Györgykovács “Somló hercege” Imre leadja a fele királyságát, és pont a pompásabbik felét (furmint és hárs). A közelmúltban a somlói nagy generáció meghatározó arcai sorban adják le a pincekulcsot. Takács “Hollóvár” Lajos és Fekete Béla távozása után még egy igazán fájó veszteség a méretben parányi, potenciálban viszont kolosszális borvidék szerelmeseinek. Valahogy nem akar összejönni egy jó kis (bor)dinasztia alapítás a bazalthegyen. Soha nem rejtettem véka alá a véleményemet, hogy a borvidék jövőjét leginkább meghatározó borászatának a Somlói Apátsági Pincét gondolom, de az nehezen vonható kétségbe, hogy ha leghosszabb, legkonzisztensebb múltú pincét kellene megneveznem Somlóról, akkor aligha választhatnák mást mint a címszereplőt. Számomra, mi tesz egy borász(ato)t igazán naggyá?

1. Ha felismerhető, konzisztens stílusban és jó minőségben tud évekig vagy akár évtizedekig alkotni.
2. Ha a borász nem írja felül a fajtajelleget.
3. Ha a borász stílusa nem nyomja agyon a termőhelyi sajátosságokat.
4. Ha az első három feltétel egyszerre teljesül.

Ebben a stílusban, ami sokáig unikumnak számított Somlón és még most sincs sok komolyabb követője, egyedüli versenyzőként hágta meg a legnagyobb csúcsokat egymás után. Talán az egyetlen kritika ami illethette a borait, hogy néha már túlontúl légiesek, kevéssé karakteresek, legalábbis Fekete Béla, Hollóvár vagy SAP borokhoz képest. Borai soha nem bonyolultak, akár egydimenziósnak is mondhatjuk, bár a korral általában szépen rétegesednek. A Györgykovács borok nem igazán az ízekkel és illatokkal hódítanak, legalábbis semmiképpen nem az intenzitással, sokkal inkább a finom árnyalatokkal operálnak. Ami igazán kimagasló ezekben, az a hossz-tisztaság-feszesség triumvirátusa. Nem ült fel divathullámokra, a marketing is takaréklángon pislákolt, mégis jól megérdemelt tisztelet alakult ki a munkássága körül. Személy szerint a legtöbb esetben vásári szemfényvesztésnek tartom, ha azt mondják, hogy azért nem tudok értékelni egy bort vagy egy borászt, mert még nem értem meg rá, de a kivétel erősíti a szabály itt is érvényesül. Egészen biztos vagyok abban, ha ugyanazokat a borokat megmutatnák, átlagos borkedvelőknek és hardcore borrajongóknak szignifikáns eltérés lenne az értékelésekben. Nincs mese, az ilyen borok teljes élvezetéhez ki kell hugyozni egy-két Zsiguli árát. A kóstoló ötletét az elővásárlásra bocsájtott utolsó, teljes sor szolgáltatta, holott nagyon jól tudtuk, hogy ezeket a borokat ennyi idős korukban dőreség faggatni, de a józan ész szavát elnyomta az ellenállhatatlan csábító erő: milyen lett az utolsó szem a láncban, felkerült-e az i-re a pont?

Az erdőbényei új élmények mellett régi ismerősök meglátogatására is időt szakítottunk, egy családi borászat és egy nagybirtok képében. A Bott Pince és a Tokaj Oremus is rendszeresen szerepelnek a blog hasábjain, bemutatni aligha kell őket, de azért 1-2 újdonságról szó esik majd lentebb.  Ráadásul a friss borok mellett meglepetésként mindkét helyen előkerült egy vagy több régi tétel is.
 

A pünkösdi hegyaljai túra Mád után Erdőbényén folytatódott. Bár a település dűlőiről készült borokkal rendszeresen találkozom, magában a festői fekvésű falucskában eddig mindig csak átutazóban jártam. Pedig az alig 1100 lelket számláló falu, Hegyalja egyik legősibb települése bőven kínál felfedezni való kincseket. Erdőbénye komoly múlttal rendelkezik mind a borászat, mind a kádármesterség terén. Ahogy sok más hegyaljai település, egy időben Erdőbénye is a Rákóczi család birtoka volt és fontos gazdasági centrumként működött. Az utóbbi években egyre több borászat létesült a falucskában, amelynek népszerűségét a 2009 óta minden nyáron megrendezésre kerülő "Bor, mámor, Bénye" fesztivál is fokozta.
 

