Megint hoztam hét darab, azonos évjáratú, szőlőfajta és/vagy borvidék szempontjából összetartozó borpárt, hazai és külföldi borokból egyaránt. Az évszaknak megfelelően kevesebb a vörösbor, azokból is inkább könnyedebbre hangolt darabokat vettem elő, rosé most nincs, arról volt külön poszt, a főszerep a fehérboroké.

A Pannonhalmi Apátsági Pincészet, illetve ahogy immár a címkéken is szerepel a Pannonhalmi Főapátság Tricollis névre hallgató belépő borairól már tavaly is írtam, annak apropójából, hogy a rosé is bekerült a fehér és a vörös tétel mellé a borcsaládba és a címkét is egységesítették. Idén egy további lépést tettek ebbe az irányba azzal, hogy 2019-ből a korábban rajnai palackba letöltött fehér Tricollis is burgundi palackba került.
A pince sok szőlőfajtával dolgozik, de ezekből kettő kapott kiemelt szerepet: a rajnai rizling és a pinot noir, amelyekből a legjobb évjáratokban egy "alap" és egy válogatás tétel is készül. A rajnai esetében a válogatás már kezdettől Prior névre hallgat, a komolyabb pinot noir 2018-tól viseli a kolostor vezetőjére utaló megkülönböztető címet. Rajnaiból 2016 óta nem készült Prior az apátságnál, most a 2019-es évjáratból ismét palackoznak rajnai rizling válogatást.

A 2019-es évjárat remek borok ígéretével kecsegtetett, a korábbi jó tapasztalatok alapján az új Prior-ra is nagyon kíváncsi voltam, úgyhogy csokorba gyűjtöttem a három Tricollis-t és a két rajnai rizlinget és egy posztba gyűjtve osztom meg a tapasztalatokat.

Ezt a posztot még április körül írtam, az újrakezdés hevületében. Mielőtt még felrakhattam volna, a laptop több hetes kényszerpihenőre  szorult. Mire visszakaptam, addigra meg a blogolás újrakezdés helyett az addig leállított életet kellett egyik napról a másikra újrakezdeni. Néhány hónap csúszással fogadjátok szeretettel, ha már megírtam.

Még aktív koromban szerintem elég gyakran előrántottam a Joblot nevet. Nem véletlen. Mindenki szeretné a jó burgundit, de sajnos már-már közhely-szerű, hogy mennyire lutri téma. Jellemzően ha keveset akarsz rá költeni, keveset kapsz. Ha többet rászánsz, akkor is jó sansszal keveset kapsz. Ha mélyen a pénztárcába nyúlsz, akkor benne van, az is, hogy oltári nagyot csalódsz, de az is, hogy megértesz valamit a varázsból. Akik jó ár-érték arányt keresnek, azok gyakran a Cote Chalonnaise környékén, azaz Burgundia ragyogó szívének az árnyékában kutakodnak. Itt biztosan nem fogunk sokszáz Eurót költeni egy palack borra, de ha megszakadunk se fogunk olyan szinteket elérni, mint amennyit potenciálisan a Cote D’Or tud nyújtani.  Azért ne higgyük, hogy itt nincs lutri, csak ár-érték bajnok borok tömkelege. Sok vásárlás itt is úgy végződik, hogy elköltünk 20-40 Eurot egy palackra és megváltás helyett inkább a szegény ember burgundija érzet érkezik, viszont ha szerencsénk van mégis megérthetünk valamit a burgundi varázsból töredék áron. És itt jön képbe a Joblot név. Némely boruk a múltban nekem tényleg okozott már összemérhető élményt sokkal drágább fősodor-béli burgundival, 25-30 Euróért bámulatosak tudnak lenni. Ugyankkor az utóbbi években azt vettem észre magamon, hogy már nem veszem őket alapjáraton újra és újra. Mikor kijön az új évjárat, megkóstolom a szortimentet vagy egy részét, megállapítom, hogy hozzák a szokásosat, némelyik talán többet is, de ennyi. Nézzük mi lett a legfrissebb szúrópróba eredménye!

