Maroknyi olyan borász-dinasztia létezik a világon, amely akár már évszázadok óta meghatározó szerepet játszik a borvilág történelmében, legjobb példa erre valószínűleg az olasz Antinori család, amely a 14. század óta aktívan alakítja Olaszország boros szcénáját és komoly nemzetközi jelenléttel is bír. A Primum Familie Vini is ilyen családokat tömörít, és az egyesülés egyik alapítója, a spanyol Miguel Torres, maga is több kontinensre kiterjedő borbirodalmat mondhat a magáénak. A Torres családról és borbirtokairól szól a mai írás, természetesen sok-sok borral.

Bő három évvel ezelőtt jártam egy sajtóút keretében Gere Attila Pincészeténél, azóta pedig történt egy s más a pincénél, legfőbb ideje volt egy újabb szervezett látogatásnak. Amivel már mindenki szembesülhetett: a pincészet arculata felfrissült, egységesebbé vált, az új címkéken szereplő "A. Gere" név Gere Attila mellett már a következő generációra, Andreára és ifjabb Attilára is utal. Az egyszerűsítés jegyében a korábbi Weninger & Gere márkanév is beolvadt, bár ez a két család közötti együttműködést nem érinti.
Ami a villányi birtokközpontot illeti, megújult a pincészet terasza és kóstolótere, Varró Zoltán belsőépítész tervei alapján. A kóstolóhelyiségben egy szalon, egy étkező, egy borbár és a légkondicionált "borkönyvtár" is kialakításra került. Az új télikert elhúzható üvegfalakat és tetőt kapott, így nyitott terasszá is alakítható, ahol a szabad ég alatt kóstolhatóak a borok. Augusztus végén alaposan körbejártuk a birtokot a szőlőtől a pincéig, Gere Andrea és Csizmadia Kristóf volt az útikalauzunk.

Lassan véget ér a nyár, de meleg szeptemberi napok és a vénasszonyok nyara még bőven adhatnak alkalmat kerti partikra, szabadtéri programokra, ezeken pedig simán csúszhat még a rosé. Az elmúlt hétvégén mi is nyitottunk néhányat a nagy hőség tiszteletére, a kiürített palackok beltartalmilag legizgalmasabb darabja pedig a köveskáli Pálffy család Törökugrató fantázianévre keresztelt bora volt.
Pálffyék több rosé-t is készítenek, egyet saját területekről, jellemzően pinot noir-ból, egyet pedig egy már évek óta tartó együttműködés eredményeképpen vásárolt szőlőből. Ez utóbbi a Törökugrató, amely 2018-ban organikusan művelt szőlők - cabernet sauvignon, kékfrankos és egy kevés pinot noir - terméséből készült, rövid áztatás után, spontán erjedt, és - szerintünk - nagyon jól sikerült, bár az elején le kell szögezni: messze áll a rosé-sztereotípiáktól, mi is meglepődtünk.

Három tagúra bővült a Pannonhalmi Apátsági Pincészet belépő szintet képviselő borcsaládja, a Tricollis, ahogy az eddigi egy fehér és egy vörös tételhez a 2018-as évjárattal csatlakozott az apátság rosé-ja is, amely eddig fantázianév nélkül - kvázi a fajtaborok sorában - futott. Ezzel egy időben megújult a borok arculata is, az új címkéken a főapátság épületei, hagyományai, mindennapi életének jelenetei elevenednek meg. A pincészet korábbi címkéit is kedveltem, de az új dizájn-nal szerintem szintet léptek, hasonlóan igényes munkára hirtelen nagyon kevés hazai példát tudnék felhozni. A pincészet rosé-ja és Tricollis borai is megbízható, stabil minőségi színvonalat képviseltek a korábbi években, és ez a megújulással sem változott.

Igazából ezt a posztot most nem nekem kellene írnom, hiszen ungert járt Baden-ben és ő szerezte be a borokat is, de nagylelkűen rám testálta ezt a feladatot, ha már én kezdtem el ezt a sorozatot. Szóval, ungert egy (nem bor)szakmai kirándulás során vetődött el Németországba, ahol fakultatív programként egy gyönyörű helyen, a Fekete-erdő vidékén található pincészetet is meg lehetett látogatni. A gyors kóstoló után néhány palack a csomagtartóban is landolt, ebből kettőt pedig itthon, Szabival kiegészülve hármasban el is fogyasztottunk. Ez pedig remek apropót adott, hogy Németország egyik itthon kevésbé ismert borvidéke is bekerüljön a sorozatba. Következzék tehát Baden és az Alde Gott.
 

