feltétlenül a furmint okán ismerünk, pedig készülnek belőle szép borok. Ma a Balatonfelvidék egyik legfontosabb termelőjének, a Pálffy Pincének a furmintjával ismerkedünk meg közelebbről.

Aki otthonosan mozog a hazai borsajtó szűkös keretei között, vagy netán fogyasztott már Hoop Wines bort, annak Németi Zoltán neve ismerősen csenghet. Az időközben borászkodásba kezdett informatikus blogger első próbálkozását még a tavalyi év végén kóstoltuk, de azóta se időm, se lehetőségem nem volt arra, hogy beszámolóra ragadtassam magamat. Idáig. Négykezes poszt következik.

A borpárbajos posztok mellékvágányaként indul egy új sorozat is, ahol egy-egy pincészet azonos fajtából, de eltérő termőhelyekről, dűlőkről készült borai kerülnek majd egymás mellé, - remélhetőleg - bemutatva az egyedi terroir-nak köszönhető különbségeket. Magyarországon leginkább a Tokaji borvidéken készülnek dűlőszelektált borok, az egykoron itt működő 400 vulkán tevékenysége változatos talajviszonyokat eredményezett. Borvidéki összefogás hiányában a modernkori klasszifikáció megvalósítása még várat magára, de ezzel együtt is számos tokaji borász kutatja kitartóan az egyes termőhelyek jellegzetességeit és szinte minden pincészet készít legalább 1-2 dűlőválogatás száraz bort. Mivel úgyis Furmint Február van, kézenfekvőnek tűnt száraz furmintokkal nyitni a sort. Ma az tokaji dűlők egyik megszállottjától, Balassa Istvántól mutatok be két bort.

Nem tudom, hány ember van a világon, aki egyértelmű és magabiztos választ tudna adni arra a kérdésre, hogy mi a kedvenc bora, de én nem tartozom közéjük. A jelenség nem egyedüli, kevés olyan kategória van, ahol egyetlen kiemeltet tudnék mondani, legyen szó könyvről, filmről, zenéről, ételről, városról, országról, akármiről. (Vannak azért kivételek: a kedvenc színem a kék. Nem a barna! A kék.). 
Így vagyok a borvidékekkel, szőlőfajtákkal, borászokkal, borokkal is. Ráadásul az évjárathatás tovább bonyolítja a helyzetet: lehet, hogy ami az egyik évből telitalálat, az a következő évben csalódást kelt, egy bizonyos kor felett pedig még a palackvariáció is tréfát űzhet belőlünk. Ennek megfelelően boros témakörökben a kedvencek halmazát inkább rövidebb-hosszabb listák formájában tudnám meghatározni. Ha azonban valamelyik külföldi bor több évjáratának is bérelt helye lett a borhűtőmben - a viszonylag borsos ára ellenére is -, az már jó eséllyel szerepelhet a listán, és a Torres Salmos megérdemelten vált ilyen favorittá. (Nem tudok elmenni a gyönyörű címke megemlítése mellett sem, még ha nem is a barna a kedvenc színem :)).
Meglepő lehet, hogy Priorat-ból miért éppen egy ilyen nagytermelő bora fogott meg ennyire, hiszen a borvidék inkább a butikborászatok és az exkluzív kis tételek régiója. Minőség szempontjából természetesen sok más aspiráns is szóba jöhetne, de éppen a fent említett okok miatt a legjobb borok drágák és viszonylag gyorsan el is tűnnek a polcokról, itthon egyébként is szűk a kínálat, a saját merítésem pedig erősen korlátozott. A Torres Salmos viszont nálam több évjárat és több kóstolás tapasztalatai alapján megbízhatóan jól teljesített, helyi viszonylatban nagy palackszámban készül és széles körben elérhető, bár itthoni utóbbit sajnos múlt időbe kell tenni. A személyes vonzalom a 2012-es évjárattal kezdődött, a 2013-assal folytatódott, majd a 2015-össel teljesedett be. A két utolsó - 2016-os és az aktuális 2017-es - évjáratból már szándékosan táraztam be, majd szomorúan szembesültem azzal, hogy a pincészet eddigi hazai kereskedője kilistázta a Torres borokat. Szerencsére néhány palack erejéig felkészültem az ínséges időkre, a következő évjáratokat viszont már külföldi forrásból kell beszerezni.