"Természetes Mátra" címmel ismét megrendezésre került a VinoPiano-ban a természetközeli szőlőművelést és borkészítést folytató mátrai borászok borbemutatója a Karner Borászat, a Levente Pince és a Losonci Pince részvételével. A pultok mögött természetesen (haha!) ismét Karner Fanni, Major Levente és Losonci Bálint töltötte a borokat és a pezsgőket, a Borrajongót tavaly Szabi képviselte, idén én kóstoltam végig a sort.

A múltkori fehérek után ezúttal néhány magyar pinot noir került terítékre, komolyabb szándékok és koncepciók nélkül. Nagy a szórás évjáratban és borvidékben egyaránt, a borkészítési koncepciókról nem is beszélve. Mégis, néha érdemes így is meríteni. Egyrészt azért, hogy időnként feltérképezzük a hazai pinot-állapotokat, másrészt pedig azért, hogy mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő világot.

"Rozé délután" jeligével invitáltak a Nagygombos Birtok 2019-es borainak bemutatójára a My Wine Borbárba, de a rosék mellett más borok is előkerültek, köztük limitált tételek is. A pincészetet amolyan rosé-specialista borászatként szokás számon tartani és Barta Anna, a birtok borásza valóban régóta elkötelezett a rosék irányába. Bár a fogyasztók által megszokott, bevált portfólió nyilván nem lehet évente változtatni, a kísérletezést nem adják fel. A borász bevallása szerint a minden évben elkészített, limitált palackszámú kísérleti tételekben tud kiteljesedni, és az ezek alapján kapott fogyasztói visszajelzések mentén igyekeznek a borok finomhangolását elvégezni. Most kaptunk egy kis ízelítőt az állandó szortimentből és a kísérletek eredményeiből egyaránt.
 

A tavalyi látogatás után idén is visszatértünk Sike Balázsék badacsonytördemici pincéjéhez, ahol a Skizo borok mellett immár az új design alatt a Sike Balázs Pincéje sorozat tételei is készülnek, felváltva a korábbi Skizo Hegyeink borcsaládot. Ezek a borok hivatottak megjeleníteni az egyes termőhelyeken a talaj-fekvés-fajta együttállásából kialakuló végeredményt.

A Skizo ugyan a maga kategóriájában mindig kellemes és remek ár-érték arányú alapborokat tett le a polcra, de minket természetesen inkább a borász saját neve alatt készülő tételek érdekeltek, amelyek közé keveredett még néhány a régebbi Hegyeink sorozat tagjaiból is.

A júniusi etyeki túra kapcsán potenciális folytatást emlegettem és július első hétvégéje ennek megfelelően ismét Etyel felé vezetett utam. Ez alkalommal két öreghegyi borászat meglátogatása fért bele a hosszúra nyújtott délutánba: az Anonym Pince és a Hernyák Birtok.

A nyár elején ismét bővült a finewines.hu új-zélandi borválasztéka, az új tételek bemutatására a Carpe Diem-ben került sor még június végén. Tar Feri elmondása szerint nem tartozott az új-zélandi borvilág nagy rajongói közé, a pár éve a Magyarországon elérhető kevés kiwi bor legalábbis nem győzte meg. Aztán jöttek az európai borstílust szem előtt tartó, ahhoz közelebb álló pincék, és kinyílt egy új világ. Így mára a finewines.hu az egyik legbővebb új-zélandi kínálattal rendelkező borkereskedés lett itthon, mi pedig alapos merítést kaptunk a szortimentből. Feri mind terjedelmét, mind minőségét tekintve extra brutális borsort varázsolt elénk, összesen 21 bort és pezsgőt kóstoltunk az este folyamán.