A decemberi borpárbajok után folytatást ígértem, most itt a tavaszi termés. Ismét 7, valamilyen szempont(ok)ból egymáshoz illő borpárt hoztam különböző fajtákból, különböző országokból.

Tavaly ősszel volt már egy ültetett új-zélandi pinot noir kóstoló a Carpe Diem-ben, most kötetlenebb formában, kevesebb borral ismét összeállt egy kiwi pinot sor. A sor kétharmadát a finewines.hu saját portfóliójából válogatta Tar Feri, a további két versenyző pedig két neves pince bora volt. Különböző termőhelyek, különböző évjáratok, különböző stílusok... érdekes kis merítés volt.

A német borok minden bizonnyal legszélesebb kínálatával rendelkező hazai borkereskedés, a finewines.hu/riesling.hu a közelmúltban új szállítmányt kapott és a szortiment is kibővült egy új pincészettel, a Weingut van Volxem-mel a Saar-vidékről. Időszerű volt tehát egy német borokból álló kóstolót tartani, és húsvét előtt Tar Feri adott is egy kis ízelítőt az új borokból. 3x3 bor alkotta a kóstolósort, három pincészet - lásd a címet -, három borvidék - Mosel, Pfalz, Saar -, összesen három szőlőfajta - a kötelező riesling mellett sauvignon blanc és pinot noir -, és összesen három évjárat képviseltette magát a menün.

Ismét helyszíni beszámolóval összekötött cikk következik a sorozatban, méghozzá a szomszédos Ausztriából, annak is a fővárosából. Bécs ugyanis nem csupán Ausztria fővárosa, hanem egyben egyik borvidéke is, így egy bécsi hétvégébe a kulturális programok mellé egy kis borozgatás is könnyedén beiktatható. Ennek ellenére magyar szemmel a császárváros nem triviális borozós úticél, pedig lehetne az is. Ahhoz ugyan kicsit ki kell mozdulni a belvárosból, hogy a szőlősorok között kortyolgassuk a helyi borokat, de tömegközlekedéssel, majd némi séta árán ez is viszonylag egyszerűen és gyorsan megvalósítható.
A húsvéti hosszú hétvégémbe pont belefért egy ilyen nap, az időjárás ideális volt, ekkor nyitottak ki a Nussberg-en a pincészetek kitelepült borozói (ún. Buschenschank-ok, amelyekre külön szabályozás vonatkozik), minden adott volt tehát, hogy a szőlőhegyen kóstoljak meg néhány bécsi bort. Előzetes tervezés után egy délutánt szántam a projektre, ez pont az előre kinézett két borászatra volt elég, de mindenekelőtt tekintsük át, mit érdemes tudni a borvidékről.

Ismét egy négykezes jegyzet következik, ezúttal a Badacsony New Yorkban-ról. Én első bálozóként vettem rajta részt , de a nemrégiben a borrajongó csapat alfahím státuszba kerülő nem kicsit grafomán tagja, Furmintfan természetesen már évek óta szorgosan készíti a historikus jegyzeteit: 2014, 2015 és 2016. Én 3-3 fehér és vörös kedvencet emelnék ki, a dupla akkora májkapacitású szerzőtársam kétszeres szorzóval iszik és ír. Nekem 2 dolog miatt is hasonlít a Badacsonyi borvidék a Tokajira, egyfelől sajnos a megítélésében nem a szuper kis-középpincék a meghatározóak, hanem csakúgy mint amott a Kerház, emitt a Vargabor repíti szét az országban a hírét a vidéknek. Másfelől manapság már nem a borvidék névadója a referencia (Hegyaljával kapcsolatban is sokaknak lehet, hogy Mád, Tarcal, vagy Tállya jobban csengő hívószó már Tokajnál), az ikonikus borok leginkább a Szent György-hegyről vagy akár a Csobáncról jönnek.

A rovat egyik állandó visszatérő vendégének aktuális évjárata a mai főszereplő: a 2014-es kiadástól kezdve ugyanis Losonci Bálint alap pinot noirjának minden évjáratáról megemlékeztünk egy-egy "tegnap ittam" formájában. Nem maradhatott ki az aktuálisan kapható 2017-es sem, hiszen ez a bor mindig biztos kapaszkodót nyújt az ingoványos talajnak minősülő hazai pinot noir-mezőnyben. Nem akar többnek látszani, mint ami: egy biztos kézzel elkészített, gyümölcsös, bisztrós alap-pinot, különösebb csavarok nélkül, de a fajtajelleg megőrzése mellett. A recept és a külcsín a szokásos: tartályos erjesztés és érlelés, csavarzáras palack.