(Kilátás a Rányból)

Ez egy olyan kellemes, laza hangulatú rendezvény, hogy nem igazán volt kedvem írni róla, de Furmintfan nyomására és házi krónikás tradíciókat (2014, 2015, 2016) életben tartva összegereblyéztem néhány gondolatot a kóstolási jegyzeteinkkel. Négy évvel ezelőtt a Furmint Február kapcsán azt találtam írni, hogy:  

“A hárslevelű is megbízhatóan hozza az olyan csúcsélményeket, mint a legjobb furmintok. Csak hogy aláhúzzam az előző állításomat néhány név: Szepsy Király, Demeter Zoltán Szerelmi, Kikelet Váti, Nobilis Barakonyi és Gizella Szil-völgy.”

Ezt az állításomat azóta számtalanszor megerősítette számos ilyen-olyan vertikális, portfólió, évjárat és más kóstolási élmények is. A legjobb furmintok mellett csak nyujanszokban maradnak el (már ha elmaradnak) a legkiemelkedőbb hársak, és az árakat sem pumpálták olyan magasra a sokszor csak a kereskedők által látott, vagy látni vélt értékek. A főszereplők itt és most is lazán húztak egy olyan átlag minőséget, mint a szemközti épületben a nagytestvér reprezentánsai. Szinte minden kategóriában felbukkantak szép darabok, a Hilltop házasított bestbuy gyanús Ihlet cuvee-jével kezdve, a jól iható, tartalmas sauvignon blanc stílusú italokon át, az igazán csúcsborokig mint a '15-ös Váti vagy a '16-os Royal Tokaji Betsek.

A június első napjaiban lezavart legyesbényei-tokaji villámlátogatást gyorsan követte a következő, ugyancsak több települést is érintő túra. Az első állomás Mád volt, ahol két fiatal borász volt az útikalauzom. A Barta Pince volt az első megálló. Ujvári Vivien társaságában egy gyors ebéd után dűlőtúrával indult a délután, majd érkeztek a borok. A Barta Pincétől a Zsirai Pincészethez vezetett az utam, ahol Zsirai Kata mutatta meg az aktuális borokat és néhány hordómintát.
 

A szokásosnál később indultak el idén a hegyaljai túrák, ha a már hagyományosnak tekinthető februári bodrogkeresztúri-bodrogkisfaludi farsangon tett villámlátogatásomat nem számítjuk, ahol pincelátogatásra most nem is került sor. Június első napjaiban viszont végre több napot is a borvidéken töltöttem, Legyesbényétől Erdőbényéig több települést is érintve. Jártam régi ismerősöknél és meglátogattam olyan pincéket is, ahol korábban még nem jártam.
A 2016-os tételek szép lassan palackba kerülnek, volt, ahol már az üvegbe zárt borokat kóstoltam, máshol a 2016-os borok még hordóban vagy tartályban várják a palackozást. A szépen induló évjáratba a kora őszi esők hoztak kellemetlen és nem várt fordulatot, sokat kellett válogatni a szőlőt, hogy csak egészséges szemek kerüljenek a présbe. A borok a jelenlegi formájuk alapján szikárabbak, mint a 2015-ös évből, feszesebb savakkal, vékonyabb testtel. A 2015-ös borok áradó gyümölcsössége helyett hűvösebb karakter, inkább citrusokban bővelkedő aromakészlet jellemzi őket. Valószínűleg érdemes lesz egy kicsit várni a fogyasztásukkal, hogy belakják a palackot és a savak egy kicsit szelídüljenek.

A beszámolók sorozatát az első két állomással, a legyesbényei pionír Montium-mal és a tokaji Gizella Pincével kezdem. 

Amikor május közepén egy családi ünnepen kortyolgattuk a lenti Konyári-borokat, még nem tudhattam, hogy egy időközben bekövetkező szomorú esemény vet árnyékot ennek a posztnak a megjelenésére. Ahogy mi is megemlékeztünk róla, a Konyári Pince alapítója és az Ikon Borászat megálmodója, Konyári János sajnos május végén hosszan tartó betegség után elhunyt. Csak annyival vigasztalódhatunk, hogy a Konyári Pince Konyári Dánielnél jó kezekben lesz, hiszen egy ideje már az ő szakmai irányítása mellett készülnek a borok. 
 