Az idei első legendás osztrák triót Wachau, Südsteiermark és Burgenland egy-egy híres borásza alkotja, tőlük hoztam 1-1 fajtabort.

Argentína egyik vezető pincészete, a Kaiken sem ül a learatott babérjain, igyekeznek újításokkal feldobni, frissíteni a szortimentet. Az Indomito is egy ilyen új borcsalád, amellyel a fiatalabb generációt igyekeznek megszólítani. Ezt célozza az élénk színekkel és feltűnő grafikával operáló címke és a friss, modern stílussal. A névválasztás sem véletlen, az „indómito” magyarul zabolátlant, nyughatatlant, rakoncátlant jelent. A borcsalád két tagot számlál, egy cabernet franc és egy malbec alkotja. Nem vagyok tartom magamat nagy argentin malbec-rajongónak, de kíváncsiságból megkóstoltam az itthon is elérhető Indonito Malbec-et (amelyet a kapszulán szereplő plecsni szerint a Decanter World Wine Awards-on 96 ponttal szórtak meg, ó, te jó ég!).

Újabb nagyon kellemes sárgamuskotályt hoztam egy meglepő termőhelyről. A Pannonhalmi borvidék inkább fehérboros régióként vált ismertté, de a sárgamuskotály itt sem igazán jellemző fajta, többnyire az olaszrizling, rajnai rizling, chardonnay, sauvignon blanc, tramini fajták viszik a prímet. A borvidék egyik fiatalabb szereplője, azonban látott fantáziát a sárgamuskotályban is, így a Széldomb egyik parcellájára telepítettek belőle egy keveset. A szőlő meghálálta a bizalmat és szép borok kerülnek ki a palackba, legalább is engem az eddig kóstolt három évjárat meggyőzött. A Herold Pince Sárgamuskotályról van szó, ma konkrétan a friss, 2021-es évjáratról, amely szerintem az eddigi legjobbjuk az általam ismert évjáratok közül.

Az éghajlatváltozás okozta kihívásokkal, a természetközeli művelésmódok terjedésével, a költségoptimalizálásra törekvéssel és a kutatási eredmények terjedésével egyre több helyen találkozni új, a megváltozott körülményekhez és igényekhez alkalmazkodó, direkt ilyen szándékkal kitenyésztett haszonnövény fajtákkal. A rezisztens szőlőfajták nemesítésének első hulláma a 19. század végén, a filoxéravész hatására indult, meg majd a 20 .században új lendületre kapott. A különféle természeti tényezőkkel, a gombás betegségekkel, kártevőkkel szembeni ellenállóbb fajták kutatása utóbb összekapcsolódott a környezetkímélő szőlőművelés és a költségcsökkentés igényével is. A 20. században mind Magyarországon, mind külföldön számos rezisztens hibridet hoztak létre a kutatók, csemege- és borszőlő fajtákat egyaránt. Ezeknek a művelése ugyan olcsóbb és fenntarthatóbb, de mivel nevük még a komolyabb felkészültséggel rendelkező fogyasztók számára is ismeretlenül cseng, eladni biztosan nehezebb a belőlük készített borokat.
Viszonylag kevés rezisztens fajtából készült borral találkoztam - hirtelen a Gyukli Solaris, a Nádas Borműhely Viktória Gyöngye, a Pécsi Kutatóintézet Jázmin és a Szentpéteri Néro ugrik be -, a múlt héten a Koch Borászatnak köszönhetően gyarapodott a sor.

2022-ben is folytatódik a "Rejtőzködő borvidékek" sorozat, hagyományos "részekkel", egyvelegekkel és remélhetőleg helyszíni szemlékkel is. Az első résszel hagyományos keretek között, a nappaliból jelentkezem. Egy kevésbé ismert spanyol borvidék, Monterrei lesz a főszereplő, egy fehérbor és egy vörösbor tükrében.