Régen jártam már Etyeken, olyannyira, hogy tavaly például el addig halogattam a tervezett etyeki kirándulást, hogy el is maradt. Március utolsó napjai igazi kirándulóidőt hoztak, egyértelmű volt, hogy nem a négy fal között fogom tölteni a hétvégét, így szombaton késő délelőtt fel is kerekedtem, hogy behozzam valamelyest a lemaradást.
A realitás talaján maradva végül két pince meglátogatását terveztem, ezzel kellemesen el is telt a délután. Két régi ismerőst kerestem fel, Nádas Szilárdot a Nádas Borműhelynél és Szövényi Áront az Anonym Pincénél.
 

A legutóbbi Borsmenta Sajtóklub kóstolón a pinot noir volt az aktuális téma: 13 bort kóstoltunk különböző borvidékekről, különböző évjáratokból a Kóstolom Borbárban. A magyar pinot nem egyszerű téma, alapvetően kényes fajtáról beszélünk, amellyel sokan próbálkoznak itthon, de viszonylag ritkán hallani/olvasni magyar pinot noir-t felmagasztaló kritikát. Bár a lenti sorból hiányzott néhány pinot-szempontból jelentősnek számító borvidék és pince, így is színes körképet kaptunk.

Új-zélandi borászat még nem szerepelt a sorozatban, most ennek is itt az ideje. Új-Zélandot az ezen a téren felszínesebb ismeretekkel rendelkező borkedvelők jó eséllyel többnyire Marlborough-val és a sauvignon blanc-nal azonosítják, pedig a szigetcsoporton Marlborough-n túl is bőven van borélet. Central Otago és Hawke's Bay még az ismertebb borvidékek közé tartoznak, talán még Wairarapa (Martinborough) is idesorolható, de bőven van még felfedezni való Új-Zélandon. Én most Canterbury-t választottam vizsgálódásom célpontjául. Rögtön nem is egy, hanem két borászat - a Pegasus Bay és a Main Divide - borait kóstoltam, amelyek ugyan szorosan összefonódnak, de a sztorihoz már lapozni kell.

Ma már minden valamire való (és esetleg nem specializált) hazai borkereskedés tart a szortimentjében új-zélandi borokat, elsősorban persze sauvignon blanc-t és esetleg pinot noir-t, jellemzően persze Marlborough régióból. Az már kevésbé mindennapos dolog, hogy valamelyik új-zélandi pincészet képviselője mutassa be ezeket a borokat kis hazánkban (bár ilyenre is volt már példa akár a Drop Shopban, akár a Bortársaság Borsuliban).
A Veritas az egyik legnagyobb termelőt, a Yealands Estate-et válogatta be portfóliójába néhány éve, mind sauvignon blanc-ból, mind pinot noir-ból több bor is tartva a kínálatban. Január közepén Lars Venborg, a cég európai képviselője Budapesten járt, és több kóstolót is tartott, Szik Mátyás örökös magyar sommelier bajnok segítségével, a nagyközönségnek és a szakma képviselőinek is. Az egyik ilyen eseményen én is ott jártam és most röviden át is adnám a tapasztalatokat.

Fanyalgó ínyenc fogyasztók részéről az már szinte közhelyszerű megállapítás, hogy kis hazánk határain belül nem könnyű jó pinot noir-t találni, főleg, ha a mérce Burgundia, esetleg akár valamelyik új-zélandi vagy észak-amerikai pinot-specialista borvidék. Kísérletezni persze mind borászati, mind fogyasztói oldalról lehet, sőt, kell is, és időnként bizony ki lehet fogni ígéretes pinot noir-okat magyar borászatoktól. A kincskeresést magamtól nem feltétlenül a Balaton partjainál kezdeném, de úgy esett, hogy éppen a Badacsonyi borvidék egyik borászata lepett meg egy ígéretes pinot noir-interpretációval.

Rég jártam már Mitiszol? fesztiválon, utoljára 2014-ben, tehát több év kimaradt, és valójában idén is csak az utolsó előtti pillanatban dőlt el, hogy megyek. A rendezvénynek egy ideje már a Millenáris ad helyet, mintha a külföldi kiállítók száma is megnőtt volna utolsó fesztiválozásom óta. A hangsúly azonban ugyanúgy a természethű borokon van. Nem is szaporítom a szót, következzen egy beszámoló amolyan távirati stílusban.