A Barta Pince és a Nagygombos Borászat között látszólag nem sok metszéspont van, adja magát a kérdés, hogy miért tart közös kóstolót a két pincészet. A közös pont nem más, mint a tulajdonos, Barta Károly, akit inkább a saját nevét is viselő mádi pince kapcsán ismer a borvilág, holott a mátrai birtok is dinamikus fejlődésen ment keresztül, amióta 2009-ben a Barta család megvásárolta.
A közös kóstolón természetesen a tulajdonos személyesen is ott volt és a két birtok borászai, Takács-Barta Anna és Ujvári Vivien sem hiányozhattak, ahogy nem hiányozhatott a hiperaktív kereskedelmi vezető, Takács Alexandrosz sem. Az eseménynek a Béterv Lakásétterem adott otthont, egyúttal Bíró Botond Boldizsár és Takács Alexandrosz több borhoz remek falatokat is komponált (lásd a borok után zárójelben).

Mindig speciális dolog, amikor nem frissen összevásárolt borokból tartok kóstolót, hanem olyan tételek kerülnek terítékre, melyek személyesebbek. A most következő borok zöme meghatározó élmény volt fiatalon, az utolsó palackokat több tétel esetén is immár hosszú évek óta tárolgatom, dédelgetem, hogy majd csak egyszer.

A téma tehát komolyabb édesek. Általában tokajiak, olyanok, melyek egykoron kivágták a biztosítékot, de persze kapnak külföldi vetélytársakat is. Egységesen 2007-es borokról lesz szó, így napjainkat akár ki is lehet nevezni a fent említett "majd egyszernek" hiszen idén szép kerek 10 évesek. Aszúkat nem raktam a sorba. Mivel szerettem volna, hogy az említett külföldi kontextus technológia és stílus terén is lehetőleg passzoljon a hazaiak közé, így főbor-szamorodni-csúcs late harvest cuvée tengelyen mozogtam.

Vakon kóstoltunk. A puszta kóstolási jegyzeteken túl itt most nem háttérinfókat igyekszem megosztani, inkább pár szóban felidézni az adott borral való élményimet.

A Ludányi Balázs által irányított Centurio-birtok a feltörekvő Mátra egyik vezető pincéjévé lépett elő az elmúlt években, ami inkább számít ténykérdésnek, mintsem személyes elfogultságomból fakadó túlzásnak. A legjobb az egészben mégis az, hogy az elitbe történő felzárkózást többnyire demokratikusan árazott, finom és izgalmas fehér- és vörösborok elkészítésével érte el, önerőből. A kicsi, önmagán túllépni nem tudó – és szerencsére nem is szándékozó – birtok történetét, előzményeit és közelmúltját többen és többször összefoglaltuk már a saját hasábjainkon is, aki szeretne belőle felzárkózni, az nyugodtan nézzen be a legalul felsorakoztatott linkek valamelyike mögé. Újat mondani csak a jelenről lehet, ugyanis időközben forgalmi tétellé nevelkedtek a tizenötös Centurio-borok, amelyek mellé furmintfannal közösen ültünk be a négynapos hétvége alatt, hogy először is nagyító alá helyezzük őket, majd később mintegy szórakozásból megkereshessük a palackok alját is. Mindkét küldetés sikerrel zárult, a konzekvenciákat pedig szokásos módon igyekezzük megszövegezni alább.

Bihari Tamás egyelőre nem számít közismert arcnak a tokaji borászok között, pedig az általa igazgatott, családi hagyományokkal rendelkező birtok nem tegnap kezdte szőlőművelési és bortermelési tevékenységét. A jelenleg hathektárnyi saját és közel egyhektárnyi bérelt területtel dolgozó családi vállalkozás a kettőezer-tizenötös évig tisztességes minőségű és jelentősebb mennyiségű folyóborral látta el az érdeklődőket a saját, nem túl széles értékesítési csatornáin. A jelen helyzete pedig az, hogy Tamás kezei között napirenden van a folyamatok és a pincestílus finomhangolása, az út pedig egyértelműen a minőségi felzárkózás és a klasszikus, palackos értékesítés felé vezet. Ennek keretei között ugyan minősítés nélkül, de ökológiai művelés alatt áll nagyjából két hektárnyi területük a Kishegy, Bomboly és Hintós megnevezésű dűlőkben. Fajtakísérletezésről nincsen szó, a borász furmint- és hárslevelű-alapokra építkezik.