A Böjt Borászat éppen akkor bukkant fel a radaromon, amikor egy időre kiszerettem az egri borokból a több pincét is sújtó tisztasági problémák miatt és kockázatkerülő módon a vásárlólistámról is kikoptak. Böjték azonban üde színfoltként tűntek fel az egri mezőnyben, letisztult választékkal, biztos kézzel készített, modern, precíz borokkal. A bikavérek és a csillagok azóta is rendszeresen megfordulnak a poharunkban, a blogon is megemlékeztünk róluk több alkalommal. Az eddigi legambiciózusabb boruknak eddig a 2015-ös Kékfrankos tűnt, most viszont a 2018-as Egri Bikavér Superior is pályázik erre a címre. A kereskedő úgy hirdeti a frissen forgalomba került tételt, hogy szerintük és a borász szerint is ez az eddigi legjobban sikerül Böjt bor, úgyhogy kíváncsian vártam a találkozást.

Ma egy késői szüretelésű édes muskotály következik a januári sárgamuskotály-sorozatban, de nem Tokaj-Hegyaljáról, hanem meglepő módon a Balaton déli partjáról. A Balatonboglári borvidéken ritkán készülnek édes fehérborok, így a Bujdosó Pincészet késői szüretelésű sárgamuskotály különlegességnek számít a palettán.
A bor a Visz település mellett található 280 méter magasságú Csirip-tetőről szüretelt, szamorodni technológiával készült sárgamuskotály, a fürtöket újborban áztatták. A termőhely változatos talajviszonyokat mutat, főleg agyagos, a tetején mészköves részekkel és magassága miatt a környező részeknél kicsit hűvösebb.

Igazi kuriózum lesz a mai főszereplő, egy somlói sárgamuskotály, a hegy egyik régi nagy hősétől. A Somlón a sárgamuskotály és úgy általában az illatos fajták - a traminit kivéve - csak epizódszerephez jutnak, sárgamuskotályból papíron alig van egy hektár. Györgykovács Imrétől már kóstoltam bort olyan házasítást, amelyben szerepelt sárgamuskotály, de önálló fajtaborként soha. Sőt, az említett házasítás előtt azt sem tudtam, hogy egyáltalán foglalkozik sárgamuskotállyal, de lehet, hogy csak engem kerültek el ezek a tételek (de ha nem akkor, a többi évjáratban vajon elfogyott a háznál vagy ment a traminibe?).
Ahogy rszabi is írta a 2015-ös évjárat kapcsán, a Györgykovács borokban a fajtajelleg és a termőhely karaktere együtt érvényesül, a borász konzisztens, letisztult stílusával karöltve ez mindig kifinomult, sallangmentes borokat eredményezett. Egy somlói sárgamuskotály mindenképpen érdekes élménynek ígérkezett, arra pedig különösen kíváncsi voltam, hogy mire képes a fajta Györgykovács Imre kezeiben.

A Royal Tokaji az 1990-es évek óta a Tokaji borvidék egyik meghatározó nagybirtoka, jó ár-érték arányú száraz boraik és aszúik hosszú ideje megbízható és széles körben elérhető választásnak  bizonyulnak. A szortiment alapjai mellett dűlős borokat is készítenek, száraz furmintokat és aszúkat egyaránt. Ma már kevésbé számít kuriózumnak, ha egy tokaji pincészet dűlőszelektált aszúval rukkol elő, de a Royal Tokajinál már a borvidéken elsőként, 1990-ben is palackba zártak egy dűlős aszút, így a mádi birtok mindenképpen úttörő szerepet vállalt ezen a téren (is). Az 1990-es évek óta a birtok kiemelkedő években a legkiválóbb termőhelyekről palackoz válogatott aszúkat. 2017 fantasztikus évjárat volt a borvidéken, mind a száraz, mind az édes borok szempontjából, nem meglepő, hogy a dűlős aszúsor ebben az évben is elkészülhetett.