Az Etyeki Kúria ha nem is a kezdetektől - hiszen a Kúriánál és egyúttal az egész borvidéken az első pinot noir tőkéket 2001-ben ültették el -, de régóta nagy hangsúlyt fektet a pinot noir-ra, ám most szintet léptek egy válogatástétel bevezetésével, amelyet egy mini vertikálist lefedő díszdobozos kiszerelésben is meg lehet vásárolni.  A hat palack bort tartalmazó fadobozos válogatásból 150 darab kerül kereskedelmi forgalomba, a pincénél és a Bortársaságnál elérhető.
A pincészet ennek apropójából egy szűk körű sajtóbemutatót szervezett a Palack borbárba, ahol végig is kóstoltuk a borokat, Mérész Sándor főborász és Nagy Vince kereskedelmi és cégvezető vezényletével.
 

No, ideje volt már valami írásfélét kipréselni magamból.:) Véletlen se törekedtem túltolni, csak úgy lazán, erőlködésmentesen, a legkezdetibb posztokra emlékeztetően kizárólag, hogy milyenek voltak a borok és nullához közelítő háttérinfót.

A téma annyi volt, hogy pinot noir-okat kóstoltunk vakon. Magyarok, franciák, új-zélandiak. Nem akartam nagy szórást, így árban kb. 5 és 10 ezer Ft. között igyekeztem maradni, a hazaiak jellemzően az előbbi, a külföldiek inkább az utóbbi értékhez voltak közelebb. 

Nézzük:

Vannak kóstolók, amelyek tartósan beleégetik magukat az ember emlékezetébe, ehhez azonban már nem elegendő csupán jó borokat kóstolni, kell valamilyen extra élmény. A ruszti kiruccanásunk záróakkordját képező Wenzel-kóstoló ilyen volt.
A dolog pedig úgy indult, hogy a tervezett programnak ez a része elmarad. Előzetes érdeklődésünkre Michael Wenzel sajnálkozva írta, hogy éppen akkor külföldön tartózkodik aznap, amikorra a látogatást terveztük, 86 éves édesapjának pedig már sok egy borkóstoló levezénylése, ezért egy későbbi időpontra kellene halasztanunk a látogatást. Wenzelék meglátogatásáról már jóformán le is mondtunk (vigasztalódtunk 2 palack elviteles Wenzel-borral a Selektion Vinothek-ből), de a házuk előtt elhaladva megláttuk a "Weinverkauf ab 14:00" táblát a kilincsre függesztve, így délután 2-re visszatértünk abban a reményben, hogy legalább pár palack bort haza tudunk vinni. Besétáltunk az udvarra, de az ott látható kolomp szavára senki sem felelt. A biztonság kedvéért a szomszédos kávézóból egy kávé mellett egy telefonhívást megkockáztattunk a pince honlapján található telefonszámot. A telefont Michael Wenzel édesapja, Robert vette fel. Miután megnyugtattuk, hogy nem nagy csoportról van szó és néhány palack bor megvásárlása után tovább is állnánk, megígérte, hogy 10 perc múlva vár minket a pincénél.

Robert Wenzel be is invitált minket a kis kóstolóhelyiségbe (a fülén lévő hallókészüléket látva nyilvánvalóvá vált, hogy korábbi diszkrét kolompolásunkra miért nem jelent meg senki), és amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, át is váltott magyarra, amelyet egyébként kifogástalanul beszél. Miközben mi az árlistát böngésztük, Robert Wenzel elkezdett mesélni, és természetesen meg is kínált minket egy pohár borral, aztán egyre jobban belejött a beszélgetésbe és a töltögetésbe is. Ebből aztán az lett, hogy - annak ellenére, hogy kóstolásról eredetileg nem volt szó és a terv egyébként is az volt, hogy sietünk vissza Budapestre - egymás után kerültek elő az újabb és újabb palackok, köztük egy 2005-ös Ruster Ausbruch (időközben befutott egy másik kisebb csoport és felmentő seregként Robert felesége, Christina is). Közben Robert Wenzel mesélt Rusztról (ahol régebben ennél sokkal több borászcsalád élt), a furmintról (korábban a családi szőlők között volt furmint ültetvény is, de végül más fajták kerültek a helyére, Robert Wenzel 1984-ben hozott új oltóvesszőket Magyarországról), így szóba került még Tokaj-Hegyalja (amellyel szorosabb a kapcsolat, mint gondoltuk, de ez csak az utolsó bornál derült ki) és Homonna Attila (akivel Michael Wenzel jelenleg is tartja a kapcsolatot, és Robert Wenzel elismerőleg szólt a borokról is) is. Az már csak hab volt a tortán, hogy a végén még egy 2001-es tokaji aszú is előkerült, melynek köszönhetően végképp édes emlékekkel távoztunk a pincétől. Így aztán azzal sem foglalkoztunk, hogy 1-2 palack azok közül, amiből kóstoltunk, alighanem már az optimálisnál hosszabb ideje nyitva lehetett, mi inkább hagytuk, hogy a 86 éves öreg borász meséljen és szépen lassan leitasson. :) 