Bő két hónap bezártság után újra lehet jönni-menni, és a borospincék is nagyon várják a vendégeket, annál is inkább, mert a járvány komoly gondokat okozott a borászatoknak. Az éttermek bezárása és a helyi vendégforgalom hiánya duplán sújtotta a pincék bevételeit. Az élet persze közben nem állt meg, a szőlőben és a pincében továbbra is dolgozni kellett, volt aki emellett webshopot vagy honlapot fejlesztett, személyesen szállított ki bort, vagy idő hiányában régóta halogatott munkákat fejezett be az ültetvényeken vagy a feldolgozóban. Most a belföldi turizmus megélénkülésében lehet reménykedni, és persze abban, hogy az időjárás a továbbiakban kedvező lesz és sikeres szürettel zárul 2020.

Nagyon vártam már én is, hogy kimozduljak, és kézenfekvőnek tűnt, hogy az első borvidéki látogatás célpontja a Budapestről könnyen és gyorsan elérhető Etyek legyen. Sok pince hétvégenként állandó nyitvatartással várja a borkedvelőket, van olyan köztük, amelyik extra programokkal igyekszik csábítani a vendégeket, és júniustól egy külön a borkedvelőkre szabott borjárat is elindult a belvárosból, szóval lassan visszatér ide is az élet. Június elején egy kellemes szombat délutánt töltöttem el Etyeken, végül három pincét sikerült meglátogatni, rövidke jegyzetek is készültek a borokról, közepesen átgondolt, benyomás-szerű pontszámokkal. Több pince is van, ahova idő szűkében most nem jutottam el, de szeretnék, úgyhogy biztosan lesz még egy fordulóm Etyeken.

Az Erdély területén tevékenykedő román gigaborászat Recas neve talán ismerősen csenghet hazai fogyasztók számára is, hiszen több helyen lehet kapni a boraikat Magyarországon is. A vállalkozást még 1998-ban alapította a brit Philip Cox, és romániai felesége, Elvira. Akkor még csak egy kis butikborászatot terveztek, de az elmúlt bő 20 év alatt a Cramele Recas Románia egyik legnagyobb pincészetévé nőtte ki magát. A birtok ma már közel 1200 hektárra rugó területről készíti borait, több termék- és árkategóriában, nemzetközi és helyi fajták felhasználásával egyaránt.
Az utóbbi években indították el a Wildflower borcsaládot, amelyben nemzetközi fajtákból készült borok - két fehér és két vörös fajtabor, valamint egy magasabbra pozicionált fehér házasítás - kaptak helyet. A laza, gyümölcsös, könnyen fogyasztható Wildflower fajtaborok a pince szortimentjében az alacsonyabb árszintű tételek közé tartoznak és főleg a gasztronómiai szektort igyekeznek velük megcélozni.
Májusban kaptam 1-1 palackot a négy fajtaborból, hogy kóstoljam meg őket.

(A fotót a borászat twitter-éről kaptam kölcsön.)

A Gyöngyöspatán tevékenykedő, jelenleg már kétszemélyes projektnek tekinthető Hoop Wines viszonylag új névnek számít még a műértő fogyasztók körében is. A kisvállalkozás jelenleg két fő pillérre építkezik: a kékfrankosra, mint fajtára, valamint a pét-natra, mint borkészítési módra. Előbbire azért, mert képes tartalmas, de legalább annyira életteli bort is adni, melyhez a Mátra ideális helyszínt biztosít a klímájával, utóbbi pedig régi szenvedély, amely rozékísérletekből nőtte ki magát. Bár az első palackok már 2014-ben elkészültek, az első kereskedelmi tételek csak öt évvel később, '19-ben kerültek lepalackozásra.