Kevés tokaji borászatnál vált a sárgamuskotály olyan stabil és fontos alapkővé a szortimentben, mint a Gróf Degenfeld Szőlőbirtok esetében. Az 1994 óta működő pincészetnél az évek során több borász is megfordult (azóta Bárdos Sarolta, Ujvári Vivien, Demeter Zoltán, Rakaczki Gábor és Zsurki Sándor egyaránt elismert névnek számítanak a szakmában), jelenleg Sulyok Balázs felel a borászati munkálatokért, az állandóságot pedig Varkoly István szőlész képviseli.
A borászatnál a száraz választék alapját hosszú ideje egy furmint, egy hárslevelű és egy sárgamuskotály alkotja. Míg az évek során a furmint és a hárslevelű esetében a borkészítési metódus határozottan egy gyümölcsösebb, könnyedebb vonal felé tolódott, a végső alkoholfok és a hordóhasználat csökkentésével, a korábban muscat lunel, majd muscat blanc néven futó sárgamuskotály következetes irányzatot képvisel. A Degenfeld 1996-ban készített félszáraz muscat lunelt, amely stílust teremtett, és mind a hazai, mind a külföldi fogyasztói körében gyorsan megkedvelték. (Valószínűleg nem véletlen, hogy Bárdos Sarolta is hasonló alapelvek mentén készíti a sárgamuskotályt a Tokaj Nobilis színeiben.) A tartályban erjesztett és röviden érlelt borban mindig hagynak annyi maradékcukrot, hogy félszáraz legyen, ez eleven savakkal és alacsony alkohol párosul, üde, fajtajelleges aromák mellett. A recept tehát adott, de az egyes évjáratokban természetesen vannak különbségek, például apró hangsúlyeltolódások a sav, vagy a maradékcukor felé. A friss 2021-es kiadás most került ki a polcokra, tettem is vele egy próbát.

Montalcino és környéke egyértelműen a legmagasabb minőségű borok között jegyzett Burnello di Montalcino-ról és kistestvéréről, a Rosso di Montalcino-ról vált híresség. Ezek a borok kizárólag sangiovese-ből készülhetnek, jobb esetben tényleg abból is készülnek, de volt már rá példa, hogy egyesek trükköztek a szőlőfajtákkal. Van pedig törvényes lehetőség is a helyben termesztett egyéb fajták felhasználására, az általános Toscana IGT kategória felett is, bár tény, hogy a mágikus Montalcino szó nem szerepel a körzet nevében.
Sant' Antimo DOC egy 1996-ban életre hívott eredetvédelmi körzet, amely nevét a Castelnuovo dell' Abate község mellett található Sant' Antimo apátságról kapta. Területe szinte egy az egyben lefedi a Brunello di Montalcino DOCG-ét, azonban fajtahasználat szempontjából sokkal megengedőbb. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy érdemes-e Montalcino-ban a sangiovese-t nemzetközi fajtákkal nyilvánosan megpuccsolni, de ez legalább egy legális kiskapu. Bianco, Rosso és Vin Santo kategória egyaránt létezik Sant' Antimo DOC megjelöléssel és bizonyos fajtaborok is viselhetik az eredetmegjelölést (cabernet  sauvignon, merlot, pinot nero, illetve chardonnay, pinot grigio, sauvignon blanc). Vin Santo DOC kategóriából is van kettő, a "normál" mellett a Sant’Antimo Vin Santo Occhio di Pernice DOC kék szőlő fajták felhasználásával készülhet. A rugalmas szabályozásnak köszönhetően sok nem kizárólag sangiovese-ből készült bor viselheti a körzet nevét, a szimpla Toscana IGT megjelölés helyett. Nem tudom, hogy a kevésbé toszkán-specialista borrajongók körében mennyire ismert Sant' Antimo DOC neve, én a múlt héten találkoztam vele először, amikor leemeltem ezt a palackot a polcról.

A Borrajongón többször tartottunk már tematikus heteket, ennek mintájára januárban a "tegnap ittam" posztok nagy részében sárgamuskotályok kerülnek majd terítékre. Az egyik legősibb szőlőfajta (muscat blanc á petit grains) szerte a világon elterjedt és számos különböző stílusú bor készül belőle, gyöngyöző bortól a természetes, vagy erősített édes borig. Hazánk több borvidékén is termesztik, bár sehol sem lett helyi vezető fajta, leginkább talán Tokajban és Mátrában lehet vele találkozni önálló fajtaborként, a korábbi évtizedekben jellemzően félédes és édes borok készítették. A sárgamuskotály határozott fajtajellegét ugyan aligha lehet elrejteni, de a termőhelynek és a borász kezének köszönhetően így is változatos interpretációkkal lehet találkozni. Ezekből próbáltam januárra csokorba gyűjteni néhányat, a teljesség igénye nélkül.
Az első főszereplő némileg meglepő módon a Balatonfüred-Csopaki borvidék szülötte - nem feltétlenül a sárgamuskotályról közismert termőhely -, ahol a Söptei Pincészet már két évtizede készít száraz sárgamuskotályt (késői szüretelésű édes sárgamuskotály szintén elő szokott fordulni a szortimentben). A Hangulat fantázianévre keresztelt bor jelenleg aktuális, 2019-es kiadását kóstoltam a hétvégén.