A nemrég megénekelt soproni túra által kínálkozó alkalmat kihasználva a társaságból néhányan meghosszabbítottuk ausztriai kiruccanásunkat, és az LVMH-kóstoló, valamint a Selektion Vinothek kínálatának alapos megszondázása után másnap Ruszt felé vettük az irányt. A Fertő-tó partján található festői kisváros ad otthont az osztrák Borakadémiának és számtalan neves borászatnak is, borkedvelőknek tehát ideális kirándulócél. A főutcán és környékén egymást érik a pincészetek, a településen a 16-19. században épült, szinte kivétel nélkül műemléki védelem alatt álló házak kapualjai mögött hosszan benyúló udvarok bújnak meg, ahol nem ritkán borospincét is találunk. A Weingut Feiler-Artinger a városka talán legdíszesebb homlokzata mögött rejtőzik, ez volt ruszti kirándulásunk első úti célja.

Idén kicsit elhanyagoltam a rejtőzködő borvidékeket - két különkiadásnak tekinthető poszt mellett egy hagyományos - egy borászatot és azon keresztül egy borvidéket bemutató - írás került ki a blogra az idén -, de a sorozat folytatódik, a következő évre már megvannak a kiszemelt témák, most pedig újra egy magyarországi borvidék kerül terítékre.

A Real Companhia Velha (RCV) – bár jártam a Douroban, írtam is borvidékről szépen s hosszan – viszonylag ritkán tűnik fel a jegyzetfüzetemben. Csak annyit tudtam róla, hogy nagy. Nem kicsit. Néhány alap borukat, ha kóstoltam is, mindig kb. az volt a sommázat, hogy korrekt, jó ár-érték arányú, de lépjünk tovább. Mindenki ismeri a Teszkóban-Metróban is kapható Royal Oporto borokat. Na itt kezdődik a pince, nincs is a termékkel gond, de ha valaki valami átlényegültet szeretne inni, inkább keressen mást. Most viszont Ercsey Dániel és a borokat forgalmazó Heinemann Testvérek, valamint persze az RCV szíves jóvoltából kénytelen voltam gyökeresen megváltoztatni korábbi (elnagyolt) véleményemet. November elején Pedro O. Silva Reis az RCV tulajdonosának fia, egyben a cég export-vezetője látogatott el Budapestre és tartott egy tényleg felejthetetlen kóstolót. Ennek hatására nagy szünet után újra írásba kellett kezdenem. Képzelhetitek!

Valószínűleg ismert tény szakavatottabb borissza körökben, hogy az Etyeki Kúria egy ideje már több lábon áll borvidékileg, ugyanis Sopronban is komolyabb területű ültetvényekkel rendelkeznek. Az első fecske a pincészettől, amely már soproni alapanyagot is tartalmazott, még "Magyar Vándor" fantázianéven került forgalomba, ennek utódja ma "Red" néven fut. A Red-et követte a Kékfrankos, a Zweigelt és a Merlot, és ezek a borok egyre komolyabb sikereket aratnak és egyre nagyobb palackszámban kerülnek forgalomba.
A borok egyelőre Etyeken kerülnek feldolgozásra, ebből az okból kifolyólag a soproni eredetmegjelölést sem viselhetik, és a dűlők nevét sem használhatják (helyettük számozott "Block" megjelölést kaptak). A pince részéről folytatott kommunikációt az sem könnyíti meg, hogy ezek a soproni alapanyagból készült borok eddig végig Etyeki Kúria név alatt kerültek forgalomba, az átlag-fogyasztónak pedig ez zavaró lehet, legalábbis némi magyarázatot igényel. A Kúria csapata mindkét "anomáliára" megoldást talált: egyrészt az alapanyag első körös feldolgozása, erjesztése a borvidéken belül történik meg, másrészt a borok a következő évjárattól Kúria Sopron név alatt kerülnek forgalomba, ezzel elválasztva az etyeki és a soproni termékcsaládot.

November elején egy sajtótúra keretében ismerkedtem meg a Kúria soproni területeivel és az onnan készült borokkal.