A pince jelenleg 0,85 hektárnyi területtel rendelkezik a Borsos (Gereg) dűlőben, amely egyelőre telepítés alatt áll többféle kékfrankos-klónnal, a pincefilozófiával összhangban. Ebből következik, hogy a borok jelenleg nem saját szőlőből készülnek, az alapanyagot a pince partnerei termelik hozamkorlátozás mellett. Az aktuális mennyiségi cél évi 5-10 ezer palack elkészítése a szűkebb fajtakínálat mellett: a kékfrankos mellé legfeljebb egy világfajta kékszőlő, valamint egy kárpát-medencei fehér várható, organikus művelés mellett.

A technológiai filozófiát tekintve „a minőség az első; a kevés beavatkozás híve vagyok, de a tisztaságból nem engedek; a hagyományos módszerek mellett – mint a kézzel csömöszölés – használok innovatív technológiát is, pl. egy 10hl-es PLC vezérlésű hőmérsékletkontrollos zárt vörösborerjesztő tartályt, és a csavarzár használata sem volt kérdés a csúcsbor esetében sem; nem követek semmilyen stílust, de a jó példákat igyekszem átvenni szerte a világból” – írja Kerekes Zoltán, akinek elképzeléseit és munkáját Németi Zoltán segíti.

Mindezekről még fogalmunk sem volt, amikor kóstolásra kaptunk két pét-natot és két csendes bort néhány héttel ezelőtt. A logisztikai nehézségekre tekintettel a pét-natokat csak én kóstoltam, a rozét és a kékfrankost viszont a már-már megszokott karanténtechnológia segítségével kicseréltük egymás között furmintfannal. Ennek lett az eredménye a következő, félig négykezes beszámoló.

Folytatódik a "Rejtőzködő borvidékek" sorozat, ezúttal az Újvilágba utazunk képzeletben. Az Amerikai Egyesült Államok egy különleges vidékéről és egy ottani pincészet két boráról szól a mai bejegyzés. Jégkorszakból származó gleccserek vájta tavak, egyedi mikroklímák, francia és amerikai tulajdonosok, riesling és pinot noir, ez a Forge Cellars.

A Bussay Pince történetét kevésbé tudom azóta, hogy hat évvel ezelőtt László két lánya – névszerűen Bianka és Dorottya – tragikus szükségszerűség mellett átvette a pince irányítását. Mentségemre kizárólag a súlyos időhiány szolgálhat, ugyanis az egy évtizeddel ezelőtti Bussay-borok kiemelten fontos szerepet játszottak szeszjellemem fejlődésében. Emlékeket súlyos, tömör és ízgazdag olaszrizlingekről, szürkebarátokról őrzök, és ez a tény (mármint az emlékezetesség) jogszerűen bírálhatja felül azt a feltételezésemet, hogy a reprezentált stílusért manapság már minden bizonnyal kevésbé rajonganék.

Rövid kerülő után vissza az aktualitásokhoz, a kétpalackos mintavételem alapján ugyanis a friss Bussay-borok biztosan nem vádolhatók a fentiekben részletezet túlzásokkal. A Mura nevű fehér házasításukat ugyan megittam, de elment mellettem annyira, hogy ne pazaroljak rá szavakat. És bár extrém vonásokat ez a pinot noir sem tartogatott, ezúttal már éreztem némi szándékot arra, hogy az elhúzódó karanténborozás keretei között beszámoljak róla.

A "Rejtőzködő borvidékek" aktuális részében Ausztria egy kevésbé ismert és - legalábbis hivatalos eredetvédelmi szempontból - viszonylag újabb borvidékével és egyik legtehetségesebb fiatal borászával, Markus Huber-rel és boraival lehet megismerkedni.

Bock-borokat valószínűleg sűrűbben kóstolunk, mint vásárolunk, aminek megvan a maga oka. A pince két-háromezres alapszériás borai legtöbbször érdektelenek, néhányszor pedig vállalhatatlanul rosszak is. A nyolcezer környékén kínált középkategóriás anyagok már többnyire érdekesek, néha pedig egészen finomak is, az itteni kutakodást ezért többnyire az árcímke, ritkább esetben pedig a rosszabb tapasztalatok korlátozzák. A húsz-harmincezres mazsolaborokat pedig értelemszerűen csak rendezvényeken kóstoljuk, hogy újra és újra megállapítsuk a tőlük vett stílusbeli távolságunkat.