Kallódik már egy ideje ez az írás, hiszen még február végén szerzett élményekről van benne szó, de mivel kiváló és egyébként sem friss borokat kóstoltam, úgy éreztem, hogy megérdemelik a külön bejegyzést. A Carpe Diem három Homonna-borral csatlakozott a Furmint Február-rendezvénysorozathoz a hónap utolsó napjaiban: a borboltok polcairól régóta eltűnt tételeket lehetett pohárral kóstolni. Természetesen ezt a kivételes alkalmat nem hagyhattam ki és nem bántam meg, hogy így döntöttem.

Március elején Köpcös invitálásának köszönhetően egy öreg tokaji édeseket felvonultató kóstolón vettem részt. A fő téma az 1999-es évjárat aszúinak fejlődése, de Köpcös nem lenne Köpcös, ha ezt nem vezeti fel valami kiadóssal. Ennek hála először 1997 és 2002 közötti – zömmel – kései szüretes borokat kóstoltunk. Tévedés ne essék, senki sem szánta ezeket közel két évtizedes érlelésre, ugyanakkor jó tapasztalat megnézni, mit tudnak mégis ezek a korábban szedett, kevesebb aszúszemet tartalmazó, gyorsabban piacra hozott tételek. A kóstolónak a Kikelet Pince biztosított kiváló helyszínt, a vendégek között pedig számos ismert tokaji borászt üdvözölhettünk. Az első részben tehát a kései szüretek.

Aki járt már a tokaji Gizella Pincénél, kicsit is ismeri a borász-tulajdonos, Szilágyi Lászlót, vagy akár csupán közösségi oldalakon nyomon követi a pince életét, biztosan tudja, hogy a tarcali Szil-völgy Szilágyi László legkedvesebb dűlője, a birtok "koronaékszere". Nem véletlenül. A legtöbb ismertebb hegyaljai dűlőn több termelő is tevékenykedik, az viszonylag ritkábban fordul elő, hogy egy termőhelyet egyetlen borász nevéhez köthetünk. A Szil-völgyet viszont a Gizella Pince és borásza egyedül emelte ki az ismeretlenség évszázados homályából és helyezte fel újra Tokaj-Hegyalja borászati térképére.

(Fotó: Dancsecs Ferenc - Furmint Photo)

A Gizella Pince és a Szil-völgy közös története volt a Tokaji Március egyik mesterkurzusának témája, ahol Szilágyi László és Nagy Kornél történész segítségével kaptunk betekintést a dűlő múltjába, jelenébe és jövőjébe, az eddig készült Szil-völgy borok megkóstolása mellett.

A lassan-biztosan hagyományszerű formát öltő vasárnap délutáni hétzáró borozások keretei között ezúttal Tokaj kettőezer-tizenegyes évjárata került terítékre két pince borszemüvegén keresztül. Lehet építő jellegű vitatárgy a kérdés, miszerint egy '11-es évjáratmetszet mennyire számít időutazásnak alig hat év távlatából a száraz hegyaljai fehérek vonatkozásában, ugyanakkor tényszerűnek hat, hogy vannak frissebb borok is a piacon, melyek kevesebbet mesélnek a száraz Tokaj eltarthatóságáról. Messzemenő következtetéseket nem vonnék le, lévén inkább a szórakozás volt a célunk, mintsem a szigorú ítélethirdetés, ráadásul a Szent Tamás pince, valamint Balassa István borai ennek inkább többé, mintsem kevésbé meg is feleltek. Rövid rezümé: soha rosszabb pontot a hétnek a végére. A hosszabb élménybeszámolóra éhesek pedig nyugodtan gördítsenek tovább, ugyanis a házigazda-bortulajdonos furmintfannal kiegészülve következnek négykezes jegyzeteink.

Mindig izgalmas dolog egy borászat életpályáját végigkövetni az első szárnypróbálgatásoktól az éppen aktuális pillanatokig. A Tállyai Radikálisok, röviden TR Művek csapata egy maroknyi, hozzájuk közel álló borfirkásznak és borkereskedőnek mutatta be a pince borait és történetét a kezdetektől napjainkig a Most! Bisztróban. Én is ott voltam a multivertikálison vagy omnivertikálison, szóval az eddig palackba került borok kóstolóján. :)
A TR Művekről már tettem említést egy mádi látogatás kapcsán, ugyanis jó két és fél éve Mádon egy Barta-kóstolón találkoztam a négy fiatal borrajongóval (elnézést!) és néhány palack bor elfogyasztása mellett gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Az Öreg Király bejárása és a Barta borok megkóstolása után megmutatták - akkor még bérelt - feldolgozójukat és az első boraikat is megvizsgáltuk még tartály-/hordóminta formájában. Azóta nagyot fordult a lelkes csapattal a világ: a boraik már két vezető kereskedő cég kínálatában is elérhetőek, neves éttermekbe is bekerültek, a területek és a feldolgozó egyaránt bővültek, új borász állt a házhoz, szóval nem telt eseménytelenül a birtok megalapítása óta az utóbbi bő 4 év, de ne szaladjunk ennyire előre.