Nem volt sok időm kipihenni az ünnepeket és a decemberi összejöveteleket, rögtön január második napján egy újabb komoly borsoron verekedhettem végig magamat. Kedves barátom és gimnáziumi osztálytársam szintén tavaly év végén töltötte be a negyvenet és hozzám hasonlóan ő is egy régóta tartogatott palackokból álló sort varázsolt az ünnepi asztalra. Többségében magyar borokból állt össze a mezőny, leginkább a Badacsony-Tokaj-Villány háromszög mentén; ráadásként azért két külföldi vörös is becsúszott közben. A tételek átlagéletkora itt is 10 év körül mozgott, de szerencsénkre a palackok legnagyobb része bőven élvezhető állapotban volt és 1-2 elöregedett bort leszámítva izgalmas válogatást kóstoltunk.

Tragikus autóbalesetben a tegnapi napon elhunyt Burger Ottilia és Jandrasics Gábor, a Jackfall Bormanufaktúra két vezetője. Nyugodjanak békében! 

(A fotó a pince facebook-oldaláról származik)

A szokásos év végi toplistákkal ezúttal az új év első napjaiban jelentkezünk. Ketten állítottunk össze toplistáinkat és a kedvenc magyar borainkkal kezdünk.

Minden kedves olvasónak boldog új évet kívánunk és természetesen várjuk a saját toplistákat is komment formában.

(A képet innen kölcsönöztem)

A szokásos év végi megamix ezúttal két részből áll (talán volt már ilyen). Az első etap egy "mindenki hozzon egy palack bort" felállású elő-karácsonyi kóstoló borait örökíti meg, a poszt második fele meg amolyan késő decemberi-ünnepi egyveleg, többnyire saját palackokból.

Ezzel a "kis" válogatással búcsúzik a Borrajongó a 2021-es évtől. Kívánunk minden kedves olvasónak jó borokban és egészségben gazdag boldog új évet!

Az év végéhez közeledve az ünnepek előtt még egy kerek évforduló is alkalmat adott egy kis borozásra. Karácsony előtt ünnepeltem a 40. születésnapomat, ráadásul a borok iránti érdeklődésem nagyjából pont 10 éve fordult komolyra (akkor egy WSET bortanfolyamot kaptam ajándékba a baráti társaságtól, amit gyorsan követett két másik is). A dupla évfordulóra igyekeztem különleges borsort varázsolni a régi barátok elé, végül azt találtam ki, hogy 10 éves borokat fogunk inni, ez remélhetőleg elég érdekességet tartogatott, de még vállalható rizikót jelentett, minden szempontból.
A végére a fehér térfélen erős osztrák, a vörös mezőnyben határozott spanyol többség alakult ki, de magyar, német és olasz vendégsztárok is színesítették a sort.  Édes boros fronton egyértelmű volt, hogy a tokaji aszúké lesz a főszerep. 2011 ugyan nem volt egy klasszikus aszús évjárat, de készültek igazi gyöngyszemek a borvidéken.

Régebben jól bevált programom volt a budapesti borbárok kínálatának időnkénti megszondáztatása, de az utóbbi két évben - mint annyi minden - ez is megváltozott.  Ahogy borkóstolókra is sokkal ritkábban járok, a borbárlátogatás is lassan eseményszámba megy. A Drop Shop-ban is sajnálatosan régen jártam, így novemberben hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a Balassi Bálint utcai borbárba kicsit kóstolgatni, aztán a következő héten már előre megfontolt szándékkal repetáztam, és végül az ünnepek előtt még jutott idő egy harmadik alkalomra is.

Elhunyt Thummerer Vilmos, az egri Thummerer Pincészet tulajdonosa. Nyugodjék békében!

(A kép forrása az Egri Borvidék facebook-oldal)