A Bukolyi borok - amelyeket jó pár éve Bukolyi Marcell készít - egy ideje eltűntek a horizontról. Ez persze nem jelenti azt, hogy Bukolyiék háza táján megállt volna az élet, épp ellenkezőleg, a családalapítás után megkezdődött az új birtok életre hívása. Marcell és párja, Lilla a Nagy Eged-hegy tövében építette fel a birtokközpontot és mivel a kezdetektől ökológiai gazdálkodásban gondolkodtak, így a borok is új telepítésű szőlőültetvényekről készülnek. A 2018-as évjáratból készültek el az első borok, köztük ez a pinot noir.

Hoztam megint 7 darab borpárt a téli időszakról Ausztriától Új-Zélandig és persze itthonról is. Az évszak okán most leginkább vörösborokat tettem egymás mellé.

Jubilált a Badacsony New Yorkban: az idei volt a tizedi alkalom, hogy a badacsonyi borászok, turisztikai és gasztronómiai kiállítók eljöttek a budapesti New York Palotába, hogy a fővárosban találkozzanak a nagyközönséggel.

Egy évvel ezelőtt egészen lelkesen írtunk a tavalyi eseményről, idén viszont valahogy úgy éreztem, hogy kevesebb bor tudott kiemelkedni a stabil középmezőnyből és igazán emlékezetes kóstolási élményt okozni. Talán az évjárat oka, legalábbis tavaly a sok 2017-es bor összességében véve kellemesebb benyomást tett rám, mint idén a sok 2018-as (a Furmint Február után ugyanezt a mérleget vontam meg).

Akadtak azért persze szép borok és biztos volt még sok, amit nem kóstoltam. Az már közhelyszerű, hogy vörösbor-fronton a Török Csaba által fémjelzett 2HA vitte a prímet, a Villa Tolnay fehér és vörös színekben is kiegyensúlyozottan jól teljesít. Fehérborok terén még Bakó Ambrust kell kiemelnem, aki már 2019-es tartálymintákat hozott magával és ha a borok ilyen szépen muzsikálnak majd a palackba zárva is, akkor ez lehet Ambrus eddigi talán legszebb évjárata.

Oregoni chardonnay-k és pinot noir-ok kóstolójával indult 2020 a Carpe Diem-ben. Tar Ferencnek régi "kattanása" az oregoni bor, különösen a pinot noir. Kis hazánkban elvétve találkozni csak a borvidék boraival, ami pedig elérhető, az általában drága is. A finewines.hu kínálatában régóta szerepel pár tétel a borvidékről, időnként kóstolókon is előkerült néhány palack az utóbbi években, de ez volt az első alkalom, hogy egy boresten csak és kizárólag Oregon legyen a fókuszban. Elismert pincék és - a felvezető pezsgőt leszámítva - három kiváló évjárat, 2008, 2012 és 2015 borai kerültek terítékre.

Az idei év számos hazai meglepetést tartogatott a sokszor jogosan másodrangúként kezelt rozékategóriában. Kettőt közülük meg is írtunk a blog hasábjaira: a lelkesedés a Jackfall Rózsabimbójával kezdődött, majd a Pálffy-Törökugratóval folytatódott. Az egyik legfontosabb különbség az említett két bor és a szekszárdi Heimann pince aktuális finomseprős rozéja között, hogy amíg az előzményektől nem vártam átlag feletti teljesítményt, addig ezzel a szekszárdi rozéval kapcsolatban határozott elvárásaim voltak, hiszen két évvel ezelőtt tetszett az elődje. A helyzet pedig az, hogy tetszik az aktuális évjárat is.