Tokaj államborászata óriásit fordult saját tengelye körül, ami mintegy szabályerősítő kivételnek tűnik a magam egyszerű igényrendszerrel bíró fogyasztószemszögemből. Tévhit ugyanis, hogy az emberléptéken túlmutató mennyiségi termelés nem történhet megfelelő minőségi keretek között. Tévhit, amelyet a hazai bortörténelemnél és -méretnél jelentősebb országok és borvidékek már évtizedes távlatokban cáfolnak. Közvetlenebb tapasztalatok és ismeretek hiányában csupán az eddig kóstolt borok alapján tudom állítani, hogy a Grand Tokajjá alakult Tokaj Kereskedőház megnevezésű állami részvénytársaság pályára állt, eképpen végre értékelhető, hovatovább szerethető fehérborok előállításába kezdett, és ezzel mindannyian nyerni fogunk. Hosszú- és rövidtávon egyaránt. Azt ugyan nem tudom, hogy az édesek milyenek, de az alapszinten fogant tokaji szárazak fajtában és házasításban egyaránt remekelnek. Végre tiszta, jól elkészített és szerethető borok készülnek, melyek vásárlása már nem rizikó, hanem mintegy világkifordító biztos pont a hazai borpiacon. És ez így is van rendjén.

A tavalyi Furmint Február után felfokozott érdeklődéssel várt(am/uk), hogy a favorit borászaink teljes sorát szemügyre vehessük. Furmintfan szervezésében ezúttal nemcsak hogy a teljes ‘15-ös száraz szortimenthez volt szerencsénk, egy teljes portfólió áttekintést kaptunk pezsgőstől, édesborostól. Stephaniék szerint az utóbbi néhány évjárat legjobbjához volt szerencsénk, szerencsére ezt az ígéretet jó néhány bor be is váltotta. Kellemes kis felvezetés volt a (már januárban beindult) Furmint Február rendezvénysorozatra.

Néhány Tokaj-kedvelő ismerőssel régóta tervezgetünk már egy nagy 2009-es száraz tokajis kóstolót, mert többen is őrizget(t)ünk néhány palackot ebből az évjáratból, a megfelelő alkalomra várva. Ahogy az ilyen esetekben gyakran előfordul, a szavakat nem követték tettek, így a 2009-es palackjaim csak vártak, vártak. Hétvégére nagyobb társaságot hívtam vendégségbe, pont kapóra jött a dolog és úgy döntöttem, hogy legfőbb ideje ránézni ezekre a 7 éves borokra, majd ha már lúd, legyen kövér alapon, hozzájuk csaptam a jóval kisebb 2010-es tokaji kollekciót is.

Pár éve voltam néhányszor Orsolyák Attilánál, így betekintést nyerhettem akkori munkásságába. Pl itt és itt. Utána családi okok végett egy darabig nem jutottam el Tokajba és mivel a borok csak helyszínen elérhetőek, így megszakadt a követés is. 

Októberben hosszú idő óta ismét eltöltöttem pár napot Tokaj-Hegyalján.  Ellátogattunk Orsolyák Attilához is. Technikai és időbeli okok miatt nem tudtunk kóstolni, de egy komplett sort hazahoztunk és a Klubban vettük őket szemügyre.

Furmintfan nemrégiben írt már egy remek cikket a termelőről és nagyjából ezen borairól, így háttérinfók tekintetében inkább katt oda. :)  A képet is tőle loptam. :) Én maradnék csak szigorúan kóstolójegyzetek mellett. 