Régóta terveztem már egy magyar pinot noir-kóstolót, csakhogy mint tudjuk, a magyar pinot noir nem egy könnyű téma. A fajta a magyar borászok körében is közkedvelt, sok borvidéken elterjedt, sokan próbálkoznak vele, de nem könnyű a burgundiai, oregoni, kaliforniai vagy új-zélandi borok által felállított magas mércét megütni. Kicsit félve kezdtem bele én is a 2015-ös hazai pinot noir-ok gyűjtögetésébe, hogy egyszer majd egy hosszabb sort meg tudjunk kóstolni belőlük. Végül a borok nem egyszerre, hanem kettesével-hármasával fogytak el bő 1 hónap alatt, de úgy gondoltam, mégis egy írás keretében osztom meg a tapasztalatokat.

A KisBécs neve már valószínűleg ismerősen cseng az osztrák borok kedvelőinek és a budai oldal sok lakójának körében, hiszen az Ausztria különböző borvidékeire specializálódott borkereskedés és borbár egyben reggelizőként, kávézóként, szendvicsezőként is működik. Most a tulajdonosok léptek egy merészet és nyitottak egy nagyobb egységet a pesti belvárosban, közelebbről a Madách téren. A Fiáker névre keresztelt kétszintes bisztró azonban már nem, pontosabban nem kizárólag Ausztriából, hanem jóval nagyobb földrajzi területről, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országaiból válogatja össze a borokat. Olasz, spanyol vagy osztrák borokra fókuszáló borbár már egyaránt van a fővárosban, de a szomszédos országok egyre magasabb minőséget elérő boraival ritkán találkozni, így adta magát az ötlet, hogy az új hely részben ezekből merítsen.
A Fiáker reggeltől késő estig nyitva tart, reggelizni tehát éppúgy lehet itt, mint vacsorázni és természetesen a bor mellett sok más is helyet kapott az itallapon. Az étlap nem túl hosszú, jellegében pedig szintén a Monarchia országainak konyháját igyekszik megjeleníteni. A borkínálat egy részét értelemszerűen magyar borok adják, az osztrák vonalhoz a KisBécs szortimentjéből vettek át egyes tételeket, és persze igyekeznek a többi érintett országra jellemző fajtákat és borstílusokat is megmutatni. Bizonyos borokból régebbi évjáratokat is beszereztek különleges alkalmakra, a terv az, hogy összesen mintegy 400 borból álljon a teljes kínálat, az időszakosan cserélődő borlapon pedig kb. 30 tétel sorakozik. A Fiáker alsó szintje borboltként is működik, és hamarosan elindulnak a tematikus kóstolók és borvacsorák.

(A fotót a Fiáker facebook-oldaláról kölcsönöztem)

A finewines.hu egyre duzzadó és egyre szebben csillogó új-zélandi válogatása további izgalmas borászatokkal és borokkal gyarapodott. Két pince kínálata kibővült néhány új tétellel, és további három neves kiwi pincészet borai is megjelentek a szortimentben, ami külön öröm, hiszen ezekkel a borokkal eddig Magyarországon csak alig-alig lehetett találkozni. A friss szerzeményeket szeptember első hetében kötetlen formában meg is lehetett kóstolni a Carpe Diem-ben. Én is így tettem és most a borászatok rövid ismertetésével együtt meg is osztom benyomásaimat (a borokat nem a lenti sorrendben kóstoltuk, de pincészetenként rendszerezve áttekinthetőbbek lesznek a jegyzetek).

A nemrég megénekelt Pátzay Rosé kapcsán említettem, hogy eredetileg nem azt a bort szerettem volna megkóstolni, hanem a pinot noir-ból szűrt rosé-t. A normál palackos kiszerelés viszont már mind a borkereskedésekben, mind a pincénél elfogyott. Nos, minden kívánságom így teljesüljön, ráadásul duplán: a Pátzay Birtok kedves felajánlásának köszönhetően kaptam viszont egy magnumpalackot, így mégis összejött a mintavételezés.