Az elmúlt hónapokban komolyabb, tapasztalati alapokon nyugvó általánosításba bonyolódtam kettőezer-tizenöt Tokaját illetően. A szűkebb-szubjektív bekóstolásaim ugyanis azt mutatták, hogy az év – dacára a közismert és sokszor felesleges konzekvencialevonásokon alapuló elvárásoknak – furmintban szebbet, izgalmasabbat, hovatovább szórakoztatóbbat villant a hárslevelűnél. Mintha szerepcsere történt volna a neutrális, szikár termőhely-megmutogatás és a néha oktalanul kevesebbre tartott, de kétségkívül egyenesebb, szórakoztatóbb bort adó hárslevelű között. Aztán az imént megkóstoltam a következetes munkával, önerőből a borvidéki elit legjobbjai közé fejlődött Szilágyi László hárslevelűjét, amely háromnegyed liter erejéig mindenképpen visszabillentett a klasszikus koordináták rendszerébe. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy felesleges értelmetlen általánosításokba bonyolódni. És hogy a hárslevelű köszöni szépen, jól érzi magát. Főleg efféle kiváló kezekben, mint amilyenekben a Gizella Pince ajtajai mögött van már évek óta.

Indult nekünk egy teljesen véletlenül és spontán megszületett minisorozatunk, amelyben ungert és jómagam valamilyen koncepció vagy éppen totális véletlen folytán egymás mellé került Kreinbacher-borpárokat boncolgattunk (1., 2., 3.). Az ad hoc sorozat tavaly nyáron félbeszakadt, de most itt a folytatás.
Eredetileg úgy indult, hogy egy 2006-os Öreg Tőkék Bora néz majd farkasszemet a 2013-as kiadással, de amíg előbbi szépen elfogyott, addig utóbbi a TCA áldozatául esett. Az addigra kifutott 2013-as évjáratból már nem tudtak cserepalackot adni a borkereskedésben, így az aktuális 2015-ös évjárat egy palackjával vigasztalódhattam. A 2015-ös Öreg Tőkéknek még adnék egy kis időt (talán kap majd egy játszótársat valamikor a sorozat újabb részében :)), Somlón viszont időközben újra leástak a pince mélyére és ezúttal 2006-os Taposó-kút került ki a kereskedések polcaira. Így - bár nem ugyanakkor nyíltak ki a palackok - a két 10 éves bor lesz a mai poszt témája.
 

(A fotóhoz Nagy Gábor (gaborfoto.com) Somló-naptárának novemberi képe szolgáltatta a hátteret)

Bai Edit és Bai István családi pincészetéről, a Carpinus Borászatról majd' két éve írtam egy rövidebb ismertetőt, három bor kóstolójegyzetével. A 2013-ban induló pince 2015-ből már komolyabb szortimenttel lépett a nagyközönség elé, ebből az évből már dűlőszelektált furmintokat és egy komolyabb hordóválogatást is palackba zártak. Tavasszal a VinCÉ-n tartály-/hordóminta formájában megszondáztam néhány bort, de most - a borász testvérpártól kóstolásra kapott boroknak köszönhetően - már a lepalackozott végeredményről számolhatok be.

A múlt heti Tokaj évjárat-körkép kapcsán ígértem, hogy Balassa István borairól még lesz szó bővebben a blogon. Az ősz folyamán futólag találkoztam már néhány 2015-ös Balassa borral, de leginkább csak "fesztivál-körülmények" között, a nyár végére tervezett közös tokaji kóstolót sajnos nem sikerült összehozni. Cserébe - a borász nagylelkű ajánlatának köszönhetően - kaptam egy kartonra való 2015-ös bort, egy 2013-as aszúval megfejelve. A kóstolásra kapott borokhoz hozzácsaptam gyorsan egy Andezit Hárslevelűt, összetrombitáltam néhány borfirkász cimborát (sajnos végül pont a borrajongós szerzőtársaknak nem volt alkalmas az időpont), majd 2 napra rá egy Bomboly Furmint is csőrvégre került, így alakult ki a következő sor.

A Bortársaság kínálatában évek óta különleges szerepet játszik Tokaj, a választék folyamatosan bővül, és egy ideje az egyes évjáratok ismertetésére is nagy hangsúlyt fektetnek. A 2012-es évjárat óta külön kiadvány készül a cégnél a tokaji borokról, amelyek bemutatására speciális kóstolókat is szerveznek, ahol maguk a borászok töltögetik a vendégeknek az aktuális évjáratból származó boraikat. A 2012-es évjárattal indult tehát a kezdeményezés, a sokak által kiemelkedőnek titulált 2013 folytatta a sort, a 2014-es borokról kiadvány ugyan készült, de a borbemutatók elmaradtak, 2015-ből viszont ismét bőven van mivel büszkélkedni. Idén ráadásul több új pincészet - Budaházy-Fekete Kúria, Kaláka Pince, Montium, TR Művek - is bekerült a választékba, ők is bemutatkozhattak a kóstolókon.